Magyar Szó, 1984. június (41. évfolyam, 149-163. szám)

1984-06-09 / 157. szám

/// III A MAGYAR SZÓ SZOMBATI MAGAZINJA 1984. VI. 9. — Szerkeszti Bálint Sándor — VII. évf., 23. szám A színház mint kivétel* TÖRVÉNYHOZÁSUNK NEM VETTE FIGYELEMBE A SZÍNHÁZ JELENSÉGÉNEK SPECIFI­KUMÁT . A MEGHATÁROZATLAN IDŐRE SZÓLÓ MUN­KAVISZONY ELKÉNYELMESÍTI A MŰVÉSZEKET ÉS LEHETETLENNÉ TESZI A MINŐSÉGÉRT FOLYÓ ÁLLANDÓ HARCOT Mi lehet új a színházi előadás létrehozásának folyamatában? Ha e tanácskozás témáibul választott kérdést ez egyéni érdekek, vala­mint a színház és az új médiumok érdekei kereszteződésének, össze­­kuszálódásának, továbbá a művé­szi önfegyelem hiányának és az inercia, a véletlenszerű cselekvés térhódításának a konstatálása váltotta ki — akkor ez a problé­ma már nemcsak a színház prob­lémája, hanem az egész társada­lomé is. (...) A színházaink munkáját és éle­tét követő, elősegítő intézmények hálózata társadalmunkban törté­nelmileg új, de tisztázatlan és korántsem racionális modell. A társadalmi viszonyok demokrati­zálódásával, az önigazgatás fej­lesztésével megszűntek létezni a színházzal is foglalkozó miniszté­riumi előadói posztok, osztályok és intézetek. A másik végletbe estünk: senki, egyáltalán senki — egy-két jószándékú tanácsoson kívül — nem kíséri figyelemmel színházaink munkáját. Ezek a tö­rekvéseikben tiszteletet érdemlő tanácsosok azonban inkább csak önszorgalomból érdeklődnek a színházi jelenségek iránt, nincs pontos betekitésük a szervezési, anyagi és kádergondok­ba. De ha még betekintést nyernek is a probémákba, nincs, akivel közöl­jék őket, esetleg az érdekközösség közgyűlésén számolhatnak be ró­luk, de már csak utólag, akkor, amikor a társadalom pénzéből már milliárdok el lettek költve. Az érdekközösségek küldöttei sem eléggé beavatottak, ami a szín­házat illeti, alapjában véve jó­­szándékúak és tehetetlenek, mert az eszközök elsődleges elosztása, tehát az improvizáció, a művelő­déspolitikában valahol másutt zajlik, messze tőlünk és a szín­háztól is. A SZÍNMŰVÉSZET, akár AZ ELTÉVEDT GYERMEK A megegyezések, megbeszélé­sek, határozatok, programok, nyilvános viták, művészeti taná­csok és műsortanácsok, kollégiu­mok, továbbá pártalapszervezeti, szakszervezeti, lakásügyi és más bizottságok üléseinek a sűrű er­dejében a színművészet elveszik, olyan, akár az eltévedt gyermek. Megesik, hogy még azok az em­berek sem érkeznek „bekukkan­tani” a próbákra, akik a művé­szi munkáért felelnek az adott színházban, másfelől minden tör­vényes, igazgatási, önigazgatási, politikai, pénzügyi eredetű és szakszervezeti kötelezettségüknek sem képesek eleget tenni ugyan­ezek az emb­erek. Első pillantás­ra úgy tűnhet, a színházra az egész társadalom figyel, foglal­kozik vele. De nem így van. Ma­gában a színházban is egyre ne­hezebb magával a színházzal foglalkozni, a művészettel, ame­lyért létezik a színház. A szelle­mi és fizikai energia nagy száza­léka nem az alkotói munkára szolgál. Eltűnőben a színház lé­nyege, fennállásának oka. (...) Semmiféleképpen sem állítom azt, hogy színházainkban már megvalósult volna az önigazga­tás. Messze vagyunk még ettől. Előfordul még a hatalombitor­­lás és privilégiumok élvezése egyfelől másfelől pedig az átla­gosság kritériumának mint mér­cének a ráerőltetése a társulat­ra. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy néhány élművész munka alkotja a társulatok tel­jesítményének a csúcsát, a tag­ság többsége átlagos képességű vagy éppen gyenge színészekből áll. Az álművészek általában el vannak foglalva a művészetük­kel, szerepeikkel a házon belül, továbbá a televízió, a rádió és a film is leköti energiájukat. Ezek a művészek általában nem vesz­nek részt aktívan az önigazgatá­si folyamatokban. A BÜROKRATIZMUS ÉS AZ ALKOTÓ MUNKA Ezt az egész tarthatatlan álla­potot színházainkban elhomályo­sítják időről időre az úgyneve­zett alternatív csoportok, ame­lyek fel-felcsillantanak valami­féle eredményt, de — az úgyne­vezett hagyományos színházak számlájára. Egyes színészek és a műszaki személyzet e­gy része is nagyon könnyen lemondja az előadást a saját színházában egyes divatos vagy hangzatos produkcióban való részvétel ked­véért. Az alternatív csoportok azt a színészt alkalmazzák, ve­szik kölcsön, amelyikre éppen szükségük van. Produkciójuk megél bizonyos számú előadást, a kölcsönvett értékeket kihasz­nálva, zsebre vágják a bevételt, majd felbomlanak, azzal a tu­dattal, hogy azért mégis meg­mutatták a világnak, hogy ők jobbak, szebbek és egészségeseb­bek a repertoár-színháznál — a „megkövesedett”, „túlhaladott”, „túlméretezett”, „akadémikus” színháznál. (Legszemlél­tetőbb példa az elmondottakra a Szá­va Központban létrehozott Fe­kete Kéz című produkció, amely­nek tiszavirág élete komolyan beleszólt több belgrádi és az or­szág más színházainak a mun­kájába is, megnehezítve azt. Mégsem váltotta be a hozzá fű­zött reményeket.) Felszólalásom súlypontját a társult munka törvényének a színművészetre gyakorolt hatásá­ra helyezem. Ami könnyen al­kalmazható egy öntödében vagy mondjuk cukorkagyárban — a munka eredményének kézzel fog­ható mérhetősége, az egzakt ter­vezés, a termelékenységnek a vi­szonyok létrehozásának feltételé­ül és alapjául vevése a dönté­sek és megegyezések módja, a szakemberek kiválasztása stb. — a színházban nemcsak hogy nem alkalmazható, hanem a várttal ellentétes hatást vált ki, zavart okoz, sőt destimulatívan hat. Mert először is a produktivitás fogalmán a színházban az elő­adások magas művészi színvonala értendő és ami a nézőket illeti, a telit ház, az előadások száma el­lentétes viszonyban áll a pénz­ügyi eredménnyel, azaz minél többet dolgoznak, minél több elő­adást tartanak egy színházban, annál több pénzt költenek el! (A belépőjegyekből befolyó pénz jelentéktelen az előadások kivi­telezésének a költségéhez képest.) Állítom továbbá, hogy a művészi, alkotó tettben minden egy kon­cepciónak alárendelve kell hogy funkcionáljon, tehát egy ember akaratának, ízlésének, gondolko­dásmódjának, annak az ember­nek az akaratának, aki irányít­ja a művészi munkát, amely munka semmiféleképpen sem in­tézhető el megegyezésekkel. Vé­gül a díjazásban hogyan lehet a szubjektív értékeket objektív mércékkel tetten érni — mint ahogy a társult munka törvénye előírja? Van-e értelmetlenebb dolog az ötven éven felüli bale­rina fáradt táncánál, vagy az énekesnél, akinek már régen el­ment a haragja, de még mindig énekel, mert nincsenek meg a szolgálati évei? MI AZ ÚJ AZ ALKOTÓI VISZONYOKBAN? Törvényhozásunk nem vette figyelembe a színház jelenségé­nek specifikumát. A művész bü­rokrata helyzetbe került, ki­egyenlítve a banktisztviselővel. A művészek bürokratikus hely­zete, azaz a meghatározatlan időre szóló munkaviszony el­­kényelmesíti őket és lehetetlen­né teszi a minőségért folyó ál­landó harcot, mely nélkül nincs előrehaladás a művészetben. Más­részt pedig lehetetlenné teszi a társulatok felfiatalítását, a tar­talom változtatását, az új ötletek gyorsabb érvényesítését, akadá­lyozva a színházban folyó alko­tó munka időszerűségét és az élet­tel való kapcsolatának létreho­zását. (...) Tehát, hogy megismételjem a kérdést, amely erre a tanácsko­zásra összegyűjtött bennünket: Mi az, ami új a színielőadás lét­rehozásának alkotói viszonyai­ban? Az idegesség, a káosz, a bizonytalanság, a homály, az egyéni érdekekhez való állandó alkalmazkodás, a kollektív érde­kek rovására, a művészi etika eltűnése. Az író, aki átnyújtja szövegét a színháznak, nem sej­ti, kitől és mitől függ munká­jának a sorsa: az i­gazgatótól-e, a dramaturgtól-e, a művészi ta­nácstól-e, a műsortanácstól-e, vagy a különc, határozatlan és kisajátító szándékú kritikától, vagy éppen a sajtó jószándéká­tól. Miodrag ILIČ * Elhangzott a 29. Szerija Játékok kísérőrendezvényei keretében, Újvi­déken megtartott kétnapos tanács­kozáson, amelyen színészeik, ren­dezők, dramaturgok, teatrológusok és kritikusok fejtették ki vélemé­nyüket arról, milyen alkotói vi­szonyok uralkodnak színházaink­ban. A tanácskozás részvevői a fennálló helyzet megváltoztatásának az igényével, felhívást intéz­­ek a JDNSZSZ Országos Választmánya művelődési szakosztályához, a Ju­goszláv Drámaművészek Szövetsége Elnökségéhez, valamint az ország valamennyi hivatásos színházához a Jugoszláv Drámaművészek Szö­vetsége rendkívüli kongresszusának összehívására. 