Magyar Szó, 1985. szeptember (42. évfolyam, 240-254. szám)
1985-09-01 / 240. szám
1985. szeptember 1., vasárnap MAGYAR SZÓ KÜLPOLITIKA----- K EGY HÉT A VILÁGPOLITIKÁBAN Önkény helyett ugyan az étségtelen, hogy az el nem kötelezett országok még utólag megfontolt szándékkal sem jelölhettek volna ki megfelelőbb vendéglátót a küszöbönálló külügyminiszteri értekezletükre a két évvel ezelőtt meghatározott Luandánál. Afrikában, de különösen Angola fővárosának közelében ugyanis olyannyira felcsaptak a politikai és a gazdasági vihar hullámai, hogy a mozgalom jelentős összejövetelére kedvezőbb időpontot és helyet valóban nem is találhattak volna. Hogy félreértés ne essék, a választás annak idején sem véletlenül esett Luandára. A mozgalom, amelynek egyik alapvető célja a gyarmati uralom és a kizsákmányolás egyéb válfajának a felszámolása, a delhi csúcsértekezleten is a legerélyesebben síkraszállt a namíbiai probléma megoldásáért és a gyarmati uralom, a rendszerbe iktatott faji megkülönböztetés utolsó fellegvárának a felszámolásáért, a Délafrikai Köztásaság bennszülött lakosságának a felszabadításáért. Lehet, hogy a kizsákmányolt és alapvető emberi jogaitól megfosztott dél-afrikai néger lakosság elégedetlenségének csúcsosodása csupán véletlenül esett egybe az el nem kötelezett országok külügyminiszteri értekezletének közeledtével, de az sincs kizárva, hogy éppen az értekezlet megtartása kölcsönözte a feketéknek az erőt erre a minden eddigi felszabadulásuknál erélyesebb és tömegesebb megmozdulásra, amely immár csupán idő kérdésévé tette Pieter Botha rasszista kormányának bukását. Botháék, de még inkább a délafrikai gazdaságba befektetett óriási külföldi tőke birtokosai természetesen most fűhöz-fához kapkodnak, hogy elodázzák a fajüldözők láthatáron felmerült végét, s ezért reagálásuk is egyre idegesebb, mint ahogy a délafrikai rendőrség és hadsereg közbelépése is mind kíméletlenebb. Kétségtelen, hogy az új kor történelme során eddig már számtalanszor megismételt (rém) mesének ezúttal is csak az lehet a vége, mint az eddigieknek: lerobban az ország gazdasága, s a végsőkig elmérgesedik a feketék és a fehérek viszonya. S ha aztán végül beteljesül az, ami lényegében egy feltartóztathatatlan történelmi folyamat, s a többség hatalomra kerül, akkor a mindenkori vesztesek világgá kürtölik, hogy lám, mennyire igazuk volt, a négerek képtelenek az ország irányítására, s összeférhetetlenségük is — ellenkező előjellel — legalább olyan méretű, mint a gyarmattartóké. Pedig a tapasztalatlansággal járó szükségszerű tévelygéseken túl kétségkívüli a fent említett mélyreható gyökerek okozzák valamennyi újonnal felszabadult afrikai ország és nép nehézségeinek zömét. Tipikus példa erre Nigéria esete. Ez a legnépesebb és számos egyéb szempontból is egyik legjelentősebb afrikai ország például, függetlenségének egész (egynegyed évszázados) története során magán viselte a fent említett előzmények pecsétjét. A múltból eredő súlyos lemaradás mielőbbi felszámolása rendszerint türelmetlenséget szült, s mivel ez mindeddig nem párosult a gazdaság irányításához szükséges olyan rátermettséggel, amely a hatalmon levők zsebén kívül az államkasszát is megtölthette volna, rendszerint a kezdeti méltatlankodások, s az ezt követő megtorlások utáni fegyveres államcsínynyel fejeződött be, — eddigelé vagy hatszor. Mind a hat államfő (köztük öten, a legutóbbi is a minap, fegyverek erejével jutott hatalomra, s közvetlenül a hadsereg kötelékeiből került ki), a társadalom nagyobb fokú demokratizálását, a nemzetgazdasági kalács igazságosabb elosztását és megvesztegethetetlen hatóságot ígért a népnek, de ígéretét eddig egyikük sem váltotta be. Annak ellenére sem, hogy a kőolajban gazdag Nigéria nemrég, amikor a kőolajválság a tetőfokán volt, s ezzel az ára is minden rekordot megdöntött, még jelentős gazdasági mérlegtöbbletre is szert tett. A váratlanul jött haszon ugyanis jobbára magánzsebekbe vándorolt, viszonta kőolajba vetett határtalan bizalomból kifolyólag) a mezőgazdaság elhanyagolásáért és a hazai ipar lemaradásáért az árat a nép fizette meg. Az új kormány, melynek