Magyar Szó, 1985. április (42. évfolyam, 104-117. szám)
1985-04-16 / 104. szám
------- KÜLPOLITIKA MAGYAR SZÓ Vissza az antik műtárgyakat! A görög kormány kitartóan követeli Londontól lord Elgin „zsákmányának” visszaszármaztatását A görög kormány nem állt el követelésétől, hogy London származtassa vissza a mintegy száz antik műtárgyat, amelyek értéke fölbecsülhetetlen. A múlt évszázad elején „a görög nép akarata és jóváhagyása nélkül” lord Elgin brit diplomata Nagy- Britanniába szállította őket. A brit korona akkori konstantinápolyi nagykövete az Akropolisz szentélyeiből, az ógörög művészet aranykorának egyedülálló kincstárából, elvitte a hat kariatida egyikét, több isten és istennő szobrát és olyan díszítőelemeket, amelyek évszázadokon át a Partenon ékességei voltak. Az athéni kormány nem állítja, hogy a műértékeket erőszakkal vették volna el a görögöktől. Az Akropoliszt azonban mindenesetre kifosztották, és a török megszállás idején, amikor a görög népet megfosztották jogaitól, kincseit széthurcolták a világ különböző részeibe. A mai görög tudósok, kulturális és közéleti személyiségek tiltakoznak amiatt, hogy a londoni kormány nem hajlandó visszaadni az ógörök műtárgyakat, Melina Merkuri görög kultuszminiszter kilátásba helyese, hogy a nemzetközi bíróság elé viszi az ügyet. Athénból a műkincseket egy teljes évtizeden át — 1801-től 1812-ig — szállították, és a történetírók könyvei szerint a szállítás rendkívül izgalmas volt. Elgin lordnak életcélja volt, hogy az Akropolisz kincseit „megvegye a törököktől”, és a londoni otthonát díszítse velük. A brit diplomata e cél megvalósítása érdekében 62 440 angol fontot költött a szállításra, ami akkor igen nagy összeg volt. A görög művészettörténészek szerint az Akropolisz kincseinek fosztogatásában az Elgin család hetedik sarja, más néven Thomas Bruce és négy munkatársa, olasz építészek és festők vettek részt. Elgin lord a családi hagyományoknak megfelelően diplomáciai szolgálatot vállalt, és ez döntő volt az athéni, kisázsiai és a görög szigeteken folytatott „rablóhadjáratának" kibontakozásában. A brit diplomata rendkívül kitartó volt. Sikerült fölkeltenie Nelsonnak, a legendás hírű tengernagynak az érdeklődését is az antik műtárgyak iránt, és ennek köszönhetően többször is „kölcsönkapott” néhány hadihajót. A művelet mégis több évig tartott. A lord közben francia börtönben sínylődött, mert a brit—francia háború idején Napóleon rendeletére börtönbe vetettek minden 16—60 éves angolt. Ez lett a diplomata veszte is. Lord Elgin gyűjteményét évtizedeken át csodálhatta a londoni közönség, később pedig az egész művelt világ, mert Thomas Bruce később csődbe jutott, és kincseit eladta az államnak. Az Akropolisz kincsei ma is a Brit Múzeum legszebb állandó részlegét alkotják. Az ógörög kincsek Angliába szállítását tartották a XIX. század legnagyobb vállalkozásának, s hamarosan film is készül róla a görög és a brit tévé koprodukciójában. A forgatókönyvet Andreasz Sztaikosz görög író készíti el. Az alapötlet az, hogy a brit lordot, diplomatát és műgyűjtőt a műemlékek rajongójaként mutassák be, aki azonban mégsem tudta felmérni a Londonba szállított kincsek igazi értékét, ezért megcsonkította a régi görög világ legszebb emlékműveinek, Periklész „arany Athénjének” egyik legszebbikét. Az Akropolisz kifosztásának története Sylvester Douglas neves angol történész idézetével fejeződik be: „Egy athéni szálloda írni sem tudó őrétől hihetetlen történetet hallottam. Az Erediteon kariatidái minden éjjel sírnak elszállított testvérük után. A görög szépség »akit« a lord akkor az athéni brit konzulátus kertjében helyezett el, szintén sírt. Mind a hatan sírni fognak mindaddig, amíg újból együtt nem lesznek az Akropoliszon ...” Slobodan LUKIC BAJ VAN A VENDÉGLŐKKEL