29. Szerija Játékok Értékrendek szembesülése A „POLITIKAI SZÍNHÁZ” ELNEVEZÉSŰ BLOKK ELŐADÁSAI CSALÓDÁST OKOZTAK . JELLEMZŐ, HOGY A BALKÁNI KÉMET TŰZTÉK MŰSORRA SZÍNHÁZAINK ÉS NEM A CONFITEORT Szörnyű volna, ha a művészet­ről mindenki egyformán gondol­kodna, miinek következtében a vélemények megegyeznének min­den előadásról — valahogy így védekezett Dževad Karahasan, a 29. Szerija Játékok szelektora a fesztivál végén, mely az ország színházaiban zajló legfigyelem­­re méltóbb történéseket hivatott prezentálni. Ha e történések ha­zai szerző szövegéhez fűződnek. A jelek szerint az elmúlt évadot nem a hazai szerzők, hanem a világirodalom klasszikusainak a színpadra állítása jelölte meg kimagasló teljesítménnyel. Gon­dolunk itt a ljubljanai Hamletre és a zágrábi Cyrano de Bergerac­­ч ra. A hazai dramaturgiára ala­pozva főként átlagos előadások születtek — a Szerija Játékokon látottakat összegezve állítjuk ezt. Dževad Karahasan, akin már­­már tragikomikussá váló szokás­ként a kritikusok jelentős része ugyancsak elverte a port, az ál­tala javasolt versenyműsor össze­állításakor hangsúlyozta, az el­múlt évad csúcsai nem magas csúcsok, így hát ne misztifikáljuk a Játékokat, ne várjunk csodát A szó nemes értelmében vett felrázó, időszerű, mai színházat nem volt módunkban látni a Ste­rija Játékokon. Kortárs dráma­íróink játszott szövegei gyöngéb­bek a korábbiaknál. Gondolunk itt elsősorban Gorán Sztefa­­novszki Dupla fenék című drá­májára (szkopjei Drámai Szín­ház), mely közhelyekben bővel­­kedő dramaturgijával csalódást keltett, akárcsak Tone Part­­é Apám, a szocialista kulák című, népszínmű-klisére felépített víg­játékára (ljubljanai Szlovén Nemzeti Színház). Mindkettőt az úgynevezett „politikai színház” blokkban mutatták be. Az élő, időszerű színház nem foglalkoz­hat a már ismert dolgok és té­nyek felszínes átmesélésével, vagy ha mégis átmesél, akkor legalább a forma, amelyhez fo­lyamodik, tartalmazzon kétségbe nem vonható esztétikai értékeket. A Gyökér, törzs, epilógus című előadás sem hozott igazi színházi élményt (Belgrádi Egyetemista Művelődési Központ). Dušan Ko­­vačević vígjátéka, A balkáni kém a veszélyesen rögeszmés és dogmatikus kisembert lefestő ab­szurd humoráról és e kisembert félelmetes hitelességgel megsze­mélyesítő Danilo Stojkovicról ma­rad emlékezetes. Stojkovic és Serbedžija a 29. Sterija Játékok két kiemelkedő színésze, ellen­pólusok. Úgy tűnik, a színészi alakítások határozták meg az idei szemlét. A kritikusok és a zsűri által is a szemle legjobb előadásává kikiáltott Glembay Ltd, a Leone szerepének új fel­fogásban való megformálására képes Rade Serbedzijára és szá­mos remek színészpartnerére ala­pozódott. De hogy visszatérjünk A balká­ni kémre és az úgynevezett „po­litikai színház” blokkra, mely egyáltalán nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Ha jól meggondoljuk, politikaibb előadás volt a Dubrovniki trilógia (zág­rábi Horvát Nemzeti Színház) az említetteknél, csakhogy mélyebb értelemben, szubtiilisabban, habár a poszta­vantgarde-manierizmus blokkban kapott helyet. Jellem­ző, hogy A balkáni kémet játszot­ták tavaly és játsszák az idén rengeteg színházunkban és nem például Slobodan Snajder Sínkó Ervinről szóló Confiteer című drámáját, amely szöveg ősbemu­tatójára várakozik. A látott előadások megítélése­kor többfajta értékrend és néző­pont szembesült. Dževad Karaha­san szerint ez csak jó, mert mint mondta. ..szomorú lettem volna, ha mindenki támadja a válogatá­somat, és