Magyar Szó, 1987. november (44. évfolyam, 316-328. szám)
1987-11-16 / 316. szám
2 KÜLPOLITIKA MikkwSM portré Moboru Takesita Szakészakértő Kétség aligha férhet az új japán kormányfő megválasztásának zökkenőmentes lebonyolításához. Ám ez az esemény éppen emiatt nevezhető szokatlannak, ugyanis az unos-untalan acsarkodó frakciók úgy ültek le október 20-án az utódlásról tanácskozni, ahogy szint® soha korábban, alig volt vita közöttük. Ezúttal tehát sikerült elkerülni a kormányzó Liberális Demokrata Párt (LDP) történetében igen gyakori, nemegyszer heves összecsapásokig fajuló, s hosszú hetekig elhúzódó csatározást. Miután a Japánban évtizedek óta megszakítás nélkül kormányzó LDP közgyűlése megerősítette utódjának jelölését és a novermóber 6-i rendkívüli ülésen a honatyák a javaslatot jóváhagyták, Noboru Takesita került a ráírt élére. S minthogy a japán császárországiban hagyományosan a legerősebb parlamenti párt mindenkori elnöke tölti be a miniszterelnöki posztot is, Takesita vált a kettős hatalmi státus birtokosává. A vezető megválasztása a kívülálló számára meglehetősen nehezen követhető folyamat, mert bonyolult, színfalak mögött zajló kiszámíthatatlan ügyködéseik eredménye. Ennek okai természetesen az LDP felépítésében keresendőek, amelyben a határozatok többé-kevésbé a kifinomult taktizálás és az érdekcsoportok közti állandó egyezkedés révén születnek. Talán éppen ez az egyik magyarázata Takesita jelenlegi győzelmének is, hiszen ezeknek a párton belüli manővereknek a kiváló ismerője, így hát hiába alakult ki a szemben álló jelöltek (Takesita mellett a 67 éves Kiicsi Mujazava pénzügyminiszter és a 63 éves Sintaro Abe, az LDP végrehajtó tanácsának elnöke) között viszonylag patthelyzet, amely sajátos megállapodásra késztette őket — névleg valamennyien visszavonták jelöltségüket —, mégis Talkesita került ki győztesen. A színfalak mögötti alapos és céltudatos aknamunkájának köszönhetően. A vetélytársaik ezen elhatározása, akárcsak az arrra való hivatkozás, hogy a gyaníthatólag több fordulós szavazási erőpróba megelőzése érdekében Nakaszone kormányfőre kell ruházni a döntés jogát. Takesita malmára hajtotta a vizet Takesita tehát elődjének javaslatára került a kormányfői bársonyszékbe, és ugyancsak Nakaszone tanácsára ajánlotta fel riválisainak a pártfőtitkári és miniszterelnök-helyettesi posztot. A búcsúzó Nakaszone érdeme, hogy Japán egészében többet mutathatott magából, mint korábban. ,,nagyvilágibb” lett állapították meg a hozzáértők, s ezen azt is értik, hogy a maga módján rendkívül ügyesen politizált az úgynevezett válságövezeteikben, Latin-Ameriikában és a Közel-Keleten egyaránt. A mindenkori tőkét képviselő Liberális Demokrata Párt frakciói ezek láttán tették félre féltékenységüket, s adtak bizalmat Nakaszone választottjának azzal a megjegyzéssel, hogy jó szervező, de semmiféle nemzetközi gyakorlata nincs. Noboru Taikesitával ellentétben a két vetélytárs minden bizonynyal sikeresebben léphetett volna fel a nemzetközi porondon, ám egyáltalán nem biztos, hogy szavatolni tudták volna Japán töretlen fejlődését, a Nakaszone-irányvonalat. Márpedig Takesita a választási hajrában elsősorban azt hangsúlyozta, hogy „a japán állam és a nép jólétéért fog harcolni”. Mindez persze még nem jelenti azt, hogy a sajtónyelvben sokszor „háromkirályoknak” nev és kormányfő vezeti jelöltek