Magyar Szó, 1985. május (42. évfolyam, 132-147. szám)

1985-05-25 / 141. szám

1989. május 25., szombat A miniszternő jó üzletet csinált Kínában Amióta Kína kitárta kapuit a világ előtt, a legfejlettebb tőkés országok valóságos ostrom alá vették: a legközelebb levő Japán, az­­USA és Nagy-Britannia ádáz kereskedelmi harcot folytat egymás­sal, hogy ki mit adhat el az óriási potenciális piacot jelentő Kíná­ban. Ebből a versengésből Franciaország sem akar kimaradni. A kö­zelmúltban Edith Cresson francia iparügyi és külgazdasági mi­niszter látogatott Pekingbe kedvességével, úgy látszik, sikerült hatnia a kínaiakra, mert 5 milliárd frank értékű szerződésekkel tért haza. Ennek értelmében Franciaország egy 500 ezer vonal ka­pacitású korszerű telefonhálózatot épít Kínában, továbbá a híres francia baguette-et gyártó kenyérgyárat, egy chips-gyárat, egy vi­aszosvásznat készítő gyárat, valamint három Airbuss repülőgépet adott el. A felvételen Edith Cresson Sanghajban két kínai ikerfiúval. (Paris Match) Ahol a voodoo istenei uralkodnak A karib-tengeri Haitin lármás, tarka embertömeg kígyózik a sűrű erdőn keresztül. Zarándokok men­nek a szent vízesés felé, ahol meg­győződésük szerint a voodoo iste­nei lakoznak. A vízesés a sziget belsejében van, hatvan mérföldre a fővárostól, Port au Prince-től. A népi hiedelem szerint az istenek az elemekben vannak: vízben, rásban, tavakban, sőt a fákban is. A voodoo elsősorban szellemkul­tusz, amely azt vallja, hogy az is­ten teremtette az eget és a földet, mivel azonban nincs ideje törőd­ni minden ember parányi problé­máival, a szellemeket küldte, hogy helyette ellássák ezt a feladatot. A hívők tehát az elemeknek „szol­gálnak”, igyekeznek megértésben élni velük. Ahhoz, hogy a voodoo-t meg­értsük, tudnunk kell a történel­met. A franciák a XVII. században megtiltották afrikai rabszolgáik­nak, hogy új hazájukban az ősök vallását tiszteljék. Fadun isten és a többi afrikai szellem és földön túli erő azonban erősebb volt, a Karib-tenger vidékén is tovább élt, csak a nevük változott meg, mert az istenek összeolvadtak a rabszol­gákra kényszerített katolikus val­lás szentjeivel. Ebből az egyve­legből alakult ki az új vallás, a voodoo, amelynek ma is több mint ötvenmillió híve van Latin-Ame­­rikában. A Voodoo több mint vallás, egész világszemlélet, az elnyomottak ér­vényesülésének módja, amely vá­laszt ad az élet és a halál minden kérdésére. Számtalan arca van, a legtöbb barátságos és támogatja az embert. A sámánok a mai napig ismeretlen eszközökkel és módsze­rekkel betegeket gyógyítanak, és a nép szellemi vezérei. Csak aki nem tud beilleszkedni e közösségi rend­szerbe, kockáztatja meg a voodoo istenek haragját. A hívek tehát az év meghatá­rozott napjain zarándokútra kel­nek, gyertyát gyújtanak a katoli­kus szentek oltárainál, és a szent vízesés sugarában fürdenek, hogy testükről-lelkükről lemossa a rosz­­szat. A kiválasztottak ilyenkor extázisba esnek, a többiek megelé­gednek áldozat felmutatásával. A voodoo szellemei barátságosak, de sosem lehet tudni, mikor gerjed­nek haragra. E vallás legszörnyűbb bünteté­seinek egyike, ha életfogytiglani rabszolgamunkára ítélik az emberi Zombinak nevezik ezeket az élő halottakat, akiket egy forró égövi halból nyert kábítószerrel (állító­lag százhatvanszor erősebb a he­roinnál) fosztanak meg akaratunk­tól, és robotként dolgoztatják a pa­pok földjein. A közösség annyira zárt, hogy nyugati kutatók még nem jutottak a méreg birtokába, és nem vettek részt ilyen zombi­szer­tartáson. Sokak szerint az emlí­tett kábítószer rendkívül értékes lenne a nyugati gyógyászatban, például agyműtéteknél, érzéstele­nítés céljából. Amíg ennek utána nem járnak, csak rémtörténeteket hallhatunk a voodoo világáról. (P. m ) A zarándokok sóvárogva szemlélik a „kiválasztottakat”, akiket meg­szállt a sár szelleme. MAGYAR SZÓ INNEN-ONNAN A papa nyomdokain Delon jr. az ügyeletes botránykeltő Franciaországban Bukósisakos