Magyar Szó, 1991. június (48. évfolyam, 163-177. szám)

1991-06-23 / 170. szám

14 KÖZÖS ÍRÓASZTALUNK Magyar Szó Ez már több a sok(k)nál! Kísérlet a magyar kisdiákok vagy az újvidéki Petőfi Sándor Általános Iskola lejáratására? BÁNYAI LAJOS, ÚJVIDÉK: - Szülő­­nek lenni sohasem volt könnyű, hát még ilyen vészjósló időkben! Az áhított Közép- Európától minden tekintetben fényévnyire eső tájainkon egy átlagszülőnek ugyanis nem csak az életszínvonal-zsugorodás, a megbomlott értékrend okozta kínokat és egyéb sérelmeket kell elszenvednie, hanem még az iskola is megkeserítheti az életét. Tette pedig ezt az iskolapedagógus önké­­nyességének „jóvoltából". Matovic Irén csupán egy telefonhívás alapján - az igaz­gatónő vagy helyettesének (és természete­sen a szülők) tudta és beleegyezése nélkül - rendkívül kényes szociálpszichológiai fel­mérést engedélyezett. Erre munkaköri fel­adataiból kifolyólag joga lett volna, csak előzőleg elmulasztotta leellenőrizni a kuta­tás szervezője, illetve vezetője által kiadott értesítést és kutatóprojektumi felhatalma­zást; a módszertani utasítást és célkitűzése­ket; láttamozni a kérdőíveket és megállapí­tani: pedagógiai szempontból elfogadha­­tók-e és milyen korosztály részére; tisztelet­ben tartották-e a kutatás eszmei szerzői és kivitelezői a tartomány területén egyen­rangú írás- és nyelvhasználat jogszabályok­ba foglalt követelményeit, vagyis magya­rán: anyanyelvén töltheti-e ki minden diák a kérdőívet (ha már a „véletlen" úgy hozta, hogy társadalmi és politikai közéletünk elismert lélekbúvárait főként a nemzetiségi iskolás gyerekeknek a más nemzetekről al­kotott „egyéni" nézete, vagyis többnyire az otthonról hozott, esetleg hírközlő eszközök által a napi politikai hangulatnak és árfo­lyamnak megfelelően betáplált és előítéle­tektől terhes „attitűdje" érdekli). Minderre - soha jobbkor - a legna­gyobb tanév végi hajrában és a pattanásig feszült politikai helyzetünkben Újvidék egyik legtekintélyesebb kétnyelvű oktatási intézménye, a Petőfi Sándor Általános Is­kola magyar nyolcadikos és negyedikes osztályában került sor. A pedagógusnak nem lett volna szabad szem elől téveszteni azt sem, hogy a kör­kérdéssel felölelt társadalmi réteg vagy osz­tály által kapott adatok érdemleges tudo­mányos feltérképezése, nem kötelezően, de rendszerint névtelenül történik. (Egy igazán demokratikus jogállamban még a kísérleti nyulakkal való bánásmódnak is megvannak a játékszabályai!) Elképeszti, hogy a rázós témájú, még a középiskolások esetében is erősen vitatha­tó, zavarosan és nem anyanyelven megszö­vegezett kérdőív kitöltésekor a pedagógus­nő eltanácsolta az osztályból a mindenről mit sem sejtő és ezért szófogadó tanítónőt! A „véletlen" ilyen szerencsétlen összjá­­téknak köszönhetően tipikus sztresszhely­­zetbe került IV/5 tagozat. A gyerekek be­számolója szerint teljesen ki volt szolgáltat­va egy agresszívan fellépő, a vajdasági ma­­yar konyhanyelv népies változatát beszélő atal pszichológus-kutatónőnek. Szándékosan nem neveztem vadide­gennek e személyt, mivel az egész eset fo­náksága abban rejlik, hogy az illető már több ízben járt ugyanezen iskola magyar tagozataiban is, de akkor a barátságról vég­zett véleménykutatást, mert biztos ez volt (ki tudja, hányadik) szakdolgozatának té­mája. Nem enyhítő körülményként, de azért megemlíteném, hogy a pedagógus a már korábban megkezdett „mi a véleményed a barátságról" projektum folytatásáról lett te­lefonon értesítve vagy csak ő értette rosszul sietségében. A tudományos munkától és hasonló célú komoly felmérésektől nem el­zárkózó tanítónő azért távozott nyugodt lelkiismerettel az