Magyar Szó, 1985. június (42. évfolyam, 163-177. szám)

1985-06-16 / 163. szám

1985. június 16., vasárnap A korszerű keleti mesék vége­láthatatlan sorozata egy újabbal, egy szerencsés ki­menetelű géprablással gazdagodott. A hét elején a bejrúti repülőté­ren eltérített jordániai utasszállí­tó Boeing–727-es ugyanis hosszú és kalandos utazgatás után a hét derekán ismét simán földet ért ott, ahonnan elindult,, s ahol aztán Nabih Béri hat síitája szabadon bocsátotta az utasokat, szívélyesen összeövetkezett a gép legénységével, felrobbantotta a masinát és — egy kivételével, akit állítólag a helyszí­nen öngyilkos lett — eltűnt. S nem is ebből kell leszűrni a mese tanulságát, hanem inkább a feltételekből, amelyet a géprablók az utasok szabadon bocsátásáért szabtak. Pontosabban az egyikből, éppen a leglehetetlenebb követe­lésükből, amely úgy hangzott, hogy a palesztinok — valamennyien és azonnal — hagyják el Dél-Liba­­nont. Menjenek az­­ akárhová. E­záltal a hat géprabló ponto­sabban megfogalmazta a pa­lesztin probléma lényegét, m­int száz ékes szavú diplomata: a térségben az égvilágon minden­ki nagyon szereti a földönfutóvá vált, jobb sorsra érdemes palesz­tin népet, messzemenően támogat­ja is a probléma megoldását, csak­ lehetőleg ne éppen az ő házuk táján oldják azt meg, hanem bár­hol másutt. Sajnos, úgy tűnik, hogy ez az egyetlen kérdés, amely­ben ott valamennyien maradékta­lanul egyetértenek. A palesztino­kat kivéve, természetesen, akik­nek, hogy megvalósítsák jogukat az őshazájukba való visszatérésre, az eddiginél sokkal szilárdabb ideiglenes támaszpontokra lenne szükségük. Valós és átvitt értelemben egy­aránt a­zt a bizonyos szilárd pontot egyébként, amelyből aztán, ha igaz, az egész világ ki­mozdítható a sarkából (és amely legtöbbször nincs adva), a világ­politikában jobbára úgy hívják, hogy egység. Egy eszme, egy irány­zat körüli tömörülés, amely el­­­engedhetetlen előfeltétele minden jelentős továbblépésnek. Hogy ezen nem a formális fogadalom, hanem az egy cél elérésére­ irányu­ló különböző utak és erőf­eszí­té­­­sek összessége értendő, ma már mindenütt (és csaknem mindenki által) elismert történelmi tény. Legutóbb éppen Mihail Gorbacsov, a Szovjet KP KB főtitkára szól, erről egy rendkívül érdekes, szá­mos problémával foglalkozó be­szédében, amelynek éles, bíráló hangneme egyébként erősen elüt a megszokott hasonló, sablonos „útmutatásoktól”. A­rról pedig, hogy a különb­ségek létjogosultságához a gyakorlati példa se hiányoz­zon, újabban a nemrég megtar­tott magyarországi választások gondoskodtak, ahol, mint ismere­tes, a szocialista Magyarország történetében első ízben pályázott egy-egy posztra több jelölt. S ed­­­digelé minden jel arra utal, hogy sem Gorbacsovnak a mulasztások­ra világosan rámutató, egyenes beszédétől, sem a szocialista or­szágok számára újszerű választási gyakorlattól nem fog tönkremenni a szocialista eszme. De nyilván még gyengülni sem, mert politizált és polarizált világunk minden tá­ján az említett­­jelenségekben egyértelműen a magabiztosság nö­vekedését látják. Joggal. R­auf Denktasnak, a ciprus törökök vezetőjének a meg­­növekedett magabiztossága ezzel szemben kétségkívül nem annyira az úgynevezett Észak­­ciprusi Török Köztáraságban meg­tartott választásokon aratott fölé­nyes győzelmére, hanem sokkal in­kább arra a tudatra épül­, hogy a világközösség, s annak szerveze­te ismételten tehetetlennek bizo­nyul egy kész tények politikája ál­tal előállt helyzet