között lényeges elvi különbségek adódtak volna, akár a nemzetközi kereskedelmi súrlódások megoldására vonatkozó kérdéseikben, akár az Egyesült Á Bamákhoz fűződő bensőséges viszony fenntartásával kapcsolatban. Nagy kérdés azonban, hogy egy olyan adminisztrációs gépezet, amelyben a nyílt összeütközések elkerülése, az előzetes érdekegyeztetés és a kompromiszszumra való készség mindennél fontosabb, hogyan fog hatni a tágabb nemzetközi színtéren — különösen Nakaszone jóval dinamikusabb stílusa után. Takesita 1924-ben látta meg a felkelő napot egy jómódú család legidősebb gyermekeként. Apja szake (rúzsbor) főző és a lakóhely parlamenti képviselője volt. A tokiói egyetemen pénzügyi ismeretekből diplomát szerző Takesita — apja példáját követve — bekapcsolódott a politikai életbe. Huszankndem évi képviselői múlt, továbbá a Santo és Takeo Miki kabinetjében betöltött főtitkári, valamint építésügyi miniszteri megbízatásai után 1982 és 1985 között a pénzügyi tárcát birtokolta. Tapasztalatok hiányáról tehát szó sincs, sőt hozzáértése több területre is kiterjed. Mi több, jelenleg az ő személye a legjobb biztosíték a legfontosabb tényezőnek tekeintett pártegység megőrzésére. Figyelembe véve azokait a körülményeket, amelyek közrejátszottak abban, hogy az új kormányfő Noboru Takesita legyen, megállapíthatjuk: Japán eddigi politikájában jelentős változás sem külügyi, sem pedig gazdasági téren nem valószínű. Ezt maga az újdonsült miniszterelnök sem titkolja, kijelentette ugyanis, hogy elődje útvonalát fogja követni. A mai, japán közéletet felzaklató néhány probléma megoldásához (mint például a csillagászati tokiói telekárak, a fővároscentrikusság, vagy éppen a nagy vihart kavart adóreform) talán szerencsésebb is az ő csendes, de szívós, erőfeszítésekre képes alkata, mint elődjének határozottabb, ám zajosabb tiltakozást is kiváltó fellépése. Külpolitikai célja —nyilatkozta —, hogy az e téren való járatlanságát „őszinte diplomáciával” pótolja, egyszersmind tovább bővítse és ápolja jó kapcsolatait az Egyesült Államokkal, valamint más nyugati szövetségeseivel. J. SZABÓ József Kalózok garázdálkodása A védtelen vietnami menekülteket támadják A thaiföldi rendőrség már két hete nyomoz több csoport halász után, akikről feltételezik, hogy október derekán megtámadtak egy vietnami lélekvesztőt, fedélzetén 40 menekülttel, kirabolták az utasokat és öt nőt megerőszakoltak. A rendőrség az egyik elrabolt és megerőszakolt nő vallomása alapján kezdte a nyomozást. A vietnami háború befejtése, 1975 óta több tízezer vietnami menekült csónakokon a közeli országokba, főleg Thaiföldre, a Fülöp-szigetekre, Malaysiába és Szingapúrba. A Thai-öbölben és a Fülöp-szigetek körüli vizekben sokan közülük a kalózok áldozatává váltak. (Tanjug) _ November első két hete a terrorcselekmények újabb drámai sűrítményét zúdította a világra: hajót kerítettek a hatalmukba Abu Nidal terror legényei, Írországban és Sri Lankában nagyszámú áldozatot követelő pokolgépes merényletek voltak... A terrorizmus elharapózása, veszélyesebbé válása kapcsán egyre többen teszik fel a nyugtalanító kérdést: megtörténhet-e, hogy egy bűnözőcsoport vagy szélsőséges vallási, illetve politikai csoportosulás atombomba birtokába jut, esetleg nukleáris fegyvert konstruál? Eddig még egyetlen terrorcsapat sem kezdeményezett akciót atombomba birtokbavételére, és