Magyar Szó, 1984. október (41. évfolyam, 271-285. szám)
1984-10-02 / 272. szám
1984. október 2., kedd Napsugaras Dr. Yves-Rassimir Nedeljković professzor véleménye a rendezvénysorozatról Évek óta ünnepséget szentelünk a nőknek , édesanyáknak, a fiataloknak és az idősebb korosztálynak. Szép dolog ez, de csak akkor, ha máskor is, egész évben odafigyelünk a nők, a fiatalok és az idősek gondjaira. A napokban kezdődik a már szerte az országban hagyományos Napsugaras Ősz elnevezésű rendezvénysorozat. Vajon mi a véleménye erről az öregedés társadalmi vonatkozásával foglalkozó szakembernek, dr. Yves Rastimir Nedeljkovicnak, a belgrádi Politikai Tudományok Kara professzorának? — Az idősek számára fontosak és szükségesek ezek a rendezvények. Másrészt az egész társadalomnak is hasznos időnként, ily módon tudomására hozni mindazt, amit az öregedésről tudunk. Nem kell azonban megfeledkezni arról, hogy az idős emberek jelentős csoportját zavarja életkoruk külön megjelölése. Számukra jobban megfelel, ha a klub nem csupán a nyugdíjasok és idősek klubja, ha az ünnep nemcsak az övéké, inkább a mindennapok tartozéka — mondja Nedeljkovic professzor. — A fiatalokat nem bántja az, ha korukra figyelmeztetik őket, hiszen az ifjúság rokon értelmű a képességek kibontakozásával, a haladással. Ha viszont idős emberek találkoznak össze, elkerülhetetlenül szóba kerül, hogy ki él meg és ki halt meg az ismerősök közül. A Napsugaras Ősz elnevezés is erre enged következtetni, ezért ne csak az idősek, a fiatalok is vegyenek részt a rendezvényeken. B. B. MAGYAR SZÓ Mindenütt jó, de legjobb otthon Beszélgetés a szabadkai Nádai nyugdíjas házaspárral, akik véglegesen hazatértek Nyugat-Németországból Szabadka központjának egy csendes mellékutcája kapta a Zaharija Orfelin nevet. Talán míg az őslakó szabadkai sem hiszi el, hogy alig néhány száz méterrel a patinás régi városházától létezik egy ilyen csendes kis utca. A 30- as számú házban lakik Nádai János és felesége, Erzsébet. Nemrég tértek haza Nyugat-Németországból, immár véglegesen. — Mikor költöztek haza? — A férj válaszolt: — Április utolsó napjaiban érkeztünk, vagyis a májusi ünnepek előtt, úgyhogy annyi év után végre otthon, családi körben ünnepelhettük. — Úgy hallottam, hogy ön már az NSZK-ban is nyugdíjas lett. — Valóban mint nyugdíjas jöttem haza. Sajnos nekem korhatár előtt kellett nyugdíjba vonulnom. Egy sajnálatos baleset következtében ugyanis elvesztettem az egyik szemem, alkalmatlannak nyilvánítottak a további munkára, ezért nyugdíjaztak. — Hol dolgozott? — Felsmoldban egy húsfeldolgozó üzemben, a Reiner cégnél. Ez a cég több jugoszláv munkást is foglalkoztatott. A munka nem volt könnyű, ennek ellenére meg voltam elégedve, mert aránylag jól kerestem. Sajnos a balesetem következtében kénytelen voltam megelégedni a nyugdíjjal. Amikor nyugdíjba vonultam, a cég már talán háromszor is nagyobb volt, mint mikor 15 évvel ezelőtt odakerültem. Hogy hogyan tudott az üzem ilyen szépen fejlődni? Nézze, ott körülbelül 400-an dolgoztunk. Az egész adminisztrációt két család vezette. Ez a 4—5 embr irányította a céget. Nem lehetett könnyű, mert az üzem a nyers húst Dél-Amerikából kapta