Magyar Szó, 1984. április (41. évfolyam, 90-104. szám)

1984-04-01 / 90. szám

KÜLPOLITIKA MAGYAR SZÓ 1984. április 1., vasárnap SPANYOLORSZÁG OTTFELEJTETT MILLIÓK A spanyolok évente több mint 15 milliárd dollárt költenek szerencsejátékokra . A nyertesek nem mindig veszik fel a nyereményt A spanyolok évente elfelejte­nek felvenni 10 millió dollár összegű nyereményt, amelyet a szerencsejátékokon nyertek. A­z ottfelejtett milliók a sportfoga­dási, a sorsjegy- és a külön­féle más fogadási irodák pénz­táraiban maradnak. Meglepő je­lenség egy olyan országban, ahol naponta szenvedélyesen űzik a különféle szerencsejátékot. *1­­’ A becslések szerint ugyanis a spanyolok évente több mint 15 milliárd dollárt áldoznak különfé­le szerencsejátékokra. Kedvelik a különféle pénzautomatákat is, min­den étteremben, bánban, kávéház­ban van belőlük. Kevésbé vonzód­nak a lóverseny, a fogadás és a játékbarlangok iránt. A spanyolokat is meglepte az adat, hogy csak tavaly mintegy 400 millió pezeta totónyereményt nem vettek fel. A számítások sze­rint hozzávetőleg 3000 spanyol évente nem veszi át a sorsjegyen nyert összeget. Igaz, a spanyolok nem feledkez­nek meg a tetemes nyeremények­ről. A fogadási iroda igazgatója közölte, még nem fordult elő, hogy ne vették volna fel az 50 000 pe­zetánál (mintegy 400 dollár) na­gyobb értékű nyereményt. A sport­­fogadási irodák pénztáraiban álta­lában a kisebb összegű nyeremé­nyek maradnak. A spanyolok egy csoportja min­den héten milliós összeget tesz kockára a sorsjegyen és a totón. Hivatásszerűen foglalkoznak a sze­rencsejátékokkal. Közöttük van több orvos, tanár, mérnök és más jövedelmező szakmája, akik tel­jesen hátat fordítottak élethivatá­suknak, s kizárólag szerencsejáté­­­kot űznek. Az elemzések arra vallanak, hogy az e csoportba tartozók jól keresnek, noha sokat is kockáztat­nak. A szerencse azonban nem mindig mosolyog rájuk. A két utób­bi héten például a sportfogadáson a főnyeremény „amatőrök” markát ütötte. Két átlagpolgár csaknem 3 millió dollárt nyert, az utóbbi héten egy spanyol 60 pezeta be­ruházással 120 millió pezetát nyert. A szerencsés nyertesek örömét azonban megkeseríti az aggodalom. A főnyeremények nyerteseire ugyanis azonnal kiveti hálóját a maffia, amely az utóbbi napokban számos vagyonos polgárt elrabolt. Ezért a szerencsés nyertesek igye­keznek névtelenek maradni, őrzik titkukat, hogy nyugodtan elkölt­hessék a milliókat. Válasz nélkül marad azonban e kérdés: a spanyolok évente miért felejtenek hozzávetőleg 10 millió dollárt a sorsjegy-, a sportfogadá­si irodák pénztáraiban? Memo PODAR (Gáz)álarc nélkül Az ENSZ szakértőcsoportja a minap benyújtotta jelentését: kutatásaik eredményei azt mutatják, hogy az Irak és Irán közöt­ti háborúban egyik fél sem válogatja az eszközöket. Az irakiak harcgázokat is bevetettek az iráni csapatok elleni küzdelemben. Az utóbbi hónapokban sok szó esett arról, hogy líraik védelmi cé­lokból mérg­esgázo­kk­al igyekszik megakadályozni az irániak előre­nyomulását a déli frontokon. Te­herán többször figyelmeztette a világköz­véleményt erre, Bagdad tagadta. Egyes hadifoglyokon azonban a mérgezés tüneteit ész­lelték. Mindenképpen aggasztó a harc­­gázo­k ismételt alkalmazásának ez a bizonyított ténye. Majd hat év­tizedig azt hitte az emberiség, hogy a nemzetközi megállapodá­soknak, konvencióknak van értel­mük. Az első világháborúban al­kalmazták ugyanis