osztályából, mert meg volt győződve, hogy fiatal pszichológus ku­tatónk a személyéről faggatja diákjait. Ezek után érthető, hogy a szülők felhá­borodása jogos volt, hiszen a gyerekek a véleménynyilvánítás nyomásgyakorlás által kikényszerített módját kisebb-nagyobb megrázkódtatásokkal élték át, érezve a lel­kük mélyén, hogy valaki jól rászedte őket. Leverten és ijedten kérdezték egymást, hogy nem követtek-e el valamilyen hülye­séget a kért adatok maradéktalan megadá­sával. Így lett egy bejelentetlen, a szülőkkel idejekorán meg nem beszélt kutatásból a tudománytalan hozzáállás és kivitelezés mi­att közönséges zaklatás, ami tesztbotrány­ként robbant a nyilvánosságban. A felhábo­rodott szülők kérésére az iskola meghívta a nyolcadik osztályosok körében végzett ku­tatási projektum szerzőjét, dr. Đorđe Đurić professzort. A kutatás céljairól és módsze­reiről folytatott heves véleménycsere során az igazgatónő és egész tanári karának, s nem kevésbé a szülők legnagyobb megrö­könyödésére az eddigi tudományos ered­ményeire büszke Đurić professzor kijelen­tette, hogy nem vállalhat felelősséget a IV. osztályban végzett felmérésért, mivel ő ez­zel nem bízott meg senkit. Ekkor vált min­denki előtt világossá, hogy valaki a szerző tudta nélkül kölcsönvette a könyvében megjelentetett kérdőív-modellt, és ügyesen megkerülte az általa irányított kutatási projektumot. A Petőfi Sándor Általános Iskola veze­tősége és valamennyi tanára a szülőkkel együtt erélyesen elítélte a negyedikesek példátlan zaklatását, és arra kérte hatvá­nyozottan Đurić professzort, hogy szakmai tekintélyének megőrzése érdekében segít­sen az ügy kivizsgálásában és a kérdőívek visszaszerzésében. Vracaric Ildikó igazgatónő és az iskola betartotta az ígéretét. A tanárok többnapos sztrájkja miatt és az évzáró ülések, vala­mint a bizonyítványok kitöltésével kapcso­latos számos elfoglaltsága ellenére időt ta­lált a szülők egy érdeklődő csoportjának tájékoztatására. Közölte, hogy alapos vizs­gálatot indítottak, és Đurić professzor se­gítségével sikerült fényt deríteni az ügyre. A negyedik osztályban végzett felmérés Nikola Tomašev, a kikindai Pedagógiai Akadémia tanára által vezetett kutatás ré­sze, és a kérdőíveket az akadémia egyik hallgatója, a becsei Túrás Olivera töltette ki a gyerekekkel. Az aláírásokra pedig azért volt szükség, hogy a kutatásokat végző ta­nár az etnikai nézeteire az elkövetkező évek során nem csak a gyerekekkel, ha­nem az érintett szülőkkel is (kizárólag tu­dományos céllal) elbeszélgethessen. Nos, e beszélgetésre talán hamarabb is sor kerül, mint ahogy azt Tomašev tanár úr gondolta, mivel a szülők következetesen kitartottak korábbi követeléseik mellett. Találkozni szeretnének alsós gyermekeik etnikai állásfoglalására kíváncsi tanárra, hogy személyesen is kifejthessék neki ezzel kapcsolatos véleményeiket. Üzenték is ne­ki, hogy mindenképpen hozza magával a kérdéses tesztlapokat, mert nem engedé­lyezik semmilyen célra történő felhasználá­sukat. Azt hiszem, valamennyien megegyez­hetünk abban, hogy az általános iskolának mint pártatlan, sokoldalú nevelési és okta­tási intézménynek elsősorban diákjaival, nyugalmuk megvédésével és a minél jobb tanulmányi előmenetelt szavatoló feltételek biztosításával kell törődnie. Reméljük, hogy az újvidéki Petőfi Sán­dor Általános Iskola vezetősége és tanári kara ugyanolyan becsületes és példamutató helytállással zárja le ezt a mindannyiunk számára kínos és botrányos tesztügyet, mint amilyenre az érintett szülők közül so­kat e jeles intézmény egykori kiváló és felejthetetlen tanítói és tanárai neveltek. Jugoszlávia politikai gondjainak egyfajta