Magyar Szó, 1986. szeptember (43. évfolyam, 240-254. szám)

1986-09-13 / 252. szám

20 MAGYAR SZÓ 1986. szeptember 13., szombat A közéleti személyiségek ellen politikai okokból elkövetett gyilkos támadásnak bizonyíthatóan többezer éves múltja van. Az ókori merényle­tek sorában Julius Caesar halála csupán egy látványos epizód volt; az ókori történelem útját politikai gyilkosságok szegélyezték — akárcsak a jelenkorinak. Olybá tűnik, a politikai merénylet indítékai valamikor egyér­telműbbek voltak — manapság viszont már nem biztos, hogy világos a merénylet háttere. Merénylet elkövetésére vállalkozni nem könnyű dolog, legalábbis nem azok számára, akiket nem sorolhatunk egy legyintéssel a bűnözők közé. A támadó célja nem feltétlenül a gyűlölt és megvetett poli­tikus puszta halála, tettének elkövetésével esetleg figyelmeztetni kíván az elviselhetetlen viszonyokra. De megváltoztathatja-e csakugyan egy magá­nyos merénylő lövése az uralkodó politika irányát? Erről szól jelenlegi folytatásos tárcánk. (40) King fölegyenesedett, a torkához ka­pott, majd a földre zuhant. Valaki tö­rülközőért rohant a fürdőszobába megpróbálta elállítani az erős vérzést. King sofőrje, aki mellette állt, késő­bb elmondta, hogy a lelkész meglepettnek látszott, és hihetetlenül lassan hanyat­lott el. A közeli St. Joseph's Hospital­­ba szállították, de az orvosok már egy órával a merénylet után közölték hogy Martin Luther King halott. A táma­dó pontosan célzott, egyetlen lövéssel szertefoszlatta a fekete Amerika remé­nyeit, és jelt adott az Egyesült Álla­mokban élő négerek mindmáig legna­gyobb felkelésére. Mint már annyiszor, a törvény őrei ezúttal is siettek kijelenteni, hogy a merénylő egymaga cselekedett, a gyil­kosság nem szervezett összeesküvés eredménye. Ramsey Clark igazságügy­­miniszter ilyen értelemben tett nyilat­­kozata azonban meglehetősen elhamar­kodottnak bizonyult. A rendőrség ugyan elég kompromittáló tárgyat ta­lált, a gyilkos a tetthelyen hagyta a puskát, a töltényhüvelyt, az utazótás­kát és távcsövet, hátrahagyta ujjle­­nyomatát, sőt egész tenyerének lenyo­matát, ő magát azonban eltűnt. S a helyzet az FBI nyomozóira nézve egy­re kedvezőtlenebbül alakult. Egyelőre csak néhány alapvető tényt sikerült megállapítaniuk. 1968. április 4-én kb. 15.15-kor a Lorraine-mio­ellel szemben levő olcsó memphisi Il­bel­­penzióba egy jól öltözött fiatalember érkezett, John Willard néven iratko­zott be, és szobát bérelt. Hat óra sáj­ban, kezében puskával, bement a kö­zös fürdőszobába. Bezárta maga mö­gött az ajtót, az ablakhoz állt, és fi­gyelte a szemközti motelt. Ak­­kor King lelkész megjelent az erkében, nyugodtan, pontosan célba vette és megnyomta a ravaszt. Jól célzott A vendégek a lövést hallva összefu­tottak, a gyilkos azonban rájuk kiál­tott, hogy tűnjenek el — a puskát még mindig a kezében tartotta — és ki­szaladt az utcára. Útközben először a fegyverét dobta el a Canipe Amuse­ments Company bejáratánál, majd a táskáját is, beugrott fehér For­d Mus­­tangjába, és délkeleti irányban kihaj­­tott a városból. Sok ember látta, néhányan közülük személyleírást is adtak róla a rendőr­ségnek, s jelentették, hogy merre ment. A nyomozók mégis hamis nyo­mon indultak el. Mint később kide­rült, az FBI minden hájjal megkent ügynökei egyenesen belerohantak a nekik állított csapdába. Ez a körül­mény pedig kétségessé teszi Clark mi­niszter azon állítását, hogy nem ki­tervelt összeesküvésről volt szó. Alig­hogy követni kezdték a tettes nyoma­it, egy ismeretlen rádióamatőr bele­kiáltotta az éterbe, hogy készüléke véletlenül vette egy rádióadóval ellá­tott kék Plymouth vezetőjének ismé­telt hívását, hogy üldözőbe vett egy gyorsan haladó, a városból északi irányba tartó Ford Mustangot. Az amatőr jelentését a 160. számú rendőrkocsi fogta, s átadta a hírt az FBI központjának, amely elrendelte a merénylő üldözését. Csakhogy a gyil­kos éppen ellenkező irányba mene­kült. A félrevezető jelentés célja az volt, hogy a tettesnek egérutat bizto­sítson. A rendőrség elvesztette az el­ső menetet. Később megállapították, hogy az üldözött Mustangról szóló jelentést nem mozgó autó, hanem rög­zített állomás adta le, vagyis csalás­nak estek áldozatul. 