Magyar Szó, 1985. október (42. évfolyam, 270-284. szám)
1985-10-12 / 281. szám
22 A nemzetközi munkásmozgalom egyik kiemelkedő eseménye nyolcvan évvel ezelőtt, 1905 nyarán zajlott le a cári Oroszországban a Fekete-tenger térségében. A cári Oroszország legnagyobb, legkorszerűbb hadihajója, a „Potyomkin” páncélos máról holnapra a világközvélemény figyelmének középpontjába került, mert, a rajta , szolgáló matrózok felkelése egymást követő drámai események kezdetét jelentette. Mint ismeretes, a „Potyomkin” matrózfelkelését nem utolsósorban Szergej Ejzenstejn szovjet filmrendező klasszikus filmalkotása tette igazán világhírűvé. Soron következő folytatásos tárcánkban Richard Hough angol történész „Potyomkin” páncélosnak szentelt művéből közlünk szemelvényeket. (5) — O — — Gyerünk, bajtársak, utánuk — tüzelte a matrózokat egy hang a hatalmas páncéltorony tetejéről. — Még nem a mienk a hajó. A fegyveres tömeg nekilendült, ellepte a főfedélzetet, a felső fedélzetet, az ágyúfedélzetet, és hátrafelé hömpölygött a tiszti étkezde meg a tiszti kabinok irányába. Az acélfedélzeteken pokoli lármával dübörögtek végig, felrántották és becsapták az acél zárófedeleket és az ajtókat. Még a nem túlságosan lelkesek és a politikailag tudatlanok is a szabadságot és a boszszút éltető jelszavakat kiáltozták, és zsarnokaik véréért kiáltottak. Úgy tűnt, mintha a hajó egész legénysége megmámorosodott volna a feszültség feloldódása és az öldöklés okozta megrázkódtatás következtében. Valaki megpillantotta a kabinjából kilépő Vahim alhadnagyot, és nyomban tüzet nyitott rá. Ezekben a percekben a tiszti rang egymagában is elegendő volt a halálos ítélet indokolására. A hisztérikus izgalom és kiáltozás közepette azonban további hat tisztnek sikerült átvennie magát a korláton, és sértetlenül elérnie a lő távolon kívül horgonyzó torpedónaszádot. Matyusenko most embereihez fordult: — Ide figyeljetek, még mindig nem találtuk meg a kapitányt. Látta-e valamelyikek? — Hol a kapitány? — süvöltötte egy másik hang. — Lássuk a kapitányt, ő az, aki kell nekünk. Lássuk a kapitányt... A „Potyomkin”-felkelés most már gyorsan haladt a végkifejtés felé — és ez a vég ugyanolyan vehemens volt, mint amilyen melodrámai a kezdet. Amióta Matyusenko első ízben kiáltott rá a kivégzőosztagra és a parancsmegtagadásra szólította fel a tengerészeket, az események az előkészítetlen tömegfelkelésre jellemző, zűrzavaros egymásutánban követték egymást: egymásba folytak, egyesültek, ismét szétváltak, akárcsak egy heves mutációs folyamat során a sejtek. A két záróakkord azonban annyira egyértelműen kivált az események menetéből, hogy a páncéloson tartózkodó valamennyi személy, még azok is, akiket nem nevezhetünk szemtanúknak, a későbbiek során az általános vérfürdőből elkülönítve emlékeztek vissza rájuk. Az első eseményt a „Potyomkin"-on egy pánikkeltő figyelmeztetés indította el. A rémületes szavak belerobbantak a főorvos lassú eltűnését figyelő csoportba, s a szó úgy szétszórta az embereket, mintha bomba vágódott volna közéjük. „Felrobbanunk!” — hangzott a kiáltás, s néhány pillanat múlva már többen is izgatottan magyarázták, hogy odalent a hajó lőszerraktárában néhány tiszt lázasan gyújtózsinórokat szerel az aknákra ... A rettegés és az önfenntartás ösztöne sok matrózt nyomban arra késztetett, hogy a mentőcsónakokhoz rohanjon, a bátrabbak viszont sietve kúsztak lefelé a fedélzeti létrákon a hajó mélyébe. A válság azonban még a vészjelzések terjedésénél is gyorsabban megoldódott: a lőszertár felé tartó matrózok szemben találták magukat egy másik csapattal, amely éppen felfelé vonszolta Alekszejev hadnagyot, azt a tisztet, aki ott állt Golikov kapitány mellett a kudarcba fulladt