Magyar Szó, 1984. július (41. évfolyam, 179-209. szám)
1984-07-01 / 179. szám
1984. július 1., vasárnap MAGYAR SZÓ KÜLPOLITIKA EGY HÉT A VILÁGPOLITIKÁBAN Ígéretes látogatás JESSE JACKSONNAK, AZ AMERIKAI Demokrata Párt volt lehetséges elnökjelöltje (időközben ugyanis az említett párt választása Walter Mondale-ra esett) közép-amerikai látogatásának két legfontosabb állomása kétségkívül Havanna és Managua volt. A tény, hogy Kuba fővárosában — államfőnek kijáró tisztelettel — maga Fidel Castro fogadta, először is arra enged következtetni, hogy a kubai elnök Moszkvából, a Varsói Szerződés országainak nemrég megtartott csúcsértekezletéről bizonyára mégsem kizárólag műszaki okokból maradt távol. Az elhamarkodott, messzemenő következtetések levonásától óvakodók számára is Jackson kivételes fogadtatása kétségkívül arra utal, hogy Castro bizonyos feltételek mellett hajlandó az eddiginél békülékenyebb politikát folytatni Washingtonnal szemben. HOGY MELYEK EZEK a feltételek, azt maga Jackson ismertette, aki államfőjének (Reagannak) hivatalos politikájával szöges ellentétben álló külpolitika folytatását helyezte kilátásba, de ezt nyugodt lelkiismerettel tehette, mert nem áll fenn a veszély, hogy esetleg elnökké választása után szaván foghatják. A 22 amerikai csempész és a 26 kubai disszidens szabadon bocsátása csak záloga az említett jóakaratnak, amely minden bizonnyal Castrónak abból a gyakorlatias felismeréséből ered, hogy minden veszélyeztetett kis ország számára mégiscsak az el nem kötelezettek mozgalmának alapelvei képezik a legbiztosabb menedéket. Igaz ugyan, hogy egy-egy nagyhatalom védőszárnya alatt biztonságosnak tűnik az árnyék, de aki maradéktalanul alábújik, annak számolnia kell a hatalmas szárny súlyával ír és ha az esetleges kubai felismerés így igaz, akkor ez még egy bizonyítéka annak, hogy a töretlen barátság korsója is csak addig jár a kútra, míg el nem törik. Azután rendszerint kiderül, hogy hiányzik a beígért pótalkatrész az összetákolásához. DE NEMCSAK REAGANNEK GYŰLT meg a baja egyikmásik politikusával, hanem például Helmut Kohl nyugatnémet kancellárnak is, aki körömszakadtáig védte egyik kompromittált miniszterét, nevezetesen a gazdaságügyek intézésével megbízott Otto Lambsdorffot, míg végül egész kormányának egysége és épsége kérdésessé vált. Mint ismeretes, Lambsdorff grófot már huzamosabb ideje azzal vádolja az ellenzék, hogy a Flick (nagytőkés) konszerntől 135 000 márkás „adományt” fogadott el a Liberális Párt számára, és ennek fejében egy többszörte nagyobb adókedvezményt eszközölt ki az említett cég számára. A bíróság most — elég hosszadalmas és mesterséges bonyodalmakkal teli vizsgálat után — végül vádat emelt Lambsdorff ellen, aki ennek egyetlen és logikus következményeként azonnal be is nyújtotta lemondását. Az NSZK kormánykoalíciójának egyébként is erősen billegő liberális pillére ezzel (a nemrégi európai parlamenti választásokon elszenvedett csúfos vereség után) minden bizonnyal a végleges összerogyás határára ért, ami a választók szemében minden bizonnyal újabb hibapontot jelent Kohlék rovására is. PANYOLHONBAN EZZEL SZEMBEN a Munkásbizottságok Konföderációjának nemrég megtartott kongresszusán Gerardo Iglesias eurokommunista elvei diadalmaskodtak, s ezzel megszilárdult a hivatalos Spanyol KP a külföldi ösztönzésre létrejött dogmatikus irányvételű szakadár Kommunista Párttal szemben. Iglesiasék nyomban éltek is a támogatással, és felhívást intéztek Gonzalez szocialista kormányához, hogy változtasson az ország gazdaságpolitikáján, amely a szakszervezetek egyöntetű véleménye szerint a munkások ellen irányul. A MUNKÁSELÉGEDETLENSÉG EGYÉBKÉNT világosan felismerhető osztályharcjelleget öltött több más európai , államban is.. A legerélyesebbek továbbra is a brit bányászok, akiket mindeddig még a vasladynek sem sikerült megtörnie, pedig a Thatcherné előtt még a kőszívű „európai