Magyar Szó, 1985. június (42. évfolyam, 163-177. szám)
1985-06-16 / 163. szám
1985. június 16., vasárnap A korszerű keleti mesék végeláthatatlan sorozata egy újabbal, egy szerencsés kimenetelű géprablással gazdagodott. A hét elején a bejrúti repülőtéren eltérített jordániai utasszállító Boeing–727-es ugyanis hosszú és kalandos utazgatás után a hét derekán ismét simán földet ért ott, ahonnan elindult,, s ahol aztán Nabih Béri hat síitája szabadon bocsátotta az utasokat, szívélyesen összeövetkezett a gép legénységével, felrobbantotta a masinát és — egy kivételével, akit állítólag a helyszínen öngyilkos lett — eltűnt. S nem is ebből kell leszűrni a mese tanulságát, hanem inkább a feltételekből, amelyet a géprablók az utasok szabadon bocsátásáért szabtak. Pontosabban az egyikből, éppen a leglehetetlenebb követelésükből, amely úgy hangzott, hogy a palesztinok — valamennyien és azonnal — hagyják el Dél-Libanont. Menjenek az akárhová. Ezáltal a hat géprabló pontosabban megfogalmazta a palesztin probléma lényegét, mint száz ékes szavú diplomata: a térségben az égvilágon mindenki nagyon szereti a földönfutóvá vált, jobb sorsra érdemes palesztin népet, messzemenően támogatja is a probléma megoldását, csak lehetőleg ne éppen az ő házuk táján oldják azt meg, hanem bárhol másutt. Sajnos, úgy tűnik, hogy ez az egyetlen kérdés, amelyben ott valamennyien maradéktalanul egyetértenek. A palesztinokat kivéve, természetesen, akiknek, hogy megvalósítsák jogukat az őshazájukba való visszatérésre, az eddiginél sokkal szilárdabb ideiglenes támaszpontokra lenne szükségük. Valós és átvitt értelemben egyaránt azt a bizonyos szilárd pontot egyébként, amelyből aztán, ha igaz, az egész világ kimozdítható a sarkából (és amely legtöbbször nincs adva), a világpolitikában jobbára úgy hívják, hogy egység. Egy eszme, egy irányzat körüli tömörülés, amely elengedhetetlen előfeltétele minden jelentős továbblépésnek. Hogy ezen nem a formális fogadalom, hanem az egy cél elérésére irányuló különböző utak és erőfeszítések összessége értendő, ma már mindenütt (és csaknem mindenki által) elismert történelmi tény. Legutóbb éppen Mihail Gorbacsov, a Szovjet KP KB főtitkára szól, erről egy rendkívül érdekes, számos problémával foglalkozó beszédében, amelynek éles, bíráló hangneme egyébként erősen elüt a megszokott hasonló, sablonos „útmutatásoktól”. Arról pedig, hogy a különbségek létjogosultságához a gyakorlati példa se hiányozzon, újabban a nemrég megtartott magyarországi választások gondoskodtak, ahol, mint ismeretes, a szocialista Magyarország történetében első ízben pályázott egy-egy posztra több jelölt. S eddigelé minden jel arra utal, hogy sem Gorbacsovnak a mulasztásokra világosan rámutató, egyenes beszédétől, sem a szocialista országok számára újszerű választási gyakorlattól nem fog tönkremenni a szocialista eszme. De nyilván még gyengülni sem, mert politizált és polarizált világunk minden táján az említettjelenségekben egyértelműen a magabiztosság növekedését látják. Joggal. Rauf Denktasnak, a ciprus törökök vezetőjének a megnövekedett magabiztossága ezzel szemben kétségkívül nem annyira az úgynevezett Északciprusi Török Köztáraságban megtartott választásokon aratott fölényes győzelmére, hanem sokkal inkább arra a tudatra épül, hogy a világközösség, s annak szervezete ismételten tehetetlennek bizonyul egy kész tények politikája által előállt helyzet