rendezésére. Mert hogy az el nem kötelezett Ciprusi Köztársaság kettészakadá­sa kész tény, az, annak ellenére, hogy Denktasék „államát” Ankarán kívül még senki sem ismerte el, napról napra világosabb. Ennek tükrében az is érthetőbb, hogy Pe­rez de Cuellar, ENSZ-főtitkár a „megmenteni a menthetőt” jelszó­val miért igyekszik olyan kitartó­an tárgyalóasztalihoz ültetni a két ciprusi közösség képviselőit, s hogy a ciprusi parlament miért rótta fel olyan élesen Kiprianu elnök­nek, hogy elszalasztotta a két kö­zösség közötti megegyezés megkö­tésének kínálkozó alkalmát. A cip­rusi görögök és törökök között tárgyilagosan fennálló problémák ugyanis aligha oldhatók meg An­kara és Athén további konf­rontá­­ódásával. Ebből ugyanis Ciprus lakosságának mindeddig csak ká­ra származott. A fegyverkezési verseny állan-­­­dó fokozódásának korszaká­ban biztatóan hat minden olyan hír, amely valamely haderő csökkentéséről szól. Az pedig, hogy Peking egymillió katonáját hama­rosan leszereli, több okból is. Akár azért, mert ez arra utal, hogy Kí­na kül- és belpolitikai helyzeténél fogva nem tartja tovább indokolt­nak hadseregének eddigi (magas) létszámát, tehát nem tart semmi­lyen közvetlen és lényeges külső és belső veszélytől, akár azért.­ ­ Is, mert ez azt mutatja, hogy a kor­szerűsítési folyamatban elérte az a fokot, amelyen az emberi ténye­ző még a hadseregben sem első­sorban mennyiségi szempontbó lényeges. Mindkét esetben — bár valamely harmadik is lehetséges — ez (is) e hatalmas ázsiai ország­fokozatos fejődésének és stabili­zálódásának tényére utal, s a két nagyhatalom közötti áldatlan ver­sengés és mind veszélyesebb konf­­rontálódás korszakában a töm­bi politika jelentős kijózanító elem­ lehet. A­z utóbbiról szólva érdemes megemlíteni az el nem kö­telezettek mozgal­mának, il­letve a mozgalomhoz tartozó or­szágok legújabb békeoffenzíváját, amelyben a mozgalom ügyeletes koordinátorán, az érthető megtor­panás után ismét magára talált Indián kívül, természetesen Jugo­szlávia is a tőle megszokott dere­­kassággal veszi ki részét. ÉN­GLEE Lajos EGY HÉT A VILÁGPOLITIKÁBAN A libanoni síita géprablók csoportjának vezetője (balról) kezet fog az eltérített jordániai gép legénységének tagjaival a bejrúti repü­lőtéren röviddel azután, hogy szerdán szabadon bocsátották a gép utasait. Néhány perccel később a géprablók felrobbantották a rep­ülőt. LEHET, HOGY INDOKOLT A MEGJEGYZÉS: múl sokat foglal­kozunk a nagyhatalmi, leszerelési tárgyalásokkal. Hiszen a világon annyi esemény, megrázkódtatás, erőszakos politikai és katonai ki­lengés történik... Mégis, a fegyverkezési versengés megszüntetése méltó helyet érde­mel, mert nyilvánvaló, hogy a nagyhatalmi viszony alakulása rá­nyomja bélyegét a nemzetközi fe­szültség növekedésére és általában egész életünkre. Nem vitás, hogy a béke és a biztonság oszthatala­n, tehát­­minden országnak egyenran­gúan ki kell vennie részét a meg­nyugvás, a méltányolás együttmű­ködés megteremtéséből. Mindany­­nyian tudjuk azonban, hogy a nagyhatalmakat katonai és gazda­sági erejüknél fogva külön felelős­ség terheli a világproblémák kié­leződésben és persze rendezésé­ben is. Ezért nem lehet számunkra kö­zömbös, miként alakulnak a Kelet és a Nyugat dolgai, hogyan tekin­tenek a nagyhatalmak a legfonto­sabb és a közöttük kialakult viszo­nyokat nehezítő problémákra, s az áthidalásukra irányuló megál­lapodások betartására. Ezért figyelt a világ olyan nagy érdeklődéssel az atomfegyverek