élére Ibrahim Babangida tábornok került, most ennek véget akar vetni, de az esetleges változásokat,s egy polgári kormány megalakítását azért sem emlegeti. Figyelembe véve, hogy Nigéria népe türelmének fogyta folytán az említett hat államfő közül háromnak az utóbbi 20 hónap alatt kellett távoznia, Babangidának sem állhat sok idő a rendelkezésére, hogy bebizonyítsa, a legutóbbi államcsínnyel nem csupán az egyik önkény váltotta fel a másikat. A Közel-Kelet egy aktív tűzhányó, amely akkor keletkezett, amikor az arab országok területének kárára megalakult Izrael. E tűzhányó bármely pillanatban kitörhet. Az egyiptomi Al Gumhuria napilap írta a fenti sorokat a minap, s ennél rövidebben és találóbban aligha jellemezhető mindaz, ami a világ egyik legsúlyosabb válsága körül történik. S mivel Izrael kétségkívül „tartós jelenség” — amint az Egyesült Nemzetek Szervezete is nyugtázta —, a probléma megoldási lehetősége is világos. S ha hozzátesszük még, hogy a válság megoldása helyett több arab országot is inkább az egymás közötti különbség és versengés, mintsem a probléma érdemi megoldása érdekli, akkor e palesztinok és a libanoniak sajnos aligha tekinthetnek vajmi nagy derűlátással jövőjükre. A markukba pedig továbbra is csak azok röhöghetnek, akiknek az adott áldatlan helyzet nagyon is megfelel. Mert, természetesen, ilyenek is vannak. És röhögnek ENGLER Lajos Babangida tábornok Szöveg nélkül (OTTO REISINGER karikatúrája) Megbékélés INDIA VOLT VAGY LESZ? Drámai formában vetődött fel ez a kérdés a világmásodik legnépesebb országában. Itt ugyanis a kérdés nem csupán olyan formában jelentkezik, hogy egy letűnt fénykor, ősi gazdag civilizáció és kultúra emlékét kell-e felidézni, vagy pedig a holnaptól kell várni, hogy annyi bajt maga mögött hagyva a virágzó államok sorába lépjen. A kérdés tragikusabb színezetet kapott azzal, hogy jelentkezett az ország felbomlásának, feldarabolásának, részekre hullásának veszélye. Az annyi formában mutatkozó széthúzás, a számos államban kirobbant véres zavargások, az államok zömében a központi kormánynyal szemben erősödő ellenállás ugyanis azt a benyomást keltette, hogy India fejlődésének viharos korszakába lépett, amikor nem lehet teljesen kizárni annak lehetőségét sem, hogy a sokfajta válság néhány önálló állam kialakulásával zárul. Mert nyilvánvalóan puszta álom a szikh szélsőségesek elképzelése, hogy létrehozzák az önálló Kha- Usatánit, amikor annak két államtól — Indiától és Pakisztántól — elszakított területen kellene megvalósulnia, és a két nagy szomszéd között még fent is kellene tartania magát. De miért lenne elképzelhetetlen egy 60 milliós tamil állam, vagy az, hogy a 700—800 milliós országtestéből a legnépesebb európai vagy dél-amerikai országnál is nagyobb önálló részek szakadjanak ki? Annál inkább, mert bizonyos külföldi érdekeknek is jobban megfelelne egy felbomló India, de elegendő volt már az is, hogy az ország egyszerre ezzel lett elfoglalva ahelyett, hogy a gazdasági fejlődésre összpontosít minden energiát, például az 1905—1990. évi ötéves terv megvalósítására, amely „életem, munka és termelékenység” jelszóval 5—5,2 százalékban határozza meg a gazdasági növekedés ütemét. Különben sokak szerint egyáltalán nem véletlen, hogy a gazdasági erőfeszítések fokozódásával került napirendre a széthúzás is, hiszen éppen a fejlődés meggyorsításának erőfeszítései szülték a kőolajban gazdag Issamban vagy az ország leggazdagabb államban, Punjabban azt a tévhitet, hogy egyedül gyorsabban fejlődnének. Indiában? — EGYSÉGÉRT KELL KÜZDENI minden faluban minden város minden utcájában — így fogalmazta meg politikáját Rajiv Gandhi miniszterelnök, mihelyt anyjának, Indira Gandhinak a tragikus halála után az ország élére került. Felismerte ugyanis, hogy a meginduló fejlődés szülte új igényekből és az évszázados tarkaságból egyaránt táplált széthúzás nemcsak a központi kormány munkáját nehezíti meg, hanem az ország létét is fenyegeti. Ezért lett programjának lényege az átfogó erőfeszítés — a gazdasági fejlődés meggyorsításától a nemzeti elemnek és a hazaszeretetnek a tantervekbe való