rendezésére. Mert hogy az el nem kötelezett Ciprusi Köztársaság kettészakadása kész tény, az, annak ellenére, hogy Denktasék „államát” Ankarán kívül még senki sem ismerte el, napról napra világosabb. Ennek tükrében az is érthetőbb, hogy Perez de Cuellar, ENSZ-főtitkár a „megmenteni a menthetőt” jelszóval miért igyekszik olyan kitartóan tárgyalóasztalihoz ültetni a két ciprusi közösség képviselőit, s hogy a ciprusi parlament miért rótta fel olyan élesen Kiprianu elnöknek, hogy elszalasztotta a két közösség közötti megegyezés megkötésének kínálkozó alkalmát. A ciprusi görögök és törökök között tárgyilagosan fennálló problémák ugyanis aligha oldhatók meg Ankara és Athén további konfrontáódásával. Ebből ugyanis Ciprus lakosságának mindeddig csak kára származott. A fegyverkezési verseny állan-dó fokozódásának korszakában biztatóan hat minden olyan hír, amely valamely haderő csökkentéséről szól. Az pedig, hogy Peking egymillió katonáját hamarosan leszereli, több okból is. Akár azért, mert ez arra utal, hogy Kína kül- és belpolitikai helyzeténél fogva nem tartja tovább indokoltnak hadseregének eddigi (magas) létszámát, tehát nem tart semmilyen közvetlen és lényeges külső és belső veszélytől, akár azért. Is, mert ez azt mutatja, hogy a korszerűsítési folyamatban elérte az a fokot, amelyen az emberi tényező még a hadseregben sem elsősorban mennyiségi szempontbó lényeges. Mindkét esetben — bár valamely harmadik is lehetséges — ez (is) e hatalmas ázsiai országfokozatos fejődésének és stabilizálódásának tényére utal, s a két nagyhatalom közötti áldatlan versengés és mind veszélyesebb konfrontálódás korszakában a tömbi politika jelentős kijózanító elem lehet. Az utóbbiról szólva érdemes megemlíteni az el nem kötelezettek mozgalmának, illetve a mozgalomhoz tartozó országok legújabb békeoffenzíváját, amelyben a mozgalom ügyeletes koordinátorán, az érthető megtorpanás után ismét magára talált Indián kívül, természetesen Jugoszlávia is a tőle megszokott derekassággal veszi ki részét. ÉNGLEE Lajos EGY HÉT A VILÁGPOLITIKÁBAN A libanoni síita géprablók csoportjának vezetője (balról) kezet fog az eltérített jordániai gép legénységének tagjaival a bejrúti repülőtéren röviddel azután, hogy szerdán szabadon bocsátották a gép utasait. Néhány perccel később a géprablók felrobbantották a repülőt. LEHET, HOGY INDOKOLT A MEGJEGYZÉS: múl sokat foglalkozunk a nagyhatalmi, leszerelési tárgyalásokkal. Hiszen a világon annyi esemény, megrázkódtatás, erőszakos politikai és katonai kilengés történik... Mégis, a fegyverkezési versengés megszüntetése méltó helyet érdemel, mert nyilvánvaló, hogy a nagyhatalmi viszony alakulása rányomja bélyegét a nemzetközi feszültség növekedésére és általában egész életünkre. Nem vitás, hogy a béke és a biztonság oszthatalan, tehátminden országnak egyenrangúan ki kell vennie részét a megnyugvás, a méltányolás együttműködés megteremtéséből. Mindanynyian tudjuk azonban, hogy a nagyhatalmakat katonai és gazdasági erejüknél fogva külön felelősség terheli a világproblémák kiéleződésben és persze rendezésében is. Ezért nem lehet számunkra közömbös, miként alakulnak a Kelet és a Nyugat dolgai, hogyan tekintenek a nagyhatalmak a legfontosabb és a közöttük kialakult viszonyokat nehezítő problémákra, s az áthidalásukra irányuló megállapodások betartására. Ezért figyelt a világ olyan nagy érdeklődéssel az atomfegyverek korlátozására, továbbá