korlátozására, továbbá a leszere­lésre vonatkozó genfi eszmecserét és azt, hogy a szuperhatalmak mennyire tartják magukat, és egy­általában ragaszkodnak-e a ko­rábban kötött kétoldalú megálla­podásokhoz, így a SALT—I és SALT—II szerződéshez. JÓL EMLÉKSZÜNK MÉG AR­RA, hogy az Egyesült Államok és a Szovjetunió vezetői a hetvenes évek végén Bécsben kézjegyükkel látták el a SALTA II megállapodást. Akkoriban úgy vélekedett a világ, hogy végre megegyezés született az interkontinentális lövedékek, a nukleáris fegyverrel ellátott nagy hatósugarú szál­lí­tórepülőgépek, az atomtengeralattjárók korlátozá­sában. És ez a derűlátás indokolt is volt, sajnos azonban akkoriban már 79-et írtunk, és a nagyhatalmi vi­szony közeledett a hullámvölgy mélye felé. A hidegháborús hangu­lat egyre érezhetőbbé vált, és jó­szerivel ennek tulajdonítható, hogy az amerikai kongresszus sohasem ratifikálta a bécsi szerződést. A Szovjetunióban a legmagasabb szervek magukévá tették a megál­lapodást, Washington csupán arra tett ígéretet, hogy betartja a szer­ződés rendelkezéseit. És ez meg is történt, noha az elmúlt években az Egyesült Állmokban komoly kísér­letek folynak a­z interkontinentális fegyverzet tökéletesítésére. Ennek eredményeként születtek meg pél­dául az MX rakéták. És noha a nagyhatalmak tulajdonképpen hallgatólagosan tartották magukat a SALT-szerződésekhez, a fegyver­kezés más területeken tovább foly­tatódott. A nyolcvanas évek elején az úgynevezett eurórakétákkal, te­hát a középhatótávolságú ólom­lövedékekkel igyekeztek biztosíta­ni­ a tényleges vagy vélt erőegyen­súlyt — a világ számukra nyilván legfontosabb pontján, Európában A BURKOLT RENDEZŐDÉS JELEKÉNT mégis folytatódtak az atomfegyverek korlátozására irá­nyuló és ezzel párhuzamosan a le­szerelési tárgyalások. Az újabb problémák azonban ismét megne­hezítették a genfi eszmecserét: fölmerült a világűri fegyverkezés kérdése. Legutóbb pedig heves vi­ta keletkezett akörül, hogy az Egyesült Államok, illetve a Szov­jetunió mennyiben tartja magát a SALTA II megállapodáshoz, annál inkább ,mert ennek a, mint mond­tuk, hivatalosan soha el nem fo­gadott szerződésnek az érvényessé­ge lejáróban van. A napokban megnyugvást hozott a hír hogy Ronald Reagan ameri­kai elnök bejelentette az említett bécsi nagyhatalmi megállapodás­hoz való ragaszkodást. Reagan nyilván tudatában volt annak, hogy a nemzetközi feszültség újabb megnövekedése nem szol­gálja a nagyhatalmi érdekek nél­külözhetetlen egyeztetésének ügyét, annál kevésbé, mert nyugati szövet­ségesei is mind nagyobb nyomást gyakoroltak az amerikai admi­nisztrációra, hogy a szüntelen vi­ta he­lett lásson hozzá a nyílt kér­dések érdemi rendezéséhez. Tuda­tosodott tehát, hogy a genfi esz­mecserét folytatni kell. Igaz vi­szont, hogy ezzel párhuzamosan az amerikai stratégák újabb fegyverek kikísérletezéséhez láttak, amelyek nincsenek és nem is lehetnek még a SALT-tárgyalások keretében — már csak azért sem, mert mr mostaná­­ban hozták nyilvánosságra létüket. Ide tartozik például a heves vitá­kat kiváltó új amerikai tenger­alattjáró, amely húsz-egynégn árny robbanófejjel ellátott atomrakétá­­kat is hordoz. A haditechnika utol­só sikolya pillanatnyilag háttérbe szorította még a világűri fegyverek körüli aggá­sokat is. Valószínű, hogy az újabb bonyo­dalmak mégsem hátráltatják a szu­­perhatalmak közötti tárgyalások lebonyolítását, mert mint mond­ták,, a szövetségesek is sürgetik az érdemi eszmecserét. A BÉKE ÉS A BIZTONSÁG KÖZÖS