Magyar Szó, 1990. július (47. évfolyam, 178-192. szám)

1990-07-01 / 178. szám

4 KÜLPOLITIKA МмтМ Farra Ek­in­ ШтШ Carios Bombaként robbant a­ hír, hogy Ulrike Meinhof, a nyugatnémet anarchoterro­­risták egyik női vezéralak­jga V s mint Carlos, min­den idők egyik legveszélye­sebb nemzetközi terroristája hosszabb-rövidebb ideig él­vezte a magyar kommunis­ta vezetők vendégszerete­tét. Az már régebbről is­mert, hogy Zsivkov Bulgá­riája egyenesen támogatta a Nyugat-Európába irányuló kábítószer-szállítmányok át­haladását, valamint, hogy Honecker keletnémet vezető és társai tucatjával nyúj­tottak menedéket és nyu­galmas életet olyan bűn­­cselekmények elkövetőinek, akik mindennemű civilizá­ciós mérce szerint — leg­alább — hosszú börtönbün­tetéssel kellett volna súj­tani az elkövetett fegyveres rablásokért, a terrorcselek­ményekért, a gyikosságo­­kért. Erről a témáról ké­szült egész oldalas összeál­lításunk. Munkatársak vol­tak: MÉCS László, Brüsszel­ből, PALICS Márta, vala­mint TURUCZ Éva. VÉLETLENÜL DERÜLT RÁ FÉNY, hogy a hetvenes években Magyarország, jobban mondva a magyar kommunista csúcsvezetők vendégszeretőt élvezte Carlos, a hírhedt venezuelai terroristavezér és csoportja. Ott-tartózkodásunk­nak — állítólag írásos nyoma is maradt — Carlos meleg hangú le­vélben mondott köszönetet Kádá­­néknak azért, hogy háborítatlanul folytathatták forradalmi tevékeny­ségüket, nem zaklatta őket­ a rend­őrség, és addig maradhattak, amaddig akartak. Az aláírás — Forradalmi üdvözlettel: Carlos. A Magyar Televízió híradójában be is mutatta a levelet — az állam­­ügyésznek most a többi között csak annm a dolga, hogy a ..fomadaltm­l” végig a leniben behelyettesít­se „terroristával”, és máris megvan az alapja az egy­kori MFTTvIP-vezetők a­kár posz­tumusz, felelik«égre vonásának. Tempora mutantur! Ami a szo­cialista felfogásrendszerben nem is olyan régen még arany betűs szó­nak számított — úgy, mint a for­radalmi —, arról most a maga lemeztelenített valóságában kide­rült, tulajdonképpen milyen sötét üzelmeket takar — gyilkos me­rényleteket, robbantgatások­at, sor­sok, még a terroristák mércéivel mérve is ártatlan emberélet vé­get. úgy hírlik, hogy Kádár János, Benkei András, Gyenes András, Németh Károly, Korom Mihály és Rácz Sándor engedélyezte Car­­losék beutazását Magyarországra, s egyben utasították a hatóságo­kat, hogy semmiben se gördítse­nek akadályokat eléjük, tehát fegyvereiket is háborítatlanul átvihették a magyar határon. A legfőbb államügyész szerint, az egykori magas rangú vezetők több­­rendbeli köztörvényes bűncselek­ményt követtek el,­e­ mikor nem­zetközileg körözött bűnözőket rej­tegettek, ami bűnpártolásnak mi­nősíthető, sőt több jel utal arra, hogy a csoport nemcsak üdült a Balaton partján, hanem különle­ges kiképzésben is részesült a cso­paki táborban. MANAPSÁG MAGYARORSZÁ­GON szinte divattá vált a régi sötét ürvek szellőztetése. Ezt, a Carlos-féle botrányt a Magyar Nemzet és a Népszabadság írása szerint Ladvánszky Károly tavaly ny­u­gd­í­jazott belü­gym­inis­zter - h­e­­lyettes fedte fel Horváth Balázs belügyminiszter titkáré­na­k, aki aztán főnökével is közölte. Lad­­vánszky úgy nyilatkozott, hogy személyes jellegű kéréssel kereste fel a belügyminiszter személyi tit­kárát még a múlt hét elején, s beszélgetésük során többek között megemlítette neki, hogy emléke­zete szerint úgy négy-öt évvel ez­előtt az állambiztonsági szolgálat bizonyos fegyvereket adott át a rendőri ezrednek. Felvetődött a kérdés, hogy ezek a