rosszul érintett volna az is, ha mindenki megbékélt volna vele”. A szelektor szüksé­gesnek tartotta továbbá kijelente­ni azoknak, akik szemfényvesz­téssel vádolták. ..Az ''.gaz. hogv skolasztikus vagyok, de nem őrült. Higgyék el nekem, a koncepció, amelynek alapján összeállítottam a 29. Szerija Játékok m­ű'-m­át, nem önkényes, nem a valóságtól független képződmény, hanem megillető' a produkciókból bon­takozott ki.” BARTUC Gabriella Jelenet az Apám, a szocialista kulák című vígjátékból A rendezők felelőssége• AZ ELŐADÁSOK KUDARCÁT A FELÜLETES FELKÉSZÜLTSÉGBEN KELL KERESNI Egyre több a kutyafuttából ös­­­szeállított, felszínes, semmitmondó előadás színházainkban. Az okokat általában a színházi etika hiányá­ban, a zavaros egymás közti viszo­nyokban, a színészek képzetlensé­gében, az anyagi és műszaki ne­hézségekben s az összpontosítás hiányában keressük, mivel színé­szeket és rendezőket egyaránt több médium is magéhoz láncol, egy­idejűleg többféle minőségű mun­kával. A nem kívánatos jelenségek okai­nak elemzésekor legtöbbször megfeledkezünk a rendezők külö­nös fontosságú művészi felelőssé­géről, a kortárs színházban. Jan Kott írja egy esszéjében szellemesen: „A próbákon a ren­dező a legnagyobb úr, mindjárt az Isten után. Mivel azonban isten nincs, a rendező maga az Isten. Engedelmeskednek neki nemcsak a színészek, hanem a tény- és az egész színpadi gépezet is .. A gyakorlatban, sajnos, az a helyzet, hogy a próbákon szuve­rén és szilárd elképzelésekkel ren­delkező alk­otó helyett rémült, szórakozott, felkészületlen rendező áll ki a színészek elé. A színészek csak azt a rendezőt követhetik, aki mesterien ura a szövegnek, és aki fantáziadúsan, gondolatilag meg­­alapozottan vezeti őket a dráma magva felé. Meg kell értenünk, hogy a Téd megváltozott egy s más a rende­zők és a színészek viszonyában. A színészek nem szófogadó alkalma­zottak többé. Nem ismerik el a prio­ri a rendezői autoritást, és a kér­lelhetetlen dominanciát, mely a diktatúra határait súrolja. Korunk színészei egyenrangú téiként tár­gyalnak a rendezőkkel, kreatív vi­szonyulást várva el tőlük, és pe­dagógiai segítséget is. Rendezőink, mint más rendezők is a világon általában, az elmúlt három évtized alatt átestek az olyan betegségeken, mint a rende­zői narcizmus, az exhibicionizmus és az öntömjénező pszeudozsenia­­litás. Az agresszív rendezői szín­ház megkísérelte agyaggá degra­dálni a színészt, amely agyagból a rendező kedve szerint gyúrhatja meg a saját előadását. Mindez nagy összetűzésekkel járt, sőt csök­kent a színészek mesterségének a becsülete, s primitív vita kezdő­dött arról, ki az első ember a színháznál. Az utóbbi években a színház újra magához tért, visszaállította a színészt az őt megillető helyre. A kísérletezések eredményeinek a szintézise zajlik napjainkban, amely szintézis érett eredményeket­­ hoz. Ha egy előadás realizálása elé komoly akadály gördül, amennyi­ben üresjáratban vagy éppen téves irányban folyik a munka, annak okait főként a rendezők felületes felkészültségében kell keresni. Egyes rendezők nem átallanak az­zal dicsekedni, hogy számukra elég két-háromszor elolvasni a művet, és máris kezdődhetnek a próbák. Igen ám, de mifélék lesznek eb­ben az esetben ezek a próbák? A mű megfejtése és megszelídítése egész sor előkészítő munkát köve­tel. (...) A rendezőnek fokozatosan ki kell építenie a pszichofizikai cse­lekvések partitúráját, amelynek se­gítségével a színészek majd a pró­bákon élő és összetett figurákat hozhatnak létre az adott zsáner­­ben. A permanens színpadi cselek­vés partitúrájának kidolgozásán nem az írott szó mozgásra, moz­dulatokra, gesztusokra való lefor­dítása értendő. Új világot kell te­remteni a színpadon, olyan művé­szi egységet, amely az átfogó alapgondolattal összhangban meg­győző és kifejező színpadi cselek-"­vés és összetett jellemek felvonul-"­tatása révén nem más, mint magá­nak a költészetnek a megtestesü­lése. Miroslav BELOVIC

Next