ÜGY a nagyhatalmak és más országok egybehangolt tevé­kenységét igényli. Mint ahogyan Raif Dizdarevic szövetségi külügyi titkár mondta a minap a genfi le­szerelési értekezleten. „Az atom­fegyverek sem a békét, sem a biz­tonságot nem szavatolják. Fegyve­rekkel nem lehet békét teremteni. A világűri fegyverekkel csak növekszik a tömegpusztító atom­fegyverek tárháza és bizo­nyos, hogy ily módon egyik sem tud túlsúlyra szert tenni. Más fegyverek esetében ugyanez érvé­nyes. Sokkal előnyösebb volna a rendekezésünkre álló korszerű technológiát az emberiség jólétére fordítani. Ez mindannyiunk közös érdeke lenne.” JAKOBSZ István MAGYAR SZÓ - -------------------------------KÜLPOLITIKA-----------­ Felbomlott koalíció Heves lesz a politikai harc Portugáliában ELTÉRŐ MÓDON BIRKÓZ­NAK az azonos problémákkal Dél-Európa szocialista kormányai. A módszerben csak az a közös, hogy mindannyian kompromisz­­szumra kényszerülnek. De ez a kompromisszum már hatalomra jutásuk körülményeiből adódik. Az ugyanis, hogy egész Dél-Euró­­pában — Görögországban, Olasz­országban, Franciaországban, Spanyolországban és Portugáliá­ban — mindenütt a szocialisták vannak kormányon, két körül­ménnyel magyarázható. Ebből egyik a tömegek igénye és követe­lése, hogy a gazdasági bajokkal szemben tehetetlen jobboldal he­lyett a szocialistáknak adjanak esélyt , koncepciójuk érvényesíté­sére. Másrészt azonban benne van bizonyos befolyásos gazdasági és politikai köröknek az a meggyő­ződése, hogy a szocialisták fájda­lommentesebben , a tömegek ki­sebb ellenállása mellett — tudná­nak végrehajtani bizonyos nyűgös, de el­kerülheteten gazdasági válto­zásokat, amelyeket az általános meggyőződés szerint az új világ­­gazdasági helyzethez való alkal­mazkodás megkövetel. EZZEL MAR­ADVA VAN a kompromisszumokat magában hordó ellentmondás: a szocialis­ták hatalomátvételében beleépül a tömegek vágyakozása a változás után épp úgy, mint az a tény, hogy a hatalmon levő szocialisták, vál­lalkoznak népszerűtlen intézkedé­sekre, amelyek a jobboldali kor­mány esetében nagyobb ellenál­lásba ütköznének. Az USA által diktált nemzetközi és gazdaság­­politika csak szembetűnőbbé tet­te a kompromisszumokat. A poli­tika paradoxona: ezek a komp­romisszumok nem teszik biztossá, hogy a szocialisták kormányon maradnak, sőt ellenkezőleg, meg­nehezítik a szocialisták számára, hogy a következő csatát is meg­nyerjék. Hamarosan ugyanis min­den dél-európai országban választ kell kapni a kérdésre: marad­nak-e a szocialisták. És a jelek szerint összetettebb lesz a kép. Görögországban az előrehozott választásokat koncepciójuk eré­lyesebb érvényesítésének ígéreté­vel a szocialisták megnyerték, Portugáliában — ahol a szocialis­ták legrégebben vannak kormá­nyon — viszont úgy látszik, hogy a valószínűleg előbbre hozott vá­lasztások a szocialisták visszaszo­rításával végződnek. A KÉPLET ELÉG EGYSZERŰ: Portugáliában volt legnyilván­valóbb a szocialisták feladata, hogy a tömegek minél kisebb ellenál­lásával kieszközöljék a konszoli­dációt. Kezdetben a 11 évvel ez­előtti piros szegfű forradalom vi­harai után a békés visszaevezést, a nyugati parlamenti demokrácia vizeire, később pedig a gazdasági nehézségek legfáj­dalommentesebb leküzdése. Most lassan fény derül arra, hogy ennek a bonyolult feladatnak a vállalása súlyos hely­zetbe hozta a szocialistákat: a jobboldal túl baloldalinak, a balol­dal pedig túlzottan jobboldalinak tekinti őket és gazdaságpolitikájuk ellenállásra talált