először a harrc­­gázokat, a legismertebb közülük az yperit, amely Yipern francia városnál került először bevetésre, és innen kapta a nevét. Termé­szetesen nyomban föllendült a tudományos kutatómunka, újabb, még veszélyesebb harcgázak kép­letei születtek meg, közülük csak a legismertebbeket említjük: ta­bun, soman, sarin. A háborús pusztítások borzalmai, mindenek­előtt a mérgező gázok áldozatai­nak szenvedései az első világhá­ború után arra késztették a poli­tikai események okfej­tőit, hogy kezdeményezzék a harcgázok al­kalmazásának betiltását. Ez 1925- ben Génfben meg is történt: az akkoriban megfogalmazott és min­denki által elfogadott konvenció nemzetközileg betiltotta a gázok katonai célokra való fölhasználá­sát. És valóban sokáig abban a hit­ben élt a hiszékeny emberiség, hogy a nemzetközi konvencióknak van foganatjuk. A háború straté­gái persze nem nyugodtak, mint ahogy ma sem nyugszanak, és or­­cátlanul tovább kísérleteztek a gázzal, a vegyi fegyverekkel és más tömegpusztító anyagokkal. Elérkezett-e most a pillanat, hogy levegyék az álarcot? Amikor ugyanis az emberek milliói úgy vélték, hogy mégis­csak történnek komoly próbálko­zások a nemzetközi béke és biz­tonság megteremtésére, a tények az ellenkezőt bizonyították. A má­sodik világháború óta gyakran arról beszélünk, hogy meg kell őrizni a világbékét és biztonságot. Ha arra gondolunk, hogy meg kell hiúsítani az újabb világháborút, a mindent elpusztító világégés ki­törését, akkor indokolt a követe­lés, hogy közös erővel őrizzük meg a nemzetközi békét és biztonságot. Ha viszont arra gondolunk, hogy a második világháború befejezése óta több mint 160 lokális háború folyt, amelyekben több ember vesztette életét vagy rokkant meg, mint a második világháborúban összesen, s akkor vajmi kevés hittel beszélhetünk arról, hogy béke és biztonság uralkodik ma a világon. És ezekben a helyi jellegű ész­­ie becsapásokban, hadviselésekben, leszámolásokban a szemben álló felek mit­­sn törődtek a nemzet­közi megállapodásokkal, kölcsö­nösen elfogadott szerződésekkel. A legpusztítóbb fegyvereket is al­kalmazták, a napalmot, a korsze­rű gyorstüzelő fegyvereket, a nagy teljesítésű páncélosokat, repülő­gépeket. És persze a harrcgázokat is. A halál korszerű gyártói azon­ban ezzel nem elégszenek meg, tovább kutatnak még tökélete­­sebb, még pusztítóbb vegyi fegy­verek és gázok után. Hiába ítéli el a világközösség ezeket a kísérle­teket, de még inkább bevetésüket, a háborús gépezet kevéssé törődik vele. A rendelkezésün­kre á­lló adataik szerint ti­ai re gázokat használtak a második világháború után is. Bat­tista ikuibai diktátor ilyen módsze­­rekhez is folyamodott a forradal­mé­rők elleni küzdelemben. Jemenben 1962 és 1967 között aláfeaalmaztak ideggázt és erről a Nemzetközi Vöröskereszt kutatócsoportja adott először hírt. Angolában, Bissau Guineában és Mozambikban 1961 és 1964 között haltak meg, illetve sérültek meg az emberek ezrei a mérgesgázok következtében. A legkomolyabb gázbevetés Dél-Vietnámban történt. Az amerikai­ak 1964 és 1970 között tízezer ton­na har­egázt vetettek be a szabad­ságharcosok elleni küzdelemben. A gáz sok áldozatot követelt a polgári lakosság körében is. Mindez arra enged következtet­ni, hogy a nemzetközi politikában a módszerek nehezen változnak. Az amerikaiak vietnami kalandja, az úgynevezett piszkos háború után újabb nemzetközi megálla­podás