tízek” is kénytelenek voltak fejet hajtani, s ötévi alkudozás után visszafizetni a gazdasági közösségbe befektetett brit hozzájárulásnak egy jelentős részét tanai több százmillió fontot jelent Nagy-Britannia államkasszájában. Úgy tűnik föl, ezzel szemben, hogy a nyugatnémet munkáltatók és munkavállalók végül mégis találkoznak a félúton: megegyeznek a 38 és fél órás munkahétben, így egyelőre a kecske is jóllakott, és a Kohl (a káposzta) is megmaradt, hacsak a részleges sikeren felhúzdúlva a munkavállalók nem indítanak újabb akciót. AZT, HOGY EGYELŐRE MARAD, most már a Francia EP főtitkára, Marchais is elmondhatja magáról, mivel a már említett európai parlamenti választásokon elszenvedett csúfos vereség ellenére a francia kommunisták úgy döntöttek, hogy mégiscsak 1985 tavaszán — tehát a már korábban kitűzött időben — tartják meg pártkongresszusukat. Marchais különben is kijelentette, hogy ő pedig továbbra is a párt élén marad, mert — mint mondta — „nincs miért mennie”. Most már valóban csak az a kérdés, hogy a párttagság véleménye szerint van-e miért maradnia. ENGLER Lajos S Helmut Kohl Jesse Jacksonnt (balról) Havannában Fidel Castro fogadta Összekuszált erőviszonyok MEGÉRI-K AZ ÉVFORDULÓT — az utóbbi időben mind gyakrabban vetődik fel ez a kérdés a mostani olasz kormánnyal kapcsolatban. A Craxi miniszterelnök irányította kormánykoalíció ugyanis 1983. augusztus 4-én lépett hivatalába, s azóta már többször is úgy tűnt, hogy nem tudja átvészelni a belső ellentéteket vagy a külső megpróbáltatásokat, és kénytelen lesz lemondani. Mindeddig megmenekedett ettől a kényszerlépéstől, az évforduló közeledtével azonban a nehézségek mintha szaporodnának is, súlyosbodnának is. A legutóbbi értékelés az volt, hogy két dátum — június 17-e és július 15-e — is meghozhatja a kormányválságot. Június 17-e — az Európai Parlament választásai — hatását most elemzik, a következő időpontot viszont, az általános meggyőződés szerint, már biztosan nem éli túl a kormány. A közelgő és mind valószínűbbnek tűnő kormányválságot az öszszeütközések gyakorisága és az ellentétek elmélyülése jelzi. A baloldallal való szakítás már régebben teljessé vált. Attól, hogy a Kommunista Párt a kormány külső támogatója és a kormánypolitika formálója volt, azon át, hogy a kommunistákkal még nemrégiben is — legtöbbször magánjellegű ebédeken és vacsorákon — előre megtárgyaltak minden fontosabb törvényjavaslatot és kormányintézkedést, eljutottak odáig, hogy a kormány minden fontosabb akciója körül heves csatát vívnak a baloldallal mint ahogy legutóbb történt a bérek rendezéséről — pontosabban: az inflációhoz igazodó mozgó bérskála megszüntetéséről — szóló kormányrendelet körül, amikor is a kommunisták nyolc napon át indokolták több mint 2000 pótindítványukat, és 155 órát töltöttek a parlament szónoki emelvényén. A baloldalon már olyan méreteket öltött a széthúzás, hogy a szakszervezet egysége is megbomlott, és 15 év után az idén történt meg először, hogy a szakszervezetek több külön május elsejei ünnepséget szerveztek. MÉLYPONTRA JUTOTT a kormánykoalíció pártjai közötti viszony is. A kereszténydemokraták egy percig sem tagadták, hogy csak ideiglenesnek tekintik a kormányfői poszt átengedését valamelyik „kis” pártnak, a jelen esetben a szavazatoknak mindössze 11,4 százalékát birtokló szocialistáknak. A beavatottak tudni vélik még azt is, hogy a Kereszténydemokrata Párt főtitkára, De Mit, azzal a szándékkal vette át ezt a tisztséget, hogy megállítja a kereszténydemokraták további gyengülését, és véget vet a kormánykoalíció többi pártja javára tett engedmények politikájának. Atisztség átvétele után azonban rövid idő múlott el addig, amíg a szocialisták kikényszerítették a rendkívüli parlamenti választások kiírását. Azokon viszont a kereszténydemokraták még jobban viszszaestek , a szavazatok további 5,4 százalékát elvesztették. Csal: ezért egyeztek bele, hogy