Szöul gondjai az olimpiai játékok előtt Az 1988. évi nyári olimpiai játékok vendéglátójaként Szöul politikai gondokkal küzd , miután a Nyugat bojkottálta a moszkvai, a Kelet pedig a Los Angeles-i olimpiát. Ehhez a fő problémához csatlakozott egy kevésbé lényegbevágó, de mégis fontos kérdés: a gyomorhoz fűződik. Szöul ugyanis szakácsproblémákkal küszködik, legalábbis a Bonnba érkező dél-koreai jelentésekből ítélve. A szöuli kormány már 1982-ben kampányt indított az éttermek színvonalának javításáért, hogy 1988-ra „nemzetközi szintet” érjen el. Eddig azonban nem sok siker mutatkozik. A legnagyobb akadály a vendéglősök és a hazai vendégek ellátása, ők ugyanis körmük szakadtáig ragaszkodnak a hagyományos vendéglátáshoz, az ősi ételekhez és felszolgálási módhoz. Ez a mód azonban aligha tetszene a világ minden részéről az olimpiára sereglő vendégeknek. A kormány még azt sem tudta elérni, hogy az éttermekben nyomtatott étlapot adjanak a vendégeknek. Még a főváros központjában levő „mintavendéglők” többségében sincs étlap. Dél-Korea lakosai nem ismerik ezt a „papírt”, és hallani sem akarnak róla. Ők szóban, a vendéglőssel vagy a pincérnél folytatott megbeszélés során alakítják ki étrendjüket, aminek az a vége, hogy óriási halom tányér és edényke kerül az asztalra, amelynek tartalmából sok minden megmarad és eldobják. Az sem ért semmit, hogy a kormány kimutatta: az írott étlap takarékosságot jelentene, mert azzal a rizszsel, amennyit szöuli éttermekben eldobnak, rendszeresen lehetne táplálni négyszázezer embert. Az egyéb „maradékot” nemigen számítják fel, mert általában újból feltálalják egy másik asztalon. Egy vendéglős, aki nem akarta, hogy a nevét említsék, szépen megmagyarázta: „Ha a maradékokat a szemétbe dobnánk, minden koreai stílusú étterem tönkremenne.” Ez talán igaz is, de az is, hogy egy külföldi turista nem tudná megemészteni a másik asztalról elébe kerülő maradékot. A legrosszabb a helyzet a csigyével, egy levesszerű étellel, amelyet húsból, halból, zöldségféléből és különböző fűszerekből főznek, és kötelező ételnek számít. De hogyan tálalják? Egy nagy edényben, amelyet az asztal közepére helyeznek, és mindenki addig méreget belőle a saját kanalával, míg meg nem unja. A kormány tudja, hogy a külföldi turista az első kanálig sem jutna el. Ehhez azonban a szöuli vendéglősök semmiképpen sem hajlandók külön tányérokat adni. Egyelőre. Mert nem tudni, mi lesz, ha majd megkezdődik az olimpia. Milenko BABIC Maumbo közép-angolai városban piaci napokon a földművesek sokféle terményt árusítanak: burgonyát, babot, hagymát, sárgarépát, miegyebet. Maumbo az azonos nevű közép-angolai tartomány fővárosa. Lakói növénytermesztéssel, de elsősorban főzelékfélék termesztésével foglalkoznak a város környékén. A képen: pillanatkép a haumbói piacról. (Tanjug telefotó) Halálos baleset a Vezúvon Két amerikai tengerész beleesett a kráterba, egyikük meghalt, a másikat megpróbálják kimenteni . Sértetlenül megúszta a kilencedik emeletről lezuhant kisgyermek (Különtudósítás a Magyar Szónak) Róma, április 15. Tegnap este 6 óra tájban különös szerencsétlenség történt. Tizenhét amerikai tengerész tekintette meg közelről a Vezúv kráterét, s kettő közülük figyelmetlenség következtében a kráterba zuhant, mintegy 200 méter mélyre. Egyikük azonnal meghalt, a másik pedig súlyosan megsérült, de még életjelet ad magáról. Egy kiszögellő szikla fenntartotta, ezért nem zuhant még mélyebbre. Sajnos a köd, az erős szél és a sötétség meghiúsította kimentését. Ez csak ma délelőttre volt várható. A tengerészek a nápolyi kikötőben horgonyzó McDonell nevű amerikai cirkáló legénységének a tagjai. Túlságosan kíváncsiak voltak, a kráter peremén megcsúsztak, s a mélybe zuhantak. Tegnap még egy baleset történt Nápolyban, de szerencsére