Magyar Szó, 1989. szeptember (46. évfolyam, 239-254. szám)

1989-09-11 / 249. szám

sa WEINBRENNER RUDOLF Itt a világvége? Elpusztulhat-e egyik napról a másikra az emberiség? Romba dőlhet-e kultúránk? Leselkedik-e ránk természeti vagy kozmikus veszély? Vagy csak azokkal a veszedelmekkel kell számolnunk, amelyeket Szerencsé­tlen mó­don magunk idéztünk fel a mérhetetlen fegyverkezéssel, a méltó nyers­anyag-felhasználással és környezetszennyezéssel? Régi, szinte örök kérdések ezek, melyekre kezdetben a kultúra lépcső­jén felfelé kapaszkodó ember csak metafizikai vagy vallásos magyarázatot tudott adni, ma már azonban legtöbbjükre a tudomány felel. De a rettegés él... Mi az igazság? Ezekre a mindenkit izgató kérdésekre igyekszik válaszolni a szerző, amikor összefoglalja és a realitás talajára helyezi mindazokat a veszélyeket, amelyek kultúránkat, falunkat, lakhelyünket, a Földet, a Naprendszert vagy akár az egész univerzumot fenyegetik. (23) Akkor a Hallér-üstökös csóváján át vezetett a Föld pályája. A csóva, mely a Nap hatására keletkezik, olyan rit­ka anyagkoncentrátumot jelent, hogy jóformán megfelel a tökéletes vá­kuumnak. Közvetlen összeütközés egy üstökössel elvileg elgondolható volna, de valószínűtlen. Az üstökösök átlagméretét tekintve, komolyabb he­lyi katasztrófát jelentene, de nem pusztítaná el sem bolygónkat, sem élővilágát. Az üstököskutatás most éli fénykorát. Az 1986-ban a Halley-üstö­­kös közelébe irányított űrszondák — részben magyar műszerekkel felszerel­ve — sok hasznos tudnivalóval fog­ják gazdagítani a csillagászatot. A szondák adatainak kiértékelése még tart. Ennél nagyobb és a bizonyos érte­lemben konkrét veszélyt jelenthetnek a kisbolygók, meteorok. A kisbolygók zöme övezetet alkot a Mars és a Ju­piter pályája között. Megfigyelőesz­közeink tökéletesedésével számuk egy­re nő. Legnagyobb példányuk, a Ce­res, már jóformán valódi bolygó, át­mérője kb. 1000 km. Ettől a mérettől lefelé találunk aztán mindenfélét, egészen a 20—30 kilós szikladarabokig. A bolygók gravitációs hatását a kisebb testek jobban megszenvedik, néha egy­más között is ütköznek. A kisbolygó­övezet tehát — tulajdonképpen a Nap­rendszer kialakulásánál visszamaradt hulladékanyag — állandó változások­nak kitett, instabil világ. Egy részük, az ún. Apolló-típusú kisbolygók, nem marad az övezetben, hanem olyan erő­sen elliptikus pályán fut a Nap körül, hogy alkalmanként keresztezi a Föld pályáját. Feltevések szerint egy részük rövid pályára lépett üstökösök marad­ványa. A csillagászok szerint kb. ezer van közöttük, amelyeknek átmérője meghaladja az egy kilométert, de csak legnagyobb példányuk, az SB. 1978. közelíti meg a tíz kilométeres átmé­rőt. Ezen kívül van több tízezer jóval kisebb testecske is. Számuk a Nap­rendszer fiatal korában valószínűleg sokkal nagyobb volt, de nyilván jelen­tős részük már összeütközött pályája mentén bolygóval vagy holddal. A Holdon, Marson, Merkúron levő krá­terek nagyobb része ilyen ütközés kö­vetkezménye, ezeken az objektumo­kon a légkör hiánya miatt az erózió nem takarhatta el a régi sebhelyeket. Az elméleti számítások szerint kb. 200 000 évenként ütközik egy ilyen nagyobb objektum a Földdel. A tör­ténelmi időkben nem fordult elő ilyes­mi. Nagyobb méretű kozmikus test be­csapódásának természetesen valóban katasztrofális következményei volná­nak. Ez érthető, hiszen egy 1 km át­mérőjű test becsapódásánál a sebes­ségtől