Magyar Szó, 1991. június (48. évfolyam, 148-162. szám)
1991-06-13 / 160. szám
12 SUGÁR ANDRÁS És mit mond a román király? 1989-ben és 1990-ben — Ceausescu bukása előtt és után — több ízben járt Sugár András, az MT Panoráma című műsorának szerkesztője a száműzött román királynál ! Mihálynál Lássuk, miről is beszélgettek! (18) A TRÓNT ELTÁVOLÍTOTTÁK — Látta a televízióban a királyi palota egy részének pusztulását? Van Eyck, Rembrandt és más nagy alkotó műveinek megsemmisülését? — Igen, és nagyon szomorú látvány volt. Ezek a felbecsülhetetlen értékű művek persze alighanem a fegyveres harc következtében semmisültek meg, de ami az archívumok égését illeti, az aligha volt véletlen, hiszen a Securitate embereinek érdeke, hogy a kompromittáló dokumentumoknak legalább egy része porrá égjen. Nem érdektelen, hogy a román forradalom annyira gyors, az irattári anyagok száma pedig olyan hatalmas volt, hogy nem volt idő a bizonyítékok eltüntetésére. — Felismerte a palota részeit? Támadtak-e személyes emlékei a pusztuló emeletekkel, szobákkal kapcsolatban? — Igen, felismertem például a nagy tróntermet, jóllehet a kommunista uralom évei alatt teljesen átrendezték, például a trónt eltávolították, megváloztatták a bútorzatot... E trónteremben boldog és szomorú emlékeim szinte egymásra halmozódtak. Hivatalos követi fogadások január elsejében, kellemes csevegések a követekkel, beszédeim nemzeti ünnepeken, sok vendég ... De nagyon szomorú élmények is fűznek a trónteremhez: itt zavatolták fel imádott nagyanyámat, Mária királynét, akit minden román a szívébe zárt ... És láttam a képernyőn a palota lépcsőházát, ahol még önfeledt kisfiúként hancúroztam, de később már sorsdöntő eseményekre siettem fölfelé ... MI LEGYEN AZ ÚJ PALOTÁVAL? — Ceausescu őrült építkezései közül az esküvői tortára emlékeztető giccses óriás palota állítólag hétmilliárd tejbe került az országnak. Miatta lerombolták Bukarest legszebb történelmi negyedeit. Mi legyen ezzel a palotával, amely mintha egy őrült hollywoodi rendező bomlott agyában született volna meg? — Nem tudom. Már beszélgettem róla barátaimmal. Van, aki azt mondja: le kell rombolni, mint a Bastille-t. Mások szerint használni lehetne például egyetemet lehetne bele költöztetni. Nyílt szívvel, nyitott szemlélettel kell ezeket a kérdéseket is megközelíteni. De annyi kétségtelen, hogy az épület szörnyűséges. Beteg elmére vall ... A KIRÁLY TŐKÉS LÁSZLÓRÓL — Ha bárhol találkozna Tőkés László lelkésszel, mit mos-anna neki egy forró kézszorítás után? — Azt mondanám, tiszteles úr, csodálom a bátorságát és hitét, azt, hogy nem adta meg magát a Ceausescu-féle rettenetes nyomásnak, terrornak, következetesen és vitézül ellenállt. És ön valóban kivételes egyéniség, ilyenek nem minden bokorban teremnek, hiszen aligha lehet véletlennek nevezni, hogy éppen ön körül robbant ki Románia népeinek forradalma. Ön Doina Corneával együtt valóban megérdemli a Nobel-békedíjat és bármilyen más nagy elismerést, hiszen korlátlan, roppant személyes kockázatot vállaltak mindketten, s ezért csodálat és tisztelet jár. XXX Az olvasó nyilván észrevette, hogy a szerző rokonszenvvel ír Mihályról és családjáról. Ezt nem kell, de nem is lenne érdemes tagadnom. Ez a család hallatlan kulturált, emberséges, becsületes, tisztességes, józan, jó humorú, melegszívű família. Mihály király igazi kelet-európai úriember, aki a történelem legzordabb viharaiban is hű tudott maradni önmagához. Ma sem él hazugságban. Józan eszét nem vette el sem a hatalom, sem a kitaszítottság. Bíborban, számkivetettségben egyaránt ragaszkodott demokratikus elveihez, meggyőződéséhez. Román tudott maradni hazájától hermetikusan elzárva. Román hazafi, de nem