súlyosabb következmények nélkül. Egy kétéves kislánynak ugyanis sikerült valahogy felmászni lakásuk ablakába, s onnan — egyensúlyát veszítve — a mélybe zuhant. A lakás a 9. emeleten van, de a kislány zuhanását enyhítette a szinte minden emeleten kifeszített sok ruhaszárító kötél. Ez mentette meg a kislány életét. Szinte sértetlenül, mindössze néhány karcolással megúszta a balesetet. A nevét nem közölték. M. P. INDIAI MORZSÁK A röplabdázó denevér (Munkatársunk indiai levele) Delhi, április 7 500-as autóbusz kiindulóállomásánál az utasokkal együtt egy kikirikit áruló fiú is felszáll a buszra. A fonott kosárban levő frissen pörkölt kikiriki kellemes illata másodpercek alatt „megoldja"’ a pénztárcákat. A fiú szaporán méri tenyér nagyságú papírzacskókba az egy-két-három rúpiát érő csemegét. — Három rúpiáért — mondom, miközben egy ötrúpiást adok át a fiúnak. Addigra ugyanis már a fél autóbusz kikirikit rágcsál, és én sem tudok ellenállni a csábításnak, hozzálátok a meleg csemege elpusztításához. — Nincs aprója? Azonnal jövök! — szól hetykén a tíz év körüli mezítlábas, rövidnadrágos árus, és fürgén leugrik a járműről. — Miért engedte el? Ezt se látja többé, fogadjunk — mondja a mellettem ülő idős hölgy. — Aprót kell ezeknek adni! — Persze, igaza van — hagyom jóra, amint jobban átgondolom a történteket. Az utasok mind apróval fizettek, kivéve engem. De ki tehet róla,, hogy engedtem magam lóvá tenni, hogy egy másodpercre elfelejtettem: a fiú zsebe tömve van apróval. A hátsó ajtónál ülő jegykezelő megfújja a sípját, az autóbusz lassan elindul. A kikirikiárusnak se híre, se hamva ... — O — A fiúk, a megbeszélt időben, délután ötkor mindannyian a röplabdapályán voltak. A pályán levő mintegy 10 centiméteres porréteg egy csöppet sem kedvetlenítette el őket, a játék hevében észre sem vették, hogy deréktól lefelé szinte nem látszanak a szüntelenül kavargó porban. A városnak ebben a negyedében nincs füves pálya, a Nehru-nark pedig több kilométerre van innen . Ők bezzeg fittyet hánynak arra, hogy egy röplabdacsapatban nem kilenc-tíz játékosnak, kell lennie, megszokták, hogy a játékosok száma napról napra változik. Néhány■ „irodista”, középiskolás, egyetemista alkotja az oszlopot, de gyakran itt van a sarki újságosfiú, valamint a közeli talponálló szakácsa. A nap már lemenőben van, a csipkedő szúnyoghad mindjobban támad, amikor váratlan összeütközés történik a levegőben. A labdát szerváló fiú szabályos ivóén irányítja a labdát a pályára, amikor a levegőben egy fekete folt sütült fel. A kézfej nagyságú valami először kíváncsian ide-oda röpdös, majd hirtelen megcélozza a röpülő labdát. Egy csattanás, majd mindkettő az újságosfiú fejére zuhan. A fiúk egy szempillantás alatt ott teremnek. Egyikük felkapja a labdát, a szakács pedig a fekete valamit. — Egy denevér — mondja. — Elpusztult — fűzi hozzá a hórihorgas egyetemista. A denevér valóban nem mozdul. A fiúk sorra szemügyre veszik a nem mindennapi látványt, majd az újságosfiú a pályán kívüli pázsit felé hajítja. Ám a denevér váratlanul trónyt változtat, s mindannyiunk csodálkozására először kissé kótyagosan, cikk-cakkban, majd nyílegyenesen repülni kezd. Egy kört írt le a pálya fölött, azután eltűnik a házak között ... — O — A Red Fort erődítmény elé gördülő autóbuszt egy szempillantás alatt megrohanják a mindeféle emléktárgyat kínáló árusok. Ceruzák, képeslapok, indiai motívumokkal díszített kézitáskák, illatos szantálfa, kulcstartók, mágneses láncoló babák kerülnek elő a szatyrokból, hátizsákokból. A legnagyobb sikerük azonban, úgy látszik a szivárvány minden színében csillogó, pávatollból készült legyezőknek van. — Húsz rúpia a legyező — kiáltozzák az árusok, a turisták sokaságában. — Sikerült a feléért, tíz rúpiáért megvennem — mutatja boldogan