Magyar Szó, 1991. január (47. évfolyam, 359. szám - 48. évfolyam, 1-29. szám)

1990-12-31 - 1990-01-02 / 359. szám

Titok „ Mért költöd arra életed felét, hogy földerítsd a titkok éjjelét? Csak egy hajszál van Jó és Rossz között - és mondd, barátom, mennyit ér a lét?" Szárnyas oroszlánokkal és gir­landokkal díszített kaftánját megoldva Omar Khajjám, a költő, az időtlen bölcs és zseniá­lis matematikus b­úcsúztathatta így boroskupával az elköszönő 1103- as esztendőt és köszönt­hette egyúttal a reményteli 1104- es évet. Tette mindezt ön­maga és mindannyiunk meg­nyugtatására búsan zengő­­tu­­sáival. A legbölc­sem ver­senghet a 1 .§,le foglalt titok­kal. Minden válasz hamis, csu­pán a titok, a titokfejtők remé­nye és csalódása valóságos. De ez ad értelmet a fűnek, a fá­nak, a szarvasbogárnak,­­ember­nek, jószágnak. Titokfejtőkként érkezünk az Óperencián túli mély sötétből, hogy valahol ott­hon legyünk, hogy a szeretet és más, mellékesnek tűnő dolgok titkát kutatva újra az Óperenci­án túlra távozzunk. Közben Szintírác­ot követve A­ái­r:­ilan­­szor felvonjuk és levonjuk vitor­lánkat, megtöltjük, s ürítjük po­harunkat, akárcsak ma, amikor határt vonunk jelen és múlt, de a ma és a holnap között is. Ha­tárt vonunk, hogy könnyebben megmérettessünk. „A mindenséggel mérd magad",­­ ez legalább olyan könnyű, mint tányérban felezővonalat kanalazni a leves gyöngyben úszó galuskái közé. Testvérek közötti virtus. Csupán annyi a különbség, hogy fivérünk, az Idő, nem levest fogyaszt. Bardt­ym, n­ézá, f­­ unklán mennyi fény! gyöngy, buborék! s mind meghal felszí­nén!" Ma, amikor gyöngyöző poha­runkat koccintásra emeljük, nyugtasson meg bennünket, hogy álmainkon és titkainkon még az idő sem foghat ki. A szilveszteri Magyar Szó szerkesztője LÉPHAFT Pál A .____ ­ A DEMOKRATIKUS KÖZVÉLEMÉNY NAPILAPJA XLVII. évf., 359. (15657) szám Újvidék, 1990. dec. 31., 1991. jan. 1., 2. Ára 7 dinár ...................................... lAk­kor a kis csipás cimbalmos belevert a húrokba, a­­ másfél mázsás mészáros cérnavékony hangján elkiáltotta magát:­­ - Lej-haj, Lina! - mert az volt a divatos dal meg a foxtrott, mire I az asztalosné fűzőid selyemruhájában és gyönyörűen zengő csi­li fejével máris ott termett mellette, a kocsma közepén, és ezzel I megkezdődött a bál, és hemzsegtek a táncos párok, úgyhogy a I hajós elárvult szép felesége is felsóhajthatott a borbély karjában, I aki pepita nadrágban és laza hullámokba fésült hajával meg- I hajtotta magát előtte, mivel olyan volt ez a dal, hogy viszketett is az ember talpa tőle, mint a mészáros jókedve, úgyhogy nem lehet­­­tett eleget repetálni, elölről kellett kezdeni a végkimerülésig. Sej- I haj, Lina! - Jaj, Józsi! - szólt az a sóhajtás a borbélynak címezve. - I Nem látszik meg rajtam, hogy én folyton csak a férjemre gondo­­­­lok, aki ottmaradt egész télen át Galambóc alatt a kikötött hajót­­ őrizni, s aligha lesz hű hozzám. - De nehéz lett volna otthon maradnom! - folytatta édesen , szenvelegve. - Ezen a szilveszteri éjszakán az egész világ mulat,­­ hát nem? Pont én feküdtem volna le a tyúkokkal este hétkor,­­ mint akit már a világon senki sem szeret? S olyan fölösleges len­­­­nék, hogy jobb volna nem is élni már! - Jaj, dehogy, édes Ilonka - mondta a borbély, és még jobb­­­ban magához szorította a bánatos szalmaözvegyet, vallomását s forrón a fülébe súgva, és hosszú gúnárnyakat behúzva a haj- I hullám alatt. - Épp ma délután gondoltam magára, esküszöm, I pedig sok munkám volt, nyolc hajvágást kellett eszközölnöm, mert Milos tanító kijelentette, hogy nem akar többé hosszú hajú I fiút látni az osztályban, mondom, éppen délután gondoltam az­ Mulatság­ ra, hogy nincs még egy ilyen stramm nő, mint maga egész Ku­­kutyinban! Kinn az eresz alatt ugyancsak hangosak voltak a kuglizók, ha nagy ritkán valakinek mégis sikerült kiütnie a királynőt, úgyhogy a kocsmárosné máris sietett egy újabb beöntésért a for­ralt borból, a borbély meg így folytatta: - És ha magácska tudná, édes Ilonka, hogy van itt valaki, aki magát oly kitartóan szereti, Isten az atyám, eszébe se jutna búsulni és szomorkodni miatta, hogy magára hagyták, hiszen csak egy szót kell szólnia, s én máris ott vagyok magánál... - Jaj, Józsi, nem is akarom elhinni magának, amit mond, ne haragudjon. Mert maga tele van nőkkel, a múlt héten is lát­tam kijönni magától Danicát, az írnok feleségét, akiről minden­ki tudja, hogy egy jó firma... . - Ohó! Tévedés habbal! - kiáltotta Figaro utóda. - Isten az atyám, csupán egy tartóshullámért jött, és én magát... Amit mondott, most már igazán súgva mondta, viszont a mészáros fáradhatatlan volt, túlrikoltott volna minden vallo­mást, nemcsak a borbélyét, ahogy azt a kis vékony hangját kien­gedte: - Sej-haj, Lina! A kocsmáros éppen telerakta kinyújtott karját a halkocso­nya tányérjaival, hogy majd letegyen mindenki elé egyet az asz­talra, amikor kinyílt az ajtó, és az utcáról belépett vastag vörös bajuszával Snájder Szepi bácsi, s csendet intve magasra emelte a mutatóujját. Pedig hát tulajdonképpen ki volt­­, hogy csak m­­ilyen egyszerűen leintse az egész társaságot? Éjjeliőr volt a ken­dergyárban,­­ mégis egyszerre csend lett, és ebben a csendben azt mondta sa­­kán és szomorúan, még a fejét is lehajtva hozzá: - Kiss Jani máma délután a fészerben fölakasztotta magát! - Jézus Mária! - kiáltotta a kövér asztalosné, még mindig kipi­­rulva a tánctól, és vastag karját magasra emelve összecsapta a kezét, úgyhogy a hóna alatt látni lehetett két sötét félholdját az izzadtságnak. - Nahát, ez igazán borzasztó! A mészáros ennyit se mondott, a fogashoz lépett, fél kézzel félrelökte a kintről betóduló kuglizókat, fejébe nyomta pörgő ka­lapját, a hölgyről is megfeledkezve, akinek pedig fél órán át kurjantotta az arcába: Sej-haj, Lina, amíg a táncban taktusra tolatott vele ide meg oda, most úgy kinyomakodott hatalmas tes­tével az ajtón, mintha sose lett volna itt. Mert tudta, mi a kötelessége ilyenkor egy tűzoltó-csővezető­­nek, ha mindjárt nem is ház gyulladt ki valahol, hanem egy ré­szeges lisztes­ molnár akasztotta fel magát, ki tudja, miért. A borbély sem akart lemaradni a fontos eseményről, pedig ő­­ nem is volt tűzoltó, mégis eltűnt valahol a zűrzavarban, úgy­hogy a bánatos szalmaözvegy magányosan mehetett haza a téli estében, nagykendőjét fázósan összehúzva magán a levéltelen fák alatt. HERCEG János HÁTRA ARC, ÉS TÁNTORÍTHATATLANUL ELŐRE! ( ENGLER LAJOS) MINDEN KEDVES OLVASÓNKNAK BOLDOG ÚJ ÉVET KÍVÁNUNK

Next