Magyar Szó, 1991. június (48. évfolyam, 163-177. szám)

1991-06-16 / 163. szám

4 Magyar Szó Moszkva a Nyugat felé néz Moszkva, június A szovjet főváros nevét viselő nagy­áruházba azért tértem be, hogy saját sze­memmel is meggyőződjek az áruházak „nem" ellátottságáról. De ami a legjob­ban meglepett, hogy a pultokon min­denfelé fagolyós számítószerkezet segít­ségével számolnak! Még a pénztár szá­molása után is ezzel az ódon-módon szerkezettel ellenőriznek. Ezt találják a legmegbízhatóbbnak ma, a 21. század küszöbén, az IBM és megannyi más számítógép uralma idején. Ami az ellátottságot illeti, részben kellemesen csalódtam. Mert volt ott elég sok árucikk, csakhogy szinte kivétel nélkül téli ruhanemű: vastag nagy ka­bátok, bundák, kötött gyapú­­pulóverek, prémsapkák, kucs­mák, csizmák. Vásárolta is a nép. Most, júniusban, amikor kint 24 fokot mértek. Sebaj, a nyári holmit majd januárban vásárolják meg. A legnagyobb sor az illatszerosztályon volt. Vagy ötven nő tolongott a sor­ban, hajlakk érkezett. Moszkvai ismerőseim kiok­tatták, hogy megvannak a sor­­banállás szabályai. Amikor az ember egy, másfél óra után sorra kerül, nagy vétek finom­kodni, köszönni és úgy kezde­ni, hogy kérem szépen... Mert akkor kárba vész a másfél órás várakozás, a következő a sor­ban egyszerűen félrelöki. Te­hát gyorsan rá kell mutatni, hogy ezt kérem és kész. S ha már a sorbanállásról szóltam: régebben Moszkvában a leghosszabb so­rok a Lenin-mauzóleum előtt voltak. Manapság ennél hosszabb a sor a köz­pontban a McDonalds étterem előtt. Hosszú sor tud még kialakulni a kana­daiak által épített pizzéria előtt, és per­sze olyan alkalmi, 20-50 méteres sorok, ha valamilyen élelmiszer, tej érkezik vagy éppenséggel a fagylaltos előtt. MÉG VAN MIT ENNI A boltok, főként az élelmiszerboltok ellátottsága igen gyér. Többféle élelmi­szert csak jegyre lehet kapni. Gyakran előfordul, hogy például a nagy tejcsar­nokok már délelőtt tizenegy órakor ki­ürülnek, az elárusítónők az üres csar­nokban az asztal körül ülnek és terefe­rélnek. Egyedül a dollárboltok ellátott­sága szinte kifogástalan. Csakhogy a szovjet polgár, akinek átlagfizetése hiva­talosan is átszámítva 20 (!) dollár körül mozog, itt nemigen tud vásárolni. In­kább az egyre sokasodó bizományi üzlet­ben, ahol például egy farmernadrágot 700-750 rubelért, kéthavi átlagfizetésért vesztegetnek. Egyelőre még azonban van mit enni, tudnak valahogy élni. De már takarék­lángon élnek. Letargikus állapotban, amit az itteni vélemények szerint csak egy nagy, gyökeres változás tudna hely­reállítani. Egy komoly nyugati tőkein­jekció, a gazdasági reform, a privatizá­ció, és a külföldi befektetések, valamint a magánkezdeményezés. A gyökeres vál­tozás szükségességét hirdetik az új job­boldali pártok, politikusok, akik a politi­kai pluralizmus legalizálása után léptek színre. Közülük messzemenően Borisz Jelcin, az Oroszországi Föderáció parla­mentjének elnöke a legnépszerűbb, leg­ismertebb és legerősebb. Jelcin és hívei nyíltan kimondják, hogy a szocializmus csak rosszat és szegénységet hozott, és változásokat akarnak. Ilyen gazdasági körülmények között, amilyenek ma a Szovjetunióban, Oroszországban van­nak, nem csoda, hogy Jelcinék politikája tömeges támogatásra talált. Szinte biztos - noha a szavazatokat még mindig szá­molják (feltehetőleg nem a fent leírt fa­golyós „számítógéppel"­) -, hogy Jelcin fölényesen győzött a héten megtartott elnökválasztásokon, és ő lesz Oroszor­szág első elnöke. Különösen a városokban aratott si­kert Jelcin. A falvakban, vidéken kevés­bé. Ott még zárkózottabbak, tartózko­dóbbak az emberek és előbb fogadják el azt, amit