szocialista legyen a miniszterelnök. De nem is titkolják: csak alkalomra várnak, hogy a miniszterelnöki posztot ismét visszaszerezzék. Az állandó ugrásra kész kereszténydemokraták mellett a Craxikormány létét új veszély fenyegeti: a kormánykoalíció két pártja — a szociáldemokraták és a köztársaságiak — közt kirobbant heves viszály. A P—2 szabadkőműves páholy ügyében alakult bizottság ugyanis azt a megdöbbentő adatot közölte, hogy a szabadkőművesek közé tartozott Pietro Longo, a Szociáldemokrata Párt főtitkára is. Longo a vádat visszautasította, és felkínálta a maga és pártja két másik minisztere lemondását. Craxi ezt nem fogadta el. A Köztársasági Párt azonban ezzel nem elégedett meg, hanem hevesen támadta Longót, erkölcsi kötelességévé minősítve a lemondást. Mire a szociáldemokraták sajtószerve azzal a „mélyütéssel” válaszolt, hogy Spadolini a Köztársasági Párt vezére 1944-ben a fasizmust dicsőítő cikket írt, tehát nincs joga erkölcsi kérdéseket feszegetni. A két párt közötti légkör erre olyan fagyos lett, hogy már csak július 15-ére várnak, amikor majd parlamenti bizottság vizsgálja ki, hogy igazak-e a Longo elleni vádak. És ha a vádak beigazolódnak, elkerülhetetlen lesz a szociáldemokraták kilépése, vagyis a mostani kormánykoalíció felbomlása, de az sem biztos, hogy elcsitulnak a belső viták, ha a parlamenti bizottság fölmenti Longót a vád alól. s ttZ HELYZETET TEREMTET TEK ugyanis időközben az Európai Parlament választásai. Az az adat, hogy a választópolgárok 81 százalékának részvételével Olaszország ismét európai rekordot állított föl, meggyőzően bizonyítja , hogy az olaszok milyen nagy jelentőséget tulajdonítottak a választásoknak. Az eredmények pedis azt mutatják hogy a kommunistákk — Olaszország történetében elő- ször — megelőzték a kereszténydemokratákat: 33,3 százalékot kaptak a kereszténydemokraták 33 százalékával szemben. De a kormánykoalíció többi pártja is vissszaesett, mégpedig összesen 25 százalékkal; legtöbbet a köztársaságiak és a liberálisok szövetsége, 0,9 százalékkal, utána a szociáldemokraták 0,8 és a szocialista 0,2 százalékkal. Ebben a helyzetben könnyen megesik, hogy mindegyik kormánypárt, vagy legalább valamelyik közülük, úgy méri fel, hogy a mostani kormányzási formula nem éri meg neki, mert befolyásának gyöngülésével jár. Mert ha valamelyikük is erre a következtetésre jut, akkor már az első következő incidenst a kormányválság kirobbantására használja fel. A Craxi-kormány létét legföljebb az hosszabbítja meg, hogy jön a nyár, vagy az, ha vele szemben csak a rendkívüli választások kiírása marad, azt viszont a kormánypártok egyike sem akarja megkockáztatni. BÁLINT István Kényszerhelyzetben Az eladósodott országok sohasem tudják visszafizetni tartozásukat. Jobbára csak a kamatokat törleszthetik, a tőke érintetlen marad. A bajokat tetézi, hogy már a kamatok visszafizetésére is újabb és újabb külföldi hiteleket kell fölvenniük. Nemzeti jövedelmük nagy részét az adósázok visszafizetésére kell fordítani".ik, tehát nem sok jut a folyó termelésre és a szükséges behozatal fedezésére. A gazdasági megorpanás mindenütt érezhető, inog a belső gazdasági és társadalmi rend. Ez jellemzi manapság a világ nagy részét. Miint ahogyan egy rangos pártvezetőnk mondta a napokban: A fegyverkezési verseny, a rakétaválság eltörpül a súlyos világgazdasági problémák mellett. S ha megfigyeljük egy-egy ország gazdasági vergődését, igazat is adunk neki. Az eladósodás példátlan méreteket öltött, következményeiben veszélyesebb a harmincas évek válságánál. Máris teljes megosztottságot idézett elő a világon, olyannyira, hogy a Kelet és a Nyugat összekülönbözése — amely-ről különben naponta jelennek meg a figyelmeztető tanulmányok — las-san valóban háttérbe szorul az Észak és a Dél, a fejlett és a fejlődő országok közötti nyílt kérdések miatt. Mert a pénzügyi rendszer teljes fölbomlása fenyeget, s ezt a