Magyar Szó, 1985. április (42. évfolyam, 104-117. szám)

1985-04-16 / 104. szám

------- KÜLPOLITIKA MAGYAR SZÓ Vissza az antik műtárgyakat! A görög kormány kitartóan követeli Londontól lord Elgin „zsákmányának” visszaszármaztatását A görög kormány nem állt el követelésétől, hogy London származtassa vissza a mintegy száz antik műtárgyat, amelyek értéke fölbecsü­lhetetlen. A múlt évszázad elején „a görög nép akarata és jóváhagyása nélkül” lord Elgin brit diplomata Nagy- Britanniába szállította őket. A brit korona akkori konstanti­­nápolyi nagykövete az Akropolisz szentélyeiből, az ógörög művészet aranykorának egyedülálló kincstá­rából, elvitte a hat kariatida egyikét, több isten és istennő szobrát és olyan díszítőelemeket, amelyek évszázadokon át a Par­­tenon ékességei voltak. Az athéni kormány nem állítja, hogy a műértékeket erőszakkal vették volna el a görögöktől. Az Akropoliszt azonban mindenesetre kifosztották, és a török megszál­lás idején, amikor a görög népet megfosztották jogaitól, kincseit széthurcolták a világ különböző részeibe. A mai görög tudósok, kulturális és közéleti személyisé­gek tiltakoznak amiatt, hogy a londoni kormány nem hajlandó visszaadni az ógörök műtárgyakat, Melina Merkuri görög kultusz­­miniszter kilátásba helyese, hogy a nemzetközi bíróság elé viszi az ügyet. Athénból a műkincseket egy teljes évtizeden át — 1801-től 1812-ig — szállították, és a törté­netírók könyvei szerint a szállí­tás rendkívül izgalmas volt. Elgin lordnak életcélja volt, hogy az Akropolisz kincseit „megvegye a törököktől”, és a londoni otthonát díszítse velük. A brit diplomata e cél megvalósítása érdekében 62 440 angol fontot költött a szál­lításra, ami akkor igen nagy összeg volt. A görög művészettörténészek szerint az Akropolisz kincseinek fosztogatásában az Elgin család hetedik sarja, más néven Thomas Bruce és négy munkatársa, olasz építészek és festők vettek részt. Elgin lord a családi hagyomá­nyoknak megfelelően diplomáciai szolgálatot vállalt, és ez döntő volt az athéni, kisázsiai és a gö­rög szigeteken folytatott „rabló­hadjáratának" kibontakozásában. A brit diplomata rendkívül ki­tartó volt. Sikerült fölkeltenie Nelsonnak, a legendás hírű ten­gernagynak az érdeklődését is az antik műtárgyak iránt, és ennek köszönhetően többször is „kölcsön­kapott” néhány hadihajót. A mű­velet mégis több évig tartott. A lord közben francia börtönben sínylődött, mert a brit—francia háború idején Napóleon rendele­tére börtönbe vetettek minden 16—60 éves angolt. Ez lett a dip­lomata veszte is. Lord Elgin gyűjteményét évti­zedeken át csodálhatta a londoni közönség, később pedig az egész művelt világ, mert Thomas Bruce később csődbe jutott, és kincseit eladta az államnak. Az Akropolisz kincsei ma is a Brit Múzeum legszebb állandó részlegét alkot­ják. Az ógörög kincsek Angliába szállítását tartották a XIX. század legnagyobb vállalkozásának, s ha­marosan film is készül róla a görög és a brit tévé koprodukció­jában. A forgatókönyvet Andreasz Sztaikosz görög író készíti el. Az alapötlet az, hogy a brit lordot, diplomatát és műgyűjtőt a mű­emlékek rajongójaként mutassák be, aki azonban mégsem tudta felmérni a Londonba szállított kin­csek igazi értékét, ezért megcson­kította a régi görög világ leg­szebb emlékműveinek, Periklész „arany Athénjének” egyik leg­­szebbikét. Az Akropolisz kifosztásának tör­ténete Sylvester Douglas neves angol történész idézetével fejező­dik be: „Egy athéni szálloda írni sem tudó őrétől hihetetlen törté­netet hallottam. Az Erediteon kariatidái minden éjjel sírnak elszállított testvérük után. A gö­rög szépség »­akit« a lord akkor az athéni brit konzulátus kertjé­ben helyezett el, szintén sírt. Mind a hatan sírni fognak mind­addig, amíg újból együtt nem lesznek az Akropoliszon ...” Slobodan LUKIC BAJ VAN A VENDÉGLŐKKEL Szöul