Magyar Szó, 1987. augusztus (44. évfolyam, 224-239. szám)

1987-08-16 / 224. szám

К0NoО13ТЖА MecrmSió CSÁDI HÁBORÚLángban álló homoktenger A világpolitikai történések szak­avatott elemzői, de a témakör iránt érdeklődők is megszokhatták már, hogy Csádban mindig megle­pőek a fejlemények. A háború hol fölrobban, hol alábbhagy, de a bé­ke sehogy sem tér vissza a kol­dusszegény, sivatagos és félsivata­gos afrikai országba. A Jugoszlá­viánál mintegy ötször nagyobb Csádban szinte a függetlenség 1960-ban történt kikiáltása óta polgárháború tombol. Most már azonban nem polgárháborús összecsapásokról, ha­nem nemzetközi konfliktusokról ér­keznek jelentések a térségből. A hírek ál­talában ellentmondó­ak. Az azonban rög­zíthető, hogy a csádi fegyveres erők elfog­lalták a stratégiai fekvésű Aozou váro­sát. A líbiai légierő válaszként azonnal bombázni kezdte az elveszett települést, de támadta a szintén É Észak-Csádban fekvő Faya Largeau várost is. N’Djamenában azt állítják, hogy­­ az Ao­zou helységért folyó harcokban több mint 400 líbiai fősitona vesztette életét, 61-et pedig foglyul ejtet­tek. Csád és Líbia kö­zött már régóta fe­szült a viszony. A csádi kormány azzal vádolja Líbiát, hogy 1973 óta megszállva tartja az észak-csádi Aozou határkörzetet. Tripoli sajátjának tekinti ezt a százezer négyzetkilométernyi terü­letet, amely rendkívül gazdag ér­cekben, mindenekelőtt uránban. Több hírmagyarázó szerint ez a fő oka, hogy Líbia nem mond le a térségről és kész háborúba is indulni. Más, talán mérvadóbb vé­lemények szerint azonban Líbia számára nem is annyira az urán­érc miatt fontos a vitás terület, ha­nem stratégiai jelentősége miatt Ez a nézet arra alapoz, hogy Lí­biának még olyannyira gyenge az ipari-technológiai infrastruktúrája, hogy távlatilag sem gondolhat az urán kiaknázására és felhasználá­sára. Majd elválik. Tény, hogy Csád az iszlám és a keresztény-animisztikus vallás ke­­resztezőpontján­ fekszik. Az ország a fekete Afrika és a muzulmán Afrika közötti kapu szerepét tölti be, és hat állammal határos. Vi­lágos tehát, hogy aki ezt a nagy kiterjedésű stratégiai térséget el­lenőrzi, az befolyásolhatja az afri­kai viszonyokat is. Persze tudni kell, hogy Csád ha­tárait a gyarmatosító hatalmak még annak idején, mint mondani Elég egy pillantást­, vetni a térkép­re. A csádi—líbiai határ nyílegye­nes, hosszúsága 1054 kilométer. A gyarmatosítók számos egymás kö­zötti szerződésben rögzítették a befolyási övezetek ha­tárait. A csá­di válságban érdekelt felek ezekre az egyezményekre hivatkoznak, persze mindig a valós vagy vélt érdekektől függően. Most már azonban a szemben álló felek nemigen emlegetik a szerződéseket, mert a főszerepet a a csádi alakulatok jól elsajátítot­ták a sivatagi terepviszonyokhoz idomuló különleges harcmodort. Gyors, zajtalanul suhanó terepjáró kocsikon közelítik meg az ellen­séges hadállásokat. Csád számára több szempontból is katasztrofális lenne az északi vidékek elvesztése. Nemcsak a po­tenciális bányakincsek miatt, ha­nem a többi között amiatt is, mert Csád szárazföldi ország és egyet­len kijárata a tenger felé Líbián keresztül vezet. Mindezért Hissen Habré, a ravasz politikus Francia­­ország támogatását kéri. Párizs azonban egyelőre óvakodik a nyílt segítségnyújtástól, attól tartva, hogy közvetlen konfliktusba keve­redik Tripolival. Ez pedig meg­bolygatná egész Észak-Afrika stra­tégiai viszonyait. Mitterrand-ék csak abban az esetben vállalkoznának az inter­vencióra, ha a líbiai csapatok szé­les körű akciót indítanának Csád délebbi vidékein is. Persze az Egyesült Államok sem maradhat ki a csádi