szónoklat alatt, majd vele együtt tért vissza a kapitány kabinjába, mielőtt a zendülés kitört volna. — Éppen az aknákat próbálta élesíteni — magyarázta egy kifulladt matróz. — Valamennyiünket az égbe akart röpíteni. Még éppen idejében kaptuk el. — Hajítsuk át a korláton, mint a többit! Matyusenko éppen akkor ért oda, amikor a kiabáló matrózok felkúsztak a felső fedélzetre; rájuk parancsolt, hogy hallgassanak el. — Tehát egyedül volt odalent, mi? — követelt magyarázatot a tiszttől. — Ki küldte a lőszertárba? — A kapitány — válaszolta Alekszejev. — Azt mondta, inkább áldozzuk fel a hajót, semhogy maguk megkaparintsák a „Potyomkin”-t. Én azonban szeretnék csatlakozni önökhöz. Ne öljenek meg — hiszen tudja, hogy mindig az önök pártján álltam. Alekszejev volt a legkevésbé népszerűtlen tiszt: lazán alkalmazta a fegyelmi szabályzatot, s néha színte már bajtársi érzelmekről tett tanúságot. — Rendben van, tépjétek le a vállapjait, s hagyjátok futni — rendelkezett Matyusenko. — Később majd eldöntjük, mi legyen vele. Nekünk most a kapitányt kell előkerítenünk. Az első, amit értünk tehet az, hogy megmondja, hol a kapitány — fordult Alekszejevhez. — A kabinjában találják meg, ott láttam utoljára — válaszolta általános veeglepetésre a hadnagy, hiszen a kapitány kabinja volt az első, amelyet átkutatak. Később kiderült, hogy amikor megkezdődöt a lövöldözés, a kapitány Alekszejevvel együtt először az üresen álló tengernagyi kabinba menekült, s csak később tért vissza saját kabinjába. Az utolsó tragédia már szinte ötletszerű, szinte unott tragédia volt: hiányzott belőle a korábbi hajtóvadászat elemi erejű dühe és féktelensége. A matrózok szemében Giljarovszkij volt a „Potyomkin” zsarnoka, Golikovot ritkán mutatkozó bábnak tekintették. A matrózokban nem egykönnyen ébredtek gyilkos indulatok azzal az emberrel szemben, akit végül egy csoport feltaszigált a lépcsőn a fedélzetre. Golikov sapka, cipő,nadrág nélkül állt ott, egyetlen öltözéke inge meg fehérneműje volt; nyilván arra készült, hogy a hajó felrobbantása után úszva menekül. Rangjelzéseitől megfosztva, méltóságát és bátorságát elveszítve szánalmas látványt nyújtott. Két tengerész keményen tartotta a karját, úgy vonszolták Matyusenko elé. — Tudom, hogy én vagyok az oka mindennek — hebegte Golikov. — Minden az én hibám. De remélem, hogy elnéző lesz velem szemben, és némi künyörületet tanúsít. Amúgy is elég öldöklés történt. Matyusenko egy pillanatig némán nézett rá, mintha csak elgondolkodott volna a kapitány szavain. Meglehet, hogy igaza van a kapitánynak, nem látszott sok értelme kivégeztetni ezt a nyomorúságos alakot. A matrózok egy része úgy vélte, hogy egy zendülés aligha tekinthető győzelmesnek, amíg a kapitány életében van, mások viszont személyes sérelmeik miatt gyűlölték. Az utóbbiak közé tartozott egy Szirov nevű matróz, akit nemrégiben fokoztak le valami függelemsértésért, s az ő egyéni bosszúszomja döntötte el Golikov sorsát. Azt mondta, felköttet bennünket a vitorlarúd végére, ugye? — kiáltotta Szirev. — Meg akart ölni bennünket, hát végezzünk most vele mi! — Hevesen szétlökdöste az előtte állókat, több társával a nyomában előretört, és kiragadta a kapitányt a semmiféle ellenállást sem tanúsító őrség köréből. Egyetlen, tiltakozó szó sem hangzott el, Golikov sorsa láthatóan tökéletesen közömbös volt a matrózok számára. Egyetlen lövés dördült el Szirov revolveréből, és az élettelen testet gyorsan, szinnte szégyenkezve döntötték át a korláton. Ez volt minden. Még azt a fáradságot sem vette senki, hogy egy pillantást vessen a félig öltözött tetemre, amint az áramlás tovasodorta a hajófar mögé. — O — Az N 267 torpedónaszád tisztjei és legénysége csak jóval később