1968-ban a Ford Mustang volt a legkelendőbb amerikai kocsi, csak Memphisben legalább négyszáz fehér színű futott belőle. Nem volt tehát könnyű megtalálni az igazit. A rend­őrség alighanem megtett minden tőle telhetőt, de a merénylő nyomára csak egy hét múlva bukkant rá. Atlantá­ban, hétszáz kilométerre M­emphistől az őrjárat egy fehér Ford Mustangot talált, az autót a tanúk vallomása sze­rint kb. tizenkét órával a merénylet után egy jól öltözött fiatalember hagy­ta el a parkolóhelyen. A nyilvántartó iroda közölte, hogy ez az Alabama 1—38993 rendszámú fehér gépkocsi Eric Starre Galt birminghami (Ala­bama), állás nélküli tengerész tulajdo­na. Elmentek Birminghambe, és megál­lapították, hogy 1967. augusztus 26-án egy bizonyos Galt csakugyan beköl­tözött az Economy Grill and Rooms legényszállás Highland Avenue 2608. számú épületébe. Az állás nélküli tengerész, aki ezt az egzotikus nevet viselte (később bevallotta, hogy két ismert detektívrestény-hős nevéből ál­lította össze), nyilván nem szűkölkö­dött anyagi javakban. Négy nap múl­va megjelent William D. Paisley hasz­nált kocsikat árusító üzletében, kivá­lasztott egy egyéves, alig használt 1966-os Mustangot, beült a volán mö­gé, megkerülte a háztömböt, nem al­kudozott, azt mondta, oké, a zsebébe nyúlt, és letett az asztalra kétezer dollárt készpénzben. A rendőrség kihallgatta a tulajdo­nost, akinél Galt szobát bérelt, és megállapította, hogy a hetvenkét éves Peter Cherpes végezte bérlője intézni­valóit. Az állás nélküli tengerész alig­ha volt híjával a pénznek. Az Ala­bama állam területén érvényes haj­tási engedélyért is Cherpest küldte, és ez alkalommal megemlítette, hogy louisianai jogosítványa már van. A közlekedési hivatalban bukkantak fel tehát először a keresett egyén adatai: Eric Starre Galt, született 1931. jú­lius 21-én. 180 cm magas, kék szemű, 80 kg súlyú. Lehettek ezek hamis adatok is. Az FBI ugyanis egyidejű­leg megállapította, hogy kartotékjában nincs ilyen nevű ember, s Louisianá­­ban sohasem adtak ki erre a névre szóló hajtási engedélyt. Az a férfi, akit Eric Starvo Galt­­nek hívtak, vagy legalábbis annak ad­ta ki magát, s a fehér Mustang tu­lajdonosa volt, 1967. október 7-én el­hagyta a birminghami legényszállást, azt mondta Cherpesnek, Mobile kikö­tővárosba utazik, hogy valamelyik ha­jón munkát keressen, de ehelyett Ka­liforniába ment. Az FBI adatai szerint ott beiratkozott a National Dance Stu­dios tánciskolába, és február 12-éig látogatta is a tanfolyamot, amelyért 465 dollárt fizetett. De röviddel ez­után egy újabb önművelő célzatú be­fektetést is megengedett magának. Los Angelesben bukkant fel, és látogatni kezdte az International School of Bar­­tending nevű csaposiskolát, ahol 225 dollár tandíjat fizetett. Galt, az ismeretlen tengerész tehát nemcsak felettébb gyanúsan, hanem teljesen érthetetlenül is viselkedett. Mexikót járja egy fehér Mustangon, aztán váratlanul New Orleansban bukkan fel. Miért? Később —­ valószí­nűleg a Kennedy elnök elleni merény­let hátterében történtek hatására — olyan nézetek láttak napvilágot, hogy éppen New Orleansben volt az össze­esküvők vezérkarának székhelye, s ál­lítólag ott fizettek ki a rasszisták a bérgyilkosnak ötezer dollárt. Ezt a feltevést azonban nem sikerült bebi­zonyítani. (Folytatjuk) Thomas Harris A vörös sárkány (23) 10 10. FEJEZET A Washingtonból Birmingham felé tar­tó repülőgép félig üres volt. Graham egy ablakülést választott, mellette nem ült senki. Nem vette