Magyar Szó, 1991. június (48. évfolyam, 148-162. szám)
1991-06-15 / 162. szám
16 Vis at^ Шт* fie Nap mint nap VI. 4. — Páskándi Gézával készített régebbi interjú, amely csak mostanában jelent meg. Eddig bizonyára lappangott. Mindannyiunknak akad régi, lappangó interjúja, ez talán kelet-közép-európai sajátosság. Páskándi mértéktartó okfejtése. E nézetek jó része ismert volt előttem több mint tíz évvel ezelőtt is. Most is megfontolt, komoly dolgok, ahogy annak idején Száraz György társaságában lehetett beszélni. Más helyütt megakad a szemem ezen a frázison: a legnagyobb élő magyar író. Ez valahogy úgy hangzik, mintha azt mondanák az utca legjobb szabója. Önkéntelenül is magával vonszolja a tulajdon ellentétét: a legkisebb élő magyar író. Mert hogy a magyar irodalom csak akkorácska, hogy pontosan tudni, ki benne a legnagyobb, és ki a legkisebb. És ez konstans. Csak ne emlékeznék azokra az időkre, amikor Németh László volt a legnagyobb élő magyar író, majd Déry Tibor lett ugyanez. Most meg, lám... Isten éltesse a tisztes ipart! — A legnagyobb jugoszláv író! — sugdosták Miroslav Krleža háta mögött a tömegben. És akkor valaki megszólította: — Andric úr! Három körül liftünk ajtajában Danyi Magdolnával találkozom, lefelé jött. Éi mindenkivel nem találkoztam az évek folyamán ebben a liftajtóban! Danyi Magdolnával is több alkalommal Az alvó Araia azt mondja: „Egyem is meg!” — Aprócska koromban nekem is ezt és így mondták, még emlékszem rá. Este tűzijáték, innen keveset látni belőle, inkább csak a füstjét; éjfél tájban égiháború. VI. 5. — Pletykák szintjére süllyesztve kellene itt megírni mindent, nagy és kis dolgokat meg amit csak lehet, az egész történelmet, mert úgysincs rá különb magyarázat, nem létező dolgok bizonygatása, sok hűhóval. Hogy tulajdonképpen kié is lenne a történelem? Meggyőződésem szerint az ördögé az egész, és váratlanul mindenki ebben szeretne közreműködni, tájékozatlanul, hebehurgya módon. Ostobák véget nem érő kavalkádja. Sörreklám: 185 éves a becsei sörgyár. Alapításának ideje 32 szépszülőm kora. Vagy az ő64 szülőjüké. Okosabban teszem, ha tovább nem is számolok. A kort ma már lehetetlen, fölidézni, addig nem ér el a szájhagyomány, az emlékezetről nem is szólva. Bizonyára ez lehet az idő, a masa valós állapotában, félig sörhabba fúlva. Csupán a hatalmas söröshordók vannak előttem, a körülményes szállításuk, meg az az elképzelhetetlen valami, hogyha ezek vízbe esnének, nem merülnének el. Egyetlen alkalommal tettem a lábamat a gyár területére, a helyi mezőgazdasági birtok meletevői részlegének idénymunkás alkalmazottjaként: két pótkocsit akasztottunk traktor után, és otv mentünk malátáért. A részié!?TMe'k n^m vn4 +elefonra, és kérdezhették mest, karnnnk-e. ali CThem a sertéshizipiMa szárnyra vagy rn^0?^ tu^om, mil ven r él bók mert nem karshmk: k^+ vagy b^om fiatal kishe*?vesi idénymunkássRi1 vnimnm — déhi+én mehettünk is a földek^e Az ”+a+ kíi1*.nher», commi átniyp^e па^ volt de megérte. Iiahrr rnpcf «36^+ com k°^tvtrak. Р'»!