Magyar Szó, 1984. március (41. évfolyam, 59-73. szám)
1984-03-05 / 63. szám
1964. március 5. hétfő MAGYAR SZÓ MŰVELŐDÉS 5 Tiszán innen, Dunán túl... Ének! az újvidéki Petőfi Sándor Művelődési Egyesület asszonykórusa Becsei Rózsa vezényletével kedd esténként szorgalmasan gyakorol az asszonyikórus az újvidéki Petőfi Sándor Művelődési Egyesületben. A hamarosan megrendezendő községi szemlén egy népdalcsokorral fognak fellépni Három éve énekelnek együtt, a keretekről kérdezem Boros Ilonát, az egyik alapító tagot. — Fábián Borbálával toboroztunk, szóltunk az ismerősöknek, de jöttek mások is. A próbáikra 16-an járunk el rendszeresen. Szeretünk énekelni, és kikapcsolódás is számunkra. — Többször fölléptünk Újvidéken, vendégszerepeltünk a pancsovai, a kupuszinai és a temerini művelődési egyesületekben, televíziós és rádiós szereplésünk is volt már — mondja Merkva Magdolna. — Fekete hosszú szoknya, fehér blúz, fekete hímzett posztómellény az „egyenruhánk” —, magyarázza Breznyák Etelka háztartásbeli. — A férjem nyugdíjas, nem ellenzi, hogy minden héten itt vagyok, mert ő is szeret énekelni, kiváltképp mulatni a cigányzenére — teszi hozzá nevetve. — Engem a párom íratott be, hazajött és azt mondta: beírattalak az énekkarba. Szeretettel jövök — jegyzi meg Siket Rozália telepi háziasszony. — A zene és az ének a mindenem, ebben találom föl magamat. A férjem, Oláh Sándor a citerazenekart vezette az egyesületben. Játsszad csak el, mondom neki a próba után otthon, és még egy órát énekelgetünk — mondja Oláh Margit. Ha már a férjekről van szó, nem hagyhatjuk szó nélkül a német nemzetiségű Pap Katica esetét, aki 15 évvel ezelőtt férjétől kezdett magyarul tanulni. „Tiszán innen, Dunán túl...” énekli most az asszonykórussal. Hű tagja a kórusnak a valamikori amatőr színtársulat operetténekesnője, Szabadi Irén, de Mészáros Ilonka, Tóth Júlia és Oláh Verona is. — Az asszonyoknak nagyon jó hallásaik és ritmusérzékük van, a dalokat hallás után tanulják és nem kottáról, mondja Rózsika, miközben feláll a vezényléshez. — Na még egyszer: Tiszán innen, Dunán túl... B. B. A Petőfi Sándor Művelődési Egyesület asszonykórusa egy régebbi fellépésén. TELEVÍZIÓ Mi vitásh hírességek tolmácsolásában Érdekességek a szombat esti olasz filmsorozatról Habár a Verdi-film forgatócsoportja nem járt valahány kontinensen, mint a Marco Polo-sorozat esetében, mégis 7 millió olasz lírába (összehasonlításképpen megjegyezzük: Verdi az 1840-es években 44 ezer líráért írta operáit Bartolomeo МегеШпек, a milánói Scala világhírű impresszárójának megrendelésére, a mi pénzünkbe átszámítva 49 millió régi dinárba került. A műszaki személyzet százas hada igyekezett a grandiózus vállalkozás bábáskodásánál: 250 kilométernyi filmszalag fogyott el 20 000 jelenet készítésére. A színészek 5000 kosztümöt váltottak. Nyilvánvaló tehát, hogy a Giuseppe Verdinek, Itália nagy fiának életét felelevenítő mű készítésekor a pénz, a fáradozás és az igyekezet csak egyet szolgált: hitelesen szólni a mesterről, méltó képet adna ez örök jelzővel ékesített Verdiéletműnek, zeneművészeti és történeti, politikai jelentőségének, hiszen egyszersmind ... „Verdi művészetének legmélyebb gyökerei hazája iránti szeretetéből fakadnak. Muzsikája népe lelkének, az olasz történelem egyik leghősibb korszakának méltó kifejezője. S épp ezért örök.” A teljességre való törekvéséről ismert Renato Castellani az olasz filmművészet neorealista irányzatának képviselője (az ő műve a Leonardo da Vitci-sorozat is semmit sem hagyott a véletlenre. A négyes (RA1 második műsora, a francia televízió, az Antenna II. a müncheni Bavaria-film) koprodukcióban készülő projektum rendezője biztosra men: a címszerepre Ronald Pickup angol színészt szerződtette, aki lelkesedve látott munkához. Nem mindennapi feladat elé nézett: Verdit kell játszania ifjú korától egészen a 88 éves mester haláláig. Ez idő alatt se több, se kevesebb, 40 maszkot cserélt. A nagy mesterek sikere mögött rendszerint nő áll. Verdi életében