fegyverek ,, megvannak-e, nyi­lvántar­tásban vannak-e és rendben vannak-e”. Ladvánszky úr a Kossuth rádió­nak adott telefoninterjúban tagadta, hogy bárki kényszerítette volna a Carlos-ügy felfedésére,­ sőt azt is, hogy egyáltalán ő vi­lágított volna rá az esetre, mely­nek összefüggéseit, mint­ mondta, nem ismerte. Még azt is hozzá­tette, hogy helyreigazítást fog kér­ni a fent említett lapoktól, ami­ért „élő lelki­ismerőnek” nevezték. Ki szolgáltatta hát az információt? Maga a belügyminiszter sem haj­landó felfedni informátora nevét. Carlos 1949-ben született Vene­zuelában, Ramirez Sanchez Illés­ként jegyezték be az anyakönyv­be — a legutóbbi név, állítólag az apa Lenin iránti tiszteletét tük­rözi. Hírhedt tettei között lon­doni és párizsi­ bankok megtáma­dása szerepel, a legnagyobb ,,ha­ditette” pedig az volt, amikor cso­portjával 11 OPEC-minisztert ej­tett túszul további 59 személlyel együtt, 1975-ben Bécsben. Nem tudni, miként került Magyaror­szágra, de azt sem, hogy most hol van­­, valamelyik gaztette, során életét vesztette-e, vagy rejtekhe­lyen álnév alatt húzza meg ma­gát, esetleg újabb terrorcselekmé­nyeket készít elő. MI TÖRTÉNIK, HA HACK PÉ­TER képviselő a magyar parla­mentben nem követeli a volt ma­gas beosztású pártfunkcionáriusok felelősségre vonását, s nem rob­ban ki a Carrlos-ügy? Előbb-utóbb úgyis fény derült volna rá, mint ahogyan az NDK-ban is felfed­ték az egykori nyugatnémet ter­roristákkal való kapcsolatokat, s Csehszlovákiában sem tagadták már, hogy az ország a harmadik világ legnagyobb robbanó*’’el­­szállítóig volt f­orr. t°x). A több­párti demokráciákban hét lakat alatt is nehéz kompromittáló tit­kokat tartani. Ami örvendetes. Nem hiányoztak egyetlen körö­zőlevélről sem, ha a legveszélye­sebb nyugatnémet terroristákról volt szó. A „vigyázat, lőfegyver van náluk!” és az 50 000 márka jutalom ígérete kísérte őket- Mégis fantomként jelentek meg és tűntek el újra. Susanne Albrechtet például Da­­maszkuszban vélték látni, majd a Vogézekben, azután híre ment, hogy Floridában él egy német származású családnál. Mindez azonban nem volt igaz. Susanne Albrecht 1980-ban a keletnémet Cottbusban telepedett le Ingrid Jäger álnéven. Tizenhárom évvel korábban azzal búcsúzott el Ham­burgban a nagypolgári családtól, hogy „elege van a kaviárból és la­zacból”, és felcsapott terroristá­nak. Az NDK-ban egyszerű, át­lagpolgári életet élt. Ingrid Jäger 1983. november 4-én férjhez ment Claus Becker fizikushoz és villámgyors karriert futott be nyelvtanárnőként. Egy évvel később megszülte Felix nevű fiát. A család 1987-ben váratlanul Kelet-Berlinbe, majd Moszkvába költözött, ahol a férj atomfizikus­ként dolgozott. Volt kollégái a nyugatnémet televízió adásában ismerték fel Susanne Albrechtet. . . „A dolog belső logikájából és mélységes komikájából eredt a mód, ahogyan a RAF volt sorja­, dalmárai az NDK-ban iggtalál­­ták boldogságukat, és amilyen kis­polgári életre berendezkedtek" — mondja róluk a botrány kitörése után Peter-Jürgen Boock, aki a börtönben „megtért” és elárulta volt társait. Beleülik a képbe, hogy az egy­kori vezető terrorista Inge Viett, Eva-Maria Sommer (más forrás szerint Eva Schnell is) hétvégeken kerékpáros kirándulásokat tett, kiskertet tartott és a német pénz­ügyi unió létrejötte után Magde­­burgban pizzériát akart nyitni. Werner Lotze is biztonságra vá­gyott az illegalitásban töltött évek után, és Manfred Janssen néven telepedett le az NDK-ban. Sőt, ép­pen egy rendőrségi sportklubban