játszmából, annál kevésbé, mert a „régi” el­lenség, Líbia érdekeit keresztez­hetné. Az amerikaiak már több­ször is szállítottak fegyvert a csá­di egységeknek. Nem érdektelen megjegyezni, hogy Washington a csádi válsággócot is a kelet-nyu­gati viszály keretébe ágyazza. Halvány reménysugár az a legújabb hír, hogy mint a csádi diplomácia vezetője mondta, Hissen Habré elnök hajlandó találkozni Moammer el Kadhafi líbiai vezetővel. Guara Lasu külügyminiszter úgy fo­galmazott, hogy Csád a viszály ellenére kész folytatni a jószom­szédi politikát a baráti Líbiával. Egyelőre azonban alig látszik a fény a csádi alagút végén, hiszen a jelképes értelemben is forró si­vatagban továbbra is bombák robbannak. DANCSÓ Csaba fegyverek vették át. Líbia termé­szetesen jóval erősebb a haditech­nika viszonylatában. Igen ám, de Goukoung Oueddi, a legnagyobb csádi ellenzéki fegyveres mozga­lom, az Ideiglenes Nemzeti Egy­ségkormány (GMNT) volt vezetője áprilisban láványos pálfordulást hajtott végre: átállt a kormány­erők, tehát Hissen Habré elnök oldalára. Ez az esemény némileg megváltoztatta az erőviszonyokat. De milyenek is ezek az erővi­szonyok? Noha Líbia és Csád la­kossága egyaránt kicsi: Líbiáé 3,7 millió, Csádé pedig 5,2 millió, a fegyveres erők létszámában Ka­­dhafiék vezetnek. Hetvenhárom­­ezer katonát tudnak szembeállíta­ni a 12,2 ezer csádival. Persze ezek a számok változhatnak. A két szomszédos ország közötti gazda­sági­­­zintkülönbség azonban már stratégiai: Líbiában a lakosonkén­­ti nemzeti jövedelem 9 ezer, Csádban pedig csak 110 dollár. Így érthető, hogy a haditechni­kai lehetőségek is Líbia javára billennek. A líbiai hadsereg légi fölényére alapoz. Helikoptereket, repülőgépeket vet be. A földön pedig harckocsik és nehéztüzérségi fegyverek segítik a líbiaiak koz­szokták, „vonalzóval” húzták meg, delmét. Úgy tűnik azonban, hogy Érkezik a fegyver Csátiba Vissza Brüsszelbe, az állandó kiinduló­pontba, amelynek színeit képben és szóban egyaránt csak egy képzőművész örökítheti meg olyan hitellel, mint ahogy azt Sáfrány Imre tette: „Ott álltam egyes-egyedül a sok­százezres tömegben, a lilára fakult belga ég alatt a játszadozó fények között, és bámultam a játékot. Örömös vörösök, végzetes fehérek, sárarany sárgák és a türkizzöldek és a bár­sonykékek és a rubinvörösök villanásaiban mindegy volt, milyen márkájú, frissítőt öntök le a torkomon, vagy milyen márkájú najlon­­harisnyát vásárolok. Csak egy helyen lázadt fel a szokványos fényjáték, ott a színes víz­esések partján. Megkíséreltem követni ezt a lázadást a nagy téglalap alakú vertikális mezőn. Az éjszakába olvadt alumínium- és üvegmezőn kigyulladt egy vörös és egy zöld fényforrás” (Számonkérés egy brüsszeli uta­zásról). Világot látni, meglátni a világot. Nemcsak szójáték. A párhuzam most azért is érdekes, mert az idézett jegyzék (vagy napló?) éppen 1958-ban látott napvilágot a Hídban. A belga tévében az egyik miniszter (Han­­senne) éppen arról beszél, hogyan kellene a vállalatokat is bevonni az oktatási progra­mok elkészítésébe. Nemcsak az oktatás fi­nanszírozása vetődik fel, hanem a reális igé­nyek felmérésének szükségessége is. Mint is­meretes, a munkanélküliek száma növekvő­ben van, és ennek okát az oktatási rendszer­ben is keresik, mivel egyes szakmákból túl­kínálat mutatkozott. A miniszter következő mondata nemcsak Belgiumra érvényes: „Ön­álló munkára alkalmas fiatalokat kellene ké­pezni a szakiskolákban ...” Oostende kikötőjében tanyázik éppen a pi­ros hasú Townsend Thoresen, körülötte csa­­pongnak, szárnyukat élesítik a doveri sirá­lyok, a komphajó állandó