Magyar Szó, 1985. augusztus (42. évfolyam, 224-239. szám)

1985-08-16 / 224. szám

• KÜLPOLITIKA Halálra ítélték Jurij Pavlov atomfizikust Az volt a vád ellene, hogy atomtitkokat árult el az NSZK-nak és az USA-nak Az ötvenöt éves Jurij Pavlov atomfizikusra, akit azzal vádoltak, hogy az NSZK és az USA hírszer­zésének szovjet atomtitkokat árult el, „kegyetlen, de megérdemelt büntetést szabtak”, közölte tárcá­jának utolsó folytatásában a Prav­da, az SZKP sajtószerve. A tárca Ralf Daniel pályafutásának vége címmel tárt részleteket az olvasók elé. Pavlov a Ralf Daniel fedőnevet az amerikai központi hírszerző szolgálattól (CIA) kapta, amelynek körülbelül egy évig dolgozott, azaz 1083. szeptember 11-éig, amikor a KGB emberei Leningrádban tet­­tenérték az USA ottani konzulátu­sának két hivatalnokával együtt. Pavlov ügyének tárgyalását ka­tonai bíróság folytatta, mert az 1962-től 1969-ig terjedő időszakban Pavlov katonai jellegű intézmé­nyekben dolgozva hozzáférhetett szovjet atomtitkokhoz. Nem közöl­ték, hogy a „kegyetlen büntetést”, amin halálbüntetés értendő, vég­rehajtották-e, de a tárca utolsó folytatásában azt lehetett olvasni, hogy Pavlov megbánta tettét. A Ralf Daniel pályafutásának vége című tárca magyarázatot adott a szovjet kormány 1983. évi októberi keltezésű határozatára, amelynek értelmében kémtevé­kenység miatt kiutasítottak a Szov­jetunióból két amerikai állampol­gárt, a leningrádi konzulátus hi­vatalnokait. Millerről és Borgról van szó, ez utóbbit állítólag fele­ségével és kétéves leányával együtt akkor érték tetten, amikor átvett egy „konténert” amely szovjet ál­lamtitkokat tartalmazott. A Pravda nem részletezte, hogy Pavlov milyen természetű és szám szerint hány atom- és egyéb ka­tonai titkot bocsátott a külföld rendelkezésére, s nem tért ki a­z amerikai diplomaták moszkvai és­­ningrádi tevékenységére sem az ügyben. Ám hogy nem valamiféle naiv esetről van szó, azt alátá­masztja, hogy az atomkém elsajá­tította a CIA-val való műszaki együttműködés valamennyi rész­letét, s ezt olyan ügyesen csinál­ta, hogy egy Görögország terüle­­én működő kémközpontból köz­vetlenül rádión vette az utasítá­sokat. (Tanjug) Részletes vizsgálatot rendeltek el Még mindig nem állapították meg, mi okozta a gép tragédiáját A japán közlekedésügyi minisz­térium elrendelte a hétfőn lezu­hant Boeing 747 óriásgép vala­mennyi megtalált részének legrész­letesebb megvizsgálását. Mint már többször jelentettük, a JAL légiforgalmi társaság repülő­gépe hétfőn mintegy 100 kilomé­­ternyir­e északnyugatra Tokiótól lezuhant, a minden idők legna­gyobb levegőben történt légi sze­rencsétlenségének 520 ember esett áldozatul. Két nő és két gyermek túlélte a katasztrófát. A minisztériumi rendelet sze­rint külön figyelemmel kell foly­tatni a vizsgálatot a gép levált ré­szeivel kapcsolatban. A függőleges stabilizátor és sarki irányító rész a levegőben szakadt le a gépről, és feltehetően ennek következté­ben lett a jármű iránythatatlan. A rendelet értelmében meg kell vizs­gálni a japán légiforgalmi társa­ságok flottájához tartozó mind a tizenkilenc Boeing 747 gépet, akár­csak a JAL tulajdonában levő 69 Jumbo Jetet. Ezek a gépek zöm­mel belső járatokon közlekednek. Nyugati hírügynökségek jelen­tik, hogy időközben a mentők folytatták a kutatást az áldozatok után. Helikopteren szállítják az utasok földi maradványait Fu­­dzsiokába, Tokiótól körülbelül 40 kilométerre. Azonosításukra ott kerül sor, de a munka nagy ne­hézségbe ütközik. A Fudzsiokába szállított 141 hulla közül csak