Magyar Szó, 1984. június (41. évfolyam, 149-163. szám)
1984-06-09 / 157. szám
/// III A MAGYAR SZÓ SZOMBATI MAGAZINJA 1984. VI. 9. — Szerkeszti Bálint Sándor — VII. évf., 23. szám A színház mint kivétel* TÖRVÉNYHOZÁSUNK NEM VETTE FIGYELEMBE A SZÍNHÁZ JELENSÉGÉNEK SPECIFIKUMÁT . A MEGHATÁROZATLAN IDŐRE SZÓLÓ MUNKAVISZONY ELKÉNYELMESÍTI A MŰVÉSZEKET ÉS LEHETETLENNÉ TESZI A MINŐSÉGÉRT FOLYÓ ÁLLANDÓ HARCOT Mi lehet új a színházi előadás létrehozásának folyamatában? Ha e tanácskozás témáibul választott kérdést ez egyéni érdekek, valamint a színház és az új médiumok érdekei kereszteződésének, összekuszálódásának, továbbá a művészi önfegyelem hiányának és az inercia, a véletlenszerű cselekvés térhódításának a konstatálása váltotta ki — akkor ez a probléma már nemcsak a színház problémája, hanem az egész társadalomé is. (...) A színházaink munkáját és életét követő, elősegítő intézmények hálózata társadalmunkban történelmileg új, de tisztázatlan és korántsem racionális modell. A társadalmi viszonyok demokratizálódásával, az önigazgatás fejlesztésével megszűntek létezni a színházzal is foglalkozó minisztériumi előadói posztok, osztályok és intézetek. A másik végletbe estünk: senki, egyáltalán senki — egy-két jószándékú tanácsoson kívül — nem kíséri figyelemmel színházaink munkáját. Ezek a törekvéseikben tiszteletet érdemlő tanácsosok azonban inkább csak önszorgalomból érdeklődnek a színházi jelenségek iránt, nincs pontos betekitésük a szervezési, anyagi és kádergondokba. De ha még betekintést nyernek is a probémákba, nincs, akivel közöljék őket, esetleg az érdekközösség közgyűlésén számolhatnak be róluk, de már csak utólag, akkor, amikor a társadalom pénzéből már milliárdok el lettek költve. Az érdekközösségek küldöttei sem eléggé beavatottak, ami a színházat illeti, alapjában véve jószándékúak és tehetetlenek, mert az eszközök elsődleges elosztása, tehát az improvizáció, a művelődéspolitikában valahol másutt zajlik, messze tőlünk és a színháztól is. A SZÍNMŰVÉSZET, akár AZ ELTÉVEDT GYERMEK A megegyezések, megbeszélések, határozatok, programok, nyilvános viták, művészeti tanácsok és műsortanácsok, kollégiumok, továbbá pártalapszervezeti, szakszervezeti, lakásügyi és más bizottságok üléseinek a sűrű erdejében a színművészet elveszik, olyan, akár az eltévedt gyermek. Megesik, hogy még azok az emberek sem érkeznek „bekukkantani” a próbákra, akik a művészi munkáért felelnek az adott színházban, másfelől minden törvényes, igazgatási, önigazgatási, politikai, pénzügyi eredetű és szakszervezeti kötelezettségüknek sem képesek eleget tenni ugyanezek az emberek. Első pillantásra úgy tűnhet, a színházra az egész társadalom figyel, foglalkozik vele. De nem így van. Magában a színházban is egyre nehezebb magával a színházzal foglalkozni, a művészettel, amelyért létezik a színház. A szellemi és fizikai energia nagy százaléka nem az alkotói munkára szolgál. Eltűnőben a színház lényege, fennállásának oka. (...) Semmiféleképpen sem állítom azt, hogy színházainkban már megvalósult volna az önigazgatás. Messze vagyunk még ettől. Előfordul még a hatalombitorlás és privilégiumok élvezése egyfelől másfelől pedig az átlagosság kritériumának mint mércének a ráerőltetése a társulatra. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy néhány élművész munka alkotja a társulatok teljesítményének a csúcsát, a tagság többsége átlagos képességű vagy éppen gyenge színészekből áll. Az álművészek általában el vannak foglalva a művészetükkel, szerepeikkel a házon belül, továbbá a televízió, a rádió és a film is leköti energiájukat. Ezek a művészek általában nem vesznek részt aktívan az önigazgatási folyamatokban. A BÜROKRATIZMUS ÉS AZ ALKOTÓ MUNKA Ezt az egész tarthatatlan állapotot színházainkban elhomályosítják időről időre az úgynevezett alternatív csoportok, amelyek fel-felcsillantanak valamiféle eredményt, de — az úgynevezett hagyományos színházak számlájára. Egyes színészek és a műszaki személyzet egy része is nagyon könnyen lemondja az előadást a saját színházában egyes divatos vagy hangzatos produkcióban való részvétel kedvéért. Az alternatív csoportok azt a színészt alkalmazzák, veszik kölcsön, amelyikre éppen szükségük van. Produkciójuk megél bizonyos számú előadást, a kölcsönvett értékeket kihasználva, zsebre vágják a bevételt, majd felbomlanak, azzal a tudattal, hogy azért mégis megmutatták a világnak, hogy ők jobbak, szebbek és egészségesebbek a repertoár-színháznál — a „megkövesedett”, „túlhaladott”, „túlméretezett”, „akadémikus” színháznál. (Legszemléltetőbb példa az elmondottakra a Száva Központban létrehozott Fekete Kéz című produkció, amelynek tiszavirág élete komolyan beleszólt több belgrádi és az ország más színházainak a munkájába is, megnehezítve azt. Mégsem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.) Felszólalásom súlypontját a társult munka törvényének a színművészetre gyakorolt hatására helyezem. Ami könnyen alkalmazható egy öntödében vagy mondjuk cukorkagyárban — a munka eredményének kézzel fogható mérhetősége, az egzakt tervezés, a termelékenységnek a viszonyok létrehozásának feltételéül és alapjául vevése a döntések és megegyezések módja, a szakemberek kiválasztása stb. — a színházban nemcsak hogy nem alkalmazható, hanem a várttal ellentétes hatást vált ki, zavart okoz, sőt destimulatívan hat. Mert először is a produktivitás fogalmán a színházban az előadások magas művészi színvonala értendő és ami a nézőket illeti, a telit ház, az előadások száma ellentétes viszonyban áll a pénzügyi eredménnyel, azaz minél többet dolgoznak, minél több előadást tartanak egy színházban, annál több pénzt költenek el! (A belépőjegyekből befolyó pénz jelentéktelen az előadások kivitelezésének a költségéhez képest.) Állítom továbbá, hogy a művészi, alkotó tettben minden egy koncepciónak alárendelve kell hogy funkcionáljon, tehát egy ember akaratának, ízlésének, gondolkodásmódjának, annak az embernek az akaratának, aki irányítja a művészi munkát, amely munka semmiféleképpen sem intézhető el megegyezésekkel. Végül a díjazásban hogyan lehet a szubjektív értékeket objektív mércékkel tetten érni — mint ahogy a társult munka törvénye előírja? Van-e értelmetlenebb dolog az ötven éven felüli balerina fáradt táncánál, vagy az énekesnél, akinek már régen elment a haragja, de még mindig énekel, mert nincsenek meg a szolgálati évei? MI AZ ÚJ AZ ALKOTÓI VISZONYOKBAN? Törvényhozásunk nem vette figyelembe a színház jelenségének specifikumát. A művész bürokrata helyzetbe került, kiegyenlítve a banktisztviselővel. A művészek bürokratikus helyzete, azaz a meghatározatlan időre szóló munkaviszony elkényelmesíti őket és lehetetlenné teszi a minőségért folyó állandó harcot, mely nélkül nincs előrehaladás a művészetben. Másrészt pedig lehetetlenné teszi a társulatok felfiatalítását, a tartalom változtatását, az új ötletek gyorsabb érvényesítését, akadályozva a színházban folyó alkotó munka időszerűségét és az élettel való kapcsolatának létrehozását. (...) Tehát, hogy megismételjem a kérdést, amely erre a tanácskozásra összegyűjtött bennünket: Mi az, ami új a színielőadás létrehozásának alkotói viszonyaiban? Az idegesség, a káosz, a bizonytalanság, a homály, az egyéni érdekekhez való állandó alkalmazkodás, a kollektív érdekek rovására, a művészi etika eltűnése. Az író, aki átnyújtja szövegét a színháznak, nem sejti, kitől és mitől függ munkájának a sorsa: az igazgatótól-e, a dramaturgtól-e, a művészi tanácstól-e, a műsortanácstól-e, vagy a különc, határozatlan és kisajátító szándékú kritikától, vagy éppen a sajtó jószándékától. Miodrag ILIČ * Elhangzott a 29. Szerija Játékok kísérőrendezvényei keretében, Újvidéken megtartott kétnapos tanácskozáson, amelyen színészeik, rendezők, dramaturgok, teatrológusok és kritikusok fejtették ki véleményüket arról, milyen alkotói viszonyok uralkodnak színházainkban. A tanácskozás részvevői a fennálló helyzet megváltoztatásának az igényével, felhívást intézek a JDNSZSZ Országos Választmánya művelődési szakosztályához, a Jugoszláv Drámaművészek Szövetsége Elnökségéhez, valamint az ország valamennyi hivatásos színházához a Jugoszláv Drámaművészek Szövetsége rendkívüli kongresszusának összehívására. 