bal- és jobbol­dalon egyaránt. A baloldalon mindennapossá váltak a sztrájkok és tüntetések, a jobboldalon pe­dig a bankárok és kereskedők te­hetetlenséggel vádolják a kor­mányt. Most az, hogy a szocialis­ták és szociáldemokraták kétéves szövetsége felbomlott, azt jelzi, hogy a szocialistáknak ezért be­nyújtják a számlát. A HARCOK ÚJBÓLI FELLÁN­­GOLÁSA vezetett Portugáliában a koalíció felbomlásához. A helyzet sajátossága, hogy az ottani körül­mények között a mostani kor­mánykoalíció viszonylag sokáig tartotta magát. Ebben az ország­ban ugyanis a diktatúrát megdön­tő forradalom óta eltelt 11 év alatt ez a tizenhatodik kormány, tehát egy kormány átlagos életkora há­romnegyed év. Ez a mostani vi­szont 1983 óta van kormányon. Az ismét kiéleződő ellentétek azon­ban az előző kormányok sorsára juttatták. A gyakori kormányvál­ságot kiváló belső harcnak min­dig más volt a tétje. Közvetlenül a „kapitányok mozgalmának” győ­zelme után a forradalom balra­­tolódása hozta egymás után a kormányokat, utána az ellenkező folyamat, vagyis a szocialista vív­mányok visszaszorításáért megin­dult harc, legújabban ehhez még a gazdasági bajok megoldása el­térő koncepciója körüli összecsa­pás is társult. A forradalom vívmányai közismertek, és közöttük említést érdemel nemcsak az­ ipar kulcságazatai, a bankok, a tengeri, a légi és vasúti közlekedés, villanyáram-termelés stb. államosítása és a földreform, hanem a szocializ­must hirdető alkotmány, a szövetke­­zeti mozgalom és a munkásellenőrzés az államosított vállalatokban. Az egy­mást váltó szocialista kormányok és a rövid időre közbeiktatott konzer­vatív koalíció ezekből a vívmányok­ból sokat lefaragott — elindította a magánkézbe visszaadás folyamatát, a szövetkezeti mozgalmat pedig 1 200 000 hektárról 470 000 hektárra szorította vissza. A vívmányok lefaragása csak azért nem megy gyorsabban, mert számolni kellett a tömegek ellenállá­sával, de ez a küzdelem továbbra is a belső feszültség állandó forrása. ÚJABBAN AZONBAN AZ OR­SZÁG gazdasági bajai adják a csaták központját. Az ország adóssága ugyanis 1975-höz viszo­nyítva 46-szor nőtt, kereskedelmi deficitje hatszorosára, a munka­­nélküliség naponta ezer emberrel növekedett, s az alig 10 millió lakosú országban 700 000 munka­­nélküli van, a munkabérek — amelyek fele akkorák, mint Spa­nyolországban, egyharmadát teszik ki a nyugat-európai átlagnak — tovább 20 százalékot veszítettek reálértékükből stb. Ezek a prob­lémák és a kormányt jobbról és balról érő támadások ásták­­le a szocialisták és szociáldemokraták különben sem szilárd szövetségét. A politikai helyzet csak siettette a mostani szövetség felbomlását, mivel mindkét párt maga próbál­ja megszilárdítani pozícióit. Az­zal is számolva, hogy jobb a de­cemberi elnökválasztások előtt rendkívüli választásokat tartani, mert addig Eanes mostani elnök — aki harmadszor már nem jelöltet­heti magát — nem állhat a már megalakult Demokratikus Megúju­lás Pártja élére, márpedig ez a párt csak a szocialistáktól és szo­ciáldemokratáktól hódíthat el szavazatokat, ritkán bírálja Államfő saját­­ kormányát. Vagy azért, mert reprezentatív államfő és nincs joga beleszólni az ország ügyeibe, vagy hatalommal bíró államfő, és akkor a kormány le­váltásához folyamodhat. Portugál sajátosság, hogy Banes köztársasá­gi elnök nyilvánosan bírálta a mostani kormányt. Ez arra utal, hogy az új helyzet erőviszonyai­nak tisztázása körüli harc igen heves lesz Portupoul:ban BÁLINT István

Next