Magyar Szó, 1983. július (40. évfolyam, 193-208. szám)
1983-07-26 / 203. szám
1*83. július 26., kedd Kívül-belü! új Beszélgetés a szkopjei Makedonszki Teatarban A macedón fővárost romba döntő földrengés — éppen ma húsz éve — porig rombolta a macedón színházkultúra hajlékát, a Makedonszki Teatar épületét is. Tíz évvel a földrengés után, 1973. augusztus 2- án helyezték el az új színház alapkövét, de még majdnem egy egész évtizedet kellett várnia Szkopje színházi közönségének, hogy megnyissa kapuit az új színház, melyet — akárcsak az újvidékit — meglehetősen vegyes érzelmekkel fogadott a szakmai és a laikus közvélemény. Az 1982/83. évi színházi évadban költözött be a társulat új otthonába, és ott jártunkkor egy csonka évad tapasztalatai felől érdeklődhettünk Zsivko CSINGO igazgatótól. A beszélgetésben rajta kívül részt vett Branko VAROŠLIJA dramaturg, Branko SZTAVROV, ICSZ-titkár és Dragán SZOJLEV, az opera szólistája is. Az újságíró abban a ritka szerencsés helyzetben volt, hogy elég volt csak megpendítenie a témát — mennyiben felel meg az új színház az elvárásoknak —, és ezt követően csak a beszélgetés részvevői szavainak rögzítésére kellett koncentrálnia: a négy szakember, ki-ki a maga szemszögéből, úgy- szólván mindent elmondott, ami a riportert érdekelhette. (Emiatt van, hogy a beszélgetés kissé csapongó, de ezen szándékosan nem akartam változtatni.) Zsivko Csingo: — Az alapkő-letétel az egész nép ügye volt, a színház is — érezzük ezt léptennyomon — közügy. A vele kapcsolatos viták is sok szempontúak: fizikai külalakjától az architektonikai megoldásokon keresztül színművészeti funkcionalitásáig úgyszólván minden elem körül vita alakult ki. Az eddigi viták hipotéziseken alapultak; még az elmúlt csonka évad is kevés arra, hogy szilárd véleményt alakíthattunk volna ki. Az az igazság, hogy még mindig a felfedezés fázisában vagyunk, napról napra újabb lehetőségeket fedezünk fel, olyanokat, amelyek rendkívül jelentősek a színház küldetésének teljesítése szempontjából. Branko Varošlija: — Nem mellékes körülmény, hogy túl hosszú ideig épült ez a színház, a lakosság csak a betonrengeteget látta, és mi magunk sem tudtuk belevetíteni saját színházvíziónkat. Sok emberben (a színházon belül is) felhalmozódott egy jókora adag szorongás, vagy inkább bizalmatlanság a technika iránt. Zsivko Csingo: — A hangulati ingadozásokat fokozta, hogy az új színházbeli honfoglalásunk egybeesett egy gyökeres nemzedékváltással. Örvendetes körülmény, hogy társulatainkat csaknem 80 százalékban felfiatalítottuk, de ezzel elveszítettük azt a kötőszövetet, mely a folyamatosságot jelenthette volna. Nem tartozik szorosan ide, de nem kerülhetem meg a kérdést, hogy lehet az, hogy nem érzik, mennyire logikátlan dolog nyugdíjba kényszeríteni olyan embereket, akik egy hosszú színházi élet tapasztalatainak őrzői, akik a színházi szellemet átadhatnák a fiataloknak (nem beszélve arról, hogy létezhet-e egyáltalán csak fiatalokból álló színházi társulat). Visszatérve az épületünkre: nagyon jellemzőnek találok egy megmegújuló megjegyzést: „Nem is olyan rossz, mint amilyennek kívülről tűnik” — szokták mondani az emberek az első látogatás után. Az emberek véleménye pedig nem mellékes, hiszen a színház értük van: itt estéről estére 1000 néző kell ahhoz, hogy értelme legyen a munkánknak — nem üzleti szempontból, mert így nem nézhetünk rá (Branko Sztavrov: — Ha egy színházban a kereskedők ütnek tanyát, ott búcsút mondhatni a művészetnek —, hanem hogy a színháznak meglegyen az a közege, ami nélkül a színpadról