jött létre 1973-ban arról, hogy harcgázt többet nem vetnek be a hadviselésben. Azóta sok minden megváltozott,­ illetve sok minden a régi maradt. A jelenlegi kapacitások szerint a harcgázok, a vegyi fegyvereik egyre halmo­zódnak, mindenki tökéletesíteni tudja őket, mert előállóí­toguk nem igényel tetemesebb összegeket. Hatékonyságuk viszont jóval fö­lülmúlja a konvencionális fegyve­rekét. Nincs m­ is hátra, mint átfogó nemzetközi akciót indítani a harc­­gázok alkalmazása ellen. Az ENSZ kutatócsoportjának az iraki—iráni fronton szerzett tapasztalatai is­mét meghúzták a vészharangot. Az el nem kötelezett országoknak is erélyesebben kellene föllépni­ük, már csak azért is, mert vég­eredményben két el nem kötelezett ország visel hadat egymás ellen. Hos­zni Mubarak egyiptomi elnök ezért is sürgette az el nem kötele­zettek rendkívüli miniszteri érte­kezletének összehívását. A moz­galom valóban nem maradhat kö­zömbös a háború, mint módszer térhódítása iránt. JAKOBSZ István az adós nem mindig fizet Az eladósodott fejlődő országokkal szembeni szankciók bumerángként vághatnak vissza A befolyásos New York Times nemrégen közzétett cikke figyel­meztette a fejlett ipari országok kormányait és bankjait, nehogy arra az útra térjenek, amelyre Nagy-Britannia lépett Dickens ide­jében, amikor a fizetésképtelen adósokat börtönbe zárta és ily módon meghiúsította, hogy tör­­lesszék adósságukat. A lap nemrégen vezércikkben emlékeztette a kölcsönöket folyó­sító országokat és kormányaikat, hogy óvakodjanak az ilyen „vak­ságtól”, mert az adósságaikat ide­jében visszafizetni képtelen orszá­gokkal szemben alkalmazott min­denféle „szankciós” politika nekik is kárt okoz, mert megakadályoz­za, hogy az adósok visszafizessék adósságaikat, noha valamivel na­gyobb megértés esetén megtehet­nék. Az amerikai bankárokat szinte megbénította az előttük álló probléma súlya, ugyanis úgy vélik, ha engedményeket tesznek valamelyik adós országnak, akkor mások ezt automatikusan szerzett jognak tekintik, áll a cikkben. A lap véleménye szerint a nyu­gati országok bankjainak és kor­mányainak másmilyen álláspontra kellene helyezkedniük a nehézsé­gekkel küszködő adósokkal szem­ben. Ha nyugati magántársaságok hasonló bajba jutnak, akkor a ke­reskedelmi bankok segítségükre sietnek, csökkentik kamataikat és egyéb lépéseket tesznek az adós mielőbbi felépülése érdekében. Miért nem tesznek így az eladó­sodott országok esetében is? Mi­nél előbb talpra állnak, a hitele­zők annál gyorsabban visszakap­nák pénzüket, állapítja meg a Lap. Az utóbbi hetekben máshonnan is érkező hasonló figyelmeztetések Latin-Amerikára vonatkoznak, ahol veszélyesen ketyeg az adós­ságok időzített pokolgépe és bár­melyik pillanatban robbanhat. A fejlődő országoknak az év elején 810 milliárd dollárnyi adósságá­nak majdnem a fele erre a kon­tinensre jut. Brazília, Mexikó, Ar­gentína, Venezuela, Chile, Peru, Kolumbia és Ecuador, a nyolc legeladósodottabb ország csak ka­matok címén évente 40 milliárd dollárt törleszt. A sok évig tartó törlesztések, továbbá a lemondások és takaré­kosság nemcsak hogy lehetetlenné teszi az eladósodott országok gaz­dasági fejlődését, hanem szociális zavargásokkal is fenyeget. A latin-amerikai országok adós­ságai nemcsak gazdasági, hanem politikai probléma is. Ha nem se­gítenek rajtuk, akkor az említett időzített bomba valóban felrob­banhat, ez pedig kiválthatja a nagy