Magyar Szó, 1984. március (41. évfolyam, 59-73. szám)

1984-03-05 / 63. szám

1964. március 5. hétfő MAGYAR SZÓ MŰVELŐDÉS 5 Tiszán innen, Dunán túl... Ének!­ az újvidéki Petőfi Sándor Művelődési Egyesület asszonykórusa Becsei Rózsa vezényletével kedd esténként szorgalmasan gyakorol az asszonyikórus az újvidéki Pe­tőfi Sándor Művelődési Egyesü­letben. A hamarosan megrende­zendő községi szemlén egy nép­dalcsokorral fognak fellépni Há­rom éve énekelnek együtt, a ker­etekről kérdezem Boros Ilonát, az egyik alapító tagot. — Fábián Borbálával toboroz­tunk, szóltunk az ismerősöknek, de jöttek mások is. A próbáikra 16-an járunk el rendszeresen. Sze­retünk énekelni, és kikapcsolódás is számunkra. — Többször fölléptünk Újvidé­ken, vendégszerepeltünk a pancso­­vai, a kupuszinai és a temerini művelődési egyesületekben, televí­ziós és rádiós szereplésünk is volt már — mondja Merkva Magdolna. — Fekete hosszú szoknya, fehér blúz, fekete hímzett posztómellény az „egyenruhánk” —, magyaráz­za Breznyák Etelka háztartásbeli. — A férjem nyugdíjas, nem ellen­zi, hogy minden héten itt vagyok, mert ő is szeret énekelni, kivált­képp mulatni a cigányzenére — teszi hozzá nevetve. — Engem a párom íratott be, hazajött és azt mondta: beíratta­lak az énekkarba. Szeretettel jö­vök — jegyzi meg Siket Rozália telepi háziasszony. — A zene és az ének a minde­nem, ebben találom föl magamat. A férjem, Oláh Sándor a citera­­zenekart vezette az egyesületben. Játsszad csak el, mondom neki a próba után otthon, és még egy órát énekelgetünk — mondja Oláh Margit. Ha már a férjekről van szó, nem hagyhatjuk szó nélkül a né­met nemzetiségű Pap Katica ese­tét, aki 15 évvel ezelőtt férjétől kezdett magyarul tanulni. „Tiszán innen, Dunán túl...” énekli most az asszonykórussal. Hű tagja a kórusnak a valami­­kori amatőr színtársulat operett­énekesnője, Szabadi Irén, de Mé­száros Ilonka, Tóth Júlia és Oláh Verona is. — Az asszonyoknak nagyon jó hallásaik és ritmusérzékü­k van, a dalokat hallás után tanulják és nem kottáról, mondja Rózsika, miközben feláll a vezényléshez. — Na még egyszer: Tiszán innen, Dunán túl... B. B. A Petőfi Sándor Művelődési Egyesület asszonykórusa egy ré­gebbi fellépésén. TELEVÍZIÓ Mi vitásh hírességek tolmácsolásában Érdekességek a szombat esti olasz filmsorozatról Habár a Verdi-film forgatócso­portja nem járt valahány konti­nensen, mint a Marco Polo-sorozat esetében, mégis 7 millió olasz lí­rába (összehasonlításképpen megje­gyezzük: Verdi az 1840-es évek­ben 4­4 ezer líráért írta operáit Bartolomeo МегеШпек, a milánói Scala világhírű impresszárójának megrendelésére­, a mi pénzünkbe átszámítva 49 millió régi dinárba került. A műszaki személyzet szá­zas hada igyekezett a grandiózus vállalkozás bábáskodásánál: 250 ki­lométernyi filmszalag fogyott el 20 000 jelenet készítésére. A szí­nészek 5000 kosztümöt váltottak. Nyilvánvaló tehát, hogy a Giu­seppe Verdinek, Itália nagy fiának életét felelevenítő mű készítésekor a pénz, a fáradozás és az igyekezet csak egyet szolgált: hitelesen szól­ni a mesterről, méltó képet adna ez örök jelzővel ékesített Verdi­­életműnek, zeneművészeti és tör­téneti, politikai jelentőségének, hi­szen egyszersmind ... „Verdi mű­vészetének legmélyebb gyökerei hazája iránti szeretetéből fakadnak. Muzsikája népe lelkének, az olasz történelem egyik leghősibb korsza­kának méltó kifejezője. S épp ezért örök.” A teljességre való törekvéséről ismert Renato Castellani az olasz filmművészet neorealista irányza­tának képviselője (az ő műve a Leonardo da Vit­­ci-sorozat is sem­mit sem hagyott a véletlenre. A négyes (RA1 második műsora, a francia televízió, az Antenna II. a müncheni Bavaria-film) kopro­dukcióban készülő projektum ren­dezője biztosra men: a címszerep­re Ronald Pickup angol színészt szerződtette, aki lelkesedve látott munkához. Nem mindennapi fela­dat elé nézett: Verdit kell játsza­nia ifjú korától egészen a 88 éves mester haláláig. Ez idő alatt se több, se kevesebb, 40 maszkot cse­rélt. A nagy mesterek sikere mö­gött rendszerint nő áll. Verdi éle­­tében két