a leszerelésre vonatkozó genfi eszmecserét és azt, hogy a szuperhatalmak mennyire tartják magukat, és egyáltalában ragaszkodnak-e a korábban kötött kétoldalú megállapodásokhoz, így a SALT—I és SALT—II szerződéshez. JÓL EMLÉKSZÜNK MÉG ARRA, hogy az Egyesült Államok és a Szovjetunió vezetői a hetvenes évek végén Bécsben kézjegyükkel látták el a SALTA II megállapodást. Akkoriban úgy vélekedett a világ, hogy végre megegyezés született az interkontinentális lövedékek, a nukleáris fegyverrel ellátott nagy hatósugarú szállítórepülőgépek, az atomtengeralattjárók korlátozásában. És ez a derűlátás indokolt is volt, sajnos azonban akkoriban már 79-et írtunk, és a nagyhatalmi viszony közeledett a hullámvölgy mélye felé. A hidegháborús hangulat egyre érezhetőbbé vált, és jószerivel ennek tulajdonítható, hogy az amerikai kongresszus sohasem ratifikálta a bécsi szerződést. A Szovjetunióban a legmagasabb szervek magukévá tették a megállapodást, Washington csupán arra tett ígéretet, hogy betartja a szerződés rendelkezéseit. És ez meg is történt, noha az elmúlt években az Egyesült Állmokban komoly kísérletek folynak az interkontinentális fegyverzet tökéletesítésére. Ennek eredményeként születtek meg például az MX rakéták. És noha a nagyhatalmak tulajdonképpen hallgatólagosan tartották magukat a SALT-szerződésekhez, a fegyverkezés más területeken tovább folytatódott. A nyolcvanas évek elején az úgynevezett eurórakétákkal, tehát a középhatótávolságú ólomlövedékekkel igyekeztek biztosítani a tényleges vagy vélt erőegyensúlyt — a világ számukra nyilván legfontosabb pontján, Európában A BURKOLT RENDEZŐDÉS JELEKÉNT mégis folytatódtak az atomfegyverek korlátozására irányuló és ezzel párhuzamosan a leszerelési tárgyalások. Az újabb problémák azonban ismét megnehezítették a genfi eszmecserét: fölmerült a világűri fegyverkezés kérdése. Legutóbb pedig heves vita keletkezett akörül, hogy az Egyesült Államok, illetve a Szovjetunió mennyiben tartja magát a SALTA II megállapodáshoz, annál inkább ,mert ennek a, mint mondtuk, hivatalosan soha el nem fogadott szerződésnek az érvényessége lejáróban van. A napokban megnyugvást hozott a hír hogy Ronald Reagan amerikai elnök bejelentette az említett bécsi nagyhatalmi megállapodáshoz való ragaszkodást. Reagan nyilván tudatában volt annak, hogy a nemzetközi feszültség újabb megnövekedése nem szolgálja a nagyhatalmi érdekek nélkülözhetetlen egyeztetésének ügyét, annál kevésbé, mert nyugati szövetségesei is mind nagyobb nyomást gyakoroltak az amerikai adminisztrációra, hogy a szüntelen vita helett lásson hozzá a nyílt kérdések érdemi rendezéséhez. Tudatosodott tehát, hogy a genfi eszmecserét folytatni kell. Igaz viszont, hogy ezzel párhuzamosan az amerikai stratégák újabb fegyverek kikísérletezéséhez láttak, amelyek nincsenek és nem is lehetnek még a SALT-tárgyalások keretében — már csak azért sem, mert mr mostanában hozták nyilvánosságra létüket. Ide tartozik például a heves vitákat kiváltó új amerikai tengeralattjáró, amely húsz-egynégn árny robbanófejjel ellátott atomrakétákat is hordoz. A haditechnika utolsó sikolya pillanatnyilag háttérbe szorította még a világűri fegyverek körüli aggásokat is. Valószínű, hogy az újabb bonyodalmak mégsem hátráltatják a szuperhatalmak közötti tárgyalások lebonyolítását, mert mint mondták,, a szövetségesek is sürgetik az érdemi eszmecserét. A BÉKE ÉS A BIZTONSÁG KÖZÖS ÜGY