het­­venhármat tudtak azonosítani, je­lentette a helyi rendőrség. A ja­pán rádió ezzel szemben az kö­zölte, hogy körülbelül kétszáz utast. A mentők és a holttestazo­nosítók csak maszkkal az arcukon dolgozhatnak. A japán JAL légiforgalmi társa­ság iránti bizalom ugyan nem csappant meg, de a tragikus bal­eset után mind többen kérnek helyet a gép hátsó részében, mivel a katasztrófát túlélők a Tokió— Oszaka járaton a gép hátsó részé­ben foglaltak helyet. Montreálból a leai szállítmányozók nemzetközi és a pilóták egyesü­­­letének székhelyéről arra figyelmez­tetnek, hogy a gaidssáb­­lírátokon az utóbbi időben történt balesetsorozat statisztikailag ugyan valóban rossz állag, ám korántsem jelenti azt, h­­ogy általában véve csökkent volna a nem­zetközi polgári légiforgalm biztonsá­ga. Smith kapitány, a Pilóták Egyesü­letei Nemzetközi Föderációjának elnö­ke kijelentette, hogy a szervezet nem fog különleges intézkedéseket­­ indítvá­nyozni az utóbbi tragikus végű légi szerencsétlenségek miatt. A közelmúlt­ban — min­­t ismeretes — három sú­lyos légi katasztrófa történt: hétfőn lezuhant a szóban forgó Boeing 747 közelmúltban az ír partok fölött ez­ugyanilyen típusú óriásgép esett a tengerbe, s nemrégiben Dallas közelé­ben lezuhant egy amerikai repülőgép Smith Kapitány elmondta — jelenti az AP Montrealból —, hogy a japán esetben a repülőgép mechanikai fo­gyatékossága okozta a bajt. Dallas­ban minden jel szerint a váratlan szél, az indiai repülőgép esetében pedig igen valószínű, hogy terrorcselek­ményekről van szó. Ebből azt a követ­keztetést vonta le: a pilóták szerve­zetét a nemzetközi polgári légiforgal­mi flottában használt Jumbo Jetek nem aggasztják még akkor sem, ha közülük néhány még a hatvanas években épült. Duane Freer, a nemzetközi polgári légiforgalom navigációs irodájának igazgatója, is annak a meggyőződésé­nek adott hangot, hogy az utóbbi idő­ben történt súlyos szerencsétlenségek — állítólag — nem jelentenek semmi­féle újdonságot a korábbi évekhez vi­szonyítva. A JAL képviselője újságírókkal közölte, hogy a katasztrófa szín­helyén megtalálták az ajtót, amelyről a pilóta jelentette, hogy problémát okozott. Ez kizárja a lehetőséget, hogy az ajtó törte el a gép stabilizátorát, aminek foly­tán a jármű irányíthatatlanná vált. A Sagami-öbölben időközben járőrcsónakok megtalálták a kor­mányművet és a repülő sarki ré­szének motorját. A japán védelmi ügynökség katonái Fudzsiokában kirakják az uta­sok helikopteren odaszállított holttestét. A­­ Osutaka-hegység egyik fenn­­íkján, a Japán Alpokban, a szer­e­­ncsétlenség közvetlen közelében a mentők helikopterekbe rakják a hullákat. (Reuter telefotó) 4. Negyvenéves az Egyesült Nemze­tek Szervezete. A világszervezet legfőbb végrehajtó tisztségviselője a főtitkár, ő a nemzetközi szervezet el­ső számú diplomatája. A főtitkárt a Biztonsági Tanács ajánlására a Köz­gyűlés nevezi ki. Trygve Lie után az ENSZ második főtitkárává a svéd Dag Hammarskjöldöt válasz­tották. 1952 novemberében lemondott Trygve Lie. Új főtitkárt kellett keresni a meg­üresedő posztra. Ez nem volt egyszerű feladat, hiszen olyan embert kellett ta­lálni, aki a nagyhatalmak és következés­képpen barátaik bizalmát is élvezi, olyan ország fiát, amely egyaránt elfogadható volt a politikai értelemben vett Keletnek, a Nyugatnak és a kialakult Délnek, a fej­lődő világnak. Sok huzavona után, amikor végül is egyértelműen arra a megállapodásra ju­tottak, hogy csak a skandinávok jöhetnek számításba, a francia nagykövet Dag Hammarskjöld nevét említette főtitkárje­löltként. Anglia azonnal támogatta a francia javaslatot, és sem a szovjet, sem az amerikai nagykövet nem emelt kifo­gást ellene. Valójában Hammarskjöldnek nagy előnye volt, hogy szinte alig vagy egyáltalán nem ismerték, így kifogás sem merülhetett fel ellene, Svédország pedig minden országcsoportnak elfogadható volt a világszervezetben. 