nő játszott jelentős, az­az karrierformáló szerepet. Mind­kettő a felesége is volt. Az e­sőt Daria Nicolodi (hihetetlenül ha­sonlít Margherita Barezzira) játsz­­sza, a másodikat Carla Fracci 50 éves, világhírnévnek örvendő olasz balett-táncosnő alakítja, aki a vé­letlenek összejátszásának köszön­hetően, még távoli rokona is a második Verdi-múzsafeleségnek, Giuseppina Strepponi szoprán­énekesnőnek. — Giuseppina kivételes egyéni­ség, képes volt szeretni a kelle­metlen természetű Verdit, s volt ereje ahhoz is, hogy megszabadít­sa az őt üldöző múlt terhétől (két év alatt meghalt felesége, fia és leánya is) — nyilatkozata Carla Fracci. A század leghíresebb antológiai hangfelvételeit használták fel a filmben, s a régi hírességek, kö­zöttük Laurio Volpi hangja is fel­csendül, de hallhatjuk a mai ope­raszínpadok eszményképének, Pa­­varottinak leghíresebb Verdi-fel­­vételeit is. — Verdiben a tehetség mellett sok mindent talál az ember — mondta Renato Castellani rendező Mindaz, amit magában hord, a szabadságérzet megtestesítője, eré­nyei közé tartozik a gondolati mélység és munkahite is egyedül­álló. Verdi többek között a vélet­lennek is köszönhette karrierjét, minden véletlent, minden alkalmat, minden lehetőséget kihasznált ugyanis a maga, azaz az egyete­mes zeneművészet javára. Kitartó munkás, erről tanúskodik az is, hogy majdnem minden operáját át­dolgozta, s hosszú élete folyamán mindössze 26 operát szerzett, ez­zel szemben Donizetti, aki jóval kevesebbet ért, 71-et. Példaként so­roljuk fel az átdolgozott operákat: a Macbethet 1847-ben szerezte, a 1865-ben­ dolgozta át. A Simon Boccanegrának 1857-ben volt az ősbemutatója, 1881-ben átdolgozta a librettóját, új részletekkel és egy teljes felvonással gazdagította. Még a Falstaff, az utolsó Verdi-remek­­mű sem (1893-ban írta a 80 éves zeneszerző) maradt eredeti álla­potában; három hónappal bemuta­tója után Verdi ismét megmun­kálta. A Falstaff tartalmazza a mester búcsúszavait az opera szín­padától: „Az én, az én szellemem éltet, a tüzemtől lobog fel csak a tiétek”.­ ­) Ronald Pickup angol színész, a filmsorozat Verdije, családja körében. Fény a sötétben Két érdekes újvidéki kiállításról A Branko Bajic Fotógalériában Sanja Bachrach (1961) és Mario Krištofič (1957) zágrábi házaspár február 27-én nyitotta meg leg­újabb, nagyjából pikturális termé­szetű fényképészeti alkotásainak kiállítását. Bachrach és Krištofič már néhány éve a hazai újhullám fotográfiájának jegyében alkotnak és rohamosan fejlődő látványos munkáik eddig már néhány jelan­­■ fős folyóirat hasábjain is napvi­lágot láttak, volt,néhány tárlatuk, újabban pedig a zágrábi Dorian Gray együttes lemezborítójának formatervén látható alkotásuk. Krištofič filmakadémián szerzett tapasztalatait kezdetben a divat­­felvételekben hasznosította. Ké­sőbb a Kugla színtársulat produk­cióinak kísérőanyagain dolgozott, egy ideig a Polet fényképészei kö­zött volt, de a képeknek mai jel­legét a Bachrachhal való kreatív együttműködés után alakította ki. Bachrach és Krištofić alkotása ugyanis nem egész három év alatt a jugoszláv újhullámú trendfotog­ráfia egyik pillanatnyi csúcsmércé­jévé vált, ám most már tisztán művészi ambíciók jelzik távlatait. A Fény a sötétben című kiállí­tás anyagának legnagyobb hánya­dát olyan alkotások képezik, ame­lyek a fotográfia és a festészet ha­tárműfajai. Krištofič leginkább al­­kotópartnnerét veszi modellül fény­képkompozícióhoz, de Bachrach festészeti intervenciója a már kész és felnagyított papírnyomatokon, tehát a színezéssel való­­átalakí­tás határozza meg döntő fontos­sággal a fotóalapú alkotások jel­legét. Tehát ezek a képek, habár fotópapíron valósultak meg, uni­­kátumok és megismételhetetlenek. Szenzibilitásuk követi az időszerű „fotográfia” azon alapvető artiszti­­kus elvárását, mely szerint, a ma „művészfényképésznek” elsősorban festőnek és képalkotónak kell len­nie, lemondván az agyontechnici­­zált, hideg effektusfényképészeti közhelyképletek már-már tisztán műszaki, technikát és nem művé­szetet demonstrálni kénytelen