Magyar Szó, 1987. november (44. évfolyam, 301-315. szám)

1987-11-01 / 301. szám

4 KÜLPOLITIKA Mm is IRAK MA (1.) Na és lőnek? Bagdadból, Bagdadról hadszíntér! jelentés helyett MONDJUK VÉGIGSÉTÁL, meg buszozik, taxizik az ember Bag­dad utcáin, keresztül-kasul bejár­ja — már amennyire ez egy négy­milliós városban egy hét alatt ki­vitelezhető — és aztán oda lyu­kad ki, hogy valójában nem azt a képet látta, amit joggal (?) vár­hatott volna. Miért már? Hát el­sősorban azért, mert a hazai és vi­lágsajtóban olvasott hírek alapján arra következtethetne, hogy erre­felé mostanság úgy potyognak a rakéták, mint ősszel a fákról az érett gyümölcs. Márpedig ilyesmi­nek nyoma sincs... semmi rom, semmi olyan, ami egyértelműen arra engedne következtetni, hogy az országban immáron hét éve dúl a háború. Ez nagyjából válasz is a címben felvetett kérdésre, ugyanis szinte kivétel nélkül ez volt mindenkinek az ottani be­nyomásokra vonatkozó legelső kér­dése. Félreértés ne essék, nem azt akarom mondani, hogy Bagdadban és környékén az ember úgy érez­heti magát, mintha legalábbis egyenesen a paradicsomba csöp­pent volna, de a háború közvet­len jele valóban nem érezhető. A nemrégiben történt rakétatámadás, amely egy külvárosi iskolát dön­tött romba, sok ártatlan gyermek halálát okozva, világviszonylatban nagy megdöbbenést váltott ki. MÉGIS MIVEL TALÁLKOZIK a kószáló idegen, míg Bagdad ut­cáit rója?! Először is Szaddam Husszeinnel, illetve képmásával minden valamirevaló téren, utcán, házak homlokzatán, az országút mentén, jelvényen, órák számlap­ján, úton-útfélen, tulajdonképpen ritka hely, ahol nem. Minden kép­ről, pannóról — melyek nagysága nem ritkán a húsz métert is el­éri — „bizalomgerjesztő” mosoly­­lyal tekint le. Ez van, lévén ka­tonai rezsim, a személyi kultusz — mint a történelem azt már meg­annyiszor példázta és továbbra is példázza — a rendi fenntartásnak egyik fő aduja, így van (lehet) ez odaát is — bár ott nem­ jártam, és friss iraki pecséttel ellátott út­levelemmel a közeljövőben aligha remélhetek is ilyet. A különbség csak az, hogy ott az I.imám hara­gos képe figyelmezteti mindazo­kat, akik esetleg elfelejtették, hogy hazafiak. A további közvetett, de látható jelek, amelyek arra utalnak, hogy az ország hadban áll abban, hogy az utcákon a szokásosnál több az egyenruhás járókelő és a fonto­sabb közbiztonsági épületek előtt géppisztolyos őr áll, szinte ki is merülnek. Bár az is tény, hogy a külvárosban, és a városon kívül elég gyakoriak az őrszemek és a külön erre a célra „épített” dom­bocskák tetején elhelyezett köny­­nyű légelhárító ágyúk. A hadvi­selés további tapasztalható jelei mindenekelőtt a mind érezhetőbb áruhiányban (élelmiszer, cigaretta) jutnak kifejezésre. Mondjuk ira­ki gyártmányú cigarettát a be­­avatatlan külföldi csak nagy sze­rencsével és feketén vehet, mert állítólag külön jegyekre kapható, azonkívül pedig java a frontra megy. Egyébként a becslések szerint — mert ilyen jellegű hivatalos ki­mutatások nem léteznek — Irak kasszáját a háború évi 6—7 mil­liárd dollárral könnyíti. Hiába óhajtják­­ mielőbbi végét, hiába a Biztonsági Tanács 598. számú ha­tározata, amelyet Irán — lásd: az Öböl-válságot — nem tart be, úgy tűnik, a háborúnak a közeljövő­ben nem lehet vége. Persze az egész ügy (sajnos) jóval bonyolul­tabb annál, mintsem hogy egy pár sorban el lehessen intézni. VALÓJÁBAN A HELYSZÍNEN, Irakban tapasztalható, hogy ez a minden idők egyik, nevezzük úgy: legbutább háborúja — mert hát melyik háború a kevésbé buta, avagy kevésbé értelmetlen — mi­lyen óriási kárt jelent. Egy rend­kívül gazdag, a gyors fejlődés út­ján elindult ország egyszeriben minden szinten „lefékez”; tarta­lékai fokozatosan