értesültek a zendülésről, s a hitetlenség meg a habozás még inkább késleltette az ellenrendszabályokat. Alig fél óra telt el az első lövés és a kapitány halála között, és Klodt hadnagy nyomban visszavonta az öldöklés színhelyéről való menekülésre kiadott parancsát, mihelyt jelentették neki, hogy a csatahajó fedélzetéről tisztek vetik magukat a vízbe. Ha közelebb kerül a ,,Potyomkin”-hoz, ez — hogy úgy mondjuk — veszélyezteti semlegességét; ha viszont távolodnék a páncélostól, ez illojális lépés lenne, s ugyancsak harcias reakciót válthat ki a „Potyomkin” részéről. (Folytatjuk) WILLIAM SOMERSET MAUGHAM Kerek egy tucat (3) — Nos hát igen, fiatalság bolondság. Festőkkel és írókkal érintkeztem, Mr. Wilkie Collinsszal például, még olyanokkal is, akik újságokba írtak. Watts megfestette a feleségemet, vettem egy képet Milais-ről. Egyik-másik preraffaelisstát is ismertem. — Van Rosetti-festménye? — érdeklődtem. — Nincsen. Nagy bámulója voltam Rosetti tehetségének, de nem voltam jó véleménnyel a személyéről. Elveim ellen valónak találtam volna képet vásárolni olyan művésztől, akit nem tartok méltónak arra, hogy asztalomnál vendégül lássam. Szédültem. Miss Porchester az órára pillantott. — Ma nem olvas fel, Edwin bácsi? — kérdezte. Erre visszavonultam. Egy este, borozgatás közben Mr. St. Clair elmesélte unokahúga szomorú regényét. Miss Porchester jegyben járt Mrs. St. Clair unokafivérével, egy fiatal ügyvéddel. Egy szép napon azonban kiderült, hogy az ügyvédnek viszonya van a mosónőjük lányával. — Szörnyű csapás volt — mondta Mr. St. Clair. — Irtózatos csapás. Húgom természetesen azt tette, amit tennie kellett. Visszaküldte vőlegényének a jegygyűrűt, leveleit, fényképeit, megírta neki, hogy soha nem lehet a hitvese. Könyörgött neki, vegye el azt a fiatal teremtést, aki ellen súlyosan vétkezett, megígérte, hogy úgy fogja tekinteni leendő hitvesét, mintha a saját nővére volna. Szívszakasztó csalódás volt ez a húgom számára. Azóta se akar férfiról hallani. Mr. St. Clair fejcsóválva felsóhajtott. — Bizony, nagyon csalódtunk abban a fiúban. Képzelheti, feleségemet is mennyire lesújtotta, hogy a saját unokafivére képes ilyen becstelen cselekedetre. Utóbb azt hallottuk, hogy egy jó házból való lánnyal jár jegyben, akinek tízezer font hozománya van. Lelkiismeretbeli kötelességemnek tartottam írni a leány apjának, tudomására hozni a történteket. A lehető legszemtelenebbül felelt. Azt írta, jobb, ha a vő az esküvő előtt bonyolítja le viszonyait, spint esküvő után. — És hogy végződött a dolog? — Összeházasodtak. Feleségem unokafivére a legfelsőbb törvényszék bírája, feleségét Miladynek szólítják. Csak mi nem vagyunk hajlandók szóba állni vele. Mikor feleségem unokafivérét bárói rangra emelték, Eleanor azt indítványozta, hívjuk meg őket ebédre. Feleségem azonban kijelentette, hogy ő nem tűri, hogy az unokafivére átlépje a háza küszöbét, és én igazat adtam neki. — hát a mosóné lányával mi lett? — Azt egy osztálybeli fickó vette el, vendéglőjük van Canterburyben. Unokahúgom, akinek van egy kis vagyona, mindent megtett az érdekében, amit tehetett. Keresztanyja a legidősebb gyereknek. Szegény Miss Porchester! Feláldozta magát a Viktória királynő korabeli erkölcs oltárán. Alapos a gyanúm, hogy nemes cselekedetének felemelő tudata volt egyetlen jutalma. — Miss Porchester rendkívül bájos jelenség — mondottam. — Fiatal korában csodaszép lehetett. Szinte érthetetlen, hogy pártában maradt. — Miss Porchester rendkívüli szépség hírében állt. Alma Tadema oly nagy tisztelője volt, hogy felkérte, üljön modellt egy festményéhez. Amibe természetesen nem egyezhettünk bele. Mr. St. Clair hangján érezni lehetett, hogy e ténykedésnek már a puszta