kísérői. Odaát most minden olcsóbb — hirdetik a szórólapok. És van a reklámnak errefelé egy még hatáso­sabb változata is: a repülőgép után húzott felirat, áttetsző alapon a leghatásosabb, mert ilyenkor úgy tűnik, mintha egyenesen az égre írták volna fel a szöveget. Egymást vált­ják a feliratok a strand felett. A tenger itt, a kikötő közelében fürdésre alkalmatlan. Kagylóhéjakat gyűjtenek a kismalacpirosra sült norvég gyerekek. A foltos agár térdig gázol a vízben. Napernyőket forgat a szél. Tűlevelű erdők váltják egymást Luxem­burg felé menet. Sűrűsödik a pályaudvarok felett a vezetékek pókhálója, aztán váratla­nul feltűnik a Care Centrale, és vele együtt a viaduktok és kazamaták városa. Pétrusse Völgyben kis patak fut lefelé, a két partján romantikus parkok, meredek partoldalak. A méregzöld füvön a sütkérezők sárga foltjai. Mesebeli táj, igazi Csipkerózsika-várakkal, végtelenbe kúszó liánokkal, jellegzetesen fod­rozott felhőkkel, melyeket annyiszor megfes­tettek a németalföldi festők. A felhők min­denütt másmilyenek. A Franklin Roosevelt körút a gótikus Notre-Dame felé vezet. Az esőmost a katedrális fekete falából fehéren tűnnek elő a szobrok. A templom mélye her­cegi sírokat őriz. A madonnaszobor pedig csodatevő hírében áll. Madonnák minden mennyiségben: az oltárokon, a hanglemez­­boltok kirakatában, illatszermárkaként, mi­velhogy Luxembourg a parfümök éteri vá­rosa, minden harmadik üzletben a szagok vámmentes kavalkádja, de vonatkozik ez az italokra és a dohányárura is, áruháznyi vá­lasztékkal kápráztatnak el, jóval olcsóbban kelletik magukat, mint a szomszédos orszá­gokban, és garantált minőségben. Az üzle­teket legalább annyian keresik fel, mint Vak János (Luxemburg grófja) monumentális sír­halmát. A repülőgép ezúttal az Universiade váro­sában szakítja meg útját. Végre beborul az ég. Kéthetes forróság után jólesnek a gótikus felhők. Zuhog az eső a leporelló utolsó lap­ján. Bágyadt, sárga lámpák pislákolnak a ki­futópályán. KONTRA Ferenc Benelux-leporelló (2.) (úti jegyzetek) H­amarosan több lesz a hadi­hajó a világ legfontosabb olajútvonalán, a Perzsa-, más néven Arab-öbölben, mint a tartályhajó. És bár a tankerek vé­delmére vezényelték oda a naszá­dokat, ágyúikra, úgy látszik, nincs szükség. Az olajszállítókat pilla­natnyilag főleg a víziaknák veszé­lyeztetik. Az amerikai aknakereső heli­kopterek nem győzik a munkát az Ománi-öbölben és a kuvaiti kikö­tő bejáratánál. Lesz munkájuk bő­ven a brit aknavadász hajóknak is, amelyeknek odavezényléséről sok ingadozás után a héten dön­töttek Londonban. Franciaország is ilyen lépésre szánta el magát, sőt állítólag Olaszország is felül­vizsgálja korábbi álláspontját és elküldi aknavadászait az öbölbe. Az indoklás a hazai ellenzék szá­mára: Japán után Olaszország vá­sárolja a legtöbb olajat a térség­ben. Így hamarosan 17 aknaszedő hajó kutatja majd az ismeretlen eredetű aknákat. Az említetteken kívül a Szovjetunió is bevetett három ilyen hajót kereskedelmi flottája védelmére, Szaúd-Arábia négyet foglalkoztat­. Irán fölajánlotta, hogy magára vállalja a víziutak megtisztítását — ahhoz az álláspontjához híven, hogy ki kell vonni az idegen ha­dihajókat e vizekről. Az aknásí­­tás vádját következetesen eluta­sítja. Eddig csak a legérdekeltebb állam tartózkodott attól, hogy be­leártsa magát a kockázatokkal terhes aknaügyekbe. Japán. Pedig az itteni kikötőkből származó olaj 65 százaléka a távol-keleti ország felé irányul, Nyugat-Európa 25— 28, az USA 5—7 százalékát kapja. Irán különösen az ellen tiltako­zik, hogy Kuvait amerikai (és szovjet) segédlettel igyekszik el­szállítani