дг név. sév» Periig fjh.Vnr irr voltak. VI. G. — Két órán át a term^^70^ szem’*evó+elépésé, vr’irfvir; n°m h’*zek a szememnek: a rázsifon méhánny feketerneót látok, habár ebben a városb^e nem vertek trevát. elte^cím várvvcok+ót. Ttt csupán ritka műdon rókát látni. Itt m°g ^em születhetett vom Szén Ernő verse a feket e~i sóról. Késő délután Matuska Mártonoknál. Egy régi Híd-szám kerül szóba 1980-ból, amely Tito halálát követően jelent meg. Nem ismerem, ennek a számnak nem voltam munkatársa, az ügyben én már korábban letettem a garast, bár igyekezetemet ki sem méltányolta. A későbbiekben ez lehetett a szerencsém. Nem volt célom Oszip Mandelstamként pamfletet írni a diktátorról, ha kiderül, talán akkor sem bánnak el velem ugyanolyan kíméletlenül. Úgyhogy én abban az időben — meg már jóval korábban is — csak fordítottam. Ide harminc oldalnyit jóelőre az elhunyt kiváló tulajdonságairól stb. pedig még hónapokig élt, oda meg mit tudom én, mennyit, mit tudom én, miről. Megmaradt emlékezetemben, hogy amikor Karadordevén az emlékiratain dolgozott, télvíz idején, fölvezette a parkban a főparancsnoki sátrat, hogy ott majd jobban megy az írás. Nem ment jobban. Nincsenek emlékiratok. Megkerülhetetlen téma a 45 nap 44-ben. Megjelent Cseres Tibor könyve ugyanerre a témára — csak a Napló c.lanban közölt részleteket olvastam belőle. Ezek alapján kényelmetlenül sok lehet benne a túlzás, elejét véve mindenféle — még lehetséges — pontosításnak. VI. 7. — Elmúlt az egész tavalyi év és meg sem fordult a fejemben, hogy most van Mikes Kelemen születésének 300. évfordulója, igaz, Böndör Pállal váltottunk róla pár szót a tavalyi könyvhéten, a Gondolat Váci utcai könyvesboltjában: azt mondtam, hogy sokaknál modernebb író akiket itt mai szerzőkként árulnak, meg aztán Berkes Erzsébetnek is megemlítettem, habár ő Saió György A jövevény c. regényét olvasta lóhalálában — a vaskos könyvek hátránya, hogy gyorsan kell olvasni, ha az ember a végükre szeretne érni. És aztán el is merült Mikes Kelemen,, csak mostanában érem magam utol annyira az olvasásban, hogy látom, 301 évvel ezelőtt született, és 1761-ig egy műfajt teremtett magyarul. Valósínűleg minden íróban él ez a vágy, csakhogy nemigen van rá mód. A telepi művelődési házban az esti órákban megnéztük Siflis Zoltán végeredményben Wamoscher Ervin egykori földbirtokosról készített videofilmjét. Az elkobzott, majd lerombolt majorságok, gyermek- és ifjúkorom rengeteg élménye ezekhez, kötődik a becsei meg a volt szenttamás határban , hogy miként is került ebek harmincadjára a „régi világ”. És valakiket ezért még fizettek is, ez csak mostanában lett egyértelmű, bár „társadalmilag még nincs verifikálva”. Ennek a hőskorát írásban, amennyire csak tudtam — tehát a képességeim szerint — fölhasználtam. Számomra csak a videoszalag az új. Megjelent az 1945-től betiltott könyvek lajstroma,, no meg a cenzoroké. Olyan nevek, mint Tito, Rankovic — ami érthető a business védelmezése szempontjából — de Krleža és Andrié! A nagy írók egy része nyilvánvalóan természeténél fogva hihetetlenül nagy pecsovics is. Bizonyára ez bennük az ember, az író másutt lakik, a művész a múzsák kíséretében csak látogatja porhüvelyüket. Vagyis ez már az alkotásuk minőségével, azonos szintű mélylélektanra