gondolata mélységes erkölcsi felháborodással töltötte el. — Miss Porchester csak az unokafivérét szerette, senki mást. De soha nem említi a nevét. Ma már harmincöt éve, hogy elszakadtak egymástól, de meg vagyok róla győződve, hogy még mindig szerelmes belé. Mert igazi nő, akinek élni és szeretni egyet jelent. Higgye el, fáj nekem, hogy le kellett mondania a házaséletről és az anyai örömökről, de őszintén csodálom kitartását és hűségét. Csakhogy a női szív kiszámíthatatlan, és balga az a férfi, aki hisz az álhatatosságban. Bizony, Edwin bácsi, így van ez, pedig ismered Eleanort. Mikor az anyja megbetegedett, meghalt, és a lány árván maradt, magadhoz vetted, kényelmes, sőt fényűzően berendezett Leinster square-i házadba. Akkor még süldő lány volt. De ha döntésre kerül a dolog, vajon ismered-e Eleanort, szívébe látsz-e, Edwin bácsikám? Mindössze két napja múlt, hogy Mr. St. Clair közölte velem Miss Porchester boldogtalan kimenetelű menyaszszonyságának érzelmes történetét. Délután golfoztam, aztán visszamentem a szállodába Pár perccel később a fogadósné izgatottan berohant hozzám. — Mr. St. Clair azt üzeni, hogy mihelyt megjött az úr, azonnal fáradjon át hozzá a 27-es szobába. — Szívesen. Mi történt? — Szörnyű izgalomban vagyunk uram. Majd meghallja. Bekopogtam hozzájuk. A „tessék, tessék” eszembe juttatta, hogy Mr. St. Clair valamikor a legelőkelőbb londoni műkedvelő előadásokon lépett fel Shakespeare-szerepben. Beléptem. Mrs. St. Clair a pamlagon feküdt eau de cologne-nyal átitatott kendővel homlokán, kezében szaglóüvegcsével. Mr. St. Clair a kandalló előtt állt, olyan pózban, mely végérvényesen elejét vette annak, hogy a szobában tartózkodók részesülhessenek a tűzhely melegéből. — Bocsásson meg, hogy modortalanul szobámba kérettem. Kétségbeesett helyzetben vagyunk, és arra számítunk, hogy ön segítségünkre lesz, és felvilágosítással szolgál. Rettenetesen feldúltnak látszott. — Mi történt tulajdonképpen? — Unokahúgom. Miss Porchester megszökött. Reggel beüzent a feleségemhez, hogy migrénje van. Tudtuk, hogy mikor migrénről panaszkodik, egyedül óhajt maradni. Így feleségem csak délután kopogtatott be hozzá, hogy megnézze, mi van vele. A szoba üres volt. Miss Porchester eltűnt. Utazóneszesszerjét is magával vitte, ezüst toalettkészletével együtt. Vánkosán levél hevert, melyben értesít bennünket meggondolhatatlan cselekedetéről. — Ejnye, de kínos — dadogtam. — De nem értem egészen, mi szerepem lehet ebben a dologban? — Tudomásunk szerint ön volt az ■egyetlen férfi, akivel itt Elsomban érintkezett. — Kérem, nem én szöktettem meg — ■jelentettem ki. — Én nős ember vagyok. (Folytatjuk) MAGYAR SZÓ Szent a ■■ I ■* I ■■ ff I -misztl Gyorsulva közeledik Földünkhöz a baljóslatú Harey-üstökös (csillagászati szakzsargonban a „látható semmi”), melynek nagyjából 76 évenkénti feltűnését rettegve fogadta az emberiség, mert végzetes események előhírnökének tartotta. i. e. 240-ben a rómaiak leverték a karthagóiakat, i. e. 163- ban elesett Jeruzsálem, i. e. 87-ben bevették Rómát, 66-ban végpusztulást hozott Jeruzsálemre, 451-ben a catalaunumi, 1066-ban a hastingsi csatatér felett tűnt fel, s 837-ben megjövendölte I. Lajos halálát, keleten 1223-ban a tatárjárást, 1301-ben volt, aki a betlehemi csillag mintájául vette a párt viszályok dúlta Firenzében, amelyet még abban a században pestis tizedelt és az üstökös legközelebbi visszatértekor forrongás rázott meg. 1456-ban látták a nándorfehérvári ütközet táborai, s 1910-ben, az első világháború előestéjén apáink kocsmákba vagy templomokba tódultak előre. Új folytatásos regényünk hiteles történeti dokumentumok alapján idéz fel egy-egy epizódot a fentiek közül. 1985. október 12., szombat