fejlett országok még mindig nem akarják belátni. Ezt Latin-Amerika példája bizonyítja a legjobban. Argentína, Brazília, Kolumbia, Mexikó, Bolívia, Chile bejelentette a csődöt. Ezek a világ legeladósodottabb országai 350 milliárd dollárral tartoznak. A hitelek 80 százalékát az Egyesült Államok magánbankjaitól kapták. Az amerikai bankok a napokban (az idén már negyedszer) ismét növelték a kamatlábakat, és ezzel újabb csapást mértek a latin-amerikai országok erőfeszítéseire, hogy rendezzék tartozásukat. Ez katasztrofális következményekkel jár, mert így Argentína a maga 500 százalékos inflációjával, Brazília a társadalmi megrázkódtatásaival, Mexikó a teljes gazdasági pangás-sal, más országok nagyméretű sztrájkokkal küszködve sohasem tudják rendezni külföldi tartozásaikat, pedig erre hajlandók, ha a hitelezők is belátják, hogy az egymásra utaltság világát éljük. De nyilván nem akarják belátni, hogy engedményekre van szükség. Néhány nappal ezelőtt a kolumbiai Cartagenában 11 latin-amerkai külügyminiszter arra a következtetésre jutott, hogy a hitelezők részéről várt fokozottabb megértés híján az eladósodás kérdése nem oldható meg. A kamatlábak újabb növelése még nehezebb helyzetbe sodorja Latin-Amerikát és az összes fejlődő országokat. Ezt a véleményt az afrikai országok zöme is osztja, azzal, hogy ezek az államok radikálisabbak, mint a latin-amerikaiak: sürgetik az adósok klubjának megalakítását és azt, hogy az eladósodott államok szoros összefogással lépjenek föl a nyugati bankokkal és országokkal szemben. Tény, hogy a latin-amerikai tartozás a kamatlábak növelése folytán máris 50 milliárd dollárral emelkedett, az évi törlesztés 4 és fél milliárd dollárral nagyobb a tavalyinál, tehát a bruttó nemzeti össztermék 75 százalékát a kamatok fizetésére kell fordítaniuk. Mi a teendő? Argentína, Brazília, Kolumbia, Mexikó máris diplomáciai hadjáratot indított Washington ellen. Követelik, hogy ütemezzék át a kölcsönöket, változtassák át őket hosszú lejáratúvá, s a visszafizetési határidő legkevesebb 15 év legyen. Ellenkező esetben ezek az országok nem tesznek eleget törlesztési kötelezettségüknek. Alfonsin argentin elnök új ússágírók előtt hangsúlyozta: „Nem engedhetjük meg, hogy az életszínvonal tovább zuhanjon, és hogy a munkásosztály fizesse meg a nyugati bankárok extraprofitját.” Chile külügyminisztere szerint a belső rend teljesen fölbomult, ha a nyugati pénzintézetek tovább feszítik a húrt. Chilének pedig csak 18 milliárd dollár külföldi adóssága van; milyen akkor a helyzet Argentínában, vagy Mexikóban? A visszafizetés megtagadásának bejelentése persze csak taktikai lépés. Azt akarják vele tudatosítani, hogy a moratórium elmara- s dása az adós országokra nézve ka- t tasztrófa lenne ugyan, mert megbomlana a társadalmi rend is, de a hitelezőknek is káruk származna belőle: ha sok eladósodott ország egyszerre bejelenti a csődöt, az amerikai bankok is tönkremennek, sőt összeomlik az egész jelenlegi nemzetközi pénzügyi rendszer. Ezután persze meginogna a fejlett országok politikai és erkölcsi érték - rendje is. A latin-amerikai és afri- ikai országok figyelmeztetnek rá, hogy az önzés gazdasági és pénzügyi politikája miatt a teljes zűrzavar szélén állunk. Nyilvánvaló, hogy egyik ország sem tagadhatja meg vállalt kötelezettségeinek teljesítését. De a legerélyesebben követelni kell az egyenrangúságon alapuló pénzügyi és hitelfeltételeket. Helyénvaló a következtetés, hogy mindenki nagyobb mértékben támaszkodjon belső erőforrásaira, mint ahogyan tudatosítani kell azt is, hogy az újabb és megnövekedett terhek az eladósodott országok belpolitikai és gazdasági nehézségeit tetézik. De Argentína gazdaságügyi minisztere még ezt sem röstellte kijelenteni: Ideje már, hogy egy kicsit az is aggódjon, aki uzsorakamatokkal és erőszakos, az újgyarmatosítás fogalmát kimerítő politikával csak a saját érdekeit védi. JAKOBSZ István 3