és tömegtől függően 1017 erg kö­rüli energia szabadulna fel. Gyakor­latilag egy ilyen test 22 km átmérőjű krátert vájna a bolygóba. A becsapó­dáskor felszabaduló energia zöme a felszíni kőzetek szétporlasztására, el­­gőzölögtetésére, a kirepülő törmelék felgyorsítására használódna el. Magá­nak a kozmikus testnek elgőzölögte­­téséhez kisebb tömege miatt elenyésző energia szükséges. Ilyen, de példánk­nál lényegesen kisebb test ezelőtt mintegy 50 000 évvel lezuhanva, hoz­ta létre az arizonai Ördög-krátert. Ez a test azonban csak talán száz méter átmérőjű volt. A kráter ennek elle­nére 200 méter mély és 1300 méter átmérőjű. Zuhant már földünkre ennél lénye­gesen nagyobb objektum is. Ez meg­közelítően ezelőtt 65 millió évvel tör­tént. Talán ez vetett véget a dino­szauruszok uralmának, ez nyitott utat az emlősök fejlődése előtt, meglehető­sen gyökeresen átalakítva az élővilá­got. A dinoszauruszok, mint azt az őslénykutatók már régebben tisztáz­ták, abban az időben jóformán minden földi életteret elfoglaltak és erős fejlő­désben voltak. Aztán, szinte villám­­csapásszerűen tűntek el. Évszázados parázs tudományos vita után, most úgy látszik, az amerikai Nobel-díjas fizikus, Luis W. Alvarez elmélete vég­leg pontot tesz a megoldásra. Elméle­tének alapját az képezi, hogy a Föl­dön öt, igen távol eső pontján, Dániá­ban, Spanyolországban, Olaszország­ban, Új-Zélandon és Óceániában a krétaidőszak végéről származó vörö­ses márga- és agyagüledékben egymás­sal teljesen azonos korú, irídiumban gazdag rétegre bukkant. Az üledékes réteg alatt a kréta-mészkő számos kö­vületet tartalmaz, gazdag élővilágot igazol, azonban maga az irídiumos ré­teg teljesen meddő. Ez arra utal, hogy akkor, amikor képződött, az egész földi élővilágot érintő hatalmas katasztrófa játszódott le. Az irídumos réteg fölötti üledék már a harmad­korhoz tartozik, ám ebben is csak el­vétve találhatók életnyomok. Aztán a mintegy egymillió évvel fiatalabb üle­dékben szaporodnak el újra a kövüle­tek. Az ozmium és az irídium nagy ke­ménységű, kristályos szerkezetű fém. Földünkön nincs jelentősebb koncent­rációja, általában kis mennyiségekben fordul elő. Az Alvarez által feltárt rétegben a koncentráció 30—160-szo­­rosa az átlagnak. Ebből joggal lehet következtetni egy kozmikus tömeg lezuhanására, hiszen a kisbolygók némelyikén az irídium koncentrációja százszorosa a földinek. Alvarez felté­telezi, hogy kisbolygó zuhant a Földre, melynek általa kiszámított átmérője 6—14 km között lehetett. Elvileg mind­egy, hogy már a légkörben szétrob­bant-e vagy csak az ütközéskor porlott szét. Ha a légkörben robbant, a glo­bális porszennyeződés máris magya­rázatot nyert. Ha pedig a bolygó fel­színén, a légkör szennyeződése, hozzá­adva a felszínről kilökött szemcséket is, legalább 200 km magasságig terjed­hetett. Egy ilyen test leérkezésekor nagy a valószínűsége annak, hogy a tengerbe csapódik. De ha 20 km/s sebességgel hatolt a légkörbe, néhány kilométeres óceánmélység jóformán semmiféle fékezőerőt nem jelent. Az óceán aljáról a víztömegen keresztül puskagolyó sebességével repülnének fel a szemcsék a légkörbe. A számítások azt mutatják, hogy ebben az esetben a becsapódó test és a Föld anyagából összesen kb. 2200 km3 anyag szeny­­nyezte el a légkört. Ekkora anyag­­mennyiség órák alatt szétterjedve a napfénynek kb. 99’/6-át rekesztette ki. Az állandó sötétség talán 3—5 éven át tarthatott. Ez a jelentős hőmérséklet­csökkenésen kívül, szinte teljesen meg­akadályozta a növények fotoszintézi­sét. (Folytatjuk) HÜKHRBD 1989. szeptember 11. hétfő L ION MIHAI PACEPA Vörös horizontok Egy román kémfőnök vallomása (37) Ceausescu figyelmét már egy televí­zió kötötte le, ami beépített vevőkészü­léket tartalmazott, és a kód beállítása után távirányítással lehetett bekapcsol­ni.