fagyasztva, így az Argentínából kapott húst dolgoztuk fel. — Nem egészen tizenöt évet éltünk ott, de mint említettem is, én ott már évek óta a nyugdíjasok kenyerét ettem. A munkában ekkor Erzsébet, a feleségem váltott fel, más munkabeosztásban, más üzemnél. Az ottani nyugdíjam nem volt sok, de minthogy az itteni 23 évemre is kapok nyugdíjat, így a két összegből szerényen meg tudunk élni feleségemmel. Csak tovább most már ne dráguljon meg semmi. — Megszokták-e már az itteni életet? — A jót könnyű megszokni. Ahogy a közmondás is mondja: mindenütt jó, de legjobb otthon. Mivel az egyik szememre vak vagyok, jelentkeztem itt, Szabadkán a vakok egyesületében, s már megkaptam azokat a kedvezményeket, amelyek megilletnek. Ingyen utazhatok, a feleségem mindenhová elkísér. Ott kint ilyen kedvezményben nem részesültem, igaz, nem is tudom, hogy járt volna-e. Most már Erzsébet, a feleség is belekapcsolódott a beszélgetésbe. — Igen, ott az emberek azért nem olyan közvetlenek, mint nálunk. Hidegek, hivatalosak. Ettől eltekintve nekem is tetszett kint, van ott minden, csak hát az emberek nagyon hűvösek, hidegek. Itthon. Szabadkán az emberek közvetlenek, barátságosak, egyszóval igazi emberek. BALÁZS László VÁLTÓSZABÓ VOLTAM — Amikor édesapám, Molnár Péter odaveszett az első világháborúban, édesanyám, Sterbik Teréz öt félárva gyerekkel egyedül maradt a nagy szegénységben — mondja magáról, gyermekkoráról MOLNÁR István, adai nyugdíjas, majd így folytatja: — A testvéreim közül én voltam a legidősebb és a nálam két évvel fiatalabb Lajos öcsémmel, s a katonaságra alkalmatlan nagyapámmal összefogtunk, úgy arattunk. Hogy legyen valamilyen szakma a kezemben, édesanyám 1916-ban, 12 évesen szabóinasnak adott a hírneves Nógrádi János adai váltószabóhoz. Azért nevezték váltószabónak, mert csak a hozott anyagot dolgozta fel, varrta meg. Nekem szerencsém volt. Olyan jól ment az üzlet, hogy mesteremnek mindig volt 3—4 inasa. Kemény négy éven át tanultam a szakmát a mesterem útmutatása alapján, s mondhatom, el is sajátítottam a mesterség minden csínját-bánját — teszi hozzá. — A mestervizsgát 1934-ben Szabadkán tettem le, magyar nyelven. A vizsgáltató bizottság elnöke az egyik törvényszéki bíró volt, s azt mondta, hogy az öszszes jelölt közül én vizsgáztam legsikeresebben. — Az iparengedélyt 1936-ban váltottam ki, s mint kisiparos egész 1970-ig, nyugdíjaztatásomig dolgoztam. Emlékszem, azokban az években, más koromban és még később is, 37 szabómester kisiparos volt Adán. Most meg úgy tudom, hogy csak egy van: Török Máté. Akkoriban ezeknek a szabóknak mintegy egyharmada lágeres szabó volt, vagyis olyanok voltak, hogy a piacokra, vásárokra jártak kész áruikkal, míg a többiek váltószabók voltak, akik, mint említettem, csak a hozott anyagot dolgozták fel. • Akkoriban persze másként folyt az élet: a kisparosok mintegy 80 százalékának volt némi földije is, és sokan közülük azért tartottak inasokat, hogy kint a határban, a földeken dolgozzanak a gazdának, ingyen. S ennek bizony az inasok itták meg a levét. Ritkán lett belőlük jó szakember, hiányzott a szükséges szakgyakorlat. Hallottam, hogy Pista bácsi a felszabadulás után tagja volt