29. Szerija Játékok Értékrendek szembesülése A „POLITIKAI SZÍNHÁZ” ELNEVEZÉSŰ BLOKK ELŐADÁSAI CSALÓDÁST OKOZTAK . JELLEMZŐ, HOGY A BALKÁNI KÉMET TŰZTÉK MŰSORRA SZÍNHÁZAINK ÉS NEM A CONFITEORT Szörnyű volna, ha a művészetről mindenki egyformán gondolkodna, miinek következtében a vélemények megegyeznének minden előadásról — valahogy így védekezett Dževad Karahasan, a 29. Szerija Játékok szelektora a fesztivál végén, mely az ország színházaiban zajló legfigyelemre méltóbb történéseket hivatott prezentálni. Ha e történések hazai szerző szövegéhez fűződnek. A jelek szerint az elmúlt évadot nem a hazai szerzők, hanem a világirodalom klasszikusainak a színpadra állítása jelölte meg kimagasló teljesítménnyel. Gondolunk itt a ljubljanai Hamletre és a zágrábi Cyrano de Bergeracч ra. A hazai dramaturgiára alapozva főként átlagos előadások születtek — a Szerija Játékokon látottakat összegezve állítjuk ezt. Dževad Karahasan, akin mármár tragikomikussá váló szokásként a kritikusok jelentős része ugyancsak elverte a port, az általa javasolt versenyműsor összeállításakor hangsúlyozta, az elmúlt évad csúcsai nem magas csúcsok, így hát ne misztifikáljuk a Játékokat, ne várjunk csodát A szó nemes értelmében vett felrázó, időszerű, mai színházat nem volt módunkban látni a Sterija Játékokon. Kortárs drámaíróink játszott szövegei gyöngébbek a korábbiaknál. Gondolunk itt elsősorban Gorán Sztefanovszki Dupla fenék című drámájára (szkopjei Drámai Színház), mely közhelyekben bővelkedő dramaturgijával csalódást keltett, akárcsak Tone Parté Apám, a szocialista kulák című, népszínmű-klisére felépített vígjátékára (ljubljanai Szlovén Nemzeti Színház). Mindkettőt az úgynevezett „politikai színház” blokkban mutatták be. Az élő, időszerű színház nem foglalkozhat a már ismert dolgok és tények felszínes átmesélésével, vagy ha mégis átmesél, akkor legalább a forma, amelyhez folyamodik, tartalmazzon kétségbe nem vonható esztétikai értékeket. A Gyökér, törzs, epilógus című előadás sem hozott igazi színházi élményt (Belgrádi Egyetemista Művelődési Központ). Dušan Kovačević vígjátéka, A balkáni kém a veszélyesen rögeszmés és dogmatikus kisembert lefestő abszurd humoráról és e kisembert félelmetes hitelességgel megszemélyesítő Danilo Stojkovicról marad emlékezetes. Stojkovic és Serbedžija a 29. Sterija Játékok két kiemelkedő színésze, ellenpólusok. Úgy tűnik, a színészi alakítások határozták meg az idei szemlét. A kritikusok és a zsűri által is a szemle legjobb előadásává kikiáltott Glembay Ltd, a Leone szerepének új felfogásban való megformálására képes Rade Serbedzijára és számos remek színészpartnerére alapozódott. De hogy visszatérjünk A balkáni kémre és az úgynevezett „politikai színház” blokkra, mely egyáltalán nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Ha jól meggondoljuk, politikaibb előadás volt a Dubrovniki trilógia (zágrábi Horvát Nemzeti Színház) az említetteknél, csakhogy mélyebb értelemben, szubtiilisabban, habár a posztavantgarde-manierizmus blokkban kapott helyet. Jellemző, hogy A balkáni kémet játszották tavaly és játsszák az idén rengeteg színházunkban és nem például Slobodan Snajder Sínkó Ervinről szóló Confiteer című drámáját, amely szöveg ősbemutatójára várakozik. A látott előadások megítélésekor többfajta értékrend és nézőpont szembesült. Dževad Karahasan szerint ez csak jó, mert mint mondta. ..szomorú lettem volna, ha mindenki támadja a válogatásomat, és