megoldása a reformgondolkodás szellemében Érzelmi és értelmi változat az Individualizmus logikájának tükrében közhelyként hat, de feltétlenül el kell mondani, hogy az európaiság eszméjének az életre keltése sarkalatos kérdése lett az egypárti monopóliumtól megszabadult né­p­ek és nemzetek politikai platformjának. z az eszme (az európaiság eszméje) az ún. kapitalista országok többpárti életének is egy új színt adott, átértékelésre szorul a nyugati világ társadalomépítési filozófiája is. A sokféleség ténye mint előny kell hogy tudatosodjon egy adott ország (minden or­­szág), így Jugoszlávia népeinek és nemzeti­ségeinek (nemzeti kisebbségeinek) demok­ratikus törekvéseiben. Politikailag ingoványos talajon élünk, történelmi örökségként őseink ilyen épüle­tet hagytak ránk, és ezért feltétlenül szük­séges a tolerancia mint életfilozófiai elem életre keltése, életes erővel való feltöltése. A politika a mai időkben, de nemcsak ma, szinte megmételyezi, elrontja az embe­reket. Az ember óhatatlanul kénytelen pél­daképet és eszményképet választani, mert az egypárti rendszer a kollektivizmus ideá­ját sulykolta bele az emberekbe. Így tör­ténhet meg, hogy az embert magával ra­gadja egyes tekintélyes és jelentős szemé­lyek gondolatvilága, és ennek következté­ben néha akaratlanul is a rossz oldalra áll, és elkezdi keresni, bizonygatni az igazát, így volt ez valamikor és így van ez ma is. Két fogalom van az emberiség történel­mében, amely örök érvényű az emberi kapcsolatok alapvető fenntartása érdeké­ben - ez pedig: a bűnbánat és a megbocsá­tás. Tudjuk, egy kicsit idealisztikus, vallási kategóriának számít e két fogalom, de ma a polgári társadalom logikája és terminoló­giája szerint is mind jobban létjogosultsá­got nyernek ezek a szavak. . Tehát ebből a nem materializmuson alapuló gondolatmenetből következik az, hogy létezik az embereknél egy lelki, ún. (pszichikai) kategória, amelyet eddig úgy­mond figyelmen kívül hagytunk a globális emberi kapcsolatok értékelésekor, értelme­zésekor. A Reformerők Szövetsége, igaz, hogy jugoszláv irányultságú szervezet, de az em­bert mint szubjektumot veszi figyelembe mindazon sajátosságaival, ami egy indivi­dualizmust jellemez. Tiszteletben tartva annak nemi, nemzeti, szociális, világnézeti és egyéb sajátosságait. Ennek tudatában és ezáltal, hogy a kol­lektivizmussal szemben az individualizmus mint alaptétel van jelen a reformgondolko­dásban, tudatosítani kell az emberekkel, főleg a felnövő nemzedékkel az egyéni gondolkodás logikájának szükségességét. Mert hiszen nem várhatjuk, hogy valaki vagy valakik, egy társadalom vagy az állam biztosítani fogja az egyén biztonságát, bol­dogulását, ha ő maga nem tesz érte sem­mit, bizony elveszik az élet forgatagában. Mi, itt Jugoszláviában egy olyan átme­neti időszakban élünk, amikor még igazá­ból nem vetettük le a múlt történelmi hi­­potékáját, de viszont gyerekcipőben járunk az individualizmus logikájának életre kel­tésében. Egy pozitív példája az individuum rá­hatásának­ a tömegekre, amelyből látszik, milyen messzemenő következményei van­nak az emberi tudat formálásában. „A né­metek tavaly úgy ünnepelték meg kará­csonyukat, hogy milliószámra küldték a se­gélycsomagokat az oroszoknak. Az egykori esküdt ellenségek, lám, mit tettek. Vajon a németek és az oroszok nem úgy viselked­­nek-e egymással, mint a testvérek; az egy­kori hódítók és áldozatok már kibékültek Sztálingrád és Berlin ellenére. Hát vajon a háborúban nem esett-e áldozatul és nyo­­morodott-e meg millió és millió ártatlan ember?! Akkor mi késztet bennünket arra, hogy a bűnbánatban és a megbocsátásban olyan szörnyű