az, ahogy lehet, ipartestület vezetőségének és a járási iparkamarának. Mondjon erről valamit. — A felszabadulás Adán ért, és mivel egészségügyi tanfolyamom volt, mindjárt beszerveztek az adai katonai kórházba, ahol ápoló voltam, a sebesülteket gondoztam hat hónapig. Később, éveken át tagja voltam az adaiipartestület vezetőségének és a zentai járási iparkamarának, melynek titkára is voltam. Adán nagyon sok volt a kisiparos. Ha nem tévedek csaknem 59 volt akkoriban az iparengedéllyel rendelkezők száma. Mivel kevés inasa volt, kivel dolgozott a műhelyben? — kérdem. — Munkámban nagy segítségemre volt feleségem, aki a fehérnemű-konfekción dolgozott 10—16 évig. Nappal többnyire a piacokat, vásárokat járta, éjjelenként pedig, ha kellett, nekem segített az üzletben. „ Mikor nyugdíjba ment mekkora volt a nyugdija, és mennyit kap jelenleg? — teszem fel a kérdést Pista bácsinak. — 1970-ben első nyugdíjam öszszege 946 dinár volt. Ez az öszszeg napjainkra 8200 dinárra növekedett, ami bizony édeskevés. Leányaim segítenek, akik már régen családot alapítottak. Vejeim is megértők velünk szemben, s így élünk öregesen, ahogy tudunk, s B.S. Molnár István KISHEGYES Két zenekara is van az egyesületnek Az egyesület művelődési bizottságának javaslatára két zenekari szakcsoportot alakítottak a kishegyes nyugdíjasok. A Naplemente citerazenekar tagjai a következők: Csabai Géza, Faragó Péter, Kőműves Kálmán,Vass István és Turucz János. A zenekarnak egyik feladata, hogy összegyűjtsék a kishegyesi nótákat, népi hagyományokat. A zenekar tagjai sikerrel szerepelnek a község területén: Feketicsen és Lóvcrnacon is. A Naplemente vegyes zenekar tagjai a következők: Faragó Péter, Turucz János, Süli Péter, Hajdú József és Kollár István. A két zenekar felváltva muzsikál az ünnepségeken és a rendezvényeken. A tagok igen elégedettek játékukkal. A citerazenekarok további fejlődését Király Ernő kíséri figyelemmel, aki szakmai tanácsokkal látja el őket. (mj) NYUGDÍJASOK OLDALA Már sok szó esett a nyugdíjasok és a dolgozók életszínvonalának rohamos csökkenéséről. Az életszínvonal javítására irányuló intézkedések és tevékenységek csak részben eredményesek, mert a Szövetségi Munka-, Egészségügyi és Szociális Védelmi Bizottság által a JSZSZK Képviselőházánk elemzése szerint a nyugdíjaknak a névleges személyi jövedelmekkel való egybehangolása ellenére a nyugdíjasok zsebe egyre üresebb, sőt sokkal gyorsabban ürül, mint a dolgozók, borítékja. És éppen ez az, amibe a nyugdíjasok nem tudnak beletörődni Azt, hogy az életszínvonalnak csökkennie kell, még akkor megértettük, amikor elfogadtuk a társadalmi és a gazdasági stabilizáció programját. Ezt megértették és elfogadták a nyugdíjasok is, mind az 1 837 232-en, 1983 végén ugyanis ennyi volt a nyugdíjasok száma. Azt azonban nem tudják felfogni — és ez érthető is —, hogy miért kell életszínvonaluknak rohamosabban csökkennie a munkások életszínvonalánál, hisz a nyugdíjrendszer politikáját azon elv szerint alakítottuk ki, hogy a nyugdíj tulajdonképpen megváltozott személyi jövedelm, és hogy összege a nyugdíjas folyó- és bolt munkájától függ, amellyel szolgálati ideje alatt az akkumulációhoz hozzájárult. Mit mondanak az adatok? A nyugdíjak 1981-ben névlegesen átlagban 20,5 százalékkal, 1982- ben 33,6 százalékkal növekedtek. A nyugdíjak reálértéke azonban 1981- ben 15 százalékkal csökkent, 1982- ben pedig az előző év szintjén maradt. 