kimerülnek, mindinkább eladósodik, elszegé­nyedik, megtörik ... És mi kell több annál, hogy a becslések sze­rint eddig mintegy 120 000 iraki vesztette életét a harcokban. Szinte nincs olyan (tágabb érte­lemben vett) család, melyben ne lenne olyan hozzátartozó, aki töb­bé már nem jöhet vissza a had­színtérről. Mert hát ez is hozzá tartozik a mai Irakról alkotott képhez, még akkor is, ha e rej­tettebb vonatkozásokra az utcán békésen sétálgatva, bámészkodva, az embereket szemlélve semmi­képpen sem lehet felfigyelni. Má­ra ennyit! A következőkben már egy kissé köznapibb dolgokról lesz szó. GIMPEL Tibor Bagdadi részlet, a Sadoun utca ­ Brüsszelben mindig történik valami BRÜSSZEL, LUXEMBOURG, STRASBOURG is azt követeli, hogy a világ Európa fővárosának tekintse. Annak az Európának, amely az Amerikai Egyesült Álla­mok mintájára Közös Európáról álmodik. Az említett három város — amelyben az Európai Gazdasági Közösség hivatalai székelnek — sorra ad helyszínt olyan nemzet­közi érdekeket is éri­ntő politikai vagy gazdasági eseménynek, amelyre a világ sajtója ugyan­csak odafigyel. Amióta Brüsszelben nemcsak a lehelet'könnyű csipkét ' (a híres brüsszeli csipke!) verik, hanem a világ egy részének katonapolitiká­ját (NATO) és Európa politikai és gazdasági (Közös Piac) életét is egyengetik, Brüsszel, Luxem­bourg és Strasbourg versenyében a belgák fővárosa áll az első he­lyen. Kevés olyan jelentős nemzet­közi politikus ak­ád, aki hosszabb­­rövidebb időre ne látogatott vol­na el Brüsszelbe, ahol a világsaj­tó többszáz mindig kíváncsi kép­viselője állandó készenlétben áll, hogy a jeles vendéget tollhegyre vegye, mikrofon elé állítsa vagy képbe „keretezze”. Ahogy a tudósítószakmában mondják, Brüsszelben mindig történik valami. A napokban a Moszkvából ha­zafelé tartó amerikai külügymi­niszter, George Schultz villámlá­togatása mozgósította a Brüsszel­ben akkreditált tudósítókat. A NATO KÖZPONTJÁBAN a nyugati katonai szövetség tagál­lamainak állandó képviselői, majd az ott egybegyűlt mintegy 300 új­ságíró előtt egy a moszkvai tár­gyalások után csalódását palástol­ni csak nehezen tudó amerikai külügyminiszter számolt be az eseményeik új alakulásáról. Igen óvatosan fogalmazott, de tagadni önámítás, súlyos tévedés lenne, a békéjét féltő emberek szívében ismét aggodalmat keltett. A nagy tapasztalatú George Scultz a megkülönböztetett „profi” hallga­tósága előtt nagyon vigyázott ar­ra, hogy kijelentéseivel semmi­képpen sem legyen a világpoliti­kában szinte mindig szabálysze­rűen jelen levő „óvatos derűlátás” meghazudtolója. A kifinomult hal­lásúak azonban a zenemű kísérő­akkordjait is érzékelni tudják, így sajtókörökben senkit sem késztetett lerendezésre George Shultz fogalmazása: „A megvita­tott témák nagy száma és sokré­tűsége időt igényel.” Megoldásra továbbra is van esély. Az a bizonyos „labda” az egyik térfélről a másikra pattant. Az egymást követő bizalmatlanságok­nak ezúttal Moszkvában sem si­került gátat vetni. Biztató viszont, hogy az események rohanó ko­runknak megfelelően gyorsan — sokszor igen gyorsan — változ­nak. Ám Brüsszelben (ahol mindig történik valami) George Schultz­­nak a NATO központjában meg­tartott sajtóértekezletével szinte egyidejűleg az érthető szigorral őrzött falakon kívül is „esemény­re” készültek az emberek. A VILÁG NÉGY ÉGTÁJÁN fáradhatatlanul tevékenykedő bé­keharcosok adtak egymásnak ta­lálkozót Brüsszelben — alig 12 órával Schultznak a NATO köz­pontjában elhangzott se hideg, s se meleg beszámolója után. A­­ mindenféle békemozgalmaik, haladó társadalmi, politikai, ifjú­sági, vallási szervezetek tömeg­­tüntetésre szólították fel a sorsuk­kal törődő, jövőjükért aggódó pol­gárokat. Vasárnap (október 