nem tudunk olyasmiről sem, hogy a kábítószerhez hasonlóan radioaktív anyagot csempésztek volna. Arról azonban vannak feljegyzések, hogy magfegyverrel fenyegetőztek, igaz, hamisan, illetve, hogy bizonyos atomfegyver-alkatrészeket már elloptak. Az amerikai védelmi minisztérium a héten figyelmeztetett arra, hogy mind nagyobb az atomterrorizmus veszélye. Az előttünk álló években ugyanis egyre több plutóniumot állítanak elő a gyarapodó atomerőművek részére, de a nukleáris bombákhoz is. A következő évtizedben csak Európában évente legalább 300 plutónoumszállítmányt továbbítanak majd rendeltetési helyére. A Pentagon arra inti a nyugat-európai országokat, hogy a szállítási műveleteknél szigorítsák meg a biztonsági intézkedéseket, jól felfegyverzett és kiképzett alakulatok kísérjék a szállítmányokat és rádión legyenek összeköttetésben a gyorshadtestekkel. Valóban, megalapozottnak tereithető az aggodalom, hogy a nemzetközi terrorizmus újabb „válfajjal” bővül. A nukleáris terrorizmus veszélye immár átlépte az elméleti lehetőség kereteit A féktelen fegyverkezési hajsza körülményei között felmerül az a kérdés is, miként szavatolni a számtalan atomfegyverraktár biztonságát. Csak Európában mintegy 100 helyen hétezer atomtől tetőt tárolnak. Az Egyesült Államok félmilliárd dollárt fordított atomraktárainak biztonságára és a Pentagon szakcsoportja különleges védelmi intézkedéseket dolgozott ki arra a hipotetikus esetre, hogy támadás ér egy amerikai nukleáris fegverraktárt. Ideális biztonságról sajnos nem lehet szó. A feltételezések szerint a terroristák egyelőre úgy vélik, hogy roppant nehéz saját atombombát készíteni, és ezért inkább a már kész nukleáris fegyver, illetve az alkatrészek „ellopására” vesznek irányt. Mivel a nukleáris fegyvereket szétszerelt állapotban tárolják, a terroristáknak utána össze kellene szerelniük a részeket. Szakértők szerint azonban ez igen összetett dolog, mert ismerni kell a bomba aktivizálási rendszerét. Persze minden a terroristák, illetve a velük esetleg szövetkező szakértők tudásától függ. A legtöbb embert mégis az érdekli, hogy lehet-e „házilag atombombát barkácsolni”. Az atomipar gyors fejlődésével egyre inkább megteremtődnek ennek a feltételei. Már 1977-ben a londoni Daily Express két újságírója megpróbálkozott atomfegyver-készítéssel, összevásárolták a szükséges anyagot, a fizikai alapismereteket pedig olyan szakkönyvekből merítették, amelyek minden könyvesboltban hozzáférhetők. Joseph Boltmann fizikus, aki annak idején részt vett a Hirosimán ledobott atombomba előállításában, azt mondta, hogy az angol hírlapírók bombája tökéletes és csak plutónium hiányzik ahhoz, hogy robbanjon is. Egy 22 éves amerikai diák is bebizonyította, hogy elméletileg magánszemély is előállíthat néhány kiloton hatóerejű nukleáris bombát. Az összeállítás költsége mintegy kétezer dollár. Persze a szaktudáson kívül itt is plutóniumra van szükség. Az ilyen bomba elég primitív szerkezetű lenne, de pusztító hatása elérné a hirosimai atombomba robbanóerejének egyharmadát. A veszély olyan formában is fennáll, hogy a terroristák szövetkeznek olyan tudósokkal, akik vagy fanatikusak, vagy paranoiásak, tehát akik szinte élveznének a bombájuk pusztításában. Ez a lehetőség előrevetíti a magas technológiájú terrorizmus eljövetelét, amelyben atomfegyvert, lézerberendezéseket és más