olaját. A héten érkezett meg, meglehetősen viszontagságos utazás után, az első három átlo­bogózott óriás tartályhajó a ku­vaiti kikötőbe. Sérthetetlenségüket azonban nem a csillagos-sávos zászlónak köszönhették, hanem az aknakereső helikoptereknek. Teherán azzal vádolja Kuvai­­tot, hogy saját olajkvótájából bi­zonyos mennyiséget a hadban ál­ló Irak javára értékesít. Egyes források szerint Kuvait Szaúd- Arábiával együtt havi egymilliárd dolláros támogatást nyújt az ira­kiaknak, bár vonakodik attól, hogy túlzottan elkötelezze magát Bagdad mellett. Ha van állam az öböl térségé­ben, amelynek létérdeke az eszte­len, immár hét éve tartó háború megfékezése, akkor az minden­képpen Kuvait. Ezt az alig másfél millió lakosú miniállam földrajzi fekvése és nagyfokú sebezhetősé­ge magyarázza. Fővárosa mind­össze 80 kilométerre van a front­vonaltól, ha megszólalnak a ne­hézágyúk, a fényűző kuvaiti pa­­lotákban megremegnek az abla­kok. Nemcsak a hallatlan olajgaz­dagságot és az erre épülő jólétet féltik a kuvaitiak, hanem a ne­hezen megszerzett függetlenségü­ket, semleges pozíciójukat is. A háború eszkalációjával a város­állam fennmaradása válna kérdé­sessé. . Eddig a rátermett kuvaitiak ki tudták védeni a fenyegető veszé­lyeket, sőt az olajmanna sem szé­dítette meg őket. A petrodollárok ma már csak a felét teszik ki be­vételüknek — a másik felét rész­vényekből, hitelügyletekből szer­zik Kuvait a kisszámú harmadik világbeli ország közé tartozik, amely olyan világcégeket ellen­őriz (részben többségi részvényes­ként), mint amilyen a nyugatné­met Daimler-Benz, az amerikai General Electric, a japán Toshiba és Hitachi. Bankjai hitelt folyósí­tanak még a nagyhatalmaknak is, köztük Kínának és a Szovjetunió­nak. A kis ország hallatlan összege­ket fordít fegyverkezésre (az öböl menti országok együttműködési tanácsa többi tagállamával együtt), légiereje, légvédelme azonban aligha tudna megbirkózni az el­lenséges túlerővel. Rendkívül se­bezhetőek olajfinomítói, a tenger­­vízsótlanító berendezések, az erőművek. Jóllehet igénybe veszi az ame­rikai segítséget tankerjei védel­mébe, mégsem nevezhető Ameri­­ka-barátjaik. Szemben Ománnal és Szaúd-Arábiával, amelyek va­lamilyen formában katonai együttműködésre léptek az USA- val, Kuvait ez elől elzárkózik. Kitart amellett, hogy nem nyújt támaszpontot az amerikai flottá­nak vagy a légierőnek. Reagan el­nök bírálói a washingtoni szená­tusban ezt többször is kifogásol­ták. Az amerikai kormánynak azon­ban nem az a legfőbb gondja, hogy a térség Svájcának nevezett Kuvait megőrizze sérthetetlensé­gét és sajátos helyzetét. Hogy la­kói tovább élvezhessék az olaj­­kincs nyújtotta bőséget. A ku­vaiti tankerek felügyelete sokkal inkább az olajpiac stabilizálását szolgálja. Minden egyes aknára futott tartályhajó az olajárak megugrását idézheti elő. Az OECD 22 iparállamának ugyanis jelenleg csak mintegy 70 napra elegendő olajtartaléka van — az utóbbi évek túlkínálata miatt ugyanis a minimumra csökkentették a tar­talékokat. Jól szemléltette, hogy az öböl­beli hajózás biztonsága mennyire kihat az olajpiaci mozgásokra, hogy a múlt héten a New York-i olajbörzén, ahol a szeptemberi szállítmányokat kötötték le, már 22 dolláros hordónkénti árat je­gyeztek. Korábban, mielőtt az in­tenzív aknásítás megkezdődött, az olajár 20 dollár körül mozgott hordónként. Tőzsdei szakemberek nem tartják kizártnak, hogy egy újabb incidens után akár 3 dol­lárral is emelkedik a nyersolaj ára. J. DABAI Béla TANKEREK ÉS AKNÁK Olajszállítás nagyhatalmi segédlettel (LÉPHAFT Pál karikatúrája) 1987. augusztus 16., vasárnap

Next