a nagyhatalmak és más országok egybehangolt tevékenységét igényli. Mint ahogyan Raif Dizdarevic szövetségi külügyi titkár mondta a minap a genfi leszerelési értekezleten. „Az atomfegyverek sem a békét, sem a biztonságot nem szavatolják. Fegyverekkel nem lehet békét teremteni. A világűri fegyverekkel csak növekszik a tömegpusztító atomfegyverek tárháza és bizonyos, hogy ily módon egyik sem tud túlsúlyra szert tenni. Más fegyverek esetében ugyanez érvényes. Sokkal előnyösebb volna a rendekezésünkre álló korszerű technológiát az emberiség jólétére fordítani. Ez mindannyiunk közös érdeke lenne.” JAKOBSZ István MAGYAR SZÓ - -------------------------------KÜLPOLITIKA----------- Felbomlott koalíció Heves lesz a politikai harc Portugáliában ELTÉRŐ MÓDON BIRKÓZNAK az azonos problémákkal Dél-Európa szocialista kormányai. A módszerben csak az a közös, hogy mindannyian kompromiszszumra kényszerülnek. De ez a kompromisszum már hatalomra jutásuk körülményeiből adódik. Az ugyanis, hogy egész Dél-Európában — Görögországban, Olaszországban, Franciaországban, Spanyolországban és Portugáliában — mindenütt a szocialisták vannak kormányon, két körülménnyel magyarázható. Ebből egyik a tömegek igénye és követelése, hogy a gazdasági bajokkal szemben tehetetlen jobboldal helyett a szocialistáknak adjanak esélyt , koncepciójuk érvényesítésére. Másrészt azonban benne van bizonyos befolyásos gazdasági és politikai köröknek az a meggyőződése, hogy a szocialisták fájdalommentesebben , a tömegek kisebb ellenállása mellett — tudnának végrehajtani bizonyos nyűgös, de elkerülheteten gazdasági változásokat, amelyeket az általános meggyőződés szerint az új világgazdasági helyzethez való alkalmazkodás megkövetel. EZZEL MARADVA VAN a kompromisszumokat magában hordó ellentmondás: a szocialisták hatalomátvételében beleépül a tömegek vágyakozása a változás után épp úgy, mint az a tény, hogy a hatalmon levő szocialisták, vállalkoznak népszerűtlen intézkedésekre, amelyek a jobboldali kormány esetében nagyobb ellenállásba ütköznének. Az USA által diktált nemzetközi és gazdaságpolitika csak szembetűnőbbé tette a kompromisszumokat. A politika paradoxona: ezek a kompromisszumok nem teszik biztossá, hogy a szocialisták kormányon maradnak, sőt ellenkezőleg, megnehezítik a szocialisták számára, hogy a következő csatát is megnyerjék. Hamarosan ugyanis minden dél-európai országban választ kell kapni a kérdésre: maradnak-e a szocialisták. És a jelek szerint összetettebb lesz a kép. Görögországban az előrehozott választásokat koncepciójuk erélyesebb érvényesítésének ígéretével a szocialisták megnyerték, Portugáliában — ahol a szocialisták legrégebben vannak kormányon — viszont úgy látszik, hogy a valószínűleg előbbre hozott választások a szocialisták visszaszorításával végződnek. A KÉPLET ELÉG EGYSZERŰ: Portugáliában volt legnyilvánvalóbb a szocialisták feladata, hogy a tömegek minél kisebb ellenállásával kieszközöljék a konszolidációt. Kezdetben a 11 évvel ezelőtti piros szegfű forradalom viharai után a békés visszaevezést, a nyugati parlamenti demokrácia vizeire, később pedig a gazdasági nehézségek legfájdalommentesebb leküzdése. Most lassan fény derül arra, hogy ennek a bonyolult feladatnak a vállalása súlyos helyzetbe hozta a szocialistákat: a jobboldal túl baloldalinak, a baloldal pedig túlzottan jobboldalinak tekinti őket és gazdaságpolitikájuk ellenállásra talált