különbségeket tegyünk. Tartsunk bűnbánatot, és bocsássunk meg egymásnak az áldozatok sírja felett, mert ez csakis tőlünk, élőktől függ. Mutas­sunk jó szándékot, amit ma annyira emle­getnek, győzzük le a gyűlöletet szeretettel, mert igaz ember csak az lehet, aki szeretet­tel, megbocsátással és bűnbánattal van el­telve." Az élet realitásából következtetve ne­künk is ki kell alakítani egy újszerű gon­dolkodási módot, amely nem tagadja meg a múltat, de behegedt sebek felszaggatása helyett inkább a jövőbe tekint. A zentai Reformerők Szövetsége erre apellál. Érzelmekkel telített valóságunkban (napjainkban) erre kellene most megfelelő figyelmet fordítani, és éppen ezért felhí­vással fordulunk a nemzeti vezérekhez (de egyben minden polgártársunkhoz is), hogy tegyék meg ezt a lépést mindkét részről, és személyes példával járjanak elöl. Meggyő­ződésünk, hogy ezáltal a középkelet-euró­­pai és balkáni „törzsi" konfliktusok, ame­lyek a múltban gyökereznek, nagymérték­ben feloldódnának és levetnék magukról ezt a történelmi terhet, történelmi hipoté­­kát. A „PAX EUROPA" eszméje, a jövő, a XXI. század Európájának a távlata megkö­veteli a múlt tisztázását. Éppen ezért a ho­­lokausztum szükségszerű megnyilvánulás és gesztus e cél érdekében. Zenta, 1991. június hó. AJRSZ/V zen­tai szervezete elnökségének munkacso­portja X - individualizmus - (fll.) az egésszel v. az általánossal szemben a dolgok alapjá­nak, mértékének, céljainak az egyént te­kintő felfogása XX - holokausztum - (gör.) 1. vall. (égő) áldozat, 2. felajánlás, engesztelő áldozat LEVELEK ÉS MÓDSZEREK Válasz Molnár József levelére (1991. június 2.) TELEKI JÚLIA, VAJDASÁGI BRI­GÁDOK U. 53., BECSE. - Sokat gon­­dolkodtam, hogy válaszoljak-e Molnár József (már nem Josip) levelére. Úgy gondoltam, nem veszem figyelembe sem levelét, sem személyét. Úgy veszem, mint a levegőt. Azután rájöttem, nem vehetem úgy, hisz levegő nélkül nincs élet. Molnár Josip József levele és egye­sülete nélkül azonban csak jobb lehet az élet. Molnár József: Ön megkérdi, hon­nan veszem az adatokat, hogy Ön nem szereti a nemzetét és hogy viszályt akar támasztani a szerbek és a magyarok kö­zött. Öntől hallottam, illetve olvastam. Ön nyilatkozik így. Az írásaiból sugárzik mindez. Ajánlom, hogy elemezze az ed­digi írásait és felszólalásait. Nem én vádolom a vajdasági magya­rokat azzal, hogy usztasák és szeparatis­­ták, és nem én mondtam a vajdaságiak­ra (mindegy, milyen nemzet), hogy au­­tonomista, mert szereti Vajdaságot, sze­reti szülőföldjét, hanem Ön. Ha valaki­nek felelni kell a büntetőtörvény értel­mében, akkor az Ön. Lehet, hogy meg­sértettem az Ön személyét, bár távol áll tőlem, de Ön egy népet, egy nemzetet sértett meg, amikor szeparatistának, usztasának nevezte. Ön nyugalmazott ezredes, én csak egy ember vagyok a sok közül. Az én fi­zetésem, sőt az egész család bevétele sem engedné meg, hogy egy párt vagy egy egyesület kiadásait fedezzem, mint ahogy Ön ezt megteheti. Különben el­nézést kérek, ha nincs anyagi haszna, csak kiadása van. Úgy látszik, megteheti „szerény nyugdíjából”. Ha megtehetném, hogy pártot ala­kítsak, megalakítanám az „Emberek Pártját”, akik a békéért szállnak síkra, és a jobb életért, nemzeti hovatartozásuktól függetlenül. Azt hiszem, ebben a párt­ban Önnek nem lenne helye. Az „Embe­rek Pártjában” csak becsületes, békesze­rető emberek léphetnének be, akik min­den más nemzetiségűt is embernek te­kintenek. Ami pedig az arcátlanságot és un­­dokságot illeti, rábízom az olvasókra, döntsék el, melyikünk levelére jellemző. Ön az utolsó levelében ezt meg is tetéz­te. Bár az a levél nem nekem szólt, még­sem hagyom