Magyar Szó, 1986. június (43. évfolyam, 148-162. szám)

1986-06-01 / 148. szám

1996. júni­us 14 vasárnap EGY HÉT A VILÁGPOLITIKÁBAN immár egy SALT sem . A­z igazság kedvéért: a stra­tégiai nukleáris fegyverek korlátozására vonatkozó, SALT—I és SALT—II néven job­ban ismert nagyhatalmi egyezmé­nyeknek lényegében nem is volt alkalmuk, hogy valaha életbe lépjenek. Erős ugyanis a gyanú, hogy nem is azért kötődtél-:. Washingtonon és Moszkván tudni­illik valahányszor akkor vett erőt­­ az ellenállhatatlan béketárgyalási vágy, amikor ,,kiegyensúlyozott nehézségekkel’ kellett megküzde­niük, illetve amikor politikai és gazdasági hullámvölgyüknek vé­letlen egybeesése folytán az egy­más közötti versengésben mind­kettőjüknek egyidejűleg volt szük­ségük lélegzetvételre — a folyama­tos fegyverkezési verseny újabb nekifutása előtt. Ezt neveztük mi valahányszor nagyboldogan a bé­­teg­ korszakának, s a „józan ész diadalának”. Mígnem aztán hamarosan ki­tűnt, hogy szó sincs józan észről, még kevésbé annak diadaláról. Mert amint egyikük túljutott a nehezén, azonnal fittyet hányt minden korlátozási szerződésre, illetve kísérletre, amit aztán a másik fogcsikorgatva tudomásul vett és — mivel a versengésben való egyensúly félrebillenése lé­nyegében a világ felosztásáért fo­lyó verseny elvesztését is jelen­tené — kénytelen-kelletlen igye­kezett lépést tartani ellenlábasá­val. Szerencsénkre ez legtöbbször sikerült is, úgyhogy immár jó 40 esztendeje „élvezhetjük” a fegy­verek erejére épülő kétes értékű békét, ami azért, az élvezet meg­kérdőjelezése ellenére, kétséget ki­zárólag mégiscsak sokkal jobb, mint a fegyverek erejére épülő, kétségtelenül élvezhetetlen hábo­rú. Igaz ugyan az is, sajnos, hogy ennek a harmadik világbéke egész ideje alatt voltak, s ma is van­nak megmondhatói. E bonyolult vitaindítóra pe­dig azért volt szükség, mert napjainkban szemlátomást elérkeztünk egy újabb, s, úgy tű­nik, minden eddiginél veszélye­sebb fegyverkezési hajsza rajtjá­hoz, mert Reagan elnök kijelenté­se, hogy az USA a jövő év janu­ár elsejétől semmisnek tekinti a SALTO II egyezményt, csak azt je­lentheti, hogy a hivatalos Wa­shington felmérése szerint elérke­zett az idő, hogy Moszkvával szemben döntő erőfölényre tegyen szert. A Pentagon stratégái nyil­ván úgy vélik, hogy a nagy hord­erejű é s nem kevesebb bonyo­dalmakkal járó , belső refor­mokkal elfoglalt Gorbacsovék, akiknek súlyos politikai és gaz­dasági gondjait a csernobili atom­katasztrófa (egyelőre még mindig meghatározhatatlan mértékben) hatványozta, olyan nehézségek­kel találták magukat szemben, hogy egy jó ideig képtelenek lesz­nek érdemében folytatni az óriási eszközöket felemésztő áldatlan fegyverkezési versenyt. Vagy ha mégis, akkor, az említett straté­gák szerint, csak olyan belső meg­szorítások árán, amelyeknek meg kell hozniuk a Washington által óhajtott és kívánatos eredményt. A többi, vagyis mindaz, ami most a Carter és Brezsnyev által hét évvel ezelőtt Bécs­­ben megkötött SALT—II egyez­mény körül történik, csupán a nagy játékhoz tartozó, a világ közvéleményének szórakoztatására szánt görögtűz: Washington lé­péselőnyét — mivel az említett egyezmén­yt a mai napig sem cik­­kelyezték be hivatalosan — az­zal toldotta meg, hogy szinte egyidejűleg jelentette be: jószán­dékának bizonyításául visszavonja két (elavult) atommeghajtású ten­geralattjáróját, de a szovjet atom­­töltetű SS—25-ös rakéták viszony­latában teremtett fölény kiegyen­lítése érdekében a legkorszerűbb cirkáló atomtöltetű rakétákkal sze­reli fel a B—25-ös bombázóit. S mivel erre a SALT—II egyez­mény