kény­szeréről. Bachrach és Krištofič al­kotásának a p­­ktúrán kívüli titka az „ezerarcúvá” formálható modell tehetségében és a fényképezendő esztétikai alapszituációk nagystílű elrendezésében van. E „fényképek” esztétikája egészében a mában van — tetszetős és időszerű. Bach­rach és Krištofić subtil erotiká­val telített alkotásának legfonto­sabb jellemzője a vizuális, piktu­rális alakítás sikere, a mindin­kább exresszív festészetbe való át­hajtás „fotográfiai” lehetőségeinek merész képzelőerőben gazdag kí­sérlete. —O— Az Ifjúsági Tribün Képzőművé­szeti Szalonjában február 24-én nyílott meg Milica Kuzmanov Mr­­dja (1960) újvidéki festőnő tárla­ta. Az alkotásokkal szinte zsúfo­lásig kitöltött galériatérben 13 nagyméretű (7 rajzot és 5 fest­ményt) művet láthat az újvidéki közönség Mrdja múlt évi produk­ciójából. Milica Mrdja az Újvi­déki Képzőművészeti Akadémián végezte tanulmányait és eddig két díjjal tüntették ki munkájáért, há­rom tárlatot rendezett és néhány kollektív kiállításon is részt vett festményeivel. Alkotásait többek között az 1982-es Párizsi Fiatalok Biennáléján, de a jugoszláv poszt­modern művészetet teljességében átfogó tavalyi banjalukai szalon válogatásában is bemutatták. Mrdja többméteres formátumú munkái „hatalmukba vették” a rendelkezésre álló teret, sőt a pad­lóra is kiterjednek. Munkáinak vizuális elemei a textilminták ter­veinek applikatív megoldásait idé­zik. Habár alkotásait befolyásolják a posztmodern festészeti elvek módszerei, esetében mégsem be­szélhetünk neoexpresszív feszültsé­gek jelenlétéről. Képei talán egy feltételes neoabsztrakt festészetbe illenek be; művészetének elsősor­ban dekoratív jellege van. A vi­zuális elemek ritmusa határozza meg a felületek vizuális jellegét. Az ismétlés és az ismétlésben elő­állított rendellenességek, ellen­pontok — főleg a rajzoknál — „architekturális” egységekbe tömö­­rülten épülnek fel. Milica Kuz­­m­anov Mrdja alkotásai nem „szemléltetnek” bonyolult és túl­feszített belső világokat, de min­denképpen attraktívak, fejlődőké­pesek és színvonalasak. KEREKES László A belső feszültség levezetése Jovan Devié tárlata Szabadkán A szabadkai egészségügyi kö­zépiskola előcsarnokában nemrég nyílt meg Jovan Devié tárlata. Ezúttal tájképsorozatával mutat­kozott be. Festészetében arra tö­rekszik, hogy a természeti tény folytonosságát mutassa be. Képei­nek felépítésében eklektizál, s a művészi sűrítés helyett a szín­gazdaságot emeli ki. A tájat mint egészet fogja fel, majd abból ki­ragad egy részt. Széles ecset­vonással készített képein szinte minden tombol. Ezzel az impresz­­szív hatással belső lelki feszült­ségét fejezi ki. Arra törekszik, hogy a feldúsított színkontrasztok erejével ragadja meg a néző fi­gyelmét. Alkotásaiban benne rej­lik egész festői egyénisége és em­beri temperamentuma. Jovan Devic életben és embe­rekben csalódva fordult a ter­mészethez. Ez művészetértek ihle­tője, munkásságának kimeríthe­tetlen témája. A természetben ta­lált gyógyulást, általa szerezte vissza életkedvét. Ezért nem vál­hatott számára a finom megfogal­mazású koloritás a kifejezés évközévé. Azok inkább felüle­tekké lesznek. Hullámzó alkotói lendületében többször képi él­ményhatást fest meg. A képeket ilyenkor a színek frisseségével dúsítja. Célja a tájat inkább be­mutatni, mint ábrázolni. A mon­danivaló kifejezésének fokozása érdekében minden eszközt fel­használ. Ezért a széles síkon meg­jelenő táj gyakran romantikus hatásúvá, expresszionista vagy illúziós meg­jelenéssé válik. A térhatás fokozásának érdekében használja fel a kék, a zöld, a sárga és a fehér kontraszt hatását. Szí­nekben felépített és elgondolások­ban összetett, meglátásokban egyéni, de érzelmeket kifejező festményein egybesűríti egész élet­­szemléletét. Mindez végül a néző előtt optikai benyomássá, majd látvánnyá válik. Jovan Devicnél az alkotás lelki folyamat, átélés, belső feszültség. Ezért festészetét elvonatkoztatottan kell érzékelni. Talán ezért vált természetábrázo­­lása mély tartalmúvá, realista megjelenéssé, képi és művészi al­kotássá. GYERMÁN Tibor

Next