Magyar Szó, 1985. október (42. évfolyam, 270-284. szám)

1985-10-12 / 281. szám

22 A nemzetközi munkásmozgalom egyik kiemelkedő eseménye nyolcvan évvel ez­előtt, 1905 nyarán zajlott le a cári Oroszországban a Fekete-tenger térségében. A cári Oroszország legnagyobb, legkorszerűbb hadihajója, a „Potyomkin” páncélos máról holnapra a világközvélemény figyelmének középpontjába került, mert, a rajta , szolgáló matrózok felkelése egymást követő drámai események kezdetét jelentette. Mint ismeretes, a „Potyomkin” matrózfel­kelését nem utolsósorban Szergej Ejzen­­stejn szovjet filmrendező klasszikus filmalkotása tette igazán világhírűvé. Soron következő folytatásos tárcánkban Rich­ard Hough angol történész „Potyomkin” pán­célosnak szentelt művéből közlünk szemelvényeket. (5) — O — — Gyerünk, bajtársak, utánuk — tüzelte a matrózokat egy hang a hatalmas páncél­­torony tetejéről. — Még nem a mienk a hajó. A fegyveres tömeg nekilendült, ellepte a főfedélzetet, a felső fedélzetet, az ágyúfe­délzetet, és hátrafelé hömpölygött a tiszti étkezde meg a tiszti kabinok irányába. Az acélfedélzeteken pokoli lármával dübö­rögtek végig, felrántották és becsapták az acél zárófedeleket és az ajtókat. Még a nem túlságosan lelkesek és a politikai­lag tudatlanok is a szabadságot és a bosz­­szút éltető jelszavakat kiáltozták, és zsar­nokaik véréért kiáltottak. Úgy tűnt, mint­ha a hajó egész legénysége megmámoro­sodott volna a feszültség feloldódása és az öldöklés okozta megrázkódtatás követ­keztében. Valaki megpillantotta a kabinjából ki­lépő Vah­im alhadnagyot, és nyomban tü­zet nyitott rá. Ezekben a percekben a tiszti rang egymagában is elegendő volt a halálos ítélet indokolására. A hisztéri­kus izgalom és kiáltozás közepette azon­ban további hat tisztnek sikerült átvennie magát a korláton, és sértetlenül elérnie a lő távolon kívül horgonyzó torpedónaszá­dot. Matyusenko most embereihez fordult: — Ide figyeljetek, még mindig nem ta­láltuk meg a kapitányt. Látta-e valame­lyikek? — Hol a kapitány? — süvöltötte egy másik hang. — Lássuk a kapitányt, ő az, aki kell nekünk. Lássuk a kapitányt... A „Potyomkin”-felkelés most már gyor­san haladt a végkifejtés felé — és ez a vég ugyanolyan vehemens volt, mint ami­lyen melodrámai a kezdet. Amióta Ma­tyusenko első ízben kiáltott rá a kivégző­osztagra és a parancsmegtagadásra szólí­totta fel a tengerészeket, az események az előkészítetlen tömegfelkelésre jellemző, zűrzavaros egymásutánban követték egy­mást: egymásba folytak, egyesültek, ismét szétváltak, akárcsak egy heves mutációs folyamat során a sejtek. A két záróakkord azonban annyira egyértelműen kivált az események menetéből, hogy a páncéloson tartózkodó valamennyi személy, még azok is, akiket nem nevezhetünk szemtanúk­nak, a későbbiek során az általános vér­fürdőből elkülönítve emlékeztek vissza rá­juk. Az első eseményt a „Potyomkin"-on egy pánikkeltő figyelmeztetés indította el. A rémü­letes szavak belerobbantak a fő­orvos lassú eltűnését figyelő csoportba, s a szó úgy szétszórta az embereket, mint­ha bomba vágódott volna közéjük. „Fel­robbanunk!” — hangzott a kiáltás, s né­hány pillanat múlva már többen is izga­tottan magyarázták, hogy odalent a hajó lőszerraktárában néhány tiszt lázasan gyújtózsinórokat szerel az aknákra ... A rettegés és az önfenntartás ösztöne sok matrózt nyomban arra késztetett, hogy a­ mentőcsónakokhoz rohanjon, a bátrabbak viszont sietve kúsztak lefelé a fedélzeti létrákon a hajó mélyébe. A vál­ság azonban még a vészjelzések terjedésé­nél is gyorsabban megoldódott: a lőszer­­tár felé tartó matrózok szemben találták magukat egy másik csapattal, amely ép­pen felfelé vonszolta Alekszejev hadna­gyot, azt a tisztet, aki ott állt Golikov kapitány mellett a kudarcba fulladt