evezett! Felesége, Christine Düm­­lein is vele volt, Katharina Jans­sen néven. Egy szomszédasszony­nak bizalmasan elmondta, hogy szociális biztonságot kerestek, mert gyereket akarnak, és ilyen álla­potok csak a szocializmusban van­nak ... Sigrid Sternebeck az Ulrike Bildberg álnevet vette fel, s a fér­jével, Jürgennel és Nina nevű kis­lányukkal Schwedtben élt. 1980- ban „merült alá” az NDK-ban és fotólaboratóriumban dolgozott. Munkatársaik „kiszolgált kémek­nek” tartották őket. Dr. Ekkehard Freiherr von Se­­ckendorff az eisen­hüttenstad­ti poli­­klinika belgyógyászati osztályán dolgozott Horst Winter álnéven, később a kábítószerelvonó részleg­ben volt tanácsadó. Állítólag részt vett Schleyer gyáros elrablásában és meggyilkolásában. A felesége, Monika Helbing, ápolónőként, te­hát régi hivatásában dolgozott El­ke Winterként. A RAF e terroristái 1977. októ­ber 13-án­­azon a napon Schleyer 38 napja volt már a terroristák túsza, a palesztin kommandók pe­dig aznap térítették el a Lufthan­sa gépét Mallorcából Ciprusra. Bagdadban találkoztak. Ki kellett őket vonni Közép-Európából, hogy ne veszélyeztessék a folyamatban levő akciókat. Ponto bankár el­rablása szerencsétlenül végződött, a terroristáknak egy sornyi pech­­jük volt. Bagdadban elcsendesedtek, el­ment a kedvük a harctól. Elszige­teltségükből egy év múlva Párizs­ba pihentek, ahol a RAF-nak átme­neti tábort rendeztek be. Itt el­vették az útlevelüket, fegyverüket, inkább foglyok voltak, mint har­costársak. „Ekkor megértettük, hogy kockázatot jelentünk, hogy kiszolgáltunk” — mondja Boock. Párizs ugródeszka volt a­ NDK-ba, amelynek titkosrendőr­sége, a hírhedt Stasi, már a ter­roristák elhelyezését készítette elő. Erich Honeckernek tudnia kellett az ügyről. Ő, aki 1977. szeptember 26-án kijelentette drezdai válogatott elvtársak előtt, hogy „elítélendő gyilkossá­gokról”, anarchistákról és terro­ristáikról van szó, akik lejáratják a politikai baloldalt az NSZK- ban — hamarosan megváltoztatta a véleményét. Egyesek ezt azzal magyaráz­ták, lehet hogy Honeckernek eszé­be jutottak saját illegalitásban töltött évei, mások pedig azzal, hogy pluszpontokat akart szerez­ni a Közel-Keleten, szolgálatot tenni a palesztinoknak, ha be­fogadják kirekedt harcostársai­kat. A Stasinak pedig érdekes lehetett hallgatni a volt terro­risták elbeszéléseit. Utóvégre a világ minden titkosszolgálata ar­ra a mottóra építi működését, hogy „az ellenségem ellensége az én barátom”. Bárhogyan történt is, a RAF volt tagjait utolérte a végzet. Egye­sek ügye már elévült, de sokaknak még felelniük kell tetteikért. Peter­ Michael Diestel új kelet­német belügyminisz­ter dühroha­mot kapott a botrány kirobbaná­sakor, és a Stasi és a RAF „ör­dögi kapcsolatairól” beszélt. Vagy inkább egy egész terrorista nem­zedék sorsának tragikomikus be­teljesedéséről van szó? Párizs csak apoliszka volt Néhány anarchista alámerülésének és végső bukásának rövid története Susanne Albrecht a kisfiával, 19­84. évi családi boldogság A RAF jelvénye: ötágú csillag, gépfegyver fia udvarias szomszédasszony Hogyan ért véget Inge Viett második élete az NDK-ban (Brüsszeli levél a Magyar Szónak) EVA SCHNELL KÉT ÉVE MAG­DEBURGB­AN egy bérházban la­kott. Eseménymentes, szürke pol­gári életet élt. A szom sziklákkal mindig udvarias volt és bár velük keveset érintkezett, annyit tudtak róla, hogy Éva asszony Drezdából érkezett. Meglepetés. Június 12-én a haj­nali órákban a rendőrség csenge­tett Éva Schnell lakásának ajta­ján, majd a hölgyet