tartozik. Mert ugyan ki tagadhatná, hogy bizonyos vonatkozásban valamenynyien klinikai eset vagyunk? VI. 8. — Szinte naphosszat kitartóan esik a nagyszemű eső. Délután osztályfőnöki órára kell mennem, ahol 30 éves pályafutásomról kell referálnom. A volt gimnázium épületét, amely a századelőn leánygimnáziumnak épült, amióta nem gimnázium, visszaállították eredeti állapotába. A felújított szecessziós díszterem, bár Újvidéket szinte elkerülte a szecessziós építészet hatása: két teljes egészében szecessziós stílusú lakóházat tudok az egész városban, másik három-négyen némi szeces- siós hatás mutatható ki. Pályám viszont két szóba belefér: Nagypapa vagyok. — Költő? — kérdi egykori osztályfőnökünk. — Itt azt írja, költő... — (Habár én ilyesmit sohasem mondhattam, hiányzott belőlem az öntudat vagy a hiúság?) — Nem, csak nagypapa — ragaszkodom elsődleges kijelentésemhez. Úgyhogy ennyiben maradunk. Az éjszakát Temerinben ülöm végig. Régi fotók: az egyiken Gerold László is rajta van, mint a gimnázium kosárlabdacsapatának tagja,valamikor 1960-ban. Zaj. Néhányan Nadvinski tanár úr halálának körülményein rágódunk. Mindent egybevetve roppantul érdekfeszítő egyéniség volt. Úgy tíz évvel ezelőtt láthattam utoljára az utcán, mindig nagy köszönőviszonyban voltunk, de akkor nem fogadta a köszönésemet. Már akkor a világ fölött lebeghetett? Égő parancsvörös színű harisnyája volt. Kétségtelen, hogy érződik rajtam az irodalom, ott kullog a sarkamban, akár egy öreg, sánta kutya, többenfirtatják is, onnan tudom. Azzal áltassam magamat, hogy majd elmúlik? VI. 9. — Az Ünnepi Könyvhét után immár lassan körvonalazódik, hogy fokozatosan valóság lesz hét országra szóló nem éli elhatnlásunk. A hatét rokon kívüli magyar nyelvű irodalmak az osszmagyarság kulturális tudatának indián rezervátumába szorulnak. Röviden: törődjön ki-ki a maga dolgával. A jugoszláviainak nevezett magyar iro-dalom elmagányosodása alighanem kezdetét vette. , Ismét a nyakunkban az ötvenes évek! — állíthatj nám túlzott optimizmussal, mert hol vagyunk mi is az ötvenes évektől! Az irodalom teljes egészében, fölösleges és mellőzhető tevékenységgé válik. Alig , ha van valakinek is szüksége rá, az írónak is csak a gondjai számát növeli. Kétségtelen, hogy mi már sehol sem fogunk „bevágódni”. 1j Magam is egy jó csomó évet eltoltam, hiába, gyarapítván a világban a telinyomtatott papírhalmok mennyiségét. Sebaj, felejtsük el az ég..s . t! Ha arra gondolok, hogy mégiscsak túléltem, az már magában véve is kész nyereség Hobbim az ilyen kemény és gyilkos elfoglalt ,ság semmiképpen sem lesz. Az irodalom mint szabadidő-tevékenység! Valahogy elképzelhetetlen a számomra, hogy nekilássak keresni a helyemet a szabadversenyes könyvpiacon. Branislav Petrovic állapította meg egykoron, hogy az író azért mégsem versenyló! , VI. 10. — A városi adóhivatal túlzásba viszi zaklatásomat, negyedévenként jelentkezik, és mindahányszor félreértésről van szó, miként ki szokott derülni. Most végrehajtót is kilátásba helyeztek, igaz, nem első ízben. Számba veszem cókmókomat, vajon már foglalhatnának le. Nincsen semmi. A lokális magyar politikusok