soviniszta, nem idegengyűlölő, s nem adta oda magát emberellenes eszméknek, áramlatoknak, hisztériáknak. És ez sokkal több, mint amennyit a kelet-európai politikai arcképcsarnok sok ezer „hőséről” — legtöbbjükről — el lehet mondani. Bármi legyen is Mihály és családja sorsa a jövő Romániájában, azt senki sem cáfolhatja, hogy hazája büszke lehet erre a férfiúra. VÉGE I. Mihály MARGUERITE DURAS A szerető (4) A cipő nem illett a kalaphoz, ahogyan a kalap sem a vézna testhez, nekem tehát mindkettő megfelelt. A cipő is állandóan rajtam van, ebben a cipőben, ebben a kalapban megyek mindenhova, télennyáron, függetlenül az alkalomtól, hogy járok-kelek a városban. Nemrég kezembe került húszéves fiam egyik fényképe. Kaliforniában van, két barátnőjével, Erikával és Elisabeth Lennard-ral. Ő is olyan sovány, mint egy fehér bőrű ugandai. Mintha kihívóan mosolyogna, egy kicsit kajánkodva. Úgy fest a képen, mint valami ágrólszakadt fiatal csavargó, ő így tetszik magának, szegényen, szegényember-ábrázattal, soványan, esetlenül. Ez a fénykép áll a legközelebb ahhoz a másikhoz, amelyik a kompon utazó lányról készülhetett volna. De aki a fekete szalaggal díszített, lapos karimájú, rózsaszín kalapot megvette, nem ő, hanem egy másik fényképen látható asszony, az anyám. Itt jobban ráismerek, mint a későbbi képeken. Egy ház udvarában készült, a Kis tó mellett, Hanoiban. Mindannyian együtt vagyunk rajta, ő is meg mi is, a gyerekei. Négyéves vagyok. Anyám a kép közepén áll. Mennyire jellemző rá a suta testtartás, a komorság, ahogyan alig várja, hogy végre elkattintsák a masinát. Csak egy pillantás megnyúlt arcvonásaira, lompos ruhájára, álmatag tekintetére, máris tudom, hogy meleg van, hogy alig áll a lábán a fáradtságtól, hogy unatkozik. Mi meg, a gyerekei, mint a lelencek, úgy vagyunk öltözve,, erről pedig az jut eszembe, miféle állapotba került gyakran anyám, mert ennek az állapotnak az előjeleit már a fényképen látható időszakban is jól ismertük, ahogyan egyik napról a másikra elfogta a bénaság, és nem mosdatott meg, nem öltöztetett fel minket, sőt olykor enni se adott. Ez az életuntság úgyszólván mindennap elővette anyámat. Néha eltartott egy darab ideig, máskor anyám egy éjszaka kialudta. Anyám, nem kis szerencsémre, olyan asszony volt, aki sohase vesztette el a reményvesztettséget, azt a vegytiszta reményvesztettséget, amelyet néha még a leghevesebb életöröm sem tudott teljesen elfojtani benne. De hogy miféle események ragadták el tőlünk nap nap után, azt most már sohasem fogom megtudni. Egyszer talán az ostobaság, amelyet épp az idő tájt követett el, megvette a házat — a fényképen láthatót —, amelyre semmi szükségünk sem volt, méghozzá éppen akkor, amikor apám betegsége rosszabbra fordult, és néhány hónapra rá meg is halt. Vagy talán épp akkor tudta meg, hogy ő is megkapta a betegséget, amely hamarosan végzett a férjével. Az időpontok egybeesnek. De hogy miféle természetű volt a felismerés, amely beléhasított és ennyire letörte, azt nem tudom, és nyilván ő se tudta. Lehet, hogy apám közeli halála, vagy csak a napé? Mert egyszerre megrendült a bizalom a házasságában?, a férjében?, a gyerekeiben?, vagy mindabban, amit magáénak mondhatott? Így volt mindennap. Ebben biztos vagyok. Nyilván nagy volt a megpróbáltatás. Mindennap volt egy pillanat, amikor egyszer csak kibuggyant belőle az elkeseredés. Amelyet béna tehetetlenség, vagy álmosság követett, vagy néha semmi, máskor viszont, néha, házvásárlások, költözködések, vagy ez a hangulat, semmi más, csak ez a hangulat, ez a levertség, néha meg valóságos királynő volt, bármit kértünk is tőle, bármit kapott is ajándékba, mint azt a Kis Tó melletti házat, valami szeszély