szoros őrizet­tel elvitték a házból. A lakótársak másnap a sajtóból tudták meg, hogy az udvarias szomszéd valódi neve Inge Viett, 46 esztendős és a rettegett Vörös Hadsereg Frakció legidősebb, leg­több tapasztalattal rendelkező tag­ja, aki döntő szerepet vállalt Jür­gen Ponto bankigazgató és a nyu­gatnémet gyárosok szövetségének elnöke, Hans Martin Schleyer ellen 1977-ben végrehajtott merénylet megszervezésében. Június 6-a és 18-a között Inge Vietten kívül még nyolc, a nyu­gati országokban körözött terroris­tát tartóztattak le az NDK külön­böző városaiban. Ez a hír már nem csupán a meg­lepetés erejével hatott, furcsának tűnt, homályos háttért sejtetett. önként merült fel a kérdés: mi­ként­ lehetséges, hogy egy olyan — a világon mindenhol jelzett — terrorista, mint Inge Viett, aki 13 esztendőn keresztül illegalitásban tudott (nyugodtan) élni, most hir­telen rendőrkézre került? Az NDK belügyminisztere szívre tett kézzel esküszik, hogy az alig valamivel több mint egy hét lefor­gása alatt letartóztatott terroristá­kat az NDK rendőrsége egytől egyig a lakosság feljelentése alap­jára fogta el. A polgárok ismerték fel az újságokban közölt képek alapján a körözött terroristákat akik 1980 óta valamennyien hamis papírokkal a zsebükben „vezették félre" az NDK-hatóságokat. A belga sajtó nem ad hitelt a hivatalos magyarázatnak A té­nyekre, valamint a tapasztalatokra támaszkodva más megvilágítást kínál az eseményeknek. A Brüsszelben szerkesztett, álta­lában megbízható hírforrásokra tá­maszkodó hetilap, a L’Express sze­rint az NDK-ban hirtelenében el­fogott kilenc veszélyes terrorista a Közép- és Kelet-Európában meg­változott politikai rend „áldozata” lett. TÉNY, HOGY A SZOVJETUNI­ÓNAK és a volt szocialista álla­moknak, ahol a burzsoá társada­lom „ajándékaként” a kábítószer­élvezés, árusítása és a bűnöz­ések számának rohamos emelkedése után most már a nemzetközi terro­risták veszélyes akcióival is szá­molniuk kell, a merénylők (még ha eddig politikai okokból védel­met is élveztek) „forgalomból való kivonása" ezúttal izmár közös érdek­ké lépett elő. A rendcsinálás sürgős lett. Az elmúlt egy hónap alatt Lengyelor­szágban, majd Prágában robbant a terroristák bombája, 18 sebesültet hagyva maga után. A merénylők nem a Vörös Hadsereg Frakció tagjai voltak, a Közel-Keletről, ér­keztek. Bejrútból hangzott el a figyel­meztetés. Amióta a Szovjetunió a kivándorolni óhajtó zsidóknak tá­vozási engedélyt ad, az arab ter­rorszervezetek bombái a Szovjet­uniót sem kímélik. Hasonló fenye­getést intéztek Budapesthez, Bu­karesthez és Varsóhoz is, ahol a nemzetközi légitársaságok a kor­mányok engedélyével szállítják Izraelbe és a palesztin területre igyekvő bevándorlókat. Moszkva tart a nemzetközi ter­roristák merényleteitől. Május ele­jén felvételét kérte az Interpol tagállamai közé. Mi több, a KGB három tábornoka szolgálatát is fel­ajánlotta az Interpolnak. Ilyen helyzetben Inge Viett és társai, lévén kínos tanúi egy olyan korszaknak, amikor még a Szov­jetunió és az arab terroristák po­litikája egy síkon haladt, teljesen feleslegessé váltak. Moszkva — így hangzott a KGB vezérkarának ünnepi kijelentése — most a Nyugat felé bizonyítani kívánja, hogy mindenféle terroris­ta politikával szakított. LEHET. A KÉRDÉS CSUPÁN AZ, hogy a napi gondok millióival küzdő Moszkvának van-e elég ere­je és tekintélye ahhoz, hogy a pa­lackból hajdan kiszabadított rossz szellemet a helyére vissza­paran­csolja? Ez már kérdéses dolog. 1990. július 1., vasárnap

Next