Magyar Szó, 1986. június (43. évfolyam, 148-162. szám)
1986-06-01 / 148. szám
1996. június 14 vasárnap EGY HÉT A VILÁGPOLITIKÁBAN immár egy SALT sem . Az igazság kedvéért: a stratégiai nukleáris fegyverek korlátozására vonatkozó, SALT—I és SALT—II néven jobban ismert nagyhatalmi egyezményeknek lényegében nem is volt alkalmuk, hogy valaha életbe lépjenek. Erős ugyanis a gyanú, hogy nem is azért kötődtél-:. Washingtonon és Moszkván tudniillik valahányszor akkor vett erőt az ellenállhatatlan béketárgyalási vágy, amikor ,,kiegyensúlyozott nehézségekkel’ kellett megküzdeniük, illetve amikor politikai és gazdasági hullámvölgyüknek véletlen egybeesése folytán az egymás közötti versengésben mindkettőjüknek egyidejűleg volt szükségük lélegzetvételre — a folyamatos fegyverkezési verseny újabb nekifutása előtt. Ezt neveztük mi valahányszor nagyboldogan a béteg korszakának, s a „józan ész diadalának”. Mígnem aztán hamarosan kitűnt, hogy szó sincs józan észről, még kevésbé annak diadaláról. Mert amint egyikük túljutott a nehezén, azonnal fittyet hányt minden korlátozási szerződésre, illetve kísérletre, amit aztán a másik fogcsikorgatva tudomásul vett és — mivel a versengésben való egyensúly félrebillenése lényegében a világ felosztásáért folyó verseny elvesztését is jelentené — kénytelen-kelletlen igyekezett lépést tartani ellenlábasával. Szerencsénkre ez legtöbbször sikerült is, úgyhogy immár jó 40 esztendeje „élvezhetjük” a fegyverek erejére épülő kétes értékű békét, ami azért, az élvezet megkérdőjelezése ellenére, kétséget kizárólag mégiscsak sokkal jobb, mint a fegyverek erejére épülő, kétségtelenül élvezhetetlen háború. Igaz ugyan az is, sajnos, hogy ennek a harmadik világbéke egész ideje alatt voltak, s ma is vannak megmondhatói. E bonyolult vitaindítóra pedig azért volt szükség, mert napjainkban szemlátomást elérkeztünk egy újabb, s, úgy tűnik, minden eddiginél veszélyesebb fegyverkezési hajsza rajtjához, mert Reagan elnök kijelentése, hogy az USA a jövő év január elsejétől semmisnek tekinti a SALTO II egyezményt, csak azt jelentheti, hogy a hivatalos Washington felmérése szerint elérkezett az idő, hogy Moszkvával szemben döntő erőfölényre tegyen szert. A Pentagon stratégái nyilván úgy vélik, hogy a nagy horderejű é s nem kevesebb bonyodalmakkal járó , belső reformokkal elfoglalt Gorbacsovék, akiknek súlyos politikai és gazdasági gondjait a csernobili atomkatasztrófa (egyelőre még mindig meghatározhatatlan mértékben) hatványozta, olyan nehézségekkel találták magukat szemben, hogy egy jó ideig képtelenek lesznek érdemében folytatni az óriási eszközöket felemésztő áldatlan fegyverkezési versenyt. Vagy ha mégis, akkor, az említett stratégák szerint, csak olyan belső megszorítások árán, amelyeknek meg kell hozniuk a Washington által óhajtott és kívánatos eredményt. A többi, vagyis mindaz, ami most a Carter és Brezsnyev által hét évvel ezelőtt Bécsben megkötött SALT—II egyezmény körül történik, csupán a nagy játékhoz tartozó, a világ közvéleményének szórakoztatására szánt görögtűz: Washington lépéselőnyét — mivel az említett egyezményt a mai napig sem cikkelyezték be hivatalosan — azzal toldotta meg, hogy szinte egyidejűleg jelentette be: jószándékának bizonyításául visszavonja két (elavult) atommeghajtású tengeralattjáróját, de a szovjet atomtöltetű SS—25-ös rakéták viszonylatában teremtett fölény kiegyenlítése érdekében a legkorszerűbb cirkáló atomtöltetű rakétákkal szereli fel a B—25-ös bombázóit. S mivel erre a SALT—II egyezmény