az újság ír. Márpedig a nagy példányszámú szovjet lapok: a Pravda, a Szovjetszkaja Rosszija és a televízió is ki­fejezetten Jelcin-ellenes propagandát folytatott. A városokban azonban ez csak növelte Jelcin népszerűségét, a falvak­ban viszont még félnek, nem mernek a párthatalom állásfoglalásával ellentéte­sen gondolkodni vagy beszélni. HINNI VALAKIBEN A kommunista vezetők még mindig élvezik mindazokat az előnyöket, ame­lyek a magas beosztással járnak. Regge­lente a felelős elvtársak fekete Zilekkel, (Különtudósítónk telefonjelentése) Csajkákkal vagy Volgákkal száguldanak végig a Kalinyin prospektuson vagy a Gorkij utcán. Ilyenkor az útkeresztező­désnél felállított üvegkalitkában székelő rendőrnek, aki olyan perspektívából szemléli a közlekedést, mint teniszpá­lyán a teniszbíró, az a dolga, hogy a jel­zőlámpákon zöld színt biztosítson. Mi­után a felelős elvtársak elhúztak a Kreml felé, akkor ráér a rendőr pénzt is keres­ (A szerző felvétele) Jelcinben a megmentőt látják ki: kiszemel egy-egy autót, előveszi a légszennyezés mérőt, és zsebeli be a tíz rubeleket. Aki okvetetlenkedik, hogy számla is kell, az húsz rubelt fizet. No, de azért szelíd báránykák a mos­tani moszkvai rendőrök ahhoz képest, ami korábban volt. Nagyot változott a vi­lág. Hiszen ki gondolta volna, hogy a Vörös tér melletti Manyezs téren (janu­ár előtt még ezt a teret az októberi for­radalom 50 éves évfordulójának nevez­ték), a vörös Moszkva szívében bántatla­nul szidhassa több tízezer ember a kom­munista rendszert. A szidástól még nem lakik jól az orosz. Csak jólesik a májának, hogy íme, most már ezt is lehet. Jelcinben látja a megmentést, azt, hogy­ a radikális politi­kus bevezeti Oroszországot vagy leg­alábbis egy részét Európába. A többivel, mármint az egész Szovjetunióval lesz, ami lesz. Az oroszoknak nagyon impo­nál Jelcin szuveneritásra való tö­rekvése, mert abban bíznak, hogy így könnyebben boldogul­nak majd. Moszkva a Nyugatra kacsin­gat. De vigyázat, ez nem általá­nos jellegű megállapítás. Nincse­nek kevesen azok, akik meggyő­ződésből még mindig hisznek a szocializmusban. Egy idős festő az Arbat utcában komolyan megsértődött csak azért, mert megkérdeztem, hogy dollárban mennyit kér a képéért. „Nekem nem kell a dollár. A Szovjetunió­ban a rubel a fizetőeszköz, men­jen a dollárjával Amerikába” - mondta, összekapkodta képeit és tüntetőleg elvonult. Úgy tűnik, a moszkvai átlag­polgár ilyen körülmények kö­zött valamilyen szalmaszálba akarna kapaszkodni, valakiben hinni akarna. Ezzel magyaráz­ható Jelcin népszerűsége, de eb­ből ered az a meglepő, de sajá­tosan jellemző eredménye az el­nökválasztásnak, hogy egy telje­sen esélytelen, itt-ott még szél­hámosnak is nevezett jelölt, Vla­gyimir Zsirinovszkij relatív si­kert ért el, Jelcin és Rizskov után a legtöbb szavazatot kapta. Ez a je­lölt kampánya során nagy hangon dön­gette mellét, hogy ő meg fogja menteni Oroszországot, ígéretét nemigen tudta semmivel sem alátámasztani. De úgy lát­szik, már a puszta ígéret is hatott az egy­szerű emberekre, hogy rá szavazzanak. JÓLÉT - Tudod-e, hogy mondják oroszul azt, hogy jólét? - kérdezi moszkvai ba­rátom. - Nem. Ezt a szót nem ismerem. - Az oroszok sem. CSORBA Zoltán 1991. június 16., vasárnap A Die Presse karikatúrája) Növekvő elégedetlenség Romániában (Különtudósítás a Magyar Szónak) Bukarest,június is megfékezhető kétkezi dolgozókról, akik általában nem ismerik a tréfát. Velük ujjat húzni, bizonyítja ezt a lengyel példa, nem érdemes. Az öntömjénező arrogáns hatalom mégis ezt teszi. Rá­adásul most, amikor várható volt a tavaly júniusi események év­fordulója környékén a radikálisabb