szerint nincs joga, akkor vesszen a SALT—II egyezmény Márpedig, ha a SALT nem él, akkor Genf szelleme is halott. Marad tehát Csernobil szelleme, s az annyira megrémült világ, hogy első pillanatban megdermed­ve reagálni sem tudott Reaganék legújabb lépésére. De hogy rea­gálni fog, mert reagálnia kell, az kétségtelen. S nemcsak azért, mert az ilyen kölcsönösen rövidlátó nagyhatalmi számítgatások sze­rencsére mindeddig alaptalannak bizonyultak, hanem, mert a nem­zetközi közvélemény eddig még sohasem volt annyira tudatában az egész világot fenyegető ve­szélynek, mint most Csernobil után, hogy a nagyhatalmi politi­­­­ka teljes értelmetlensége még szembetűnőbb legyen, arról az Afrika válságos gazdasá­gi helyzetének szentelt rendkívüli ENSZ-közgyűlés is gondoskodott. . A kontinens, amelyen a XXI. szá­zad küszöbén, a világ történetében soha nem tapasztalt rohamos mű­szaki fejlődés korszakában válto­­zatlanul arat az éhhalál, tovább­ra is a legelemibb szükségletek kielégítésére szolgáló támogatás­ért esdekel. Rendkívül súlyos problémáik megoldására beérnék annyival, amennyit a két nagyha­talom évi fegyverkezési költség­vetésének egy jelentéktelen há­nyada tesz ki. S a tehetősek, akik ezzel még mindig csak egy ré­szecskéjét juttatnák vissza annak, amit az évszázadokig tartó gyar­­maturalmi korszakban jogtalanul eltulajdonítottak Afrika népétől, még ezt is megtagadja tőlük. To­vábbra is az történik tehát, hogy az afrikai országoknak zöme a drága , és rendszerint eszmei­­politikai behatással „dúsított” — kölcsönökön vásárolt elavult gyá­rak, sőt számos esetben teljesen hasznavehetetlen befektetések után fizetendő kamatok törleszté­sére kénytelen ráfordítani az ol­csó nyersanyag kiviteléből szár­mazó jövedelmének oroszlánré­szét, s valamennyi fejlesztési programjukat feladva könyörado­­mányokból tengetni egyre szűkö­sebb mindennapjukat. Miközben a jóllakottak és éhe­zők közötti mindinkább mélyülő szakadék, s az ezzel egyenes arányban növekedő elkeseredés „időzített pokolgépének” szerkeze­te lassan, de biztosan ketyegi az elkerülhetetlen robbanás közeled­tét. A szó szoros értelmében vett­­z utolsó (öt) percben oldódott meg egy kevésbé drámai, de azért igen lényeges kérdés is: az EGK országainak sebtében össze­hívott államminiszteri értekezlete e hó 30-ára virradóra végül is úgy döntött, hogy megszünteti a kelet-európai országokból és Ju­goszláviából származó mezőgazda­­sági termékek importálására vo­natkozó — e hó 31-éig tartó — tilalmat. Ezzel a „nagylelkű” ha­tározattal párhuzamosan megálla­podtak a megengedett sugárszeny­­nyeződés mércéiben is — ezek körül folyt egyébként a legádá­zabb vita —, úgyhogy végül is a kizárólag polit­ikai jellegű hatá­rozatnak „mindössze” az a poli­tikai szépséghibája maradt, hogy Jugoszláviát továbbra is oda so­rolták be, ahová semmilyen tár­gyilagos mérce és semmilyen „szenny­eződésmérés” alapján­­ egyáltalán be nem sorolható. ENGLER Lajos (Reuter telefotó) Libanonban továbbra sincs nyugalom. harcok, merényletek voltak a héten is. A kép egy pokolgépes merénylet után készült Bajrút kereszténylakta negyedében BALKÁNI VISZONYOK AZ EURÓPAI ORSZÁGOK­NAK a jelenlegi megnehezült vi­lágpolitikai és gazdasági helyzet­ben új utakat kell keresniük a kölcsönös megértés, az együttmű­ködés megteremtése felé. Ezt a megállapítást az elmúlt másfél évtizedben gyakran hallot­tuk, valahányszor európai politi­kai összejövetelen voltunk. Mind­ahányszor nyomatékosították a részvevők, hogy az óvilág orszá­gai számára — geopolitikai és stratégiai helyzetüknél fogva — nem lehet közömbös, hogyan