Magyar Szó, 1987. november (44. évfolyam, 301-315. szám)
1987-11-01 / 301. szám
4 KÜLPOLITIKA Mm is IRAK MA (1.) Na és lőnek? Bagdadból, Bagdadról hadszíntér! jelentés helyett MONDJUK VÉGIGSÉTÁL, meg buszozik, taxizik az ember Bagdad utcáin, keresztül-kasul bejárja — már amennyire ez egy négymilliós városban egy hét alatt kivitelezhető — és aztán oda lyukad ki, hogy valójában nem azt a képet látta, amit joggal (?) várhatott volna. Miért már? Hát elsősorban azért, mert a hazai és világsajtóban olvasott hírek alapján arra következtethetne, hogy errefelé mostanság úgy potyognak a rakéták, mint ősszel a fákról az érett gyümölcs. Márpedig ilyesminek nyoma sincs... semmi rom, semmi olyan, ami egyértelműen arra engedne következtetni, hogy az országban immáron hét éve dúl a háború. Ez nagyjából válasz is a címben felvetett kérdésre, ugyanis szinte kivétel nélkül ez volt mindenkinek az ottani benyomásokra vonatkozó legelső kérdése. Félreértés ne essék, nem azt akarom mondani, hogy Bagdadban és környékén az ember úgy érezheti magát, mintha legalábbis egyenesen a paradicsomba csöppent volna, de a háború közvetlen jele valóban nem érezhető. A nemrégiben történt rakétatámadás, amely egy külvárosi iskolát döntött romba, sok ártatlan gyermek halálát okozva, világviszonylatban nagy megdöbbenést váltott ki. MÉGIS MIVEL TALÁLKOZIK a kószáló idegen, míg Bagdad utcáit rója?! Először is Szaddam Husszeinnel, illetve képmásával minden valamirevaló téren, utcán, házak homlokzatán, az országút mentén, jelvényen, órák számlapján, úton-útfélen, tulajdonképpen ritka hely, ahol nem. Minden képről, pannóról — melyek nagysága nem ritkán a húsz métert is eléri — „bizalomgerjesztő” mosolylyal tekint le. Ez van, lévén katonai rezsim, a személyi kultusz — mint a történelem azt már megannyiszor példázta és továbbra is példázza — a rendi fenntartásnak egyik fő aduja, így van (lehet) ez odaát is — bár ott nem jártam, és friss iraki pecséttel ellátott útlevelemmel a közeljövőben aligha remélhetek is ilyet. A különbség csak az, hogy ott az I.imám haragos képe figyelmezteti mindazokat, akik esetleg elfelejtették, hogy hazafiak. A további közvetett, de látható jelek, amelyek arra utalnak, hogy az ország hadban áll abban, hogy az utcákon a szokásosnál több az egyenruhás járókelő és a fontosabb közbiztonsági épületek előtt géppisztolyos őr áll, szinte ki is merülnek. Bár az is tény, hogy a külvárosban, és a városon kívül elég gyakoriak az őrszemek és a külön erre a célra „épített” dombocskák tetején elhelyezett könynyű légelhárító ágyúk. A hadviselés további tapasztalható jelei mindenekelőtt a mind érezhetőbb áruhiányban (élelmiszer, cigaretta) jutnak kifejezésre. Mondjuk iraki gyártmányú cigarettát a beavatatlan külföldi csak nagy szerencsével és feketén vehet, mert állítólag külön jegyekre kapható, azonkívül pedig java a frontra megy. Egyébként a becslések szerint — mert ilyen jellegű hivatalos kimutatások nem léteznek — Irak kasszáját a háború évi 6—7 milliárd dollárral könnyíti. Hiába óhajtják mielőbbi végét, hiába a Biztonsági Tanács 598. számú határozata, amelyet Irán — lásd: az Öböl-válságot — nem tart be, úgy tűnik, a háborúnak a közeljövőben nem lehet vége. Persze az egész ügy (sajnos) jóval bonyolultabb annál, mintsem hogy egy pár sorban el lehessen intézni. VALÓJÁBAN A HELYSZÍNEN, Irakban tapasztalható, hogy ez a minden idők egyik, nevezzük úgy: legbutább háborúja — mert hát melyik háború a kevésbé buta, avagy kevésbé értelmetlen — milyen óriási kárt jelent. Egy rendkívül gazdag, a gyors fejlődés útján elindult ország egyszeriben minden szinten „lefékez”; tartalékai fokozatosan