műszaki vívmányokat alkalmaznak. Lám, ez a terrorizmus fejlődése, eszkalációja: régebben csak az utcasarkon fenyegették a járókelőket, utána diplomatákat, milliomosokat ejtettek túszul, hamarosan pedig államokat zsarolhatnak — több milliárd dollárral is. Tény, hogy egy egészen kis atomitöltés is elpusztíthatna egy 50 ezer lakosú várost, annál inkább, mert a radioaktív sugárzás még veszélyesebb, mint maga a robbanás. Képzeljük csak el, hogy a terroristák atombombát helyeznek el egy labdarúgóstadionban, ahol mondjuk 100 ezer néző foglalt helyet. Vagy: felrobbantanak egy száz vagy még több emeletes szuperfelhőkarcolót, amelyben egyidejűleg több tízezer személy tartózkodik. Mindez persze hálás rémfilmtémia, amit a rendezők ki is aknáztak. De mit tesznek a nagyhatalmak? Nos, a Szovjottunió és az Egyesült Államok már tárgyit a nukleáris terrorizmus veszélyéről. Az USA javasolta, hogy hozzpjak létre különleges nemzetközi központokat, ahonnan gyorsan beavatkoznának az atomi veszély elhárítása érdekébe- DANCSÓ Csaba fegyveres terroristák? (Reuter telefotó) Kim Jong Pil (balról) volt dél-koreai miniszterelnök készül a kampányra, a decemberi elnökválasztásoknak ő az egyik jelöltje. Pia és munkatársai kíséretében a napokban látogatást tett Suro koreai király (meghalt 193-ben) _____ , sírjánál Pusanban A párizsi autószalon idegen luxusvilága gen. Párizsba (is) beszökött az ősz, de ezúttal nemcsak a költő, az élet takaréklángra húzó, szemet gyönyörködtető pasztellszínekben gazdag ősze, hanem rohanó korunk mindig valami állomást, határkövet vagy választóvizet jelző — a mi Adyunk álmánál sokkal csúfabb , lombhullató ősze is. Ahogy a szívünkhöz, lelkünkhöz szóló rímek még fülünkbe csengő hangja halikul, úgy erősödik a körülöttünk pöffeszkedő, magát ráncba szedni sehogy sem képes világunk olykor jajveszékelést érzékeltető hangoskodása. Ahogy a szívünkhöz, lelkünkhöz szóló rímek még fülünkbe csengő hangja halkul, úgy erősödik a körülöttünk pöffeszkedő, magát ráncba szedni sehogy sem képes világunk olykor jajveszékelést érzékeltető hangoskodása. A lábunk nyomában zizegő levelek csalhatatlan jelzői annak, hogy most a fényt megfellebbezhetetlenül az árnyék váltja fel. A változást azonban nemcsak a szépségét felénk nyújtó természet, hanem a tudásban mindenáron előrehaladni vágyó ember is közli társával, velünk, és a fény városának szédítő forgalmában valóban rákényszerülünk arra, hogy üzenetét átvegyük. A pénz, a mindig úr Párizsban most — a hagyományokhoz híven — cifra, hódító öltönyébe bújva a „la Porte de Versatile” környékén ütötte fel tanyáját, a párizsi autószalon csodáit állítva szolgálatába. A nemzetközi sajtó szerencsés képviselőit — érthető nyomós okokból — vendégül látó rendezők szíves elnézését kérjük, hogy gondolataink még a lenyűgöző látványt elénk varázsló „gépcsodák” láttára sem az alkalomhoz illő mechanikus leírásoknak szavaznak előnyt, de megérzésünk szerint ezúttal valamiféle Verne Gyula álmodta keresztúthoz érkeztünk, ahol sürgősen döntenünk kell, hogy ezen a lassan szűknek bizonyulóFöldünkön ki lesz a „mester”, a mindentudó gép vagy a pokoli tempótól már fulladozó ember? Mert aki a párizsi autószalon küszöbét átlépte, az a reá váró mesés izgalomtól borzongva veszi tudomásul, hogy — noha ő még miaradi gúnyát visel — akarvaakaratlan a XXI. századiba lépett be. A gépkocsigyártók