problémáktól és ellentmon­dásoktól terhes nemzetközi pénz­ügyi és bankrendszer összeomlá­sát. (T­anjug) TALLÓZÁL­ alos volna fölsorolni, hogy i ГЛ mi minden áramlik, hány­­féle áramlás létezik. Áram­lik például ereinkben a vér, veze­tékekben a villamosság, csövekben a víz. Áramlanak a hideg és a me­leg légtömegek, az elektronok az eszmék és a tengervizek. Hosszú időn át tanúi lehettünk a vidéki lakosság városba áramlásának. Az OTP betétállománya attól gyarap­szik, hogy sok megtakarított pénz áramlik a bankba. A legutóbbi években megtanul­tuk, és most is tapasztaljuk, hogy áramlik a munkaerő is, mégpedig rendszerint nem onnan és nem oda, ahonnét és ahová főleg az ipar, a kereskedelem, az oktatás­ügy és a szolgáltatások felelősei szeretnék, kívánatosnak tartanák. S áramlik a vásárlóerő, mire pe­dig nagyon kell vigyázni, mert ha túlzásba viszi, az súlyos bajok forrása lehet. Helyénvaló hát, hogy közelebbről szemügyre ve­gyük ezt az áramlást. Beszédek, nyilatkozatok, előadá­sok, tanulmányok, újságcikkek so­kasága magyarázta már el, hogy föltétlenül meg kell őrizni a vá­sárlóerő és az árualap egyensúlyát. Általános érvényű, az egész nép­gazdaságra vonatkozó megállapí­tás ez, de korlátozzuk most figyel­münket csupán a lakosság vásárló­erejére. S tekintsünk el attól is, hogy az a bizonyos egyensúly csak akkor igazi, ha a vásárlóerőnek megfelelő értékű, minőségű és összetételű az árualap. Vagyis annyi és olyan termék alkotja, amennyi­re és amilyenre csakugyan szüksé­gük van az embereknek. Ha ugyanis másféle vagy nem kereseti áruk vannak az üzletekben, a rak­tárakban, akkor az egyensúly csak látszólagos. De tételezzük föl, hogy ilyen hi­ba nincs, emiatt tehát nem billen­­het meg az egyensúly. Vitathatat­lan, hogy ebben az esetben a vá­sárlóerő, a fizetések, a keresetek, a személyi jövedelem alakulásá­nak van perdöntő szerepe. Ügyel­nek rá az illetékesek, hogy a la­kossági zsebekbe ne áramoljon több pénz, mint amennyit az egyensúly megenged, elbír. Gon­dos és körültekintő számítások alapján ezért tettek sokféle szigo­rú intézkedést a vásárlóerő mér­téken felüli kiáramlásának meg­előzésére. Mindannyian tudjuk azonban — hivatalos közlemények is szólnak róla —, hogy a vásárlóerő kiáram­lását nem sikerült kellőképpen szabályozni. Bizonyos csatornák, így vagy úgy többet engednek át mint amennyi a teljesítmények arányában megengedhető, az egyensúly szempontjából pedig egészséges volt. Más csatornák vi­szont kevesebbet, s emiatt eset­leg éppen azokhoz jut el méltány­talanul kevés vásárlóerő, akik töb­bet érdemelnének. Ettől azután felbillenhet egy másik, az előbbi­nél semennyivel sem lényegtele­nebb egyensúly: az, amelyiknek a lelkiismeretesen dolgozó, józan gondolkodású, a közérdeket is tiszteletben tartó emberek belső világát kell jellemeznie. Követhetnénk tovább is a vá­sárlóerő áramlásának az útjait, csatornáinak rendezetlenségeit és azoknak az általános hatásait. Nem is szólva ennek az áramlásnak az áttételes, illetőleg másodlagos út­járól, amelyek gyakran szemér­metlenül nyíltak, olykor pedig rej­tettek, titkoltak. Az utóbbiak ha­sonlatosak a buzgárhoz, amely sikeres árvízvédelmi erőfeszítések után is váratlanul feltör és kárt okoz. Tucatnyi példát sorolhatnánk föl rá valamennyien, hogy olykor bizony gazdasági és társadalmi bajokat, feszültségeket idéz elő a vásárlóerő jelenlegi áramlása. Ezt rendben tartani­­— úgy