ala­kulnak az itteni viszonyok, és Eu­rópa a széles körű együttműködés példája, avagy a széthúzás jel­lemzője lesz-e. Miután az elmúlt évtizedek nagy világégésének két­szeri kiindulópontja is volt, ért­hető, hogy fokozottan figyeli mindazokat a kísérleteket, ame­lyek a méltányos együttműködés­re, a káros tömbpolitika követ­­kezkezményeinek enyhítésére irá­nyulnak. Ezért is volt annyira fontos számunkra a helsinki együttműködési és biztonsági ér­tekezlet megtartása és az a tény, hogy a 35 részvevő ország első emberei kézjegyükkel látják el a záróokmányt, és ezzel szavatolni kívánták az új irányvételt a kon­tinens politikai viszonyainak ren­dezésében. Mint tudjuk, az európai biza­lom erősítésének útjára újabb akadályokat gördítettek azok, akiknek nyilván nem érdeke a záróokmányba foglaltak kitelje­sedése. Ennek ellenére mégis folynak a kísérletek, a bizalom és a megértés erősítésére, ezzel elvididűleg viszont egyre ú­jabb próbálkozások nehezítik ennek a mindannyiunk számára fontos te­­vékenységnek a kibontakozását. Geonolstikai és stratégiai jelentő­ségénél­­ fogva a Balkán nyilván fokmérője annak, hogy Európá­ban meddig jutottunk el a vi­­szonyok tartós javításában. Ez a térség ütközőpontja a Keletnek és a Nyugatnak. Jek­épzetes a kultúrák, a gazdasági fölfogások, a politikai ténykedés szempontjá­ból egyaránt. az elmúlt években na­gyon sokat beszéltünk a Balkán országainak szorosabb kapcsolat­­fölvételéről, mondván, hogy ezzel hozzájárulunk a helsinki okmá­nyok következetes megvalósításá­hoz is. A javaslatok széles skálá­ján, a kereskedelmi viszony javí­tásától kezdve, az eszmék sza­badabb körforgásán, az emberek könnyebb utazásán át, a Balkán atommentesítéséig minden ötletet megvitattak már, sajnos, elég ke­vés konkrét eredménnyel. Mert nyilván nincs itt az ideje, hogy a balkáni leszerelésről, atommentes övezetről ábrándozzunk, amikor az itteni országok egymás közöt­ti kapcsolatai többnyire kedve­zőtlenül alakulnak, s amikor a szigorúan megvont határok a Balkán térségét Európa legmere­vebb és legnehezebben megköze­líthető vidékévé teszik. Nem be­szélve a szüntelen vitákról, a ke­délyek hullámzásáról, arról, hogy a vélt jó viszony és barátság má­ról holnapra a kiélezett nézetelté­rések kátyújába jut. Nem új kele­tű ez, de annál kellemetlenebb és veszélyesebb. Megannyiszor hangsúlyoztuk már, hogy a jószomszédi viszo­nyok megőrzése és erősítése nél­külözhetetlen az egyén, tehát egy­­egy ország számára is. Ilyen szempontból Jugoszlávia közis­mert külpolitikai elveitől vezé­relve igyekszik erősíteni kapcso­latait minden szomszédjával. Sok esetben azonban nem rajtunk áll, hogy ez sikerül-e. Legutóbb például — mint tudjuk — értel­metlen támadás ért bennünket Görögország részéről. Éles szavak hangzottak el és a támadások már a szuverenitás megsértésé­nek határát súrolták. Karaman­­lisz miniszterelnök kormányzatá­nak évei után, amikor Jugoszlá­via és Görögország a legszorosab­ban együttműködött a balkáni helyzet tartós rendezésében, most Papandreu irányítása alatt ez a kapcsolat, úgy látszik, megren­dült. Jugoszlávellenes kampányra hasonlít a legmagasabb rangú, görög tisztségviselők nyilatkozata, amelyben cáfolják a macedón nép létezését, a jugoszláv vezetőségről azt írják, hogy a nagyszerb so­vinizmus szószólói, továbbá, hogy a jugoszláv állam­tákolmány, amely az Ausztriától, Olaszország­tól, Magyarországtól, Bulgáriától és Görögországtól leszakított ré­szekből alakult meg. Ezek a nyilatkozatok elhangzot­tak, és döbbenetes, hogy 40 évvel a második világháború után va­laki kezdi fölbolygatni