szerint nincs joga, akkor vesszen a SALT—II egyezmény Márpedig, ha a SALT nem él, akkor Genf szelleme is halott. Marad tehát Csernobil szelleme, s az annyira megrémült világ, hogy első pillanatban megdermedve reagálni sem tudott Reaganék legújabb lépésére. De hogy reagálni fog, mert reagálnia kell, az kétségtelen. S nemcsak azért, mert az ilyen kölcsönösen rövidlátó nagyhatalmi számítgatások szerencsére mindeddig alaptalannak bizonyultak, hanem, mert a nemzetközi közvélemény eddig még sohasem volt annyira tudatában az egész világot fenyegető veszélynek, mint most Csernobil után, hogy a nagyhatalmi politika teljes értelmetlensége még szembetűnőbb legyen, arról az Afrika válságos gazdasági helyzetének szentelt rendkívüli ENSZ-közgyűlés is gondoskodott. . A kontinens, amelyen a XXI. század küszöbén, a világ történetében soha nem tapasztalt rohamos műszaki fejlődés korszakában változatlanul arat az éhhalál, továbbra is a legelemibb szükségletek kielégítésére szolgáló támogatásért esdekel. Rendkívül súlyos problémáik megoldására beérnék annyival, amennyit a két nagyhatalom évi fegyverkezési költségvetésének egy jelentéktelen hányada tesz ki. S a tehetősek, akik ezzel még mindig csak egy részecskéjét juttatnák vissza annak, amit az évszázadokig tartó gyarmaturalmi korszakban jogtalanul eltulajdonítottak Afrika népétől, még ezt is megtagadja tőlük. Továbbra is az történik tehát, hogy az afrikai országoknak zöme a drága , és rendszerint eszmeipolitikai behatással „dúsított” — kölcsönökön vásárolt elavult gyárak, sőt számos esetben teljesen hasznavehetetlen befektetések után fizetendő kamatok törlesztésére kénytelen ráfordítani az olcsó nyersanyag kiviteléből származó jövedelmének oroszlánrészét, s valamennyi fejlesztési programjukat feladva könyöradományokból tengetni egyre szűkösebb mindennapjukat. Miközben a jóllakottak és éhezők közötti mindinkább mélyülő szakadék, s az ezzel egyenes arányban növekedő elkeseredés „időzített pokolgépének” szerkezete lassan, de biztosan ketyegi az elkerülhetetlen robbanás közeledtét. A szó szoros értelmében vettz utolsó (öt) percben oldódott meg egy kevésbé drámai, de azért igen lényeges kérdés is: az EGK országainak sebtében összehívott államminiszteri értekezlete e hó 30-ára virradóra végül is úgy döntött, hogy megszünteti a kelet-európai országokból és Jugoszláviából származó mezőgazdasági termékek importálására vonatkozó — e hó 31-éig tartó — tilalmat. Ezzel a „nagylelkű” határozattal párhuzamosan megállapodtak a megengedett sugárszenynyeződés mércéiben is — ezek körül folyt egyébként a legádázabb vita —, úgyhogy végül is a kizárólag politikai jellegű határozatnak „mindössze” az a politikai szépséghibája maradt, hogy Jugoszláviát továbbra is oda sorolták be, ahová semmilyen tárgyilagos mérce és semmilyen „szennyeződésmérés” alapján egyáltalán be nem sorolható. ENGLER Lajos (Reuter telefotó) Libanonban továbbra sincs nyugalom. harcok, merényletek voltak a héten is. A kép egy pokolgépes merénylet után készült Bajrút kereszténylakta negyedében BALKÁNI VISZONYOK AZ EURÓPAI ORSZÁGOKNAK a jelenlegi megnehezült világpolitikai és gazdasági helyzetben új utakat kell keresniük a kölcsönös megértés, az együttműködés megteremtése felé. Ezt a megállapítást az elmúlt másfél évtizedben gyakran hallottuk, valahányszor európai politikai összejövetelen voltunk. Mindahányszor nyomatékosították a részvevők, hogy az óvilág országai számára — geopolitikai és stratégiai helyzetüknél fogva — nem lehet közömbös, hogyan