szó nélkül. Miért fáj az ön­nek, hogy dr. Páll Sándor nem tiszta magyar, és mégis magyarnak is vallja magát? Azt hiszem, dr. Páll Sándor nemcsak magyarnak, hanem minde­nekelőtt embernek vallja magát, ki nem nézi a nemzetiséget. Ezért választottuk meg képviselőnek. Nekünk nem „nagy magyarok”kellenek, mint Ön és Kertes, hanem becsületes magyarok. IIi. Bogdánfi írásaiban olvastam egy­szer, hogy nem az a demokrácia, ha "fe­néken" rúgnak, hanem ha vissza is rúg­­hatot. Tehát, Molnár József, elég volt a rúgásokból. Zárjuk le a vitát. Maradjon meg egyszerűen nyugalmazott ezredes­nek, hagyjon fel a magyarok "védelmé­vel". Ebben a tudatban kívánok Önnek jó egészséget és hosszú életet. 1991. június 23., vasárnap Nálunk más nóta járja KLIBÁN ISTVÁN, ÚJVIDÉK.­­ A Magyar Szó Közös íróasztalunk június 18-i számában Blazicné Szabó Éva Az én nótám című írása késztetett arra, hogy én is tollat ragadjak. Blazicné írásához nem fűzök kommentárt, mindenkor is tiszteltem mások véleményét, csak arra hívnám fel a figyelmét, hogy nálunk más nóta járja. El­őzőleg szeretném kiegészíteni azt a lemeztárat, amelyet Blazicné ajánl. Gyermekkoromban tanultuk: „Srbin, Hrvat i Slovenac. To narodni naš je venae" és: „Ala je lep­ovaj svet" - és még sok szép verset. Blazicné két nótája is a szépről szól: Jugoszláviáról és a szerelemről. Mondhatnám: rég volt, szép volt, de ismétlem, azóta más nóta járja. Akaratunk ellenére más nótát fújnak, és arra kényszerítenek bennünket, áll­junk be a kórusba.­ ­ „Od Vardara pa do Triglava" helyett: „Zbogom Jugoslavijo", és a „Sto je bi­­lo, bilo je" helyett: „Oj, vojvodo Sinđeliću". A „Srbin, Hrvat i Slovenac" helyett: „Ubicemo, zaklaéemo!" Nemrégen hallottam, hogy a beszolgáltatási időre emlékezve, azt énekelte egy vajdasági énekes, hogy: „Na tavanu néma ništa. Odneo je Madar Pista", de ne soroljuk tovább. . Nem kérdeztem Hercegszántón, sem Szentendrén, vannak-e ott ilyen költe­mények, amivel nyugtalanítják az ott élő szerbeket?! Úgyis tudom a választ: nincsenek. Akkor itt miért van? Azért, mert­ szép Jugoszlávia, de csúnya embe­rek lakják - tisztelet a kivételnek, teszem én is hozzá. Nem a Blažićok, nem a ve­gyes házastársak a csúnyák, hanem azok a beképzelt vezérek, akik uszítanak és úgy tartják: „Minél rosszabb, annál jobb", mert addig nem inog a páholy a fene­kük alatt. Drága szabadkai barátaim! PAPP FERENC, ÚJVIDÉK. - Kihívásnak vettem a Magyar Szó­ban megjelent cikket, amely a Božović-korszak mellett Vékás­korszakot emleget. Beismerem, két dolgot fogok ez esetben rosz­­szul tenni. Az első az, hogy meg­szegem a VMDK Elnökségének határozott állásfoglalását, hogy a szabadkai ügyet lezártnak tekint­jük (erre én is szavaztam), a má­sodik, meglehet, hogy beugrok egy rafinált provokációnak: „hadd veszekedjenek ezek a VMDK-sok". Hát igen tisztelt és nagyrabe­­csült Városelnök Uram! Ami a vá­roselnökségét és a munkásságát illeti, és amit Szabadka város felvi­rágoztatása és az ott élők létfelté­teleinek rendezése érdekében tett, fogadja értük legőszintébb el­ismerésemet. Örülhet az a város, amelynek ilyen polgármestere van, aki egyaránt törődik városá­nak minden becsületes polgárá­val, és azok apró-cseprő (de nagy) bajával is. Ezt ne vegye hízelgés­nek! Higgye el, drága uram, nem hízelegtem még a Zabelában sem, sem Mika Radovan börtönkulcsár­nak, sem a többi porkolábnak. Én mindig nyíltan szóltam, vagy hall­gattam, de nem hízelegtem soha senkinek, sem jobb falatért, sem jobb pozícióért. De drága uram! Hihetetlennek tartom, hogy Ön nem képes különbséget tenni Sza­badka lakossága és a Vajdaságban élő magyarok között. Vagy talán, amikor