két nő játszott jelentős, azaz karrierformáló szerepet. Mindkettő a felesége is volt. Az esőt Daria Nicolodi (hihetetlenül hasonlít Margherita Barezzira) játszsza, a másodikat Carla Fracci 50 éves, világhírnévnek örvendő olasz balett-táncosnő alakítja, aki a véletlenek összejátszásának köszönhetően, még távoli rokona is a második Verdi-múzsafeleségnek, Giuseppina Strepponi szopránénekesnőnek. — Giuseppina kivételes egyéniség, képes volt szeretni a kellemetlen természetű Verdit, s volt ereje ahhoz is, hogy megszabadítsa az őt üldöző múlt terhétől (két év alatt meghalt felesége, fia és leánya is) — nyilatkozata Carla Fracci. A század leghíresebb antológiai hangfelvételeit használták fel a filmben, s a régi hírességek, közöttük Laurio Volpi hangja is felcsendül, de hallhatjuk a mai operaszínpadok eszményképének, Pavarottinak leghíresebb Verdi-felvételeit is. — Verdiben a tehetség mellett sok mindent talál az ember — mondta Renato Castellani rendező Mindaz, amit magában hord, a szabadságérzet megtestesítője, erényei közé tartozik a gondolati mélység és munkahite is egyedülálló. Verdi többek között a véletlennek is köszönhette karrierjét, minden véletlent, minden alkalmat, minden lehetőséget kihasznált ugyanis a maga, azaz az egyetemes zeneművészet javára. Kitartó munkás, erről tanúskodik az is, hogy majdnem minden operáját átdolgozta, s hosszú élete folyamán mindössze 26 operát szerzett, ezzel szemben Donizetti, aki jóval kevesebbet ért, 71-et. Példaként soroljuk fel az átdolgozott operákat: a Macbethet 1847-ben szerezte, a 1865-ben dolgozta át. A Simon Boccanegrának 1857-ben volt az ősbemutatója, 1881-ben átdolgozta a librettóját, új részletekkel és egy teljes felvonással gazdagította. Még a Falstaff, az utolsó Verdi-remekmű sem (1893-ban írta a 80 éves zeneszerző) maradt eredeti állapotában; három hónappal bemutatója után Verdi ismét megmunkálta. A Falstaff tartalmazza a mester búcsúszavait az opera színpadától: „Az én, az én szellemem éltet, a tüzemtől lobog fel csak a tiétek”. ) Ronald Pickup angol színész, a filmsorozat Verdije, családja körében. Fény a sötétben Két érdekes újvidéki kiállításról A Branko Bajic Fotógalériában Sanja Bachrach (1961) és Mario Krištofič (1957) zágrábi házaspár február 27-én nyitotta meg legújabb, nagyjából pikturális természetű fényképészeti alkotásainak kiállítását. Bachrach és Krištofič már néhány éve a hazai újhullám fotográfiájának jegyében alkotnak és rohamosan fejlődő látványos munkáik eddig már néhány jelan■ fős folyóirat hasábjain is napvilágot láttak, volt,néhány tárlatuk, újabban pedig a zágrábi Dorian Gray együttes lemezborítójának formatervén látható alkotásuk. Krištofič filmakadémián szerzett tapasztalatait kezdetben a divatfelvételekben hasznosította. Később a Kugla színtársulat produkcióinak kísérőanyagain dolgozott, egy ideig a Polet fényképészei között volt, de a képeknek mai jellegét a Bachrachhal való kreatív együttműködés után alakította ki. Bachrach és Krištofić alkotása ugyanis nem egész három év alatt a jugoszláv újhullámú trendfotográfia egyik pillanatnyi csúcsmércéjévé vált, ám most már tisztán művészi ambíciók jelzik távlatait. A Fény a sötétben című kiállítás anyagának legnagyobb hányadát olyan alkotások képezik, amelyek a fotográfia és a festészet határműfajai. Krištofič leginkább alkotópartnnerét veszi modellül fényképkompozícióhoz, de Bachrach festészeti intervenciója a már kész és felnagyított papírnyomatokon, tehát a színezéssel valóátalakítás határozza meg döntő fontossággal a fotóalapú alkotások jellegét. Tehát ezek a képek, habár fotópapíron valósultak meg, unikátumok és megismételhetetlenek. Szenzibilitásuk követi az időszerű „fotográfia” azon alapvető artisztikus elvárását, mely szerint, a ma „művészfényképésznek” elsősorban festőnek és képalkotónak kell lennie, lemondván az agyontechnicizált, hideg effektusfényképészeti közhelyképletek már-már tisztán műszaki, technikát és nem művészetet demonstrálni kénytelen