el a légikisasszony által kí­nált fonnyadt szendvicset, a Jacobi-dosz­­sziét tette maga elé a lecsapható asztal­kára. A dosszié belső fedőlapjára felje­gyezte a Jacobiék és Leedsék közötti hasonlóságokat. Mindkét házaspár egyetemi végzett­sége fele járt, mindkettőnek gyermekei voltak — két fiú ás egy lány. Edward Jacobinak az előző házasságából volt még egy fia, aki bentlakásos főiskolán tanult, az mikor meggyilkolták a családot. Mindkét házaspárt egyetemi végzett­ségű volt, mindkét család szép előváros­ban, kétszintes családi házban lakott Mrs. Jacobi is, Mrs. Leeds is csinos volt. A két családnak nagyjából azonos hitelkártyái voltak, ugyanazon népszerű képes hetilapokra fizettek elő. Ezzel vége is szakadt a hasonlóságnak Charles Leeds adóügyi jogtanácsos, Ed­ward Jacobs viszont mérnök és fémipari szakember volt. Az atlantai család pres­­biteriánus, a birminghami katolikus volt. Leedsék egész életükben Atlantá­ban éltek, míg Jacobiék alig három hó­napja költöztek Birminghambe. Dertroit­­ból helyezték át a családfőt oda. A „véletlen” szó úgy koppant Gra­ham agyában, mint vízcseppek egy csöpö­gő csapból. „Az áldozatok véletlenszerű kiválasztása”, „semmiféle nyilvánvaló indíték” — az afféle kifejezéseket új­ságok használják, a gyilkossági csopor­tok nyomozói dühösen és elkeseredetten köpnek az ilyesmire. A „véletlen” azonban nem is volt pon­tos meghatározás. Graham jól tudta hogy a tömeggyilkosok és a többszörös gyilkosok nem véletlenszerűen szemelik ki áldozataikat. Aki meggyilkolta Jacobiékat és Leedsé­­ket, olyasmit látott mindkét családban, ami vonzotta és arra késztette, hogy meg­ölje őket. Esetleg jól ismerte őket — Graham remélte, hogy így volt —, de az is lehet, hogy teljességgel idegenek vol­tak számára. Abban azonban bizonyos volt, hogy a gyilkos tette elkövetése előtt már látta őket. Azért választotta ki őket, mert valami volt ezekben az em­berekben, ami vonzotta őt, s a dolog középpontjában a nők álltak. Vajon mi lehetett az? A bűntényben mutatkozott némi elté­rés Edward Jacobbst akkor lőtték le, ami­kor zseblámpájával világítva lefelé jött a lépcsőn — feltehetőleg fölébredt va­lami zajra. Mrs. Jacobit és gyermekeit fejbe lőt­ték, Mrs. Leeds az altestébe kapta a golyót. Mindkét esetben kilenc millimé­teres automata pisztoly volt a fegyvere. A sebekben házilag készített hangtompí­tóból származó acéllapot nyomait ta­lálták. A löredékhüvelyeken nem akadtak ujjlenyomatra. Kést csak Charles Leeds esetében hasz­nált a gyilkos. Đr. Princi szerint vékony pengéjű, igen éles kés lehetett, feltehető­leg filézökés. Eltérőek voltak a házba való behatolások módszerei is. Jacobiék­­nál egy földszinti zárt terasz ajtaját fe­szítette ki a tettes, Leedséknél üvegvágót használt. A birminghami bűntényről készült fel­vételeken Graham nem látott annyi vért, mint Leedséknél, de a hálószoba falain, a padlótól vagy másfél-két lábnyi ma­gasságban is vérnyomok látszottak. Ezek szerint Birminghamben is közönsége lehetett a gyilkosnak. A birminghami rendőrség megvizsgálta a tetemeket, van-e rajtuk ujjlenyomat, megnézték a körmü­ket is, de semmit sem találtak. Mivel a birminghami temetés nyáron történt, az efféle nyomok, mint amilyeneket a Leeds gyereken találtak, bizonyára megsemmi­sültek már. _____ Mindkét helyen ugyanazt a szőke ha­jat, ugyanazt a nyálnyo­mot, ugyanazt az ondót találták. Graham a két családról készült mo­solygós fényképeket az előtte levő szék támlájánál­ támasztotta, s a repülőgép lebegő csöndjében hosszú perceken át meredt rájuk. Vajon mi lehetett az, ami a gyilkost éppen hozzájuk vonzotta? Graham erő­nek erejével hinni akart abban, hogy igenis létezik közös tényező, s hogy ha­marosan meg is fogja azt találni. Máskülönben kénytelen lesz újabb há­zakba belépve szemügyre venni azt, amit a Csorbafogó otthagyott neki. Graham