bal- és jobboldalon egyaránt. A baloldalon mindennapossá váltak a sztrájkok és tüntetések, a jobboldalon pedig a bankárok és kereskedők tehetetlenséggel vádolják a kormányt. Most az, hogy a szocialisták és szociáldemokraták kétéves szövetsége felbomlott, azt jelzi, hogy a szocialistáknak ezért benyújtják a számlát. A HARCOK ÚJBÓLI FELLÁNGOLÁSA vezetett Portugáliában a koalíció felbomlásához. A helyzet sajátossága, hogy az ottani körülmények között a mostani kormánykoalíció viszonylag sokáig tartotta magát. Ebben az országban ugyanis a diktatúrát megdöntő forradalom óta eltelt 11 év alatt ez a tizenhatodik kormány, tehát egy kormány átlagos életkora háromnegyed év. Ez a mostani viszont 1983 óta van kormányon. Az ismét kiéleződő ellentétek azonban az előző kormányok sorsára juttatták. A gyakori kormányválságot kiváló belső harcnak mindig más volt a tétje. Közvetlenül a „kapitányok mozgalmának” győzelme után a forradalom balratolódása hozta egymás után a kormányokat, utána az ellenkező folyamat, vagyis a szocialista vívmányok visszaszorításáért megindult harc, legújabban ehhez még a gazdasági bajok megoldása eltérő koncepciója körüli összecsapás is társult. A forradalom vívmányai közismertek, és közöttük említést érdemel nemcsak az ipar kulcságazatai, a bankok, a tengeri, a légi és vasúti közlekedés, villanyáram-termelés stb. államosítása és a földreform, hanem a szocializmust hirdető alkotmány, a szövetkezeti mozgalom és a munkásellenőrzés az államosított vállalatokban. Az egymást váltó szocialista kormányok és a rövid időre közbeiktatott konzervatív koalíció ezekből a vívmányokból sokat lefaragott — elindította a magánkézbe visszaadás folyamatát, a szövetkezeti mozgalmat pedig 1 200 000 hektárról 470 000 hektárra szorította vissza. A vívmányok lefaragása csak azért nem megy gyorsabban, mert számolni kellett a tömegek ellenállásával, de ez a küzdelem továbbra is a belső feszültség állandó forrása. ÚJABBAN AZONBAN AZ ORSZÁG gazdasági bajai adják a csaták központját. Az ország adóssága ugyanis 1975-höz viszonyítva 46-szor nőtt, kereskedelmi deficitje hatszorosára, a munkanélküliség naponta ezer emberrel növekedett, s az alig 10 millió lakosú országban 700 000 munkanélküli van, a munkabérek — amelyek fele akkorák, mint Spanyolországban, egyharmadát teszik ki a nyugat-európai átlagnak — tovább 20 százalékot veszítettek reálértékükből stb. Ezek a problémák és a kormányt jobbról és balról érő támadások ástákle a szocialisták és szociáldemokraták különben sem szilárd szövetségét. A politikai helyzet csak siettette a mostani szövetség felbomlását, mivel mindkét párt maga próbálja megszilárdítani pozícióit. Azzal is számolva, hogy jobb a decemberi elnökválasztások előtt rendkívüli választásokat tartani, mert addig Eanes mostani elnök — aki harmadszor már nem jelöltetheti magát — nem állhat a már megalakult Demokratikus Megújulás Pártja élére, márpedig ez a párt csak a szocialistáktól és szociáldemokratáktól hódíthat el szavazatokat, ritkán bírálja Államfő saját kormányát. Vagy azért, mert reprezentatív államfő és nincs joga beleszólni az ország ügyeibe, vagy hatalommal bíró államfő, és akkor a kormány leváltásához folyamodhat. Portugál sajátosság, hogy Banes köztársasági elnök nyilvánosan bírálta a mostani kormányt. Ez arra utal, hogy az új helyzet erőviszonyainak tisztázása körüli harc igen heves lesz Portupoul:ban BÁLINT István