fokozottabb beillesztéséig —, hogy a problémák megoldásával kifogja a szelet az a program elsöprő győzelmet aratott a tavaly decemberi választásokon, amikor Rajiv Gandhi pártja 401 mandátumot szerzett az 508 tagú parlamentben, méghozzá az 1980. évi 58 százalékos részvétellel szerviben 62—65 százalékos részvétellel. Azóta kitartóan folyik e program megvalósítása. Ennek a munkának a szerves része egy-egy állam helyzetének rendezése, így jött Assam állam kérdésének megoldása, a megállapodás Gudjarat állam képviselőivel még annak árán is, hogy a központi kormány elállt a társadalom legalsó rétegének juttatott kedvezményektől, a tamil szepa rajtlistáik ellen Sri Lankával egyetértésben foganatosított rendszabálya stb. A legnagyobb érdeklődés mégis a punjabi helyzet rendezésére tett erőfeszítést kísérte. Három okból. Legelőször is azért, mert a punjabi szikhek mozgalmának voltak a legvéresebb következményei. Másrészt ezért, mert a szikhek az indiai társadalom igen aktív részét képezik és az évszázados letargiában passzivitásra hajlamos tömegekben a lendületet képviselik. És a harmadik, de hasonlóképpen lényeges ok, hogy a ■turbánjukról és szakállukról első pillantásra felismerhető szikhek éppen látványosságukkal jobban hozzájárulhatnak az indiai társadalom megbontásához — például már oda jutottak, hogy a himdiak nem ülnek be a szikh taxisofőrök autójába. A kérdés rendezése érdekében Rajav Gandhi addig ment, hogy túltette magát azon is, hogy Longowal, a szikhek vezetője nemrég még „vértanúként”, „hősként” emlegette anyja gyilkosait. Az egész ország úgy üdvözölte létrejött megegyezésüket, mint „elsőrangú nemzeti fontosságú eseményt”. A megegyezés maga messzemenő engedményeket tartalmazott, aminek felében a szikhek csak annyit ígértek meg, hogy beszüntetik „en'ide'mvetségi-' kam. .. .cat Viszont a kormány nemcsak Punjab államnak tett engedményeket, hanem megígérte a „terrorizmusellenes” törvény visszavonását, még a ssikhellenes zavargások áldozatainak is kártérítést kínállt fel. KÉRDÉSESSÉ VÁLT a megoldás azzal, hogy Longowait a szikh terroristák megölték. Halála fordulat abból a szempontból, hogy ö E' ~' Г ч c v/.V h o Toi a S 7'У kh ? " ~ 'Т П* ' It nak esett áldozatul, ami már ön'.nag.man' is arra' utal, hogy a ban a szikh mozgalmon belülre tevődik át. Erre utal különben az is hogy helyébe olyan vezető került aki mega is részt vett a kormánnyal való megállapodásban. Az azonban már kevésbé világos, hogy Longowa, meggyilkolása megakasztja-e a megindult megbékélési folyamatot. Az a körülmény hogy Rajiv Gandhi a szikhek körében és saját pártjában egy iránt elhangzott követeléseik ellenére nem halasztotta el a szeptemberre tervezett punjabi választásokat arra utal, hogy nemcsak a megállapodáshoz tartja magát, hanem választott útjáról sem hagyja magát leteríteni. Döntésében kezdetben tapasztalatlanságának és gyors sikerre törő fiatalos lendületének jelét látták, újabban azonban felülkerekedik az a vélemény, hogy bölcs sakkhúzásával véget vethet a mostani bizonytalanságnak, másrészt a 110 tagú helyi parlament él az annak megfelelő kormány megválasztásával végre a Punjab államo■a, köztük a sikkekre bízhatja a felelősséget a helyzet rendezéséért. A punjabi választás mindenképpen annak próbaköve lesz, hogy lesz-e megbékélés Indiában. BÁLINT István Nagy éskis szövetségek AZ EURÓPAI VISZONYOKAT továbbra is a tömbök közötti ellentétek, illetve a közöttük kialakulóban levő enyhülékenyebb hangulat jellemzi. Nyugat-Európa és Kelet-Európa országai a konfrontálódás hosszú évei után, a jelekből ítélve, javítani kívánják kapcsolataikat. Mindannyian természetesen a novemberi genfi eseményre, Ronald Reaganamerikai elnök és Mihail Gorbacsov szovjet pártfőtitkár találkozójára várnak. Hogy ez az eszmecsere megkezdődik-e, az természetesen még sok mindentől függ, valószínű azonban, hogy a nagyhatalmak a maguk részéről már igyekeznek érvényt szerezni a jómaguk által is elfogadott tételnek, hogy katonák és gazdasági erejüknél fogva külön felelősség terheli őket a nemzetközi viszonyok alakításában vagy elmérgesedésében. Az európai helyzet