kimerülnek, mindinkább eladósodik, elszegényedik, megtörik ... És mi kell több annál, hogy a becslések szerint eddig mintegy 120 000 iraki vesztette életét a harcokban. Szinte nincs olyan (tágabb értelemben vett) család, melyben ne lenne olyan hozzátartozó, aki többé már nem jöhet vissza a hadszíntérről. Mert hát ez is hozzá tartozik a mai Irakról alkotott képhez, még akkor is, ha e rejtettebb vonatkozásokra az utcán békésen sétálgatva, bámészkodva, az embereket szemlélve semmiképpen sem lehet felfigyelni. Mára ennyit! A következőkben már egy kissé köznapibb dolgokról lesz szó. GIMPEL Tibor Bagdadi részlet, a Sadoun utca Brüsszelben mindig történik valami BRÜSSZEL, LUXEMBOURG, STRASBOURG is azt követeli, hogy a világ Európa fővárosának tekintse. Annak az Európának, amely az Amerikai Egyesült Államok mintájára Közös Európáról álmodik. Az említett három város — amelyben az Európai Gazdasági Közösség hivatalai székelnek — sorra ad helyszínt olyan nemzetközi érdekeket is érintő politikai vagy gazdasági eseménynek, amelyre a világ sajtója ugyancsak odafigyel. Amióta Brüsszelben nemcsak a lehelet'könnyű csipkét ' (a híres brüsszeli csipke!) verik, hanem a világ egy részének katonapolitikáját (NATO) és Európa politikai és gazdasági (Közös Piac) életét is egyengetik, Brüsszel, Luxembourg és Strasbourg versenyében a belgák fővárosa áll az első helyen. Kevés olyan jelentős nemzetközi politikus akád, aki hosszabbrövidebb időre ne látogatott volna el Brüsszelbe, ahol a világsajtó többszáz mindig kíváncsi képviselője állandó készenlétben áll, hogy a jeles vendéget tollhegyre vegye, mikrofon elé állítsa vagy képbe „keretezze”. Ahogy a tudósítószakmában mondják, Brüsszelben mindig történik valami. A napokban a Moszkvából hazafelé tartó amerikai külügyminiszter, George Schultz villámlátogatása mozgósította a Brüsszelben akkreditált tudósítókat. A NATO KÖZPONTJÁBAN a nyugati katonai szövetség tagállamainak állandó képviselői, majd az ott egybegyűlt mintegy 300 újságíró előtt egy a moszkvai tárgyalások után csalódását palástolni csak nehezen tudó amerikai külügyminiszter számolt be az eseményeik új alakulásáról. Igen óvatosan fogalmazott, de tagadni önámítás, súlyos tévedés lenne, a békéjét féltő emberek szívében ismét aggodalmat keltett. A nagy tapasztalatú George Scultz a megkülönböztetett „profi” hallgatósága előtt nagyon vigyázott arra, hogy kijelentéseivel semmiképpen sem legyen a világpolitikában szinte mindig szabályszerűen jelen levő „óvatos derűlátás” meghazudtolója. A kifinomult hallásúak azonban a zenemű kísérőakkordjait is érzékelni tudják, így sajtókörökben senkit sem késztetett lerendezésre George Shultz fogalmazása: „A megvitatott témák nagy száma és sokrétűsége időt igényel.” Megoldásra továbbra is van esély. Az a bizonyos „labda” az egyik térfélről a másikra pattant. Az egymást követő bizalmatlanságoknak ezúttal Moszkvában sem sikerült gátat vetni. Biztató viszont, hogy az események rohanó korunknak megfelelően gyorsan — sokszor igen gyorsan — változnak. Ám Brüsszelben (ahol mindig történik valami) George Schultznak a NATO központjában megtartott sajtóértekezletével szinte egyidejűleg az érthető szigorral őrzött falakon kívül is „eseményre” készültek az emberek. A VILÁG NÉGY ÉGTÁJÁN fáradhatatlanul tevékenykedő békeharcosok adtak egymásnak találkozót Brüsszelben — alig 12 órával Schultznak a NATO központjában elhangzott se hideg, s se meleg beszámolója után. A mindenféle békemozgalmaik, haladó társadalmi, politikai, ifjúsági, vallási szervezetek tömegtüntetésre szólították fel a sorsukkal törődő, jövőjükért aggódó polgárokat. Vasárnap (október 