1953. március 31-én a Biztonsági Tanács, április 7-én pedig a Közgyűlés jóváhagyta Hammarskjöld jelölését, és az új főtitkár április 10-én már le is tette az esküt. Az új főtitkár 1905. július 29-én szüle­tett a svédországi Jönköping tartomány­ban, a Vattern-tó közelében. Negyedik fiúként született a családban. Apja, Hjal­­mar Hammarskjöld az ország miniszter­­elnöke volt az első világháború idején, de az angol tengeri blokád okozta élel­mezési problémák miatt 1917-ben lemon­dott és visszament kormányzónak Uppsa­­lába. Ezt követően tagja lett a hágai Nem­zetközi Bíróságnak, és egy időben a No­­bel-alapítvány elnökeként is tevékenyke­dett. Ezek a megbízatások hatással vol­tak családjára is, olyannyira, hogy fiú­gyermekei mind közéleti pályát válasz­tottak, volt köztük közalkalmazott, dip­lomata, író-újságíró. A Dag Hammarskjöldre vonatkozó iro­dalom szerint az apa igen büszke volt fia adottságaira. „Tudják, kérem — mondta egy alkalommal —, ha nekem is olyan képességeim lennének, mint Dagnak, sokra vihettem volna.” Tekintve, hogy ek­kor már országa kormányfője is volt, ne­héz lenne kitalálni, mit is gondolt az apa; annyi bizonyos, hogy Dag fiát vég­telenül sokra tartotta. Amikorra Hammarskjöld a stockholmi egyetem egyik gazdaságpolitikai tanszéké­nek előadója lett, már majdnem anyanyel­vi szinten beszélt angolul, franciául és németül. Hamarosan a Nemzeti Bank titkárává nevezték ki, majd két év múl­va — 31 éves korában — pénzügyminisz­ter-helyettes lett; ebben a munkakörben dolgozott 1936—1945 között; közben a Nemzeti Bank kormányzói testületének elnöke is volt. A Hammarskjöldről szóló nemzetközi irodalom sokat foglalkozik egyéniségével, emberi kvalitásaival, viselkedésével. A legtöbb vélemény szerint Hammarskjöld volt a világszervezet eddigi legképzettebb, minden tekintetben legműveltebb főtitká­ra. Amikor Hammarskjöld állt az ENSZ élén, 1953—1961 között, a világszervezet történetének egyik legjellemzőbb vonása a taglétszám hatalmas növekedése volt. Dag Hammarskjöld, akárcsak elődje, Trygve Lie (és utódai is), egyértelműen képvisel­te az álláspontot, hogy a világszervezet­nek — egyetemes jellegéből következően — minél több tagállamot kell a soraiban tömörítenie. Ez a szemlélet jótékony ha­tással volt arra a „csomagmegegyezésre”, amelynek keretében két tucat államot — köztük szocialista és tőkés országokat egyaránt — fölvettek az ENSZ-be 1955. december 14-én. Hammarskjöld főtitkári tevékenysége során súlyos nemzetközi bonyodalmakra kellett gyógyírt, orvoslást találni. Ilyenek voltak a Szuezi-csatorna, továbbá a Kon­gó körüli események stb. A Szuezi-csatorna kérdése 1956-ban je­lent meg a nemzetközi politikai színté­ren; világbékét fenyegető felhők kezdtek tornyosulni a Közel-Keleten. Tudniillik a Szuezi-csatorna Társaság a nemzetközi tő­ke kezén volt, és az angolok rendelkeztek a legtöbb részvénnyel. (Folytatjuk) ENSZ-főtitkárok a világpolitikában Dag Hammarskjöld MAGYAR SZÓ, 1985. augusztus 16., péntek Japán Bitburg Nakaszone kormányfő a kapituláció évfordulóján látogatást tett a tokiói katonai emlékhelyen . Elítélik a miniszter­elnök lépését Nakaszone japán miniszterel­nök tegnap felkereste a tokiói Jasukuni