szó­noklat alatt, majd vele együtt tért vissza a kapitány kabinjába, mielőtt a zendülés kitört volna. — Éppen az aknákat próbálta élesíteni — magyarázta egy kifulladt matróz. — Valamennyiünket az égbe akart röpíteni. Még éppen idejében kaptuk el. — Hajítsuk át a korláton, mint a töb­bit! Matyusenko éppen akkor ért oda, ami­kor a kiabáló matrózok felkúsztak a felső fedélzetre; rájuk parancsolt, hogy hallgas­sanak el. — Tehát egyedül volt odalent, mi? — követelt magyarázatot a tiszttől. — Ki küldte a lőszertárba? — A kapitány — válaszolta Alekszejev. — Azt mondta, inkább áldozzuk fel a ha­jót, semhogy maguk megkaparintsák a „Potyomkin”-t. Én azonban szeretnék csat­lakozni önökhöz. Ne öljenek meg — hi­szen tudja, hogy mindig az önök pártján álltam. Alekszejev volt a legkevésbé népszerűt­len tiszt: lazán alkalmazta a fegyelmi sza­bályzatot, s néha színte már bajtársi ér­zelmekről tett tanúságot. — Rendben van, tépjétek le a vállap­­jait, s hagyjátok futni — rendelkezett Ma­tyusenko. — Később majd eldöntjük, mi legyen vele. Nekünk most a kapitányt kell előkerítenünk. Az első, amit értünk tehet az, hogy megmondja, hol a kapitány — fordult Alekszejevhez. — A kabinjában találják meg, ott lát­tam utoljára — válaszolta általános v­eeg­­lepetésre a hadnagy, hiszen a kapitány kabinja volt az első, amelyet átkutat­ak. Később kiderült, hogy amikor megkezdő­­döt a lövöldözés, a kapitány Alekszejev­­vel együtt először az üresen álló tenger­nagyi kabinba menekült, s csak később tért vissza saját kabinjába. Az utolsó tragédia már szinte ötlet­szerű, szinte unott tragédia volt: hiány­zott belőle a korábbi hajtóvadászat elemi erejű dühe és féktelensége. A matrózok szemében Giljarovszkij volt a „Potyom­kin­” zsarnoka, Golikovot ritkán mutatko­zó bábnak tekintették. A matrózokban nem egykönnyen ébredtek gyilkos indula­tok azzal az emberrel szemben, akit vé­gül egy csoport feltaszigált a lépcsőn a fedélzetre. Golikov sapka, cipő,­nadrág nélkül állt ott, egyetlen öltözéke inge meg fehérneműje volt; nyilván arra ké­szült, hogy a hajó felrobbantása után úszva menekül. Rangjelzéseitől megfoszt­va, méltóságát és bátorságát elveszítve szánalmas látványt nyújtott. Két tengerész keményen tartotta a kar­ját, úgy vonszolták Matyusenko elé. — Tudom, hogy én vagyok az oka min­dennek — hebegte Golikov. — Minden az én hibám. De remélem, hogy elnéző lesz velem szemben, és némi kü­nyörületet ta­núsít. Amúgy is elég öldöklés történt. Matyusenko egy pillanatig némán né­zett rá, mintha csak elgondolkodott volna a kapitány szavain. Meglehet, hogy igaza van a kapitánynak, nem látszott sok ér­telme kivégeztetni ezt a nyomorúságos alakot. A matrózok egy része úgy vélte, hogy egy zendülés aligha tekinthető győzelmes­nek, amíg a kapitány életében van, má­sok viszont személyes sérelmeik miatt gyűlölték. Az utóbbiak közé tartozott egy Szirov nevű matróz, akit nemrégiben fo­koztak le valami függelemsértésért, s az ő egyéni bosszúszomja döntötte el Goli­kov sorsát.­­ Azt mondta, felköttet bennü­nket a vitorlarúd végére, ugye? — kiáltotta Szi­­rev. — Meg akart ölni bennünket, hát végezzünk most vele mi! — Hevesen szét­­lökdöste az előtte állókat, több társával a nyomában előretört, és kiragadta a kapi­tányt a semmiféle ellenállást sem tanúsító őrség köréből. Egyetlen, tiltakozó szó sem hangzott el, Golikov sorsa láthatóan tö­kéletesen közömbös volt a matrózok szá­mára. Egyetlen lövés dördült el Szirov re­volveréből, és az élettelen testet gyorsan, szinnte­ szégyenkezve döntötték át a korlá­ton. Ez volt minden. Még azt a fáradsá­got sem vette senki, hogy egy pillantást vessen a félig öltözött tetemre, amint az áramlás tovasodorta a hajófar mögé. — O — Az N 267 torpedónaszád tisztjei és le­génysége csak jóval