látszik — nehezebb, mint a vér, a villamos­ság vagy a víz áramlását. Erről ta­núskodik az is, hogy sokéves, tisz­teletre méltó erőfeszítések ellenére az eddig alkalmazott módszerek eredményei igen szerények. Bíz­zunk benne, hogy az újabbak — a kísérleti bérszabályozás és a töb­bi — jóval közelebb visznek a cél­hoz. Ahhoz, hogy valóban az in­dokolt mennyiségű vásárlóerő jus­son el mindenhová, mindenkihez. Hogy egyik egyensúly se billen­jen föl. (Népszabadság — Budapest) Áramlás BELGIUM Szökevény vadász­at a tévékamerák előtt Milliós nézőközönség követte két életfonyt­alani börtönbün­tetésre ítélt rab szabadulási próbálkozásait A képernyőnek köszönhetően a nézők milliói otthon élhetnek át olyan izgalmakat, amelyeket különben el sem t­udnának kép­zelni, a belgák azonban a mina­p olyasmit nézhettek végig, ami után felvetődik a tévékamerák humánus felhasználásának kérdé­se, illetve az, meddig lehet menni a néző gyors és átfogó tájékoz­tatásában. A belga televízió öt órán át­­köz­vetítette két életfogytiglani börtön­re ítélt fogoly elkeseredett próbál­kozását, hogy szabaduljon a bör­tönből — a szokásos módon, tú­szok fedezetében. Az olasz Andreano Fabrist és a belga Peter Carliert a társadalom minden bizonnyal már törölte az élők sorából. Többszöri gyilkos­ságért mindkettőjüknek a börtön falai között kellett volna leélniük hátralevő éveiket, bizonyára ezért is akartak megszökni. A dráma 8 óra körül kezdődött. Faferis és Carlier­­becsapta az or­vost, és eljutott a­­börtön irodájá­ba, s ott elfogták Jean Kontos 64 éves igazgatót és egyik helyettesét. Négyen mentek át az udvaron, el­érték a főbejáratot, és amikor тат úgy tűnt, ho­gy ■ megszöktek, ki kellett ábrándulniuk: a szemben levő oldalon, lövésre kész fegyve­rekkel egy szakasz csendőr állt. Fa­bris lőtt egyet a pisztolyából, és a túszokkal fedezékbe ugrottá­k. Ezután érkezett a televízió, a terroristák elleni harcra kiképzett rendőrosztag, a riporterek... A rendőrök rögtönzött barikádokat emeltek, hogy távol tartsák a kí­váncsi tömeget. Hosszas tárgyalások következtek. Faibris az igazautó tarkójára szorí­tott pisztollyal Merce­ fod és sza­bad utat követelt. A rendőrség­­ nemet mondott. Megjött Brüsszel­­­ből Dumon ügyvéd, forró­­kávét és takarókat vitt a két fogolynak és túszainak, mert közben eleredt az eső. A két fogoly az idegösszerop­­t pamás határán volt, tudták, hogy minel visszaút: a szabadság vagy a halál. Múlt az idő. A rendőrség mesterlövészei észrevétlenül meg­közelítették a főbejáratot. 13 óra 52 perc. A tévékamera ekkor már a mesterlövészeket követte. Egy­szerre két lövés dördült: Fa­bris I halálát milliók nézhették végig. A­­ kommandók villámként csaptak le­­ Carlierre. A földön ölték meg,­­ pedig kiderült, hogy nincs­­nála fegyver. Az igazgató és helyettese ép és egészséges, állapítja meg a f­ bemondó. A börtön körül akkora a tömeg, mintha labdarúgó-mérkő­zés lett volna. A rendőrség elvo­nul, a többiek a másik irányba. A börtön előtt­ megáll egy mentő­autó, berakják a holttestet... Itt megszakadt az erőszakos ha­lál egyedülálló története. Folyta­tódtak a reklámok. Belgium leg­jobb mosópora a Persil. . . Micsoda ..étvágygerjesztő” Franco Nero nem sokkal később kezdődő film­­jéhez. Nero is rendőregyenruhában folytatta a vérengzést, ezúttal az olasz maffia tagjai ellen. Csak tessék. Utóvégre a tévékészüléket el is lehet zárni Milan SOKOLOVIC

Next