25-én) — a rendezők közlése szerint — vagy 150 000-ren (!) vonultak fel Brüsz­­szel utcáin: öregek, fiatalok, kö­vetelve a két szuperhatalomtól, hogy folytassa a leszerelési tár­gyalásokat. Vessen véget az új amerikai rakéták nyugat-európai telepítésének és a már mindkét oldalon elhelyezett nukleáris fegyvereket haladéktalanul vonja ki Európa területéről. A belga békebizottságok egysé­ges álláspontja, hogy a földrész békéjét mintegy 300 kilométeres atomfegyvermentes övezettel le­hetne biztosítani. A felvonulók ennek az elképzelésnél­ minden nyelvén kifejezést adtak. Paul Galand, a belga békehar­­coso­k vezetője beszédében figyel­meztetett: „A világ elpusztítását — amelyre meglevő fegyvereink­kel, sajnos, többszörösen készen állunk — eddig szerencsével elke­rültük. A véletlen azonban nem olyan elem, amelyre állandóan számítani lehet. A békés élethez mindenkinek, kicsinek, nagynak, szegénynek, gazdagnak egyaránt joga van. Az egymás iránti bizal­matlan nagyhatalmaknak a „víz­hordókat” is meg kell hallgatni­uk. Európa elsősorban a saját bé­kéjéért felelős, és ezért sokat te­het. A fegyverkezés csökkentésére irányuló tárgyalások során az el nem kötelezett országoknak is lé­nyegesen nagyobb szerepet kelle­ne juttatni. Ezek az államok az értekezések során bizonyára más, új hangot ütnének meg. Vezetői­ket a felelősségtudat megóvná az önzéstől.” Paul Galanđ mondatai semmi panaszt, semmi keserűséget, sem­mi indulatot nem tükröztek — nyugalom volt mögöttük és té­­nyek. PRIX, FRIEDEN, Peace, Vrede, Paz, Mir volt olvasható a brüsz­­szeli békemenet transzparense­in... milliók és milliók követe­lése. MÉCS László Per a kép miatt Josef Beuys közismert nyugatnémet képzőművész Zsíros szöglet című al­kotásából bírósági ügy lett a napok­ban Düsseldorfban. Az idén januárban váratlanul eltűnt az 1982-ben öt kilo­gramm jó minőségű német vajból ké­szített műalkotás, amelyet a művész műtermének egyik sarkában készített a düsseldorfi képzőművészeti akadé­mián. A titokzatos eseményre Beuys halála után került sor, amikor a ta­karítónők rendbe tették a műtermet. Mivel nem voltak tisztában a műal­kotás értékével, egyszerűen kidobták a szemétbe. Beuys legkiválóbb tanítványa, a 42 éves Johannes Stuettgen rendkívül el­keseredett, amikor értesült a történ­tekről, ugyanis a néhai művész ezt az alkotását neki ajándékozta. Éppen emiatt beperelte Észak-Rajna-V­esztfá­lia tartományt és 50 000 márka kárté­rítést követel a bíróságtól. A nyugatnémet tartomány képvise­lője kétségbe vonta a 42 éves művész tulajdonjogát, mert ingatlan jellegű műalkotásról volt szó, amelyet a fal­ra erősítettek és ez kizárta annak le­hetőségét, hogy kivigyék a teremből. Stuettgen azonban felszólította a bí­róságot, hogy a tényállás megállapí­tása érdekében látogasson el a városi képzőművészeti múzeumba, ahol Beuys két hasonló alkotása van kiállítva, amelyeket 180 000 márkára biztosítot­takAz ítélethirdetés december 12-án esedékes. (Tanjug) 1987. november 1., vasárnap Híres írók és a konyha Szingapúr más szemszögből DECEMBER 1-JÉN LESZ KE­REKEN SZÁZ ÉVE, hogy Szinga­púrban megnyílt a városalapítóról elnevezett Raffles Szálloda. Abban az esztendőben ünnepelték Viktó­ria királynő uralkodásának arany­jubileumát, és 1887-ben avatták fel Sir Thomas Stamford Raffles szobrát is, tehát az év bővelke­dett ünnepélyes eseményekkel. A Raffles Szálloda egy csapásra hí­res lett mindenütt, ahol angolok éltek, nem utolsósorban konyhá­jának köszönhetően. Hírét neves angol írók, például Joseph Con­rad, a Lord Jim és sok más távol­keleti tengeri történet szerzője, a világirodalom egyik legkülönösebb regényíróinak egyike, Rudyard Kipling, a gyarmatok életének ki­tűnő ismerője, majd