25-én) — a rendezők közlése szerint — vagy 150 000-ren (!) vonultak fel Brüszszel utcáin: öregek, fiatalok, követelve a két szuperhatalomtól, hogy folytassa a leszerelési tárgyalásokat. Vessen véget az új amerikai rakéták nyugat-európai telepítésének és a már mindkét oldalon elhelyezett nukleáris fegyvereket haladéktalanul vonja ki Európa területéről. A belga békebizottságok egységes álláspontja, hogy a földrész békéjét mintegy 300 kilométeres atomfegyvermentes övezettel lehetne biztosítani. A felvonulók ennek az elképzelésnél minden nyelvén kifejezést adtak. Paul Galand, a belga békeharcosok vezetője beszédében figyelmeztetett: „A világ elpusztítását — amelyre meglevő fegyvereinkkel, sajnos, többszörösen készen állunk — eddig szerencsével elkerültük. A véletlen azonban nem olyan elem, amelyre állandóan számítani lehet. A békés élethez mindenkinek, kicsinek, nagynak, szegénynek, gazdagnak egyaránt joga van. Az egymás iránti bizalmatlan nagyhatalmaknak a „vízhordókat” is meg kell hallgatniuk. Európa elsősorban a saját békéjéért felelős, és ezért sokat tehet. A fegyverkezés csökkentésére irányuló tárgyalások során az el nem kötelezett országoknak is lényegesen nagyobb szerepet kellene juttatni. Ezek az államok az értekezések során bizonyára más, új hangot ütnének meg. Vezetőiket a felelősségtudat megóvná az önzéstől.” Paul Galanđ mondatai semmi panaszt, semmi keserűséget, semmi indulatot nem tükröztek — nyugalom volt mögöttük és tények. PRIX, FRIEDEN, Peace, Vrede, Paz, Mir volt olvasható a brüszszeli békemenet transzparensein... milliók és milliók követelése. MÉCS László Per a kép miatt Josef Beuys közismert nyugatnémet képzőművész Zsíros szöglet című alkotásából bírósági ügy lett a napokban Düsseldorfban. Az idén januárban váratlanul eltűnt az 1982-ben öt kilogramm jó minőségű német vajból készített műalkotás, amelyet a művész műtermének egyik sarkában készített a düsseldorfi képzőművészeti akadémián. A titokzatos eseményre Beuys halála után került sor, amikor a takarítónők rendbe tették a műtermet. Mivel nem voltak tisztában a műalkotás értékével, egyszerűen kidobták a szemétbe. Beuys legkiválóbb tanítványa, a 42 éves Johannes Stuettgen rendkívül elkeseredett, amikor értesült a történtekről, ugyanis a néhai művész ezt az alkotását neki ajándékozta. Éppen emiatt beperelte Észak-Rajna-Vesztfália tartományt és 50 000 márka kártérítést követel a bíróságtól. A nyugatnémet tartomány képviselője kétségbe vonta a 42 éves művész tulajdonjogát, mert ingatlan jellegű műalkotásról volt szó, amelyet a falra erősítettek és ez kizárta annak lehetőségét, hogy kivigyék a teremből. Stuettgen azonban felszólította a bíróságot, hogy a tényállás megállapítása érdekében látogasson el a városi képzőművészeti múzeumba, ahol Beuys két hasonló alkotása van kiállítva, amelyeket 180 000 márkára biztosítottakAz ítélethirdetés december 12-án esedékes. (Tanjug) 1987. november 1., vasárnap Híres írók és a konyha Szingapúr más szemszögből DECEMBER 1-JÉN LESZ KEREKEN SZÁZ ÉVE, hogy Szingapúrban megnyílt a városalapítóról elnevezett Raffles Szálloda. Abban az esztendőben ünnepelték Viktória királynő uralkodásának aranyjubileumát, és 1887-ben avatták fel Sir Thomas Stamford Raffles szobrát is, tehát az év bővelkedett ünnepélyes eseményekkel. A Raffles Szálloda egy csapásra híres lett mindenütt, ahol angolok éltek, nem utolsósorban konyhájának köszönhetően. Hírét neves angol írók, például Joseph Conrad, a Lord Jim és sok más távolkeleti tengeri történet szerzője, a világirodalom egyik legkülönösebb regényíróinak egyike, Rudyard Kipling, a gyarmatok életének kitűnő ismerője, majd