a legyezőt egyik kollégám. A feléért — mondogatom magamban, és csupán kíváncsiságból kockáztatom meg a felét, azaz öt rúpiáért kérni a lecnyezőt. — Húsz rúpiáért négy legyező, nem rossz üzlet — gondolom, amíg az étterem bejárata felé sietek ahol már vár ránk idegenvezetőnk. — Szeretném felhívni azok figyelmét, akik pávatoll-legyezőt kívánnak vásárolni, hogy egyegy legyezőért legföljebb egy rúpiát fizessenek. Mivel a páva India nemzeti díszmadara, ez az emléktárgy igen népszerű, és előfordul, hogy az árusok öt-tíz, sőt húsz napiát is kérnek érte, amit persze nem kell komolyan venni. Hát mi komolyan vettük. RADVÁNY Elvira 1985. április 16., kedd Ismét úton a házalók Kubai hétköznapok Az ócskának nyilvánított és eldobott ismét elfogadható, használható, sőt korszerű. A rájuk rakott nagy dobozokkal, ketrecekkel az öszvérek eltűntek tulajdonosaikkal , a házalókkal együtt. Valaha a távoli hegyi falvakba szállították mindazt, amire a földművesnek szüksége volt, s amit ajándékba vásárolt a feleségének vagy a lányainak. A negyed évszázaddal ezelőtt kirobbant forradalom után az effajta kereskedelmet kiszorította a jegyrendszer alapján megszervezett ellátás, vagyis a librettó, ahogyan a korlátozott mennyiségű árucikkek elosztásának ilyen módját nevezik Kubában. A realitás és az igények azonban megtették a magukét: az utóbbi időben a kubai üzletek ismét üzletekké váltak, rendezték a kirakatokat, s valamivel szívélyesebbek a kereskedők. A gazdaság a korábbi évekhez viszonyítva némileg több árut állít elő, az importból is több jut az üzletekbe, s több terméket árusítanak szabad, eladásban, korlátozás és librettó nélkül. Az úgynevezett párhuzamos piacon a nem jegyre árusított cikkek ára jóval nagyobb, mint a racionalizált üzletekben, ám úgy tűnik, hogy ez nemigen aggasztja a kubaiakat mivel megvásárolhatják azt, amit szeretnének, ami tetszik nekik, s nemcsak azt amit előirányoztak számukra mint a legszükségesebb árucikket. Az üzletek újjászületésével egyidejűleg a szigetország középső részében az Escambray hegyvidéken ismét megjelent Felix Marti Morejon házaló kereskedő. Áruval megrakott öszvérére és a házalóra az isten háta mögötti falvak földművesei még a forradalom előtti időszakból emlékeznek. Éveken át minden héten felkereste s ellátta őket mindazzal amire a legnagyobb szükségük volt, s azzal is, amit nélkülözhettek volna. Negyed évszázadra aztán eltűnt hogy most ismét visszatérjen, öszvérére kirakatra emlékeztető nagy ládát szerelt, s már messziről látszik portékája. Ruhaneműt, kozmetikai szereket és dísztárgyakat árusít. Hetente négyszer indul el kerületébe, amely 20 négyzetkilométernyi területű s valamivel több mint 6000 vásárlóra számíthat. Kijelentete, hogy számára a legmegfelelőbb nap a vasárnap, amikor a családok összegyűlnek, vidámak, s nagyobb a vásárlókedvük. Az emberek tárt karokkal fogadják. Van olyan nap is, amikor 900 peso (mintegy 1000 dollár) értékű árut elad. Felix Marti Moreton ugyanolyan lelkesedéssel, ugyanolyan kereskedői ügyességgel dolgozik, mint egykor. Most azonban már nem magánkereskedő, hanem az állami kereskedelem keretében az első kísérleti házaló kereskedőnek jelölték ki. Villa Clara tartományban Manicaragua község kereskedelmi vállalatának alkalmazottja. E vállalat igazgatósága úgy találta, hogy a házaló kereskedelem újbóli életrekeltésében fontos, kit, választanak ki házalónak. Szerintük Félix Marti Morejon éveken át járta ugyanazt a vidéket, s jól tudja, kinek mit és miként kínáljon. Felix Marti is elégedett. Ma már más a helyzet mint egykor, mesélte. Most azért dolgozik, hogy a földművescsaládokat ellássa mindazzal, ami kényelmes életükhöz kell. Egy családnak nemrégen parfümöt adott el. Azt mondták, hogy éveken át ilyesmit nem láttak — meséli. Tone HOCEVAR