a nem­zetközi jogi megállapodásokat, döntéseket, és fölrúg mindent, ami egykor a barátság erősítésé­nek az alapja volt. Főleg az a meglepő, (de megnyugtató is), hogy Görögország nyilvános ál­lásfoglalásának meghirdetése ide­jén Panuliasz külügyminiszter Bécsben a hivatalos megbeszélé­sek végén előadást tartott a nem­zetközi politikai társaság ülésén, és egészen más húrokat penge­tett, mint athéni főnökei. Hang­súlyozta, hogy Görögország a bal­káni együttműködés előmozdítá­sáért küzd, javítja kapcsolatait szomszédaival, elsősorban Romá­niával, Bulgáriával, Jugoszláviá­val, sőt Albániával is. Papuliasz példamutatónak minősítette ezt a görög külpolitikai irányvételt. Különösen a Romániával és Jugo­szláviával való kapcsolatok hasznos voltát említette, mondván, hogy közösen igye­keznek hozzájárulni az eu­rópai béke és biztonság szava­tolásához, a Közel-Kelet válságá­nak fölszámolásához, a terroriz­mus elleni együttes küzdelemhez stb. FÖLMERÜL A KÉRDÉS, mi­ért keletkezett ez az ellentmon­dás a kormány és a külügymi­nisztérium képviselői között, ami­kor a jugoszláv—görög viszonyról van szó? Nyilván egyéni sértődés vagy elégedetlenség is közreját­szik a kemény nyilatkozatok el­hangzásában, de reméljük, hogy a hivatalos és tartós viszony irán­ti szükségletet a külügyminisz­ter nyilatkozata után még jobban megszívleli­k Athénban is. Mert nehezen fogadhatjuk el az egy­­mástól eltérő mércék alkalmazá­sát déli szomszédunktól és bárki­től. JAKOBSZ István ß Ј 0ll0*0^ "И^!Ј "" ^ 9 MAGYAR SZŐ KÜLPOLITIKA - Fiiteramlás Tajvam EGY KÍNA VAN — hirdették a Kínai NK-ban és Tajvanon egy­aránt, így aztán a tengerszoros mindkét oldalán elhangozhatott olyan nyilatkozat, hogy „Tajvan mindig Kína elidegeníthetetlen része volt”. A különbség abban van, hogy a Kínai NK vezetői azt vallották, hogy minél előbb véget kell vetni a tarthatalan állapot­nak, amely ezt a szigetet elszakít­ja az anyaországtól. Tajvan veze­tői pedig, hogy a „nemzeti Kína” erői hamarosan partra szállnak Kínában és az országot „felszaba­dítják a kommunista uralom alól”, és ezzel ismét helyreállítják az ország egységét, így tehát az egy­formán hangzó nyilatkozatok mö­gött áthidalhatatlan ellentét rej­lett. A Kínai NK sokáig napról nap­ra ágyúdörgéssel figyelmeztette erre az ellentétre — 1979. január elsejéig kínai tüzérség naponta lőtt két Tajvanhoz tartozó szige­tet. Amikor azonban a Kínai NK elfoglalta az őt megillető helyet a Biztonsági Tanácsban, lényege­sen megváltozott Tajvan nemzet­közi helyzete. Az USA a pekingi kormányt Kína egyetlen képvise­lőjének ismerte el, „félhivatalos­sá" degradálva kapcsolatát Taj­­vannal. A többi ország közül sokan visszavonták Tajvan nemzetközi elismerését és ma csak 24 ország­nak van vele diplomáciai kapcso­lata, sőt közülük csak Dél-Korea ismeri el Tajvant „Kínai Köztár­saságnak”. Újabban azonban a tengerszoros mindkét oldalán olyan események játszódnak le, amelyek felvetik annak lehetősé­gét, hogy megteszik a következő lépést: nem kizárt dolog, hogy Tajvan békésen visszakerül a Kí­nai NK-ba, egy Államban két rend­szer — ez az a megoldás, amit a Kínai NK kínál fel számtalan probléma megoldására, többek kö­zött Tajvan helyzeténk rendezé­sére. Ideológiai alapját Teng Hsziao-ping, a Kínai KP főideoló­­gusa úgy fogalmazta meg, hogy „a szocialista rendszer már letette a vizsgát a történelem előtt és nem kell félnie semmilyen kihí­vástól", vagyis az eddigi dogmatiz­­mussal szemben , amely elíté­lendő és irtandó „kapitalista csö­­kevényt” látott sok olyasmiben, ami még a szocialista országokban is a mindennapi élet