­­ Úgy tervezzük, hogy ezt a mikro­­felvevő-készüléket minden, vidéken el­adásra kerülő tévébe beépítjük. A be­építés egyik előnye az, hogy így állan­dó energiaforrás van, nincs szükség kü­lön elemekre. A másik az, hogy a té­vék a nap 80 százalékában nem mű­ködnek. (A román tévé csak néhány órát su­gároz naponta.)­­ Ha alkalmazzuk ezt a hókuszpó­kuszt, még tovább kell rövidíteni az adásidőt. — Néhány film és hír a pártról: ez minden, amire az embereknek szüksé­gük van, igaz Nick? — kérdezte Ele­na. — Bevezetni! — mondta Ceausescu, miközben a következő zárlóhoz lépett, amelyben vendéglői lehallgatófelszere­lések voltak. A kerámia hamutálcák és virágvázák ragadták meg a figyel­mét. Gearty tájékoztatta, hogy ilyen, elemmel működő mini lehallgatókészü­­lékeket tartalmazó hamutálcákkal és virágvázákkal a következő ötéves terv végére minden vendéglőt fel lehet sze­relni. Bármelyik ott lévő tisztünk vagy pincérnőnek álcázott ügynökünk be­kapcsolhatja őket, kihúzva belőlük egy ó vékonyságú szeget. Ezeket a mikro-lehallgatókészüléke­­ket tartalmazó kerámia hamutálcákat és virágvázákat, amelyeket a szovjet KGB fejlesztett ki, minden kelet-euró­pai titkosszolgálat alkalmazta már, hogy éttermi és szállodai beszélgetése­ket hallgasson le. Hedrick Smith ame­rikai újságíró egy általa humorosnak vélt esetet ír le, amit egy Kaszpi-ten­­geri szállodában látott, amikor megér­kezett a hír, hogy külföldi nagykövetek delegációja érkezik. „Mint Gogol híres szatírájának, a Revizor­nak vidéki hi­vatalnokai, a személyzet őrült tempó­ban próbálta meg csinosabbá tenni a hotelt. A megszokott hamutálcák eltűn­tek az ebédlőasztalokról, és helyükre új, díszesebb darabok kerültek. Nagy fehér szegfűket is raktak az asztalok­ra.” Az feltehetően eszébe se jutott Smithnek, hogy az új hamutartók és virágvázák nemcsak dekorációs célokat szolgáltak. Az, hogy ezek az eszközök hordozható lehallgatókészülékek, máig is egyike a leginkább titkolt tényeknek a szovjet blokkon belül. Ceausescu és Elena lassan sétált egyik tárlótól a másikig, és növekvő érdeklődéssel szemlélte az elektronikus megfigyelés új eszközeit, az éjszaka­ és nappal készíthető fotókat, a házon be­lüli és kívüli videofelvételeket és az új­fajta, tökéletesebb és gyorsabb levél­­cenzúrázást. Aztán Ceausescu egy olyan tárlóhoz lépett, ahol a külföldre szánt felszereléseket mutatták be. Gearty és Diaconescu ismertetni kezdte az új elektronikus lehallgató rendszer proto­típusát, amelyet a román nagykövetsé­gekre szántak, majd azokat a lézereket, beprogramozott ultrarövid-hullámú adókat mutatták be, amelyeket nyugati intézményekben, katonai egységeknél és magánlakásokban akartak elhelyezni. GYÖNYÖRŰ, ÚJ ÉLET Dél volt, amikorra Ceausescu a kiál­lítás végére ért. Mély lélegzetet véve körülnézett, majd megkérdezte: — Hány embert leszünk képesek le­hallgatni a következő ötéves tervünk végén? — Csak azt mondhatom Legfelsőbb Vezető Elvtárs és Mélyen Tisztelt Ele­na Elvtársnő — válaszolta Diaconescu —, ha terveinket jóváhagyják, akkor 1984. január 1-jére 