Belgrádba utazik, nem látja a Dél-Bácskában élő „WEL­­SZIEKET"? Nem látja, hogy itt minden legapróbb lehetőséget (is­kolai ankétlapok) kihasználnak, hogy magyarságunkban megaláz­zanak bennünket; múltunkat tö­röljék (katonatemető minden­szentekkor), a nyelvünket semmi­be vegyék (a Petőfi Művelődési Egyesületben az alapszabályt csak szerb nyelven írták meg, az el­nökségi ülésen szerbül tanácskoz­nak), a kertjeinket feldarabolják, de úgy, hogy a magyar telekre (udvarába) idegennek a háza épül. Továbbá, az előbb említett Petőfi ME elnöksége arról tár­gyal, hogy az egyetlen újvidéki magyar otthon udvarát és klubját bérbe adja, hogy öt fizetett alkal­mazottját pénzelni tudja. Ezt, drá­ga Városelnök Úr, nem látja! Nem látja, és a szavunk, fajunk nem jut el az Ön füléhez Szerém­­ségből. Az ottani magyarok nem merik kérni a magyar nyelvű is­koláztatást, még ott sem, ahol a lakosság 90%-a magyar. Ilyen az Újvidék melletti Piros, ahol a la­kosok cca 45%-a magyar, és nincs magyar elsős. Erre példa Palánka, Vajska... Soroljam, vagy abba­hagyjam?! Én elhiszem, hogy Ön jó város­elnök akar lenni, legyen is, és vál­jék becsületére, de ne avatkozzon úgy be a vajdasági magyarok éle­tébe, hogy azok kárára legyen, mi több, megsemmisülésüket segítse. És csak most térek rá a „Vékás­­korszakra". Ön Moravicán a beszédében beismerte, hogy a VMDK tagja véletlenül­ akaratlanul lett, azért hogy népképviselő lehessen, és hogy nem tartja fontosnak a per­szonális autonómiát, hanem előtérbe helyezi a gazdasági auto­nómiát. Én akkor és ott felszólal­tam, hogy ezt az álláspontot nem tartom helyesnek, mert a gazda­sági autonómiát az itt élő magyar­ság egymaga nem tudja kivívni, mert csak cca 20%-ban van képvi­selve, de igenis támogatni fogja, ha azt az itt élő szerbek is követe­lik majd, ha rájönnek, hogy a vaj­daságiakat kizsákmányolják, nem véve tekintetbe azt, hogy valaki kisebbségi vagy többségi. Önt annyiban értem meg (és az Ön ál­láspontját is), hogy a lényeges dolgokról nincsenek információi (pl. hogy a VMDK Elnökségében az említett Vékás Jánosnak csak egy szavazati joga van), mert Ön az elnökségi üléseken, ha jól tu­dom, csak kétszer vett részt. Te­hát a fájó döntést a „szabadkai esetben" nem Vékás hozta meg, hanem, ha jól emlékszem, két sza­vazat ellenében az egész tanács, de az ellenszavazók is elismerik a többség akaratát, és ahhoz mér­ten fognak cselekedni (de szavát csak az egyik tartotta be). Ezt kü­lönben e rendkívüli kongresszus is szentesítette. A mi helyzetünk nem azonos a többségben élők helyzetével. Hi­szem, eljön az idő, amikor ezt Ön is elismeri, mert bárkivel is lép­nénk koalícióba, a mi jogainkért senki sem száll síkra. Ez világosan bebizonyosodott a reformerők ké­sőbbi kiválásánál a parlamenti csoportunkból. Egyszer és min­denkorra fel kell hogy fogja (aki akarja), hogy mi olyan helyzetben vagyunk, hogy a mi jogainkért, amelyek nekünk létfontosságúak, rajtunk kívül nem száll síkra sen­ki (mert akkor azokat a nemzet­társaik árulónak bélyegzik). Ha ezt a vajdasági magyarság nem érti meg, vagy netán ezt a progra­mot nem teszi magáévá, akkor fennáll a veszély, hogy „Mi" pusz­tán VMDK-sok maradunk, és ak­kor valóban csak egy párt, ha úgy tetszik, klub leszünk. Ami Vékás Jánost illeti, elisme­rem, a modora nekem sem tetszik mindig, sőt, talán illetlen tőlem, voltak komoly nézeteltéréseink is, de mi nem vagyunk, és nem is akarunk „agymosott kommunis­ták" lenni, ahogyan azt a zentai alakuló közgyűlésen egy felszólaló hölgynek mondtam. Tehát, Városelnök Uram, le­het külön véleményünk valami­ről, de az ne gátoljon bennünket a további jó együttműködésben.

Next