később értesültek a zendülésről, s a­ hitetlenség meg a habozás még inkább késleltette az ellen­­rendszabályokat. Alig fél óra telt el az első lövés és a kapitány halála között, és Klodt hadnagy nyomban visszavonta az öldöklés színhelyéről való menekülésre ki­adott parancsát, mihelyt jelentették neki, hogy a csatahajó fedélzetéről tisztek ve­tik magukat a vízbe. Ha közelebb kerül a ,,Potyomkin”-hoz, ez — hogy úgy mond­juk — veszélyezteti semlegességét; ha vi­szont távolodnék a páncélostól, ez illojá­­lis lépés lenne, s ugyancsak harcias reak­ciót válthat ki a „Potyomkin” részéről. (Folytatjuk) WILLIAM SOMERSET MAUGHAM Kerek egy tucat (3) — Nos hát igen, fiatalság bolond­ság. Festőkkel és írókkal érintkeztem, Mr. Wilkie Collinsszal például, még olyanokkal is, akik újságokba írtak. Watts megfestette a feleségemet, vet­tem egy képet Milais-ről. Egyik-másik preraffaelisstát is ismertem. — Van Rosetti-festménye? — ér­deklődtem. — Nincsen. Nagy bámulója voltam Rosetti tehetségének, de nem voltam jó véleménnyel a személyéről. Elveim ellen valónak találtam volna képet vá­sárolni olyan művésztől, akit nem tar­tok méltónak arra, hogy asztalomnál vendégül lássam. Szédültem. Miss Porchester az órá­ra pillantott. — Ma nem olvas fel, Edwin bácsi? — kérdezte. Erre visszavonultam. Egy este, borozgatás közben Mr. St. Clair elmesélte unokahúga szomorú regé­nyét. Miss Porchester jegyben járt Mrs. St. Clair unokafivérével, egy fiatal ügyvéddel. Egy szép napon azonban kiderült, hogy az ügyvédnek viszonya van a mosónőjük lányával. — Szörnyű csapás volt — mondta Mr. St. Clair. — Irtózatos csapás. Hú­gom természetesen azt tette, amit ten­nie kellett. Visszaküldte vőlegényének a jegygyűrűt, leveleit, fényképeit, meg­írta neki, hogy soha nem lehet a hit­vese. Könyörgött neki, vegye el azt a fiatal teremtést, aki ellen súlyosan vét­kezett, megígérte, hogy úgy fogja te­kinteni leendő hitvesét, mintha a sa­ját nővére volna. Szívszakasztó csaló­dás volt ez a húgom számára. Azóta se akar férfiról hallani. Mr. St. Clair fejcsóválva felsóhajtott. — Bizony, nagyon csalódtunk abban a fiúban. Képzelheti, feleségemet is mennyire lesújtotta, hogy a saját uno­kafivére képes ilyen becstelen csele­kedetre. Utóbb azt hallottuk, hogy egy jó házból való lánnyal jár jegyben, akinek tízezer font hozománya van. Lelkiismeretbeli kötelességemnek tar­tottam írni a leány apjának, tudomá­sára hozni a történteket. A lehető leg­­szemtelenebbül felelt. Azt írta, jobb, ha a vő az esküvő előtt bonyolítja le viszonyait, spint esküvő után. — És hogy végződött a dolog? — Összeházasodtak. Feleségem uno­­kafivére a legfelsőbb törvényszék bí­rája, feleségét Miladynek szólítják. Csak mi nem vagyunk hajlandók szó­ba állni vele. Mikor feleségem unoka­fivérét bárói rangra emelték, Eleanor azt indítványozta, hívjuk meg őket ebédre. Feleségem azonban kijelentet­te, hogy ő nem tűri, hogy az unoka­fivére átlépje a háza küszöbét, és én igazat adtam neki. — hát a mosóné lányával mi lett? — Azt egy osztálybeli fickó vette el, vendéglőjük van Canterburyben. Uno­kahúgom, akinek van egy kis vagyo­na, mindent megtett az érdekében, amit tehetett. Keresztanyja a legidő­sebb gyereknek. Szegény Miss Porchester! Feláldozta magát a Viktória királynő korabeli er­kölcs oltárán. Alapos a gyanúm, hogy nemes cselekedetének felemelő tudata volt egyetlen jutalma. — Miss Porchester rendkívül bájos jelenség — mondottam. — Fiatal ko­rában csodaszép lehetett. Szinte érthe­tetlen, hogy pártában maradt. — Miss Porchester rendkívüli szép­ség hírében állt. Alma Tadema oly nagy tisztelője volt, hogy felkérte, ül­jön modellt egy festményéhez. Ami­be természetesen nem egyezhettünk be­le. Mr. St. Clair hangján érezni lehetett, hogy e ténykedésnek már a