tizenöt esztendős kutatómunkája, amely az olajkrízissel kezdődött, itt valóságos formát öltött. Tudomásul kell vennünk, hogy a papa autója (ha volt neki) és a ma gépkocsija között édeskevés a rokonság. A „szakítást” elsősorban a világot ma már alapjaiban is megrázó krízisek aranyszava idézte elő. A takarékosság lett a bűvös szó. A helyzetünk ránk parancsolta szó értelme a józanul gondolkodó fogyasztó előtt világos, egyszerű, a tervezők, a gyártók számára viszont roppant bonyolult volt. Az összegzsugorodott pénztárcájú vevő fennhangon követelt: szépet, praktikusat, tartósat, no és természetesen takarékoskodót! Ilyen „egyszerű” lett a nagyságos vevő óhaja, áld mindezt még a korszerűség követelményének észszerű, divatos mázával bevonta, vevő a pénzéért mind többet akart. Mit csinálhatott a sarokba szorult szerencsétlen gyártó cég. Elég, ha csak gyorsan körülpillantunk a párizsi autószalon különböző kiállítóhelyein, azonnal megértjük, hogy a pénzét járművébe fektetni kész vevő a századforduló küszöbén az elkényeztettek vitatható táborát sűríti. A volán mögött kényelmeskedő, mintegy család egyetlen gyermeke válogathat „játékai” között. A vevőt csalogató — egy repülőgép pilótájának is fejtörést okozó — műszerfal felszerelése messze került attól, amit egy földön guruló masinától ésszerű körülmények szem előtt tartásával követelni lehet. Minderre, még a felesleges kérdésekre is felelettel szolgál. A kormány kerekét remegő kezekkel forgatni kényszerülő ,földi pilóta pedig azt sem tudja, hogy alkalmasint melyik csillogó gombhoz nyúljon. A párizsi autószalon luxusvilága után az első nagy kérdőjelet a városon bennünket keresztül „verekedő” taxiban tapasztaltak közben rajzoltuk meg Valóban nincs jogaink (célunk sem az), hogy a puritánság gyakran visszatetsző álarcát felöltve a mérföldlépő csizmákat viselő haladás útjába álljunk, de tudomásul kell vennünk, hogy a „híveinek” megtartására minden lehetőt elkövető autóipart a tőle el nem választható többi szektor csak botladozva, sántikálva követi. A pontosan felszerelt és a helyzet parancsolta mérsékelt étvágyú csillogó gépkocsik hiába tudnak mindent, előrehaladott tudományunk, a városi és közúti forgalomban úgyis csődöt mond. Tehát szinte felesleges, mert az izgága, kormánykereke mögött magát rangos „kormányzónak” képzelő autós érzékeny idegeit csak felkorbácsolja, s mivel „őfelsége”, a gép adta lehetőséggel élni nem tud, az őt ebben zavaró piros lámpákon és a „gyalogparasztokon” tölti ki bosszúját. Az autóipar nemes törekvését azonban minden körülmények között elismerés illeti. Ez az iparág az elsők között hirdette a másoknak még utópiát jelentő századforduló előszelének sokatmondó hangját. Sajnálatunk óvja a struccpolitikusokat, akik tekintetüket készakarva elfordítják a naptárról és egy század közeledtével is emlékeinkben szeretettel őrzött nagyapáink „tesztösz”-jeiben érzik jól magukat A kockázat az övéké, viselése elől nem „döcöghetnek” el. Párizsban október utolsónapján az automobil fényes ünneplő került a képekben, hanggal, szavakban beszámoló sajtó első oldalára. A példaszerűen élenjáró gépjárműipar mai világunkban nagyobb elismerést nem is kaphatott volna. A kétezredik év autója megszületett! Koraszülés? Lehet De a gyermek a miénk, élő, tehát szeretnünk kell. MÉCS László Ez sem túl régen volt 19®7. november 16., hétfő