motorosok előzték meg az Anthony Delon bőrdivat feliratú gépkocsit, és négy lövést adtak le a vezetőre. Három ta­lált, és az illetőt súlyos sebekkel szállították kórházba. Ez április 16-án történt, csúcsforgalomban, Párizs szívében. Mintha bűnügyi filmben, pontosabban Alain De­lon valamelyik filmjében játszó­dott volna. Csak nem a fiára lőttek? Véletlenül nem, noha ezt az au­tót általában Anthony vezeti. Az áldozat társa volt a vállalkozás­ban­, a közös vállalatban, amely bőrdivatot dobott piacra. David Tordsman ráadásul az ifjabb De­lon kedvenc diszkójának tulajdo­nosa is. A rendőrség először azt gondolta, hogy a fiút akarták meg­gyilkolni, nemsokára azonban vál­tozott a helyzet: Delon jr az ál­dozat háza előtt került a rend­őrség kezére, mégpedig feszítővas­sal! „Betörés látszatát akartam kelteni” — mondta a megrökö­nyödött rendőröknek. A kihallgatáson bevallotta, hogy hárommillió frankot akart elvin­ni a partner lakásából, mert már hónapok óta zsarolják. Hihetetlen történet, amely szintén Delon pa­pa valamelyik filmjére emlékez­tet. A húszéves fiú valóban jól halad a papa nyomdokain, már megállapították róla, hogy „luxus­­kategória Don Juan”, „magabiz­tos, lenyűgöző vadállat”, és hogy „nincs az a lány, aki ellenáll ne­ki”. Egyetlen filmet sem forgatott még, de már sztár. Két évvel ez­előtt egy lopott gépkocsiban kap­ták el, lopott pisztollyal és rab­lásból származó javakkal. Nyolc­­havi börtönre ítélték, de egy hó­nap múlva kiengedték. Egy­­ múlva sűrű ködben nagy sebes­séggel belefutott a sorompóba, a­­ francia—belga határon. Senki sem sérült meg, ezért óvadék fejében felmentették. Azóta mondják Pá­rizsban, hogy Delonéknál úgy van mint a Dinasztiában, mindig tör­ténik valami. Alain Delon már keserű szava­kat mondott fiának és fiáról, pél­dául: „Rossz társaságba kevere­dett, kihasználják. Játékszer a kezükben, és aggódom érte, mert nem lát át a dolgokon és hiszé­keny.” Súlyos szavak ezek egy apától, aki évtizedek óta ismeri a francia alvilágot, barátjának mondta Francois Marcantoni kor­zikai gengszterfőnököt és beleke­veredett jugoszláv emigránsok le­számolásaiba is. Megütközhet-e Alain Delon fia tettein? Anthony csak egy újabb kiadású Delon. Ugyanaz az életöröm, hajlamok, szinte bűnöző erő lakozik benne, amely feltűnésre készteti. Apjá­nál mindenesetre csodálatos kre­ativitást váltott ki ez az energia, mert nagyszerű filmszerepein kí­vül, igen jó üzletembernek és pro­ducensnek is bizonyult. Anthony édesanyja, Natalie Barthelemy, Delon női megfelelő­je volt, ezért amikor összeháza­sodtak, a leopárd és a fekete pár­duc találkozásaként emlegették őket. Natalie elárusítónő volt majd „nyuszi” a Playboyban, és 1963-ban nem egy dúsgazdag pári­zsi fejét csavarta el. Szép volt, ravasz, fékevesztett, és nem so­kat adott az erkölcsire. A házas­ság négy évig tartott, s utána a gyerek az anyjánál maradt. Ne­velése abból állt, hogy mindent szabad volt tennie, amit az élet kínált, é­s sosem kellett az ára felől érdeklődni. Apjához hasonlóan Anthony unta az iskolát, a munkát, a fe­gyelmet és az auktoritást. Imád­ta távollevő apját. Újra és újra megnézte filmjeit, és számára esz­mény lett a magányos, megköze­líthetetlen, lelkiismeret nélküli fi­gura. Ilyen akart ő is lenni. Tizen­négy éves korában apjához költö­zött, de csalódnia kellett, mert Alain nem értett egyet a rossz társasággal, az éjszakai kalandok­kal, verekedésekkel, és szigorúan dorgálta a fiút. Ahelyett, hogy vezetője lett volna, fékezni akar­ta. Nemsokára apa és fiú csak veszekedni tudott, ezért Anthony tizenhét éves korában otthagyta. Mivel nem tanult semmit, pénzt kellett szereznie, hogy finanszí­rozhassa párizsi éjszakáit. Idegen emberekkel és idegen pénzzel megalapította a bőrdivat vállalatot, amelynek valóban sikere lett, és tekintélyes összeget jövedelmez. A rendőrség számára azonban De­lon ír még mindig egy állandó lakhely nélküli személy, akiről feltételezik, hogy egyebek között