kényszeréről. Bachrach és Krištofič alkotásának a pktúrán kívüli titka az „ezerarcúvá” formálható modell tehetségében és a fényképezendő esztétikai alapszituációk nagystílű elrendezésében van. E „fényképek” esztétikája egészében a mában van — tetszetős és időszerű. Bachrach és Krištofić subtil erotikával telített alkotásának legfontosabb jellemzője a vizuális, pikturális alakítás sikere, a mindinkább exresszív festészetbe való áthajtás „fotográfiai” lehetőségeinek merész képzelőerőben gazdag kísérlete. —O— Az Ifjúsági Tribün Képzőművészeti Szalonjában február 24-én nyílott meg Milica Kuzmanov Mrdja (1960) újvidéki festőnő tárlata. Az alkotásokkal szinte zsúfolásig kitöltött galériatérben 13 nagyméretű (7 rajzot és 5 festményt) művet láthat az újvidéki közönség Mrdja múlt évi produkciójából. Milica Mrdja az Újvidéki Képzőművészeti Akadémián végezte tanulmányait és eddig két díjjal tüntették ki munkájáért, három tárlatot rendezett és néhány kollektív kiállításon is részt vett festményeivel. Alkotásait többek között az 1982-es Párizsi Fiatalok Biennáléján, de a jugoszláv posztmodern művészetet teljességében átfogó tavalyi banjalukai szalon válogatásában is bemutatták. Mrdja többméteres formátumú munkái „hatalmukba vették” a rendelkezésre álló teret, sőt a padlóra is kiterjednek. Munkáinak vizuális elemei a textilminták terveinek applikatív megoldásait idézik. Habár alkotásait befolyásolják a posztmodern festészeti elvek módszerei, esetében mégsem beszélhetünk neoexpresszív feszültségek jelenlétéről. Képei talán egy feltételes neoabsztrakt festészetbe illenek be; művészetének elsősorban dekoratív jellege van. A vizuális elemek ritmusa határozza meg a felületek vizuális jellegét. Az ismétlés és az ismétlésben előállított rendellenességek, ellenpontok — főleg a rajzoknál — „architekturális” egységekbe tömörülten épülnek fel. Milica Kuzmanov Mrdja alkotásai nem „szemléltetnek” bonyolult és túlfeszített belső világokat, de mindenképpen attraktívak, fejlődőképesek és színvonalasak. KEREKES László A belső feszültség levezetése Jovan Devié tárlata Szabadkán A szabadkai egészségügyi középiskola előcsarnokában nemrég nyílt meg Jovan Devié tárlata. Ezúttal tájképsorozatával mutatkozott be. Festészetében arra törekszik, hogy a természeti tény folytonosságát mutassa be. Képeinek felépítésében eklektizál, s a művészi sűrítés helyett a színgazdaságot emeli ki. A tájat mint egészet fogja fel, majd abból kiragad egy részt. Széles ecsetvonással készített képein szinte minden tombol. Ezzel az impreszszív hatással belső lelki feszültségét fejezi ki. Arra törekszik, hogy a feldúsított színkontrasztok erejével ragadja meg a néző figyelmét. Alkotásaiban benne rejlik egész festői egyénisége és emberi temperamentuma. Jovan Devic életben és emberekben csalódva fordult a természethez. Ez művészetértek ihletője, munkásságának kimeríthetetlen témája. A természetben talált gyógyulást, általa szerezte vissza életkedvét. Ezért nem válhatott számára a finom megfogalmazású koloritás a kifejezés évközévé. Azok inkább felületekké lesznek. Hullámzó alkotói lendületében többször képi élményhatást fest meg. A képeket ilyenkor a színek frisseségével dúsítja. Célja a tájat inkább bemutatni, mint ábrázolni. A mondanivaló kifejezésének fokozása érdekében minden eszközt felhasznál. Ezért a széles síkon megjelenő táj gyakran romantikus hatásúvá, expresszionista vagy illúziós megjelenéssé válik. A térhatás fokozásának érdekében használja fel a kék, a zöld, a sárga és a fehér kontraszt hatását. Színekben felépített és elgondolásokban összetett, meglátásokban egyéni, de érzelmeket kifejező festményein egybesűríti egész életszemléletét. Mindez végül a néző előtt optikai benyomássá, majd látvánnyá válik. Jovan Devicnél az alkotás lelki folyamat, átélés, belső feszültség. Ezért festészetét elvonatkoztatottan kell érzékelni. Talán ezért vált természetábrázolása mély tartalmúvá, realista megjelenéssé, képi és művészi alkotássá. GYERMÁN Tibor