elhangzó szó nem válik művészetté. Branko Sztavrov: — Az új épület új repertoárt igényelt, a társulatok (opera, balett, zenekar) létszámának növelését. Repertoárunk — úgy érzem — a jugoszláv színházi élet jellegzetességeit viseli magán, aminek fő jellemzője nem az avantgarde, hanem a kortárs hazai szerzők művének színrevitele. Kérdéses, hogy társadalmilag indokolt-e a kísérletezés mindenáron, de nem zárkózunk el a kísérleti műsorok elől sem. Zsivko Csingo: — Éppen erre a célra fedeztük fel a bejárati előcsarnok szintkülönbséggel tagolt interieure-jét. Branko Sztavrov: — Ha el akarjuk kerülni, hogy a kísérletezés öncélú levegő pufogtatás legyen, alaposan fel kellene mérni a nagy hazai színházi fesztiválok — a Szerija Játékok, a szarajevói kis- és kísérleti színpadok fesztiváljának, a BITEF-nek ... — a fiziognómiáját. És azt hiszem, ennek a kritikai elemzésnek elérkezett a végső ideje. Zsivko Csingo: — Az érdekek pluralizmusának sajátos példája viszonyunk a szkopjei Művészeti Akadémiával. Mi nagyon is érdekeltek vagyunk minden iránt, ami az akadémia színművészeti, zenei, balett, rendezői stb. szakon történik, az akadémia tanárainak 80 százaléka időnként vagy rendszeresen közreműködik a színházban. Most még csak arra volna szükség, hogy az emberek tudatában (nálunk éppúgy, mint náluk) eltűnjenek azok a közfalak, melyek felparcellázzák azt az oszthatatlan és egyetemes valamit, amit úgy hívnak, hogy művészet. ooOoo A színház körüli vita tovább folyik, közben a társulatok dolgoznak, hogy teljesítsék küldetésüket, nyíltan hangoztatva, hogy bíznak benne: az idő őket igazolja. SZÖLLÖSV VÁGÓ László Toronydaruk árnyékában betonrengeteg MAGYAR SZÓMŰVELŐDÉS Sem ez, sem az Különtudósítónk pulai telefon jelentése A fesztivál első felében már nyilvánvalóvá vált, hogy az előzsü- 1 rizésnek csak akkor van értelme, ha eléggé szigorú mércék szerint történik. Ha nem döntötték volna el előre, hogy húsz film fog versengeni az elismerésért (amiről végül kiderült, hogy az évi produktáció négyötöde), akkor valószínűleg jó néhány film (például az Ideiglenes apa) nem kerülhetett volna, be a versenyműsorba attól függetlenül, hogy pillanatnyilag a hivatalos közönségdíj egyik jelöltje. A kezdeti csalódások után az összkép fokozatosan javul. Néhány jó film javított az arányokon, s meg- történhet, hogy a következő napokban is látni fogunk néhány érdemes alkotást, úgyhogy nem kell majd bosszankodva távoznunk Pulából. Ez pillanatnyilag persze még csak remény. A közönséget is, úgy látszik, ez készteti arra, hogy, estéről estére éjjel fél kettőig üljön az Arénában. Srdjan KARANOVIC Valami a kettő között, és Drágán KRESOJA Most utoljára című művét, akár-t csak még néhányat az elmúlt napokban, hálásan fogadta a közönség. Mindkét alkotás azok közé tartozik, amelyek javították az említett színvonalbeli arányokat. Srdjan Karanovic a Valami a kettő között című művében a hazai film különböző műfajait kombinálta össze sikeresen és ötletesen. Egy amerikai lány és két belgrádi fiatalember érzelmi kapcsolatának a története, amelynek keretében a hazai viszonyokról és helyzetről, a sem a keleti, sem a nyugati tömbhöz nem tartozó Jugoszláviáról szól kötetlenül, szellemesen és találóan. Hathetes együttlétük során a hősök, akik a csupa ellentmondásból álló világunkban önmagukat keresik, állandóan politikai vitát folytatnak, szembesítik az’ amerikai és a jugoszláv szerbié’h- tét, amiből számos mulatságos helyzet adódik. Közben nemegy-szer frázisok is elhangzanak, de Karanovic jó rendező, úgyhogy nem hatnak