Somerset Maugham és Noel Coward öregbítette A Rafflesben, mert nemsokára csak így emlegették, kitűnő szakácsok működtek, és az európai konyhaművészetet hamarosan kibékítették a helyi zamatokkal. A száz évvel ezelőtti recepteket ma is őrzik, és büszkeségük a Raffles-menü, amelyet először 1819- ben tálaltak fel! Amilyen ügyesek voltak már akkor a ■ reklámfőnökök, felhasználták Kipling megjegyzését: „When in Singapore, feed at Raffles, where the food is excellent” (ha Szingapúrban jár, egyéb a Rafflesnél, ahol kitűnő az étel). A mondat másik részéről elegánsan megfeledkeztek, mert így hangzott: „but take a room at the Hotel de l’Europe”, vagyis „de szálljon meg a vetélytársnál”. Kipling reklámmondata ma is megtalálható minden kézikönyvben és útikalauzban, amely a változatos, íz- és színpompás szingapúri konyhák között kalauzolja az idegent. Nosztalgia a gyarmati uralom után? Szingapúrban nem ilyen egyszerűek a viszonyok. Ők gyarmatosítónak elsősorban a japánokat érezték, akik a II. világháborúban véres nyomot hagytak ebben az idillikus szigetvilágban. A nosztalgia az aranykornak szól, amikor hétmérföldes léptekkel haladt, fejlődött, gazdagodott a város, és egymás után érkeztek a nyugati iparosodás és nagy találmányok korának vívmányai: a gőzhajó, az áram és vele a villamos, egyszóval a jólét. ENNEK A KORNAK A SZIMBÓLUMA volt a Raffles, amelybe ma mindenki bemehet, a nyakkendő viselete sem kötelező. A Tiffin-terem és a pálmakertre néző teraszétterem az egyetlen, ahol éjszaka előkelő helyen a szabadban lehet vacsorázni Szingapúrban, az aranykor hangulatát idézi ma is, „élő történelem” áll a vacsorára szóló meghívón. Az ember persze nem étkezik tíz napig a Rafflesban, ha turistaként arra vetődik, ezért tanácsos odafigyelni az ételválasztékra. Hihetetlen vagy inkább lenyűgöző. A kínai ínyesmesterség több változata, szecsuáni, pekingi, kantoni és tajvani remekei között lehet válogatni a Chinatown, Sárkány vagy Aranyfőnix és hasonló nevű éttermekben, esetleg a nagyközönség számára a szabad ég alatt vagy nagyáruházak legfelső emeletén berendezett hawker-központokban. Ezek a kiskonyhák egymás mellé zsúfolódnak, előttük pillanatok alatt tálalják a gőzölgő, frissen készült ételt. Két-három szingapúri dollárért, s ez nem is mellékes. A húsra, halra nem ismer rá az ember, ha elébe teszik, mert apróra vagdalják, tésztába gyúrják, lisztté őrlik vagy forró zsírban felismerhetetlen alakúra sütik a falatot. A körítés minden darabját sem lehet azonnal azonosítani, mer az itthonról ismert salátalevél, paradicsom, paprika, sárgarépa, zeller karfiol vagy zöldbab között sok más kerti vetemény is lapul az tányéron. Mindenből egy gyűszűnyi, és mégis jóllakik vele az ember. Szinte felesleges felsorolni, hogy Szingapúrba képviselve van még a maláj és indonéziai, ízekben és elkészítési módban eléggé rokon konyha, a koreai, japán, indiai (több változatban) és egyéb ázsiai szakácsművészet. Pár dollárért, de csillagászati összegért is étkezhetünk olyan éttermekben, ahol a pincér szemrebbenés nélkül ajánlja a 08 dolláros francia bort, majd aggódva figyeli a vendéget, ízlik-e neki az első korty. A nyugati ételeket felszolgáló éttermekkel nem is foglalkoztunk. Minek? Olasz, angol, francia vagy német ételeket valamivel közelebb is megkóstolhatunk, mint Szingapúrban. EZEK UTÁN FELTÉTELEZHETIK, hogy a turistacsoport nem éhezett a tíznapos utazás közben. Igaz, hogy egyesek reggel legalább ötször annyit ettek, mint itthon szoktak, és sóhajtoztak, hogy „errefelé nincs csevapcsicsa” de ők is túlélték valahogy. PÁLICS Márta A szingapúri éttermekben mindenhez rengeteg gyümölcsöt tálalnak fel