által sarkallt rendőrség sem tudott innen elűzni, egy adóhivatal miatt tán, már nem adom föl a játszmát! Ilyen is szép, verőfényes időben ... Fehér Kálmán a szomszédban intézi ügyes-bai jós dolgait, benéz, sokkalta karcsúbb nálamnál, jól- m eső érzés annyi év után excellenciás uramat lát- s nem. Egy kevés Banglades, mi másról is beszél- s sietnénk, végeredményben bánja, hogy elment. Nekem nagy örömöt jelentett volna, ha öt évvel ezelőtt elmehetek, akárhová. Ámin csak írtam, de azt nem tudom, hogy elolvasta-e egy-két embernél több is, hogy mit. Hiába nyugtatnám magamat azzal, hogy ez többé nem fog előfordulni. Délután Bóka Ferencnél, kutyát szállítok neki, akár valami Svejk. A kutya egy hetet vendégeskedett a tetőteraszon, hosszabb vendéglátásra nem rendezkedtem be. A Belgrádi Televízióban a Deák Ferenc forgatókönyve alapján készült Határ c. film mint tévésorozat. Végső soron mégiscsak gyermekkorom feledhetetlen örök traumákat hagyó világa: pasztok közül való vagyok. Sok ismerős színész, kissé széles gesztusok. Egy pillanatig úgy éreztem hogy elhatalmasodik rajtam a búskomorság, mint báró Kemnén Zsigmond a Svábhegyen vagy Berzsenyi Dánielen Niklán. BRASNYÓ István ! 1991. június 15., szombat Dragoljub Adžić kerámiája Kár keseregni Talán épp most van negyed évszázada, hogy a Forum Könyvkiadó részt vesz az Ünnepi Könyvhéten. Még emlékszem a tárgyalásokra, a rendelésekre, az akadályokra, utazásokra, a vidéki és a fővárosi megnyitókra, a tolongásra a Forum sátránál előbb a Váci utcában, majd a Vörösmarty téren (nekem az előbbi hely kedvesebb volt, nem sorakoztak a sátrak olyan óvódásán körben, s ott volt az igazi nyüzsgés), a gyorsan elfogyó könyvekre, az érdeklődőkre, akik előre elkészített jegyzékkel jöttek a sátorhoz, tudták, mit keresnek („Van-e új Bori-könyv?”), s tele szatyorral távoztak. Az idén, mint már megírtuk, más volt a helyzet. A többi külföldi magyar kiadóval kerültünk egy fedél alá (lásd ésszerűsítés), kevés könyvünket rendelték meg, egészen csekély példányszámban, a pulton a nagy halomban szinte elvesztek a mieink. Na de legyünk őszinték: nem is volt olyan vonzó a kínálatunk; a legérdekesebbnek ígérkező idei kiadványunk, Matuska Márton A megtorlás napjai című könyve nem készült el idejében, s nem konkurálhatott a Cseres-kötetnek, a Híd-díjas Gerold-mű — eddig ismeretlen okokból — nem került a pultra. (Nem első eset az, hogy egy-egy könyvünknek nyoma vész Pesten.) De ismerjük el azt is, hogy ma már irodalmunknak nincs meg az a vonzóereje, ami a hatvanas években volt, nem mi vagyunk az avantgárd a magyar irodalomban. Valljuk be: nem írunk már olyan izgalmas könyeket, mint régen. Az sem elhanyagolható azonban, hogy válságban van a magyar könyvkiadás (habé a könyvhétre — ha jól számoltam — 74 újdonságnál rukkoltak ki a kiadók, közöttük sok új magánvállalkozó is), a terjesztte és a vásárlás. A magyarországi életszínvonal meg a könyvek ára fékezi az eladást. Az a benyomásom, hogy a könyvhét propagandája sem volt a legjobb Az olvasók már nem rohannak a könyvhét első napján a sátraikhoz vásárolni, hanem megvárják a kritikai visszhangot, s akkor döntenek, hogy