különösebben zavaróan. Kár, hogy az ironikus hangvételű filmet a végén melodrámába vezeti. A banális befejezés ellenére ez az alkotás az eddig látottak színe-javához tartozik. Az éles, szókimondó fogalmazás ellenére összességében pozitív kicsengésű film. De kétségtelen értékei ellenére sem ér fel a rendező Petrija koszorúja című korábbi alkotásának művészi színvonalához.Drágán Krescin Most utoljára című debütáns filmje sikeres bemutatkozás. Egy funkcionárius cinikus kábítószer-kereskedővé vált fiának és a börtönben szerzett barátjának a története nem különösebben elmélyült, légköre és környezete is egy kicsit emlékeztet néhány régebbi hazai filmre de a cselekmény és színészvezetés kifogástalan. A rendező jól érzékelteti hősei drámáját, de adós marad az igazi motívumokkal. Ez azonban nem rajta múlott elsősorban, hanem a forgatókönyvön, amely a jól ismert sablon szerint de a szokásosnál igényesebben és színvonalasabban némi társadalomkritikával fűszerezett szórakozást akar nyújtani. Mindenesetre Drágán Kresojára, aki sokéves rendező-asszisztensi munka után eredményesen alkalmazta korábbi tapasztalatait, ezután is számítani lehet. A tájékoztató műsorban bemutatták Jovan RANČIC Moha az aszfalton című gyermekfilmjét. Zoran CALIC Amilyen a nagyapa, olyan az unoka és Radivoje Lola DJUKIC A négylábú ember című vígjátékot, Bostjan HLADNIK több mint tíz évvel ezelőtt, készült szexi produkcióját, a Maskarádét, valamint Miroslav LEKIC lépcsők az égbe című debütáns alkotását amelyben a mai fiatalok problémáiról szól. Az utóbbit leszámítva — bár ez is erősen vitatható — nem véletlenül szorultak ki a versenyműsorból. LADI István ABCÉL Tizenkét nebulóval egyazon világban Beszélgetés Kalapis Katalin pecesori tanítónővel A Szocialista Szövetség pecesori tagozata vezetőségi tagjai nem győznek dicsekedni, hogy évek hosszú sora után tavaly ősszel végre olyan tanítót kapott a falu, aki hajlandó kinn lakni. A diplomás embert, Kalapis Katalin, fiatal tanítónőt kérdeztük, miért vállalta a falusi életet? — Székelykevén születtem, a Pedagógiai Akadémia elvégzése után két évig Szilágyi volt az első állomáshelyem, tehát a szabadkai évektől eltekintve nem idegen számomra a falusi élet. Úgy gondoltam, jobban megismerem a környezetet, az embereket, a rám bízott diákokat, ha kiköltözöm az iskola melletti tanítólakásba, őszintén megmondom azt is: a lakás elég nyomós érv volt amellett, hogy ideköltözzek, Becsén alighanem elég drágán jutottam volna albérleti szobához. A tanítói fizetésből nem nagyon dobálódzhat az ember. • Megbánta, hogy falura költözött? — Megbánni nem bántam meg, de nem titkolom, hogy eleinte nagyon nehéz volt. Egyedül éreztem magam. A falubeliekkel csak december óta kerültem szorosabb kapcsolatba. El-ejárok a Szocialista Szövetség tagozatában szervezett megbeszélésekre, bekapcsolódtam a művelődési csoport munkájába. A nőnapi műsoros délután szervezéséből már kivettem a részem. Egy egyfelvonásost is előadtunk. Kevés volt a szereplő, ezért hát én is a „deszkákra” léptem. Láttam, hogy többen így nyugtázták: lám, a tanító néni se szégyell velünk színészkedni. Nem szégyellek. Szeretnék még nagyobb lendülettel részt vállalni a munkából. Van elég időm és energiám, úgy hiszem, pezsgő művelődési életet lehet itt kialakítani. Érdekes, hogy a csoportmunka iránt főleg a lányok érdeklődnek. A fiúk mintha szégyenlősebbek lennének. Az ablakon keresztül kandikálva lesik, mi folyik idebent. Őszre szeretnék betanítani egy háromfelvonásos színművet és azzal bejárni a környéket, elvinni Becsére