sugallatára, haldokló apámtól, vagy ezt a lapos karimájú kalapot, hiszen a kislány annyira akarta, a brokátcipőt úgyszintén. Vagy semmi, vagy aludni, meghalni. Nem láthattam még a moziban az indián asszonyokat, akik ugyanilyen lapos karimájú kalapot viselnek, és előrevetik hajfonatukat. Azon a napon nekem is copfom van, bár nem tűzöm kontyba, mint rendesen, de az én copfom másmilyen. Két hosszú hajfonat, előrevetem őket, mint a filmbeli asszonyok, akiket sohase láttam, de az enyém gyerekcopf. Amióta megvan a kalapom, hogy fel tudjam tenni, nem tűzöm kontyoa a hajamat. Egy ideje szinte lelapítom a frizurámat, hátrafelé fésülöm, hogy sima legyen, kevésbé szembetűnő. Lefekvés előtt minden este kifésülöm, aztán újra befonom a copfomat, ahogyan anyámtól tanultam. Ez a súlyos, puha, bronzosan sajgó hajsátor egészen a derekamig ért. Gyakran mondogatják, hogy ez a legszebb rajtam, ami, azt hiszem, annyit jelent, hogy különben csúnya vagyok. Ezt a nagyszerű hajzuhatagot Párizsban fogom levágatni, huszonhárom éves koromban, öt évre rá, hogy elhagyom anyámat. Vágja csak le, mondtam a fodrásznak. Le is vágta. Egyetlen mozdulattal az egészet, hogy megtisztítsa a terepet, a tarkómon éreztem az olló hidegségét. A hajam ott hevert a földön. Kérdezték, becsomagolják-e. Nemet mondtam. Attól fogva nem mondták többé, hogy szép a hajam, legalábbis nem olyan meggyőzően, mint korábban, mielőtt levágattam. Utána inkább azt mondták: ennek a lánynak szép a tekintete. A mosolya, az se csúnya. A kompon, nézzék csak, hosszú a hajam. Fél éve múltam tizenöt. De már festem magam. Tokaion krémet használok, ezzel próbálom eltüntetni a szeplőket az arcomról meg a szemem alól. A Tokaion krém után meg testszínű púdert, Houbigan márkájút. A púder anyámé, mindig ezt használja, amikor elmegy a kormányzóság estélyeire. Aznap a szájamat is kifestettem, az akkori divat szerint cseresznyepiros rúzzsal. Fogalmam sincs, miképpen jutottam hozzá, talán Héléne Legonelle csente el az anyjától, már nem tudom. Parfüm nincs rajtam, anyámnál csak kölnivíz meg Palmolive szappan járja. A kompon, a busz mellett, hatalmas fekete személyautó, fehér vászon libériába öltöztetett sofőrrel. Igen, ugyanazz a komor autóóriás, amelyet a regényekből ismerek. A Morris Léon-Bollée. A Calcuttai francia nagykövetség koromfekete Lanciája akkor még nem gördült be az Irodalomba. Még a sofőr meg az utasok között is vannak lecsavarható ablakok. Lehajtható pótülések. Olyan tágas az egész, mint valami szoba. (Folytatjuk) Млсмхпб 1991. június 13., csütörtök Következő tárcánk NEMZETISÉGE: ÜZLETEMBER Kicsoda ön, Konen Vilmos? — kérdezte a riporter Wilhelm Conent a 88 éves nyugdíjas üzletembert a szabadkai húsárugyár alapítójának a fiát, akit negyvenötben elítéltek a megszállókkal való együttműködés miatt, noha Budapesten a háború alatt a vagyonát is, életét is kockára téve segítette a zsidókat és a több üldözöttet, s tömegnyi okmány bizonyítja, hogy aktívan részt vett az ellenállási mozgalomban . Később egymás után kétszer is halálra ítélték Konen Vilmos neumünsteri lakásában mesél drámai fordulatokbans fúadag ételétől . .. KERESZTREJTVÉNY Vízszintes: 1. Andersson színésznő neve, 4. Arany János nevének kezdőbetűi, 6. Haza mosópormárka, 7. Régi Ármérték, 8. Bővítés, szélesítés, 10. Európai mini állam, 12. Helység Mallorca szigetén. Ifj. Az összeg egy részének elvétele. 13. Olasz férfinév, 19. Vissza: napszak, 20. Tiltószó, 21. Serbedžija neve. Függőleges: 1. Két vége van. 2. Muzulmán pap, 3. Bácskai helység, Gombos, 4. Vidékünkön gyakori fa, 5. Jöveidemondók, 7. Bergamoi focicsapat, 9 Kötőszövet, 11. Svédországi helység, 1 Legenda, 14. Nógató szócska, 15. Figyeld, 17. .Wijh. Aan...