1983-ban a nyugdíjak névlegesen 27,5 százalékkal növekedtek, reálértékük pedig további 10 százalékkal csökkent. Ez érthető, ha tudjuk, hogy tavaly a megélhetési költségek országos szinten 41 százalékkal növekedtek. Az 1979. évhez viszonyítva a nyugdíjak 1984-ben mintegy 40 százalékkal lesznek kisebbek. Az átlagos jugoszláv nyugdíj összege a védelmi pótlékkal együtt tavaly 9527 dinár volt, és ez csak 60,1 százaléka a tavalyi névleges személyi jövedelem átlagának. A helyzet akkor sem rózsás, ha a nyugdíjakat a nyugdíjjogosultság alapja szerint vizsgáljuk. Az öregségi nyugdíjas tavaly az átlagos személyi jövedelemnek csak 73,6 százalékát, a rokkantsági nyugdíjak 55,8, a családi nyugdíjak pedig mindössze 47,3 százalékát tették ki. Az év eleji adatok azt bizonyítják, hogy tovább csökkennek a nyugdíjak, s ez így lesz egész évben. Az állandóan növekvő infláció és a nagy áremelések mellett ez veszélyezteti a nyugdíjasok anyagi helyzetét. Az év elején történt nyugdíjemelés és a nyugdíjaknak a várható részleges egybehangolása nem fogja lényegesebben befolyásolni a nyugdíjasok anyagi helyzetét, sőt a létfenntartási költségek, mindenekelőtt az élelmezési költségek nagyméretű növekedése még többet fog rontani a nyugdíjasok életszínvonalán. Már most tudjuk, hogy a nyugdíjak átlagban 15 százalékkal kisebbek 1983 első negyedéhez viszonyítva. Míg a nyugdíjak reálbéteke nap-ról-napra csökken, a rokkantsági- és nyugdíjbiztosítási költségek nagyobbak. A közösségek az egész országban már évek óta szűkölködnek az eszközökben, küzdenek azért, hogy valahogy biztosítsák a folyó finanszírozást, vállalják a gyakran drága rövid távú hiteleket is. Tavaly az első félévben szabad kezet kaptak, mert a bevétel és a kiadások közötti aránytalanság komolyan veszélyeztette a nyugdíjak kifizetését. A megoldást a járulékok növelésében találták meg, tavaly a második félévben átlagban 5,5 százalékkal növekedtek, egyes közösségekben 14,5 százalékkal is. Ennek ellenére négy A nyugdíjak 68 százaléka tízezer dinárnál kevesebb Bár 1983 elején egybehangolták a nyugdíjakat, ugyanazon év júniusában 1 250 000 nyugdíjasnak, illetve a nyugdíjasok 68 százalékának a nyugdíja 10 000 dinárnál, 950 0D0-nek, vagyis 52 százalékának 8000 dinárnál kevesebb volt. A nyugdíjak nagy százaléka, pontosabban 42 százaléka 10 000 dinárnál, 30 százaléka 6000 dinárnál kevesebb volt, 18 százaléka pedig nem haladta meg az 5000 dinárt. A rokkantsági és nyugdíjbiztosítási közösségek szerint e struktúra még kedvezőtlenebb: Bosznia-Hercegovinában a nyugdíjasok 67, Crna Gorában 49, Horvátországban 42, Macedóniában 82, Szerbiában a nyugdíjasok több mint felének, vagyis 53 százalékának, Szlavéniában 35, Kosovóban 74 és Vajdaságban 56 százalékának 800 dinárnál kevesebb nyugdíja volt. « közösség — az összesen nyolc közül —, veszteséggel zárta a tavalyi évet. Az idén a múlt évhez viszonyítva a rokkantsági és nyugdíjbiztosítási költségek 33—34 