is, megmutatni, hogy a pecesoriak is tudnak valamit. Sajnos elég kevés a fiatal, éppen ezért néhány idősebbet is jó volna bevonni a munkába. Ф Az elsődleges feladat persze a pecesori nebulók okítása . Magától értetődik. Mielőtt elvállaltam volna ezt az állást, az első terepszemlén kikötöttem, hogy néhány olyan szemléltető eszköz, segédeszköz híján, mint amilyen a diavetítő, el se vállalom. Tanévkezdetre megvolt minden, amit kértem. Az épület persze meglehetősen régi, a bútorzatot is fel kellene újítani, de hát nem lehet mindent egyszerre. Jelenleg 12 kisdiák van a gondjaimra bízva. Ennyien vannnak az első és második osztályosokat felölelő osztatlan tagozatban. A gyerekekkel elégedett vagyok. Igen szófogadóak, és a körülményekhez mérten elég jó eredményeket értünk el. Bízom benne, hogy később, a becsei Samu Mihály iskolában is megállják helyüket. ф Összegezve tehát, hogyan telnek egy falusi tanítónő napjai? — Vannak mozgalmas és unalmas óráim is. A legjobban azt hiányolom, hogy jóformán semmilyen kapcsolatom nincs a kollégáimmal. Még a gyűlésekre sem utazhatok be a 13 kilométerre levő városba, mert este hétkor indul vissza az utolsó autóbusz, az összejövetelek pedig rendszerint ebben az időpontban kezdődnek. Jó lenne néha kikérni valakinek a véleményét, meghallgatni a szaktanácsot, elvégre még mindig pályakezdőnek számítok. A szórakozási lehetőségekről nem is igen beszélek. Esténként a könyvekkel szoktam barátkozni. Ф Meddig marad itt? — Egyelőre maradok. Vállaltam, ki kell tartani, de nem titkolom, nem innen szeretnék nyugdíjba menni. Azt hiszem, nincs ebben semmi kivetnivaló. Néhány kollégám biztat is, hogy annak idején ők is tanyasi tanítóként kezdték, és később lassan kialakult. Pecesor meg végtére nem is tanya, hanem kis falu, ahol lényegében minden feltétel megvan a civilizált élethez. Ősszel nehéz volt a kapcsolatteremtés, remélem, az idén már könnyebb lesz, bár nem ártana néhány fiatal értelmiségi, akikkel össze lehetne fogni. A közeli birtokon dolgozó mérnökök, állatorvosok a munkaidő leteltével már robognak is vissza városi világukba. A tanítói pálya viszont mindig a környezetéhez kötötte az embert. LAJTFA György Hazai szlovák nyelvű könyvkiadás Az újvidéki Obzor Lap- és Könyvkiadó az idén szlovák nyelven 15 marxista kiadványt jelentetett meg szlovák alkotók tollából vagy fordításban. Nemrégiben napvilágot látott a Kommunista kiáltvány, az év végéig megjelenik dr. Vladimir BAKARIC könyve is. Az elmúlt években szlovák nyelven megjelent Tito több könyve, néhány könyv Titóról, valamint Edvard Kardelj négy kötete is. Már nyomdába került hat szerelmes verseket tartalmazó szlovák nyelvű verseskötet, Miroslav KRIVÁK regénye, Martin PREBUD.TITO versgyűjteménye, Ana PAPUGOVA elbeszélései, továbbá elbeszélések gyermekeknek világnagyságokról és a hagyományos népnaptár. A Hidak című, hatkötetes, hazai író, Kole CSASULA macedón írók művét tartalmazó sorozatból már öt könyv megjelent. Az egyik GION Nándor műve, a többi szerzői pedig: Slavko PREGA horvát drámaíró, Miloš CRNJANSKI. Ivo ANIJRIĆ műveit is már előkészítették. Jövőre valószínűleg megjelenik Vladimir HURBAN VLADIMIROV jeles szlovák drámaíró válogatott műveinek első kötete is, a többit a következő tíz évben adják ki. Az újvidéki Obzor már két és fél évtizede nagy sikerrel működik együtt a ljubljanai Mladinska knjigával. E közös munka eredménye 70 közös kötet. Példás együttműködést folytat az újvidéki Forum kiadóházzal is, hosszú együttműködésre tekint vissza az Obzor a pozsonyi kiadóházakkal. (Tanjug) YS