10 millió mikrofont tudunk egyszerre megfigyelés alatt tar­tani. Ha feltételezzük, hogy a népesség­­növekedési ráta ugyanaz marad a kö­vetkező öt évben, mint az elmúlt ötben, akkor becslésünk szerint egy év alatt periodikusan minden egyes családot le tudunk hallgatni, a gyanúsakat pedig folyamatosan. — Hány gyereke van, elvtárs? — szakította félbe Elena. — Egy. Elvtársnő. Egy katona a párt számára. — Ez az oka annak, hogy a lakosság nem növekszik. Legalább négy katonát kellett volna csinálnia a párt számára, kedves elvtársam. Adjon a becsléséhez további 10—15 százalékos népességnö­vekedést, tábornok. 1984-re legalább 30 millió lakosnak kell Romániában élnie. Erre nekem les­z gondom, maga pedig törődjön a mikrofonjaival. Ceausescu beszívta néhányszor a fo­gai között a levegőt, aztán elkezdte: — Mi egy gyönyörű ésetet építünk a román nép számára, elvtársak. Egy új és független életet, amit népünk 2050 év küzdelmével és megaláztatásával ér­demelt ki, Elena tapsolni kezdett. — Az elmúlt évtizedben minden esz­tendő valami újat jelentett kommunista történelmünkben. Tegyük 1984-et egy másik ilyen fordulóponttá! Legyünk megint egyedülállóak a Varsói Szerző­désben! Legyünk elsők az egész vilá­gon, elvtársak! Nagyon rövid időn be­lül mi leszünk az egyetlen ország a föl­dön, amely képes lesz megismerni min­den egyes állampolgára gondolatát. Mindössze öt év választ el bennünket az új tudományos kormányzási formá­tól. Mielőtt folytatta volna, sokatmondó­­an közönségére nézett. — Miért olyan népszerűtlen az ame­rikai imperializmus? Azért, mert nem tudja, hogy az emberek mire gondol­nak, azért mert nem tudományos. Amit önök itt csinálnak, elvtársak, az a kor­mányzás igazi tudománya. Ez a közvé­lemény igazi felmérése. A kommunista rendszer, amit mi együtt alkottunk, a legtudom­árnyasabb azok közül, amelyek valaha, megismétlem, elvtársak, valaha a földön az emberiség javára léteztek. Most Diaconescu kezdett tapsolni. Ceausescu felemelte a kezét, csendet kérve. — Az a baj, hogy nem mondhatjuk el dolgozó népünknek, mennyire törő­dik velük a Kommunista Párt, elvtár­sak. A bányászok szívesebben menné­nek le a bányába és termelnének több szenet, ha biztosak lehetnének abban, hogy a Párt tudja, mit csinál a felesé­gük minden egyes percben. Többet ter­melnének, elvtársak, de ma még nem beszélhetünk nekik a rendszerünkről. A nyugati sajtó azzal vádolna bennünket, hogy rendőrál­laim vagyunk. Ez impe­rialista propaganda, elvtársak. Mi nem vagyunk rendőrállam, és soha nem is leszünk az. Államunk proletárdiktatú­ra, amelynek célja ideológiai tisztasá­gunk megőrzése. A kommunizmus az egyetlen iga­zi demokrácia, és ezt a tör­ténelem fogja tanúsítani a jövendő nemzedékek számára. Egy napon majd őszintén beszélhetünk arról, amit csiná­lunk. Amikor a proletár világforrada­lom legyőzi a kapitalista hidrát, és vö­rös zászlónk ott fog lobogni mindenütt a világon — fejezte be drámaian Ceau­sescu. „SZÁJKOSARAK” A LEHALLGATÁS ELLEN Mielőtt elmentünk volna, Ceausescu magához hívott. — Meg akarom kapni a „szájkosa­rakat” a washingtoni utazásomra! A „szájkosár” egy olyan furcsa fel­szerelés volt, amit Ceausescunak ter­veztek külföldi megbeszéléseire, ahol nem álltak rendelkezésre zavarókészü­lékek, vagy akusztikailag védett szo­bák. Ceausescu, aki túl jól ismerte a rejtett mikrofonok lehetőségeit, borzal­masan félt attól, hogy őt magát lehall­gatják. (Folytatjuk)

Next