rosszul érintett volna az is, ha mindenki megbékélt volna vele”. A szelektor szükségesnek tartotta továbbá kijelenteni azoknak, akik szemfényvesztéssel vádolták. ..Az ''.gaz. hogv skolasztikus vagyok, de nem őrült. Higgyék el nekem, a koncepció, amelynek alapján összeállítottam a 29. Szerija Játékok mű'-mát, nem önkényes, nem a valóságtól független képződmény, hanem megillető' a produkciókból bontakozott ki.” BARTUC Gabriella Jelenet az Apám, a szocialista kulák című vígjátékból A rendezők felelőssége• AZ ELŐADÁSOK KUDARCÁT A FELÜLETES FELKÉSZÜLTSÉGBEN KELL KERESNI Egyre több a kutyafuttából összeállított, felszínes, semmitmondó előadás színházainkban. Az okokat általában a színházi etika hiányában, a zavaros egymás közti viszonyokban, a színészek képzetlenségében, az anyagi és műszaki nehézségekben s az összpontosítás hiányában keressük, mivel színészeket és rendezőket egyaránt több médium is magéhoz láncol, egyidejűleg többféle minőségű munkával. A nem kívánatos jelenségek okainak elemzésekor legtöbbször megfeledkezünk a rendezők különös fontosságú művészi felelősségéről, a kortárs színházban. Jan Kott írja egy esszéjében szellemesen: „A próbákon a rendező a legnagyobb úr, mindjárt az Isten után. Mivel azonban isten nincs, a rendező maga az Isten. Engedelmeskednek neki nemcsak a színészek, hanem a tény- és az egész színpadi gépezet is .. A gyakorlatban, sajnos, az a helyzet, hogy a próbákon szuverén és szilárd elképzelésekkel rendelkező alkotó helyett rémült, szórakozott, felkészületlen rendező áll ki a színészek elé. A színészek csak azt a rendezőt követhetik, aki mesterien ura a szövegnek, és aki fantáziadúsan, gondolatilag megalapozottan vezeti őket a dráma magva felé. Meg kell értenünk, hogy a Téd megváltozott egy s más a rendezők és a színészek viszonyában. A színészek nem szófogadó alkalmazottak többé. Nem ismerik el a priori a rendezői autoritást, és a kérlelhetetlen dominanciát, mely a diktatúra határait súrolja. Korunk színészei egyenrangú téiként tárgyalnak a rendezőkkel, kreatív viszonyulást várva el tőlük, és pedagógiai segítséget is. Rendezőink, mint más rendezők is a világon általában, az elmúlt három évtized alatt átestek az olyan betegségeken, mint a rendezői narcizmus, az exhibicionizmus és az öntömjénező pszeudozsenialitás. Az agresszív rendezői színház megkísérelte agyaggá degradálni a színészt, amely agyagból a rendező kedve szerint gyúrhatja meg a saját előadását. Mindez nagy összetűzésekkel járt, sőt csökkent a színészek mesterségének a becsülete, s primitív vita kezdődött arról, ki az első ember a színháznál. Az utóbbi években a színház újra magához tért, visszaállította a színészt az őt megillető helyre. A kísérletezések eredményeinek a szintézise zajlik napjainkban, amely szintézis érett eredményeket hoz. Ha egy előadás realizálása elé komoly akadály gördül, amennyiben üresjáratban vagy éppen téves irányban folyik a munka, annak okait főként a rendezők felületes felkészültségében kell keresni. Egyes rendezők nem átallanak azzal dicsekedni, hogy számukra elég két-háromszor elolvasni a művet, és máris kezdődhetnek a próbák. Igen ám, de mifélék lesznek ebben az esetben ezek a próbák? A mű megfejtése és megszelídítése egész sor előkészítő munkát követel. (...) A rendezőnek fokozatosan ki kell építenie a pszichofizikai cselekvések partitúráját, amelynek segítségével a színészek majd a próbákon élő és összetett figurákat hozhatnak létre az adott zsánerben. A permanens színpadi cselekvés partitúrájának kidolgozásán nem az írott szó mozgásra, mozdulatokra, gesztusokra való lefordítása értendő. Új világot kell teremteni a színpadon, olyan művészi egységet, amely az átfogó alapgondolattal összhangban meggyőző és kifejező színpadi cselek-"vés és összetett jellemek felvonul-"tatása révén nem más, mint magának a költészetnek a megtestesülése. Miroslav BELOVIC