puszta gon­dolata mélységes erkölcsi felháboro­dással töltötte el. — Miss Porchester csak az unoka­fivérét szerette, senki mást. De soha nem említi a nevét. Ma már harminc­öt éve, hogy elszakadtak egymástól, de meg vagyok róla győződve, hogy még mindig szerelmes belé. Mert iga­zi nő, akinek élni és szeretni egyet jelent. Higgye el, fáj nekem, hogy le kellett mondania a házaséletről és az anyai örömökről, de őszintén csodálom kitartását és hűségét. Csakhogy a női szív kiszámíthatat­lan, és balga az a férfi, aki hisz az álhatatosságban. Bizony, Edwin bá­csi, így van ez, pedig ismered Eleanort. Mikor az anyja megbetegedett, meg­halt, és a lány árván maradt, magad­hoz vetted, kényelmes, sőt fényűzően berendezett Leinster square-i házad­ba. Akkor még süldő lány volt. De ha döntésre kerül a dolog, vajon isme­red-e Eleanort, szívébe látsz-e, Ed­win bácsikám? Mindössze két napja múlt, hogy Mr. St. Clair közölte velem Miss Porches­ter boldogtalan kimenetelű menyasz­­szonyságának érzelmes történetét. Dél­után golfoztam, aztán visszamentem a szállodába Pár perccel később a fo­­gadósné izgatottan berohant hozzám. — Mr. St. Clair azt üzeni, hogy mi­helyt megjött az úr, azonnal fáradjon át hozzá a 27-es szobába. — Szívesen. Mi történt? — Szörnyű izgalomban vagyunk uram. Majd meghallja. Bekopogtam hozzájuk. A „tessék, tes­sék” eszembe juttatta, hogy Mr. St. Clair valamikor a legelőkelőbb londo­ni műkedvelő előadásokon lépett fel Shakespeare-szerepben. Beléptem. Mrs. St. Clair a pamlagon feküdt eau de cologne-nyal átitatott kendővel homlo­kán, kezében szaglóüvegcsével. Mr. St. Clair a kandalló előtt állt, olyan pózban, mely végérvényesen elejét vette annak, hogy a szobában tartóz­kodók részesülhessenek a tűzhely me­legéből. — Bocsásson meg, hogy modortala­­nul szobámba kérettem. Kétségbeesett helyzetben vagyunk, és arra számítunk, hogy ön segítségünkre lesz, és felvilá­gosítással szolgál. Rettenetesen feldúltnak látszott. — Mi történt tulajdonképpen? — Unokahúgom. Miss Porchester megszökött. Reggel beüzent a felesé­gemhez, hogy migrénje van. Tudtuk, hogy mikor migrénről panaszkodik, egyedül óhajt maradni. Így feleségem csak délután kopogtatott be hozzá, hogy megnézze, mi van vele. A szo­ba üres volt. Miss Porchester eltűnt. Utazóneszesszerjét is magával vitte, ezüst toalettkészletével együtt. Vánko­sán levél hevert, melyben értesít ben­nünket meggondolhatatlan cselekede­téről. — Ejnye, de kínos — dadogtam. — De nem értem egészen, mi szerepem lehet ebben a dologban? — Tudomásunk szerint ön volt az ■egyetlen férfi, akivel itt Elsomban érintkezett. — Kérem, nem én szöktettem meg — ■jelentettem ki. — Én nős ember vagyok. (Folytatjuk) MAGYAR SZÓ Szent a ■■ I ■* I ■■ ff I -misztl Gyorsulva közeledik Földünkhöz a baljóslatú Har­ey-üstökös (csillagá­szati szakzsargonban a „látható semmi”), melynek nagyjából 76 évenkénti feltűnését rettegve fogadta az emberiség, mert végzetes események előhírnö­kének tartotta. i. e. 240-ben a rómaiak leverték a karthagóiakat, i. e. 163- ban elesett Jeruzsálem, i. e. 87-ben bevették Rómát, 66-ban végpusztulást hozott Jeruzsálemre, 451-ben a catalaunumi, 1066-ban a hastingsi csatatér felett tűnt fel, s 837-ben megjövendölte I. Lajos halálát, keleten 1223-ban a tatárjárást, 1301-ben volt, aki a betlehemi csillag mintájául vette a párt vi­szályok dúlta Firenzében, amelyet még abban a században pestis tizedelt és az üstökös legközelebbi visszatértekor forrongás rázott meg. 1456-ban látták a nándorfehérvári ütközet táborai, s 1910-ben, az első világháború előesté­jén apáink kocsmákba vagy templomokba tódultak előre. Új folytatásos regényünk hiteles történeti dokumentumok alapján idéz fel egy-egy epizódot a fentiek közül. 1985. október 12., szombat

Next