gondjai az olimpiai játékok előtt Az 1988. évi nyári olimpiai já­tékok vendéglátójaként Szöul poli­tikai gondokkal küzd , miután a Nyugat bojkottálta a moszkvai, a Kelet pedig a Los Angeles-i olim­piát. Ehhez a fő problémához csat­lakozott egy kevésbé lényegbevágó, de mégis fontos kérdés: a gyomor­hoz fűződik. Szöul ugyanis szakács­problémákkal küszködik, legalább­is a Bonnba érkező dél-koreai je­lentésekből ítélve. A szöuli kormány már 1982-ben kampányt indított az éttermek színvonalának javításáért, hogy 1988-ra „nemzetközi szintet” érjen el. Eddig azonban nem sok siker mutatkozik. A legnagyobb akadály a vendéglősök és a hazai vendégek ellátása, ők ugyanis körmük sza­kadtáig ragaszkodnak a hagyomá­nyos vendéglátáshoz, az ősi ételek­hez és felszolgálási módhoz. Ez a mód azonban aligha tetszene a vi­lág minden részéről az olimpiára sereglő vendégeknek. A kormány még azt sem tudta elérni, hogy az éttermekben nyomtatott étlapot adjanak a ven­dégeknek. Még a főváros központ­jában levő „mintavendéglők” többségében sincs étlap. Dél-Korea lakosai nem ismerik ezt a „papírt”, és hallani sem akarnak róla. Ők szóban, a vendéglőssel vagy a pin­cérnél folytatott megbeszélés során alakítják ki étrendjüket, aminek az a vége, hogy óriási halom tá­nyér és edényke kerül az asztalra, amelynek tartalmából sok minden megmarad és eldobják. Az sem ért semmit, hogy a kormány ki­mutatta: az írott étlap takarékos­ságot jelentene, mert azzal a rizs­­zsel, amennyit szöuli éttermekben eldobnak, rendszeresen lehetne táplálni négyszázezer embert. Az egyéb „maradékot” nemigen szá­mítják fel, mert általában újból feltálalják egy másik asztalon. Egy vendéglős, aki nem akarta, hogy a nevét említsék, szépen megmagyarázta: „Ha a maradéko­kat a szemétbe dobnánk, minden koreai stílusú étterem tönkremen­ne.” Ez talán igaz is, de az is, hogy egy külföldi turista nem tud­ná megemészteni a másik asztalról elébe kerülő maradékot. A legrosszabb a helyzet a csi­­gyével, egy levesszerű étellel, ame­lyet húsból, halból, zöldségféléből és különböző fűszerekből főznek, és kötelező ételnek számít. De ho­gyan tálalják? Egy nagy edényben, amelyet az asztal közepére helyez­nek, és mindenki addig méreget belőle a saját kanalával, míg meg nem unja. A kormány tudja, hogy a külföldi turista az első kanálig sem jutna el. Ehhez azonban a szöuli vendég­lősök semmiképpen sem hajlandók külön tányérokat adni. Egyelőre. Mert nem tudni, mi lesz, ha majd megkezdődik az olimpia. Milenko BABIC ­ Maumbo közép-angolai városban piaci napokon a földművesek sok­féle terményt árusítanak: burgonyát, babot, hagymát, sárgarépát, miegyebet. Maumbo az azonos nevű közép-angolai tartomány fővá­rosa. Lakói növénytermesztéssel, de elsősorban főzelékfélék ter­mesztésével foglalkoznak a város környékén. A képen: pillanatkép a haumbói piacról. (Tanjug telefotó) Halálos baleset a Vezúvon Két amerikai tengerész bele­esett a kráterba, egyikük meghalt, a másikat megpró­bálják kimenteni . Sértetle­nül megúszta a kilencedik emeletről lezuhant kisgyermek (Különtudósítás a Magyar Szónak) Róma, április 15. Tegnap este 6 óra tájban külö­nös szerencsétlenség történt. Tizen­hét amerikai tengerész tekintette meg közelről a Vezúv kráterét, s kettő közülük figyelmetlenség kö­­vetkeztében a kráterba zuhant, mintegy 200 méter mélyre. Egyikük azonnal meghalt, a másik pedig súlyosan megsérült, de még életje­let ad magáról. Egy kiszögellő szik­la fenntartotta, ezért nem zuhant még mélyebbre. Sajnos a köd, az erős szél és a sötétség meghiúsí­totta kimentését. Ez csak ma dél­előttre volt várható. A tengerészek a nápolyi kikötő­ben horgonyzó McDonell nevű amerikai cirkáló legénységének a tagjai. Túlságosan kíváncsiak vol­tak, a kráter peremén megcsúsz­tak, s a mélybe zuhantak. Tegnap még egy baleset történt Nápolyban, de szerencsére súlyo­sabb