tehát minőségi változáson megy keresztül. Nemcsak a nagyhatalmi kapcsolatok új irányvétele miatt, a nyugat-európai belső viszonyokat ismét az önállósulási törekvések jellemzik. Bár a nyugati szövetségesek tudatában vannak az Egyesült Államokkal való úgynevezett nagy szövetség fönntartása nélkülözhetetlenségének, elérkezettnek vélik azonban az időt arra, hogy ismét nagyobb mértékben előtérbe juttassák sajátosságukat és egyéni szükségletüket. Diplomáciai megfigyelők ennek az irányvételnek az igazolását látják a nyugatnémet—francia kapcsolatok fejlődésében. Párizs— Bonn tengely van kialakulóban, amit a nagy szövetségen belüli kis szövetségnek lehet minősíteni. Amikor ugyanis Francois Mitterrand francia köztársasági elnök és Helmut Kohl nyugatnémet kancellár az Azúr-parton találkozott, a kötcsipes biztonságról, illetve a két szomszédos és egykor ellenséges ország szorosabb, sokrétűbb együttműködéséről folytatott véleménycserét. Ez azt jelenti, hogy Franciaország és az NSZK nagyon fontosnak tartja az európai térség, de elsősorban Nyugat- Európa szívének biztonságát. Érthető, hogy ezek az országok az Észak-atlanti Szövetség keretében teljesítik szövetségesi kötelezettségeiket, de ezt nem tartják elegendőnek saját biztonságuk szempontjából. Valószínűleg élénken emlékeznek még Reagan elnök korábbi kijelentéseire és a Pentagon stratégái által kidolgozott tervekre, amelyek szerint Nyugat-Európában lehetséges a korlátozott atomháború. LEHET, HOGY AZ AMERIKAIAK ezt annak idején egyfajta fenyegetésnek, a nyugati szövetségesek kordában tartásának szánták, követelményeiben azonban azt eredményezte, hogy ezek a nyugati szövetségesek már nem bíznak eléggé az amerikaiak tervezte atomesernyőben, tehát a világűri fegyverkezés ,,megnyugtató” tényében. Franciaország és Nyugat-Németország a közös védelmi stratégia kidolgozásával szavatolni kívánja saját térségének zökkenőmentes fejlődését, ami viszont az atomfegyverzetnek az NSZK-ra való kiterjesztését is magával hozná. Ez pedig megdöbbentő fejlődés: köztudomású ugyanis, hogy a nyugatnémet fegyverkezés méreteit nemzetközileg elfogadott előírások szabályozzák, és valóban meglepő, hogy Franciaország, amely néhány évtizeddel ezelőtt a német militarizmus egyik áldozata volt, most, szocialista kormányzata idején, a legkorszerűbb fegyverek juttatását is hasznosnak véli, csak hogy megszilárdítsa a sokrétű, tehát politikai, katonai és gazdasági kapcsolatokat az időközben egyik legfejlettebb ipari állammal, az NSZK-val. Persze nem megy minden simán: a két ország első emberei nem tudtak például megállapodni a nyugat európai hadászati repülőgépek közös gyártásában. Itt Bonn tartja magát az USA-val kötött megállapodáshoz. Ettől eltekintve azonban a védelem stratégiájában nem volt közöttük ellentmondás Ugyanakkor a két ország a saját feltételeinek megfelelő politikát is folytat: Mitterrand októberben Párizsba várja Gorbacsovot, Kohl pedig az amerikai adminisztráció legtekintélyesebb tagjaival kíván tárgyalni az európai viszonyok alakulásáról. Nyilvánvaló, hogy ezeken az eszmecseréken, a két szuperhatalom Genfben esedékes csúcstalálkozóját megelőzve, kidomborítják majd az európai biztonság jelentőségét. És azt is, hogy világviszonylatban mennyire lényeges az óvilág stratégiai és gazdasági tényezőként. A KÜLÖNFÉLE SZÖVETSÉGEK tehát kialakulóban vannak, de a Párizs—Bonn tengely erősödését még bizonyos nehézségek hátráltatják, például az NSZK-ban kirobbant kémbotrány. Nincs kizárva ugyanis, hogy ez a botrány a jelenlegi kormánykoalíció csődjét eredményezi. És akkor megint másként fest majd Nyugat-Európa politikai térképe. Mindenesetre jellemző korunkra, hogy általában azok a politikai irányzatok, illetve kormányzatok tudnak közös nevezőt találni az egyetemes kérdésekben, amelyek eszmeileg egymással szemben állnak. Franciaország is akkor erősítette kaocsoltait az NSZK-val, amikor Párizsban a szocialista, Bonnban pedig a kereszténydemokrata kormány irányítja az ügyeket. A legfontosabb, hogy az európai országok kapcsolatai javuljanak. Persze az egyetemes béke és biztonság érdekében. JAKOBSZ István