alakulnak az itteni viszonyok, és Európa a széles körű együttműködés példája, avagy a széthúzás jellemzője lesz-e. Miután az elmúlt évtizedek nagy világégésének kétszeri kiindulópontja is volt, érthető, hogy fokozottan figyeli mindazokat a kísérleteket, amelyek a méltányos együttműködésre, a káros tömbpolitika következkezményeinek enyhítésére irányulnak. Ezért is volt annyira fontos számunkra a helsinki együttműködési és biztonsági értekezlet megtartása és az a tény, hogy a 35 részvevő ország első emberei kézjegyükkel látják el a záróokmányt, és ezzel szavatolni kívánták az új irányvételt a kontinens politikai viszonyainak rendezésében. Mint tudjuk, az európai bizalom erősítésének útjára újabb akadályokat gördítettek azok, akiknek nyilván nem érdeke a záróokmányba foglaltak kiteljesedése. Ennek ellenére mégis folynak a kísérletek, a bizalom és a megértés erősítésére, ezzel elvididűleg viszont egyre újabb próbálkozások nehezítik ennek a mindannyiunk számára fontos tevékenységnek a kibontakozását. Geonolstikai és stratégiai jelentőségénél fogva a Balkán nyilván fokmérője annak, hogy Európában meddig jutottunk el a viszonyok tartós javításában. Ez a térség ütközőpontja a Keletnek és a Nyugatnak. Jeképzetes a kultúrák, a gazdasági fölfogások, a politikai ténykedés szempontjából egyaránt. az elmúlt években nagyon sokat beszéltünk a Balkán országainak szorosabb kapcsolatfölvételéről, mondván, hogy ezzel hozzájárulunk a helsinki okmányok következetes megvalósításához is. A javaslatok széles skáláján, a kereskedelmi viszony javításától kezdve, az eszmék szabadabb körforgásán, az emberek könnyebb utazásán át, a Balkán atommentesítéséig minden ötletet megvitattak már, sajnos, elég kevés konkrét eredménnyel. Mert nyilván nincs itt az ideje, hogy a balkáni leszerelésről, atommentes övezetről ábrándozzunk, amikor az itteni országok egymás közötti kapcsolatai többnyire kedvezőtlenül alakulnak, s amikor a szigorúan megvont határok a Balkán térségét Európa legmerevebb és legnehezebben megközelíthető vidékévé teszik. Nem beszélve a szüntelen vitákról, a kedélyek hullámzásáról, arról, hogy a vélt jó viszony és barátság máról holnapra a kiélezett nézeteltérések kátyújába jut. Nem új keletű ez, de annál kellemetlenebb és veszélyesebb. Megannyiszor hangsúlyoztuk már, hogy a jószomszédi viszonyok megőrzése és erősítése nélkülözhetetlen az egyén, tehát egyegy ország számára is. Ilyen szempontból Jugoszlávia közismert külpolitikai elveitől vezérelve igyekszik erősíteni kapcsolatait minden szomszédjával. Sok esetben azonban nem rajtunk áll, hogy ez sikerül-e. Legutóbb például — mint tudjuk — értelmetlen támadás ért bennünket Görögország részéről. Éles szavak hangzottak el és a támadások már a szuverenitás megsértésének határát súrolták. Karamanlisz miniszterelnök kormányzatának évei után, amikor Jugoszlávia és Görögország a legszorosabban együttműködött a balkáni helyzet tartós rendezésében, most Papandreu irányítása alatt ez a kapcsolat, úgy látszik, megrendült. Jugoszlávellenes kampányra hasonlít a legmagasabb rangú, görög tisztségviselők nyilatkozata, amelyben cáfolják a macedón nép létezését, a jugoszláv vezetőségről azt írják, hogy a nagyszerb sovinizmus szószólói, továbbá, hogy a jugoszláv államtákolmány, amely az Ausztriától, Olaszországtól, Magyarországtól, Bulgáriától és Görögországtól leszakított részekből alakult meg. Ezek a nyilatkozatok elhangzottak, és döbbenetes, hogy 40 évvel a második világháború után valaki kezdi fölbolygatni a nemzetközi