Somerset Maugham és Noel Coward öregbí­tette­ A Rafflesben, mert nemsokára csak így emlegették, kitűnő sza­kácsok működtek, és az európai konyhaművészetet hamarosan ki­békítették a helyi zamatokkal. A száz évvel ezelőtti recepteket ma is őrzik, és büszkeségük a Raff­­les-menü, amelyet először 181­9- ben tálaltak fel! Amilyen ügyesek voltak már ak­kor a ■ reklámfőnökök, felhasznál­ták Kipling megjegyzését: „When in Singapore, feed at Raffles, where the food is excellent” (ha Szingapúrban jár, egyéb a Raff­lesnél, ahol kitűnő az étel). A mon­dat másik részéről elegánsan meg­feledkeztek, mert így hangzott: „but take a room at the Hotel de l’Europe”, vagyis „de szálljon meg a vetélytársnál”. Kipling reklámmondata ma is megtalálható minden kézikönyv­ben és útikalauzban, amely a vál­tozatos, íz- és színpompás szinga­púri konyhák között kalauzolja az idegent. Nosztalgia a gyarmati uralom után? Szingapúrban nem ilyen egyszerűek a viszonyok. Ők gyarmatosítónak elsősorban a ja­pánokat érezték, akik a II. világ­háborúban véres nyomot hagytak ebben az idillikus szigetvilágban. A nosztalgia az aranykornak szól, amikor hétmérföldes léptek­kel haladt, fejlődött, gazdagodott a város, és egymás után érkeztek a nyugati iparosodás és nagy ta­lálmányok korának vívmányai: a gőzhajó, az áram és vele a vil­lamos, egyszóval a jólét. ENNEK A KORNAK A SZIM­BÓLUMA volt a Raffles, amelybe ma mindenki bemehet, a nyakken­dő viselete sem kötelező. A Tif­­fin-terem és a pálmakertre néző teraszétterem az egyetlen, ahol éj­szaka előkelő helyen a szabadban lehet vacsorázni Szingapúrban, az aranykor hangulatát idézi ma is, „élő történelem” áll a vacsorára szóló meghívón. Az ember persze nem étkezik tíz napig a Rafflesban, ha turistaként arra vetődik, ezért tanácsos oda­figyelni az ételválasztékra. Hihe­tetlen vagy inkább lenyűgöző. A kínai ínyesmesterség több válto­zata, szecsuáni, pekingi, kantoni és tajvani remekei között lehet válogatni a Chinatown, Sárkány vagy Aranyfőnix és hasonló nevű éttermekben, esetleg a nagyközön­ség számára a szabad ég alatt vagy nagyáruházak legfelső emele­tén berendezett hawker-közpon­tokban. Ezek a kiskonyhák egy­más mellé zsúfolódnak, előttük pillanatok alatt tálalják a gőzöl­gő, frissen készült ételt. Két-há­­rom szingapúri dollárért, s ez nem is mellékes. A húsra, halra nem ismer rá az ember, ha elébe teszik, mert apróra vagdalják, tésztába gyúr­ják, lisztté őrlik vagy forró zsír­ban felismerhetetlen alakúra sü­tik a falatot. A körítés minden darabját sem lehet azonnal azo­nosítani, mer az itthonról ismert salátalevél, paradicsom, paprika, sárgarépa, zeller karfiol vagy zöldbab között sok más kerti ve­­temény is lapul az tányéron. Min­denből egy gyűszűnyi, és mégis jóllakik vele az ember. Szinte felesleges felsorolni, hogy Szingapúrba képviselve van még a maláj és indonéziai, ízekben és elkészítési módban eléggé rokon konyha, a koreai, japán, indiai (több változatban) és egyéb ázsiai szakácsművészet. Pár dollárért, de csillagászati összegért is étkezhe­tünk olyan éttermekben, ahol a pincér szemrebbenés nélkül ajánl­ja a 08 dolláros francia bort, majd aggódva figyeli a vendéget, ízlik-e neki az első korty. A nyugati ételeket felszolgáló éttermekkel nem is foglalkoztunk. Minek? Olasz, angol, francia vagy német ételeket valamivel közelebb is megkóstolhatunk, mint Szinga­púrban. EZEK UTÁN FELTÉTELEZHE­TIK, hogy a turistacsoport nem éhezett a tíznapos utazás közben. Igaz, hogy egyesek reggel legalább ötször annyit ettek, mint itthon szoktak, és sóhajtoztak, hogy „er­refelé nincs csevapcsicsa” de ők is túlélték valahogy. PÁLICS Márta A szingapúri éttermekben mindenhez rengeteg gyümölcsöt tálal­nak fel

Next