százalékkal lesznek nagyobbak, jövőre pedig 40 százalékkal. (Folytatása a következő kedden) DOLGOS ÉVEK UTÁN Már három hónapja nyugdíjas . Nem, kaphattam teljes bért. Korányok, de még mindig azt hi- rán nősültek a fiatalok, korán szem, hogy az évi szabadságomat „lecsaládosodtak”, az uraságnak töltöm... Rendszerint hajnalban kellett az olcsó munkaerő és az kelek, és ha nem tudok mit kér- említett szabály ezt a célt szüldeni az ébredéssel, lekarikázok a pálra. Nem volt baj az utánpót- Rétimajorba szétnézni. Ott a csalással, sok volt a gyerek, falunyi kai kombinát említett majorjában nép lakott a ma már mind jobban teltek el munkaéveim. Mehettem elnéptelenedő majorban, volna máshová is dolgozni, de vég. Felgyorsultak az események, tól is ottmaradtam. Abban a ma 17 éves koromban, 45 tavaszán sorban születtem 58 évvel ezelőtt, berukkoltam, és három év után és onnan vonultam a nyárelőn szabadultam a hadseregből. Férfinyugdíjbajként tértem haza a majorba. A Tízéves sem voltam, már bele- régit új rend váltotta fel, az egykóstoltam a munkába. Kezdetben kori uradalomból állami birtok aobolyos (vízhordó), lóvezető, ké leti. Fokozódott a gépesítésre kávéhányó stb. voltam. A harmincas nyúló törekvés, ez azonban nem években már géppel is arattaka , ment egyik napról a másikra. Az csókás uradalomban, s a szem- ötvenes évek végéig a fogatok veszteség elkerülése végett (hogy voltak a termelés fő hordozói, a ló ki ne tapossa a kalászból a Abban az időben csikósként és magot) a fordulóknál arrébb kelkocsisként dolgoztam. Hatvanban lett rakni a kévéket. Ezt a műn azonban kis híján felszámolták a kát gyerekek, végezték. Harmattól lóállományt. A kocsisokból trakharmatig folyt az aratás, nem torosok lettek. Egy 80 lóerős láncvolt körönyű a kévéhányás, kicsi talpas gép volt az első traktoroltam, a keresetem ugyancsak. Írom. Hét évig hajtottam, nagyja- Mindössze néhány dinárral kel- vitás nélkül. Kezdetben furcsa lett beérnem, de nagy szükség volt a hajtószárnak a kormányvolt a pénzre, korán árvaságra kerékre való felcserélése, de azért jutottam, így a negyedik osztály még gyorsan átálltunk az újra. befejezése után kenyérkereső let- Nyugdíjazásomig több traktorral tem. Akkor négy osztállyal is ta- és kombájnnal is dolgoztam. De múlhatott mesterséget az ember azért, ha lovas kocsi haladt el fia, de nekem az apám unyomdoká mellettem, hosszan utánanéztem a ba kellett lépnem, a majorok né régebbi időkre emlékezve. F.gypéből kevesen válthattak lépést, eny traktornak nagyobb volt a foglalkozása abban az időben. lóereje, mint amennyi igavon. Ahogy erősödtem, emlékszik a megmaradt, a birtokon. Megváltómúltra, egykori önmagára Visi -ott, megfogyatkozott a major, Ferenc, mind nehezebb, felelős- jómagam is mindinkább érzem a jobb munkára osztott be Bakané változásokat. Amióta nyugdíjba intéző. Tizenhat éves koromban Kocsis lettem. Felnőtt munkát végeztem, de a bérnek csak a felét kaptam kézhez, de nem vettem zokon, mert akkor az volt a szabály. Csak miután megnősülvennk, a jobb karom állandóan sajog, fáj. Azelőtt nem volt ideje fájni. Lekötötte figyelmem a munka. Dehát az élet rendje az, hogy át kell adni a helyet a fiataloknak. ss.