útmutatást kapott a birming­hami kirendeltségtől, s­ már a repülőtér­­ről bejelentkezett telefonon a rendőrsé­gen. A masszív bérkocsi légkondicionáló berendezésének szerelői vizet fröcsköltek a kezére és karjára. Elsőként a Denison Avenue-n, a Gee­han ingatlanügynökség előtt állt meg. A magas, kopasz Geehan türkizkék szőnyegén sietve indult Graham üdvöz­lésére. Mosolya lehervadt, amikor Graham elővillantotta igazolványát és elkérte tő­le a Jacobi ház kulcsát. — Lesznek ott ma egyenruhás zsaruk is? — érdeklődött, és tenyerével nyom­kodta a feje búbját. — Nem tudom. — Istenemre, remélem, hogy nem lesz­nek. Merthogy ma délután úgy néz ki, hogy két érdeklődőnek is megmutathatom. Szép kis ház. Az emberek meglátják, és elfelejtik azt a másik dolgot. Múlt csü­törtökön Dulothból járt itt egy házaspár, jómódú nyugdíjasok, meg voltak veszve a Napfény-övezetért. Éppen befelé kalau­zoltam őket, jelzálogkölcsönről beszél­gettünk, úgy érzem, az a pasas akár egy­­harmadot is leszurkolhatott volna elő­legként, amikor megjelent a járőrkocsi, és már bent is voltak a zsaruk. A há­zaspár meg kérdezősködött, és atyaúris­ten, micsoda válaszokat kaptak. Azok a derék rendőrök töviről hegyire elmond­ták nekik az egészet, még azt is, hogy ki hol feküdt. Azok meg -h isten vele Geehan, nagyon köszönjük a fáradtságát. Megpróbáltam megmutatni nekik, meny­nyire biztonságossá tettük a házat, de meg sem hallgattak. Már indultak is re­megő lábbal át a murván, uzsgyi be a Sedan de Val-jükbe. — Érdeklődött iránta egyedülálló is? — Tőlem nem kérdeztek semmit. Ez ugyanis kollektív eladási listán szereplő ház. De nem hiszem. A rendőrség nem engedte, hogy nekifogjunk a festésnek, вет is tudom, miért, belül csak múlt hét kedden végeztünk. Kétszer is, néhol há­romszor is leradíroztuk a belső falakat. Kívülről még most is dolgozunk rajta. Valóságos látványosság lesz. — Ki Mr. Jacobi végrendeleti végre­hajtója? — Byron Metcalf, a Metcalf-Barnes­­cégtől. Mit gondol, mennyi időt tölt majd odakint? — Nem tudom. Amíg nem végeztem. — A kulcsot csak dobja be a posta­ládába. Fölösleges ide visszajönnie. Amint Graham Jacobiék háza felé haj­tott, határozottan az az érzése támadt, hogy kihűlt nyomot követ. A város leg­szélén volt a ház, olyan kerületben, ame­lyet csak nemrégiben csatoltak Birming­hamhez. Egy ízben megállt az országúton a térképen kellett keresgélnie, hogy megtalálja a leágazást egy másodrendű aszfaltozott útra. Több dorat egy hónap telt el, hogy megölték őket. Mit is csinált ő éppen ak­­kor,ai Iker-dízelmotort emelt be egy hat­vanöt lábas Rybovica testébe, jelzett az odafenn a darun ülő Ariagának, hogy ereszkedjen lejjebb még egy fél hü­velyket. Késő délután Molly is kijött hozzá, Ariagával hármasban üldögéltek a félig kész hajó kormányfülkéjében egy védőponyva alatt, és nagy garnélarákokat ettek, amelyeket Molly hozott nekik, meg hideg Dos Equis sört ittak hozzá. Ariaga elmagyarázta, hogyan lehet a leggyorsabban megpucolni a homárt, a fedélzeti fűrészporban fölrajzolta a ho­már legyező alakú farkát, miközben a víztükrön megtörő napsugarak a kerengő sirályok hasán játszadoztak. A légkondicionálóból kifröccsenő víz átnedvesítette Graham ingét — Birming­hamben volt, eltűntek a homárok meg a sirályok. Továbbhajtott, jobboldali le­gelők és fás telkek. k°cskév mai lovak maradtak el mellette, bal kéz felől meg Stonbridge volt, régi lakónegyed, né­hány előkelő házzal és sok gazdag em­ber otthonával. Már vagy száz yardról meglátta az in­gatlanügynök hirdetőtábláját. A Jacobi ház magányosan állt az út jobb oldalán. A kocsifelhajtó mellett sorakozó hiko­­ridiófák nedve ragacsossá tette a mur­vát, amely koppanva pattogott a sárvé­dőkön. Egy ács­létra tetejéről szerelte be az ablakok védőrácsait. A munkás felemelt kézzel üdvözölte a házat meg­kerülő Grahamet.­­ (Folytatjuk)

Next