következmények nélkül. Egy kétéves kislánynak ugyanis sike­rült valahogy felmászni lakásuk ablakába, s onnan — egyensúlyát veszítve — a mélybe zuhant. A lakás a 9. emeleten van, de a kis­lány zuhanását enyhítette a szinte minden emeleten kifeszített sok ruhaszárító kötél. Ez mentette meg a kislány életét. Szinte sér­tetlenül, mindössze néhány karco­lással megúszta a balesetet. A ne­vét nem közölték. M. P. INDIAI MORZSÁK A röplabdázó denevér (Munkatársunk indiai levele) Delhi, április 7 500-as autóbusz kiinduló­állomásánál az utasokkal együtt egy kikirikit áruló fiú is felszáll a buszra. A fonott kosárban levő frissen pörkölt ki­­kiriki kellemes illata másodper­cek alatt „megoldja"’ a pénztár­cákat. A fiú szaporán méri te­nyér nagyságú papírzacskókba az egy-két-három rúpiát érő cseme­gét. — Három rúpiáért — mondom, miközben egy ötrúpiást adok át a fiúnak. Addigra ugyanis már a fél autóbusz kikirikit rágcsál, és én sem tudok ellenállni a csábí­tásnak, hozzálátok a meleg cseme­ge elpusztításához. — Nincs aprója? Azonnal jövök! — szól hetykén a tíz év körüli mezítlábas, rövidnadrágos árus, és fürgén leugrik a járműről. — Miért engedte el? Ezt se lát­ja többé, fogadjunk — mondja a mellettem ülő idős hölgy. — Aprót kell ezeknek adni! — Persze, igaza van — hagyom jóra, amint jobban átgondolom a történteket. Az utasok mind ap­róval fizettek, kivéve engem. De ki tehet róla,, hogy engedtem magam lóvá tenni, hogy egy má­sodpercre elfelejtettem: a fiú zse­be tömve van apróval. A hátsó ajtónál ülő jegykezelő megfújja a sípját, az autóbusz lassan elindul. A kikirikiárusnak se híre, se hamva ... — O — A fiúk, a megbeszélt időben, délután ötkor mindannyian a röplabdapályán voltak. A pályán levő mintegy 10 centiméteres por­réteg egy csöppet sem kedvetlení­tette el őket, a játék hevében észre sem vették, hogy deréktól lefelé szinte nem látszanak a­­ szüntelenül kavargó porban. A városnak ebben a negyedében nincs füves pálya, a Nehru-nark pedig több kilométerre van in­nen­ . Ők bezzeg fittyet hánynak ar­ra, hogy egy röplabdacsapatban nem kilenc-tíz játékosnak, kell lennie, megszokták, hogy a játé­kosok száma napról napra válto­zik. Néhány■ „irodista”, középis­kolás, egyetemista alkotja az osz­lopot, de gyakran itt van a sar­ki újságosfiú, valamint a köze­li talponálló szakácsa. A nap már lemenőben van, a csipkedő szúnyoghad mindjobban támad, amikor váratlan összeüt­közés történik a levegőben. A labdát szerváló fiú szabályos iv­óén irányítja a labdát a pályára, amikor a levegőben egy fekete folt sütült fel. A kézfej nagyságú valami először kíváncsian ide-oda röpdös, majd hirtelen megcélozza a röpülő labdát. Egy csattanás, majd mindkettő az újságosfiú fe­jére zuhan. A fiúk egy szempil­lantás alatt ott teremnek. Egyi­kük felkapja a labdát, a szakács pedig a fekete valamit. — Egy denevér — mondja. — Elpusztult — fűzi hozzá a hórihorgas egye­temista. A denevér valóban nem mozdul. A fiúk sorra szemügyre veszik a nem mindennapi látványt, majd az újságosfiú a pályán kívüli pá­zsit felé hajítja. Ám a denevér váratlanul tró­­nyt változtat, s mindannyiunk csodálkozására elő­ször kissé kótyagosan, cikk-cakk­­ban, majd nyílegyenesen repülni kezd. Egy kört írt le a pálya fö­lött, azután eltűnik a házak kö­zött ... — O — A Red Fort erődítmény elé gör­dülő autóbuszt egy szempillantás alatt megrohanják a mindeféle emléktárgyat kínáló árusok. Ce­ruzák, képeslapok, indiai motívu­mokkal díszített kézitáskák, illatos szantálfa, kulcstartók, mágneses láncoló babák kerülnek elő a szatyrokból, hátizsákokból. A legnagyobb sikerük azonban, úgy látszik a szivárvány minden színében csillogó, pávatollból ké­szült legyezőknek van. — Húsz rúpia a legyező — kiáltozzák az árusok, a turisták sokaságában. — Sikerült a feléért, tíz rú­piáért megvennem — mutatja bol­dogan a legyezőt