mit emeljenek le a polcról avagy megvárják a kiárusítást... Emlékszünk, milyen olcsók voltak — legalábbis számunkra — a magyarországi könyvek, egy-egy pesti könyvesbolt nekünk valóságos mennyország volt. Irodalmi körökben, oly«n embereik között mozogva lelkesen hirdettük: ez az igazi, így kell csinálni, de elfelejtettük, mekkora állami támogatás van a könyvek alacsony árában. Ed tartottuk jónak, szűk«**»--— Azóta kitűnt, hogy a magyar könyvkiadás egy kicsit Porkin-falu volt, azelőtt se vásárolták olyan tömegesen a könyveket, ahogy mi, a felszínről ítélve, gondoltuk. Tele vannak a pesti könyvraktárak eladhatatlan könyvek tonnáival, leárazzák őket, sőt ingyen osztogatják, és még mindig vannak. A magyar irodalom utolsó klasszikus vonulata közben átlépett a halhatatlanságba. A Kádár-rendszer favorizált, kedvenc írói már nem érdekesek, a hatalom, a párt nem részesíti őket előnyben (mondjuk azt, hogy nem pártfogoltak?). Most azok a könyvek látnak napvilágot, amelyek a Rákosi- és a Kádár-rendszerben nem jelenhettek meg. Könyvheti újdonságok Márai két könyve, Aczéltamás, Nagy Vince, Halát Győző, Faludy György, Domahidy András, Ferdinandy György, Kemenes Gérin László, Szabó Dezső művei, de ott voltak a pultokon, polcokon, kirakatokban a mai magyar irodalom legjelesebbjeinek kötetei: Petri Györgyé, Tandori Dezsőé, Esterházy Péteré, Szathmári Sándoré, Domonkos Mátyásé, Jókai Annáé Nádas Péteré, Sütő Andrásé, Mészöly Miklósé, továbbá egy tamtilis mű. A magyarságtudomány kézikönyve, леи e ennél jobb? Nem könyvheti kiadvány, de — több mint nyolc évtized után — kapható volt azokban a Papokban Pora Ferenc híres könyve, s megtaláltuk Arany Bálint emlékiratát is. Ugyancsak korábban jelent meg, de azt hiszem, nem csak a szakemberek érdeklődésére tarthat számot a híres állatorvos, David Taylor Hogyan lettem állatkerti orvos című könyve, amely a szó szoros értelmében szórakoztató és tanulságos olvasmány, akármennyire közhelynek számít is az a három szó. E sorok szerzője pedig csemegeként lapozgatja egy vendéglátóipari szakember, Szakál László Híres estiberek híres receptjei című könyvét, egy csomó Kugler-, Gundel-, Gerbeaud-recepttel, mi több. Arany János, Jókai Mór, Krúdy Gyula, Petőfi Sándor, II. Rákóczi Ferenc, Kossuth Lajos, sőt, urambocsá, Horthy Miklós kedvenc ételeinek leírásával, hiányzanak azonban Rákosi, Gera, Farkas Mihály kedvenc ételei. Persze lehet, hogy nem is voltak nekik, azt ették, amit a pártkonyhán főztek. Nem érdemes hát keseregni az idei Ünnepi Könyvhét állítólagos balsikerén. Lehe, hogy a mai körülmények között nem történhetett másként. Különben is: volt a könyvsátrak előtti egykori csődületben, tolakodásban — bármennyire tetszhetett, bármennyire irigyeltük is — egy kis sznobizmus. Ez lekopott, eltűnt. Ne felejtsük el: új olvasók jöttek, új ízlés alakult ki, új igények támadtak. Ma már nem csak regényeken és vaskos tanulmányköteteken él az olvasó. Várjuk meg 1992-t, Akkor hatvanhárom éves lesz a könyvhét. Ebben, a korban valószínűleg elkerülhetetlen az érérpo,szesedés, de azért nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni. TOMÁN László