jogi megállapodásokat, döntéseket, és fölrúg mindent, ami egykor a barátság erősítésének az alapja volt. Főleg az a meglepő, (de megnyugtató is), hogy Görögország nyilvános állásfoglalásának meghirdetése idején Panuliasz külügyminiszter Bécsben a hivatalos megbeszélések végén előadást tartott a nemzetközi politikai társaság ülésén, és egészen más húrokat pengetett, mint athéni főnökei. Hangsúlyozta, hogy Görögország a balkáni együttműködés előmozdításáért küzd, javítja kapcsolatait szomszédaival, elsősorban Romániával, Bulgáriával, Jugoszláviával, sőt Albániával is. Papuliasz példamutatónak minősítette ezt a görög külpolitikai irányvételt. Különösen a Romániával és Jugoszláviával való kapcsolatok hasznos voltát említette, mondván, hogy közösen igyekeznek hozzájárulni az európai béke és biztonság szavatolásához, a Közel-Kelet válságának fölszámolásához, a terrorizmus elleni együttes küzdelemhez stb. FÖLMERÜL A KÉRDÉS, miért keletkezett ez az ellentmondás a kormány és a külügyminisztérium képviselői között, amikor a jugoszláv—görög viszonyról van szó? Nyilván egyéni sértődés vagy elégedetlenség is közrejátszik a kemény nyilatkozatok elhangzásában, de reméljük, hogy a hivatalos és tartós viszony iránti szükségletet a külügyminiszter nyilatkozata után még jobban megszívlelik Athénban is. Mert nehezen fogadhatjuk el az egymástól eltérő mércék alkalmazását déli szomszédunktól és bárkitől. JAKOBSZ István ß Ј 0ll0*0^ "И^!Ј "" ^ 9 MAGYAR SZŐ KÜLPOLITIKA - Fiiteramlás Tajvam EGY KÍNA VAN — hirdették a Kínai NK-ban és Tajvanon egyaránt, így aztán a tengerszoros mindkét oldalán elhangozhatott olyan nyilatkozat, hogy „Tajvan mindig Kína elidegeníthetetlen része volt”. A különbség abban van, hogy a Kínai NK vezetői azt vallották, hogy minél előbb véget kell vetni a tarthatalan állapotnak, amely ezt a szigetet elszakítja az anyaországtól. Tajvan vezetői pedig, hogy a „nemzeti Kína” erői hamarosan partra szállnak Kínában és az országot „felszabadítják a kommunista uralom alól”, és ezzel ismét helyreállítják az ország egységét, így tehát az egyformán hangzó nyilatkozatok mögött áthidalhatatlan ellentét rejlett. A Kínai NK sokáig napról napra ágyúdörgéssel figyelmeztette erre az ellentétre — 1979. január elsejéig kínai tüzérség naponta lőtt két Tajvanhoz tartozó szigetet. Amikor azonban a Kínai NK elfoglalta az őt megillető helyet a Biztonsági Tanácsban, lényegesen megváltozott Tajvan nemzetközi helyzete. Az USA a pekingi kormányt Kína egyetlen képviselőjének ismerte el, „félhivatalossá" degradálva kapcsolatát Tajvannal. A többi ország közül sokan visszavonták Tajvan nemzetközi elismerését és ma csak 24 országnak van vele diplomáciai kapcsolata, sőt közülük csak Dél-Korea ismeri el Tajvant „Kínai Köztársaságnak”. Újabban azonban a tengerszoros mindkét oldalán olyan események játszódnak le, amelyek felvetik annak lehetőségét, hogy megteszik a következő lépést: nem kizárt dolog, hogy Tajvan békésen visszakerül a Kínai NK-ba, egy Államban két rendszer — ez az a megoldás, amit a Kínai NK kínál fel számtalan probléma megoldására, többek között Tajvan helyzeténk rendezésére. Ideológiai alapját Teng Hsziao-ping, a Kínai KP főideológusa úgy fogalmazta meg, hogy „a szocialista rendszer már letette a vizsgát a történelem előtt és nem kell félnie semmilyen kihívástól", vagyis az eddigi dogmatizmussal szemben , amely elítélendő és irtandó „kapitalista csökevényt” látott sok olyasmiben, ami még a szocialista országokban is a mindennapi élet normális