egyik kollégám. A feléért — mondogatom ma­gamban, és csupán kíváncsiság­ból kockáztatom meg a felét, az­az öt rúpiáért kérni a lecnyezőt. — Húsz rúpiáért négy legyező, nem rossz üzlet — gondolom, amíg az étterem bejárata felé sietek ahol már vár ránk idegenveze­tőnk. — Szeretném felhívni azok fi­gyelmét, akik pávatoll-legyezőt kívánnak vásárolni, hogy egy­­egy legyezőért legföljebb egy rú­piát fizessenek. Mivel a páva In­dia nemzeti díszmadara, ez az em­léktárgy igen népszerű, és előfor­dul, hogy az árusok öt-tíz, sőt húsz napiát is kérnek érte, amit persze nem kell komolyan venni. Hát mi komolyan vettük. RADVÁNY Elvira 1985. április 16., kedd Ismét úton a házalók Kubai hétköznapok Az ócskának nyilvánított és el­dobott ismét elfogadható, hasz­nálható, sőt korszerű. A rájuk ra­kott nagy dobozokkal, ketrecek­kel az öszvérek eltűntek tulaj­donosaikkal , a házalókkal együtt. Valaha a távoli hegyi falvakba szállították mindazt, amire a földművesnek szüksége volt, s amit ajándékba vásárolt a feleségének vagy a lányainak. A negyed évszázaddal ezelőtt ki­robbant forradalom után az effajta kereskedelmet kiszorítot­ta a jegyrendszer alapján meg­szervezett ellátás, vagyis a lib­­rettó, ahogyan a korlátozott mennyiségű árucikkek elosztásá­nak ilyen módját nevezik Kubá­ban. A realitás és az igények azon­ban megtették a magukét: az utób­bi időben a kubai üzletek ismét üzletekké váltak, rendezték a ki­rakatokat, s valamivel szívélyeseb­bek a kereskedők. A gazdaság a korábbi évekhez viszonyítva né­mileg több árut állít elő, az im­portból is több jut az üzletekbe, s több terméket árusítanak szabad, eladásban, korlátozás és librettó nélkül. Az úgynevezett párhuzamos piacon a nem jegyre árusított cikkek ára jóval nagyobb, mint a racionalizált üzletekben, ám úgy tűnik, hogy ez nemigen aggasztja a kubaiakat mivel megvásárolhat­ják azt, amit szeretnének, ami tet­szik nekik, s nemcsak azt amit elő­irányoztak számukra mint a leg­szükségesebb árucikket. Az üzletek újjászületésével egy­idejűleg a szigetország középső részében az Escambray hegyvidéken ismét megjelent Felix Marti Mo­­rejon házaló kereskedő. Áruval megrakott öszvérére és a házalóra az isten háta mögötti falvak föld­művesei még a forradalom előtti időszakból emlékeznek. Éveken át minden héten felkereste s ellátta őket mindazzal amire a legna­gyobb szükségük volt, s azzal is, amit nélkülözhettek volna. Negyed évszázadra aztán eltűnt hogy most ismét visszatérjen, öszvérére ki­rakatra emlékeztető nagy ládát szerelt, s már messziről látszik portékája. Ruhaneműt, kozmetikai szereket és dísztárgyakat árusít. Hetente négyszer indul el kerüle­tébe, amely 20 négyzetkilométer­nyi területű s valamivel több mint 6000 vásárlóra számíthat. Kijelentete, hogy számára a legmegfelelőbb nap a vasárnap, amikor a családok összegyűlnek, vidámak, s nagyobb a vásárlóked­vük. Az emberek tárt karokkal fo­gadják. Van olyan nap is, amikor 900 peso (mintegy 1000 dollár) ér­tékű árut elad. Felix Marti Moreton ugyanolyan lelkesedéssel, ugyanolyan kereske­dői ügyességgel dolgozik, mint egykor. Most azonban már nem magánkereskedő, hanem az állami kereskedelem keretében az első kí­sérleti házaló kereskedőnek jelöl­ték ki. Villa Clara tartományban Manicaragua község kereskedelmi vállalatának alkalmazottja. E vál­lalat igazgatósága úgy találta, hogy a házaló kereskedelem újbóli életrekeltésében fontos, kit, válasz­tanak ki házalónak. Szerintük Fé­lix Marti Morejon éveken át jár­ta ugyanazt a vidéket, s jól tudja, kinek mit és miként kínáljon. Felix Marti is elégedett. Ma már más a helyzet mint egykor, mesél­te. Most azért dolgozik, hogy a földművescsaládokat ellássa mind­azzal, ami kényelmes életükhöz kell. Egy családnak nemrégen par­fümöt adott el. Azt mondták, hogy éveken át ilyesmit nem láttak — meséli. Tone HOCEVAR

Next