katonai szenthelyet, amely a háborúban elesetteknek állít emléket. Nakaszone az első háború utáni japán kormányfő, aki hivatalosan látogatást tett az emléktemetőben, ahol hét olyan magas rangú katonatiszt nevét is feljegyezték, akiket a szövetségesek halálra ítéltek há­borús bűncselekmények vádjával. Nakaszone Japán fegyverletéte­lének 40. évfordulója alkalmából kereste fel a szenthelyet. Tette nagy vihart kavart a japán köz­véleményben. Az ellenzéki pár­tok az ország több vidékén tün­tetést szerveztek, tiltakoztak a kormányfő militarizmusa ellen. A látogatást elítélték a vallási csoportok is, amelyek szerint a miniszterelnök megsértette az al­kotmányt, amely megtiltja az ál­lamnak a vallási tevékenységet. Ezt , cáfolta a kormány titkára azzal érvelt, hogy Nakaszone és a többi tisztségviselő nem vallá­si okokból kereste fel Jasukunit, nem vettek részt semmilyen val­lási szertartáson. Nakaszonéval együtt a tokiói katonai szenthelyre látogatott a kormány csaknem mindegyik mi­nisztere, a kormányzó Liberális Demokrata Párt több mint 170 képviselője. A Jasukuni szenthelyet 1869- ben létesítették az akkori csá­szár utasítására. A II. világhá­ború végén a hadsereg használta a hazafias és nemzeti érzések ápolásra. Jasukuni 2 453 000 há­borús áldozatnak állít emléket, közöttük 2 213 000-nek, akik a II. világháborúban vesztették éle­tüket. A háború után a tokiói kor­mány megvonta támogatását ettől az emlékhelytől, elveszítette hi­vatalos jellegét, csak magánsze­mélyek látogatták. Az első vita 1975-ben robbant ki Jasukuni miatt, mert Takeo Miki akkori miniszerelnök ma­gánszemélyként ellátogatott az emléktemetőbe. 1979-ben jóval keményebben bírálták Maszajosi Ohira akkori kormányfőt, mert magánszemélyként felkereste Ja­sukunit néhány hónappal azután, miután bejelentették, hogy ott ápolják a háborús bűnösök em­lékét is. A megfigyelők úgy értékelték, hogy Nakaszone hivatalos láto­gatását nemcsak Japánban, ha­nem világszerte elmarasztalják, akárcsak Reagan amerikai elnök látogatását a bitburgi temetőben, ahol náci alakulatok tagjait is el­temették. Peking máris nemtetszésének adott hangot Nakaszone lépése miatt, Kína ugyanis ezt népének megsértéseként értelmezte, mivel a japán invázió súlyos szenvedést okozott Kínának. A pekingi kormány szóvivője em­lékeztetett a háborúra, a japán mi­­litarizmus agressziójára, s hangsú­lyozta, hogy nagy szenvedést oko­zott Ázsia, a Csendes-óceán térsége és Japán népének is. Kína és a térség országai e na­pokban emlékeznek meg a japán mi­­litarizmus vereségének 40. évfordu­lójáról, s felidézik a súlyos emlé­ket. Kedvezőtlenebb pillanatban te­hát nem is tehette meg Nakaszone lépését. A pekingi szóvivő szerint Naka­szone látogatása sérti Kína, Japán és Ázsia más népeinek érzelmeit, ame­lyek sokat szenvedtek a militarizmus miatt. Jasukuni meglátogatása azon­ban nem olyan nagy horderejű, hogy módosítaná Kína és Japán kap­csolatainak kedvező alakulását. Ez azonban nem csökkenti a kínai til­takozás erejét, amely bizonyos mér­tékben kinyilvánította, hogy a köl­csönös bizalom kialakítása az egy­kori hódítók és áldozata között szö­vevényes folyamat. Ezzel foglalkozik az októberi pekingi kínai—japán külügyminiszteri találkozó. (Tanjug) A japán rendőrség ügynökei őrizetbe vesznek egy fiatalembert, aki többedmagával amiatt tiltakozott, mert Nakaszonen miniszterelnök az ország kapitulációjának 40. évfordulója alkalmából Jasukuni emlék­helyen lerótta kegyeletét a II. világháború 2 453 000 japán áldozata iránt. (Reuter telefotó)

Next