normális tartozéka — gyorsan eljutottak a másik végletbe, amely azt hirdeti, hogy a szocialista rendszer előnye és fölénye annyira nyilvánvaló, hogy nem kell félnie semmilyen versenytől és összehasonlítástól, tehát még az is megengedhető, hogy az ország egyes részein ka­pitalista rendszer áll fenn, vagyis a két rendszer párhuzamosan lé­tezik ugyanabban az országban. Ezzel összhangban engedélyez­ték a külföldi tőkebefektetéseket — már eddig 17 milliárd dollárra becsülik — és úgyszólván az egész partvidéket — 14 várost — szabad övezetté nyilvánítottak, ahol a külföldi társaságok szabad kezet kaptak és a külgazdasági kapcsolatok sajátos formái ala­kultak ki. De ennek alapján ta­lálták meg a megoldást Hongkong kérdésére is. A Nagy-Britanniával aláírt megállapodás ugyanis elő­irányozza, hogy ez a terület 1997- ben visszakerül Kínához, de még legalább 50 évig megtartja mosta­ni rendszerét és nemzetközi hely­zetét. Ugyanezt a megoldást akar­ják érvényteleníteni Macau eseté­ben, amelyről most kezdtek tár­gyalásokat Portugáliával, és amelyről nem is akartak tárgyalni, amíg a megoldást meg nem talál­ták, holott a portugál forradalom mindjárt győzelme után felkínál­ta, hogy e területet visszaadja Kínának. A Tajvannak felkínált megoldás még ennél is messzebb megy, és még a saját hadsereg és rendőrség megtartásának jogát is elismeri a sziget számára. DIKTATÚRA LETT abból, hogy Csang Kai-sek katonáival és azok hozzátartozóival — összesen két­millió emberrel — 1949-ben me­nedéket keresett Tajvanon és rá­telepedett a sziget hétmillió la­kosára. Azóta ugyan szakadatla­nul tart a beolvadás folyamata és a régi gárdát a kor is ritkítja, de még mindig az a helyzet, hogy a Kuomintang elnökségének 31 tagja közül csak 14 született Taj­vanon. Ez a vezető réteg „a három nincs” politikáját folytatta Kína felé: „nincs tárgyalás, nincs kap­csolat, nincs kompromisszum”. És ezt a politikát a más vonatkozás­ban is érvényesített rendőrterror­ral kényszerítette az ország né­pére: Tajvanon börtönbüntetés jár minden kapcsolatért a Kínai NK- val. Kína vezetői itt sokkal ru­galmasabbak: Hongkong vagy Ja­pán közvetítésével a kapcsolat már olyan szoros, hogy a kereske­delmi forgalmat több milliárd dol­lárra becsülik és a Kínába láto­gató tajvaniak útlevelét egyszerű­en nem pecsételik le, hogy a kí­nai látogatásnak ne legyen nyoma. Az elmúlt napokban két olyan esemény játszódott le, amely egy­részt ismét felhívta a figyelmet Tajvan kérdésére, másrészt azt jelezte, hogy valami már válto­zott, még inkább valami változik. Az egyik esemény, hogy Kína és Tajvan képviselőinek első hivata­los találkozóján létrejött az első megállapodás . Kína visszaadott egy Boeing 747-es repülőgépet és legénységének azokat a tagjait, akik nem akartak a gépet Kínába vivő pilótával együtt menedékjo­got kérni, ami arra enged követ­keztetni, hogy Tajvan esetleg fel­adja eddigi merev elzárkózását. A másik esemény pedig, hogy len­dületet vett a belső ellenállási mozgalom, nagy tüntetések, meg­mozdulások voltak, követelve a rendkívüli állapot feloldását, az ország demokratizálását és az anyaországgal való kapcsolat megteremtését. A mozgalom — felbátorodva egyéb diktatúraelle­nes mozgalmak sikerén — min­denképpen ki akarja harcolni az anakronizmusként ható rendszer megváltozását. CSÚSZIK A FÖLD Tajvanon, a szigetet mind közelebb viszi a kontinenshez. A fejlődés abba az irányba mutat, hogy a mind ru­galmasabb pekingi politikával szemben mind nehezebb fenntar­tani a merev és elvakult politikát. Az eredmény azonban egyelőre bizonytalan. B­iLINT István 3

Next