tartozéka — gyorsan eljutottak a másik végletbe, amely azt hirdeti, hogy a szocialista rendszer előnye és fölénye annyira nyilvánvaló, hogy nem kell félnie semmilyen versenytől és összehasonlítástól, tehát még az is megengedhető, hogy az ország egyes részein kapitalista rendszer áll fenn, vagyis a két rendszer párhuzamosan létezik ugyanabban az országban. Ezzel összhangban engedélyezték a külföldi tőkebefektetéseket — már eddig 17 milliárd dollárra becsülik — és úgyszólván az egész partvidéket — 14 várost — szabad övezetté nyilvánítottak, ahol a külföldi társaságok szabad kezet kaptak és a külgazdasági kapcsolatok sajátos formái alakultak ki. De ennek alapján találták meg a megoldást Hongkong kérdésére is. A Nagy-Britanniával aláírt megállapodás ugyanis előirányozza, hogy ez a terület 1997- ben visszakerül Kínához, de még legalább 50 évig megtartja mostani rendszerét és nemzetközi helyzetét. Ugyanezt a megoldást akarják érvényteleníteni Macau esetében, amelyről most kezdtek tárgyalásokat Portugáliával, és amelyről nem is akartak tárgyalni, amíg a megoldást meg nem találták, holott a portugál forradalom mindjárt győzelme után felkínálta, hogy e területet visszaadja Kínának. A Tajvannak felkínált megoldás még ennél is messzebb megy, és még a saját hadsereg és rendőrség megtartásának jogát is elismeri a sziget számára. DIKTATÚRA LETT abból, hogy Csang Kai-sek katonáival és azok hozzátartozóival — összesen kétmillió emberrel — 1949-ben menedéket keresett Tajvanon és rátelepedett a sziget hétmillió lakosára. Azóta ugyan szakadatlanul tart a beolvadás folyamata és a régi gárdát a kor is ritkítja, de még mindig az a helyzet, hogy a Kuomintang elnökségének 31 tagja közül csak 14 született Tajvanon. Ez a vezető réteg „a három nincs” politikáját folytatta Kína felé: „nincs tárgyalás, nincs kapcsolat, nincs kompromisszum”. És ezt a politikát a más vonatkozásban is érvényesített rendőrterrorral kényszerítette az ország népére: Tajvanon börtönbüntetés jár minden kapcsolatért a Kínai NK- val. Kína vezetői itt sokkal rugalmasabbak: Hongkong vagy Japán közvetítésével a kapcsolat már olyan szoros, hogy a kereskedelmi forgalmat több milliárd dollárra becsülik és a Kínába látogató tajvaniak útlevelét egyszerűen nem pecsételik le, hogy a kínai látogatásnak ne legyen nyoma. Az elmúlt napokban két olyan esemény játszódott le, amely egyrészt ismét felhívta a figyelmet Tajvan kérdésére, másrészt azt jelezte, hogy valami már változott, még inkább valami változik. Az egyik esemény, hogy Kína és Tajvan képviselőinek első hivatalos találkozóján létrejött az első megállapodás . Kína visszaadott egy Boeing 747-es repülőgépet és legénységének azokat a tagjait, akik nem akartak a gépet Kínába vivő pilótával együtt menedékjogot kérni, ami arra enged következtetni, hogy Tajvan esetleg feladja eddigi merev elzárkózását. A másik esemény pedig, hogy lendületet vett a belső ellenállási mozgalom, nagy tüntetések, megmozdulások voltak, követelve a rendkívüli állapot feloldását, az ország demokratizálását és az anyaországgal való kapcsolat megteremtését. A mozgalom — felbátorodva egyéb diktatúraellenes mozgalmak sikerén — mindenképpen ki akarja harcolni az anakronizmusként ható rendszer megváltozását. CSÚSZIK A FÖLD Tajvanon, a szigetet mind közelebb viszi a kontinenshez. A fejlődés abba az irányba mutat, hogy a mind rugalmasabb pekingi politikával szemben mind nehezebb fenntartani a merev és elvakult politikát. Az eredmény azonban egyelőre bizonytalan. BiLINT István 3