a Cartier ékszerész elleni merény­­letkísérletben is részt vett. Anthony Delon számára mindez kínos, ezért nem akar többé Franciaországban élni. New York­ba vágyik, hogy színésznek ta­nuljon és mellesleg kiterjessze di­vatvállalkozását az USA-ra és Ja­pánra. Erről a fiúról még hallani fogunk, de bizonyára semmi jót. (Quick) A papa egykori barátnőjével Delon jr. a társaság kedvence OXFORD ÚJ ASZTALA Az Oxbridge-egyetemeken las­sú a változások irama. Olyannyira, hogy az oxfordi Pembroke kollé­gium tanárai száz meg száz éve ugyanannál az ormótlan, túlmé­retezett és rozoga tárgyalóasztal­nál, a Nagy asztalnál ültek. A múlt évben aztán egy magasröptű disputa és borozás hatására meg­született a szinte hihetetlen dön­tés: ki kell cserélni. Meg kell mondani, hogy egy Nagyasztal nem olyasvalami, amit csak úgy meg lehet vásárolni, hiszen nem mást szimbolizál, mint a Tudo­mány testvériségét, és azt a tör­ténelmileg kialakult közösségi szellemet, melyet a kollégium megtestesít. S bár a Pembroke nem éppen a szegénységről híres, azért nekik sincs sok kidobniva­­ló pénzük. Szerencsére egy jókor jött adomány a kézművesek ta­nácsától lehetővé tette a megren­delést. A kollégium hírnevében bízva nyílt pályázatot hirdettek meg a Dél-angliai Művészeti Szö­vetség támogatásával. Harmincnyolc reményteljes műbútorasztalos pá­lyázott; négyen kerültek az utolsó körbe, ahol aztán Richard La Trobe-Bateman lett a nyertes. A sovány, aszketikus külsejű mes­ter Vilmos herceg bölcsőjének tervezőjeként és ácsként lett hí­res ember Nagy-Britanniában. Meg kell hagyni, hogy a Pem­broke kollégium új asztala hatá­sosabb darab: rendkívül eleganci­át kölcsönöz neki a kiváló minő­ségű faanyag (egy olyan tölgy­ből készült, melyet még 1789-ben ültettek a lincolnshire-i Bilton House-ban) és az erőteljes, a hi­­dakéra emlékeztető tartószerkezet. A 23 láb hosszú asztallal együtt La Trobe-Bateman elkészített 24 egyforma spártai egyszerűségű széket is. Ezek a formák arról ta­núskodnak, hogy néha a legkon­zervatívabb intézmények bizo­nyulnak a legvállalkozóbb szelle­műnek, és azt is bemutatják, hogy az oly sokat bírált angol bútor­­tervezés képes kiemelkedő mun­kák felmutatására is. A Szent Hilda kollégium szintén mostaná­ban rendelt egy nagy ebédlő- és tárgyalóasztalt, jelenleg mindket­tőnek a beállítása folyamatban van. (Sunday Times Magazine) Szörfdeszkán akart átkelni Kínából Tajvanra Arnaud de Rosnay bárót azóta is keresik Mint ahogy Blake Carrington a D­nasztia sorozatban nem akarja elhinni, hogy fiát elnyelték a 1 •­er hullámai. Jenna de Rosn­ iv ■'•ónő is kitartóan kutat eltűnt férje után Arnaud de Rosnay báró nem fúrótornyon dolgozott, ha­nem szörfön, vitorlás deszkán akart átkelni Kínából Tajvanra. Tavaly november 24-én reggel 7 óra 55 perckor kelt útra Son Wu kínai város strandjáról. Semmit sem vitt magával, zsebében cs­ak 500 dollár, betétkönyve, feleségé­nek és gyermekeinek fényképe volt, valamint újságírói igazolvá­nya. Az időjárás kedvező volt és De Rosnay báró úgy számította, hogy hét óra alatt megteszi a 170 kilométeres távolságot Tajvan szi­getéig, ahol magán repülőgépének pilótája várt rá. Csakhogy az esze­­ős báró nem ért át a túloldalra. Azonnal keresésére indultak, de sem a bárót, de még a vitorláját sem találták meg. Arnaud de Rosnay egyébként bo­londja a szörfnek. Korábban átkelt vele a La Manche-csatornán, a Gibraltári szoroson és a Behring­­szoroson a Csendes-óceánon. Ép­pen azért, mert rendkívül tapasz­talt szörföző volt, felesége nem akarta elhinni, hogy a hullámok­ban lelte halálát, és még mindig kutat utána. Abban bízik, hogy b-jének vagy Tajvan szigeten, vagy a térségben valamilyen elha­gyatott szigeten mégiscsak sike­rült partra szállnia. Keresés köz­ben, ha már a Távol-Keleten tar­tózkodik, Jenna de Rosnay bárónő Japánban ré­szt vett — egy szörf­versenyen! (Jours de France) Arnaud és Jenna de Rosnay Jenna is szenvedélyes szörföző 23 T- -----------­

Next