szellem aktivizálódása, így került az elmúlt héten (és maradt) két tűz közé a kormány. SZERDÁTÓL ISMÉT BÚCSÚHELLYÉ vált az Egyetem tér, amelyet tüntetők zárnak le minden délután, este. Az Antitotali­­tárius Fórum, az ellenzéki pártok és csoportosulások kezdemé­nyezésére ugyanis nagyszabású tiltakozó mozgalom bontakozott ki, amelyen a bukarestiek százezrei vesznek részt azzal a beval­lott és hangoztatott szándékkal, hogy az elnök, a kormányfő le­mondását követeljék. De volt már és lesz még elnök- és kormá­nyellenes tüntetés, nem ettől tart, ha tart egyáltalán valamitől a hatalom. Ennél sokkal nagyobb veszély fenyegeti­ a sztrájkok. A LAVINÁT BUKAREST egyik legrégibb és egyben legna­gyobb gépgyártó üzeme indí­totta el, amelyben a munka fo­kozatosan állt le. Előbb csak néhány részleg szüntette be te­vékenységét, követelt párbe­szédet a kormányfővel. Ké­sőbb, miután a találkozó nem jött létre, az egész üzem sztrájkba lépett. A múlt hétre aztán más tevékenységi ágazatokban is beértek a munkakonfliktusok. Pillanatnyilag úgy néz ki, hogy hétfőtől a vasút, az egészségügy, a tanügy szünteti be részben vagy teljesen a munkát. Ami viszont már az ország gazdasági megbénu­lását jelenthetné. Közben váratlan bejelentés is érkezett: 3000 bá­nyász készül Bukarestbe. De nem mint egy évvel ezelőtt az Egye­tem téri tüntetést szétverni, hanem a kormány politikája ellen til­takozni. Jönnek tehát a bányászok. De ott lesznek a fővárosi szak­­szervezeti tagok is, akik a jövő hét közepére nagygyűlést hirdettek meg a kormány székháza előtti térre. És ezen már nemcsak anyagi követelésekkel, hanem politikaiakkal is fellépnek. Petre Roman azonnali lemondását kérik. FORRÓ NAPOK UTÁN forró hétnek néz tehát elébe a Petre Roman vezette kormány, amely a bűvös körből, az elégedetlen­­kedők mind erőteljesebb szorításából immár csak engedmények révén szabadulhat. Hogy melyek lesznek ezek? Még nem lehet tudni. Politikai megfigyelők szerint akár kormányátalakításra is számíthatunk. Ha annak lehet majd nevezni azt a félig-meddig nyélbe ütött megegyezést, amelyet a front néhány szatellitpárt­jával kötött a napokban. Ez viszont aligha változtat a dolgok lé­nyegén. Legfeljebb némi lélegzethez juttathatja a hatalmat, amely viszont talán utolsó kártyáját játssza ki. Azután ugyanis már csak az előrehozott választások következhetnének. Ez a megoldás azonban nem sok jóval biztat. Egy diszkrét, a román hírszerző szolgálat által elvégzett közvélemény-kutatás szerint ma a kormánypártra már csak minden ötödik választópolgár szavazna. Hol vagyunk már tehát a tavalyi 66 százaléktól? GYARMATH János A HÉTEN ÉVE MÚLT ANNAK, hogy az ország akkori ideig­lenes elnökének, Ion Iliescunak a sugalmazására június 13-án haj­nalban a rendőrség rendkívüli erők mozgósításával (több mint 1500 pajzsos, gumibotos, 150-200 fegyvertelen tiltakozó és éh­ségsztrájkoló ellen) különös kegyetlenséggel megszállta a Bukarest központjában levő Egyetem teret, feloszlatta az akkor már 52 nap­ja tartó, de már agonizáló maratoni tüntetést, hogy rá egy napra mintegy 10 000 bányász érkezzen a városba úgymond rendet te­remteni, megvédeni a hatalmat, eltörölni a föld felszínéről is a Ion Iliescu által vasgárdista fasiszta összeesküvőknek nevezett csopor­tokat. A három nap tragikus eseményei, amelyek hat halálos áldo­zatot is követeltek, mélyen megrázták a világot, a Romániáról ad­dig kialakult kedvező kép pedig nagyot változott, nyilván hátrá­nyára. Ami azonban ennél is fontosabb, a június 13-a és 15-e kö­zött történtek, amelyeket az ellenzék, az értelmiség és a diákság egyértelműen a neokommunista hatalom manipulációjának tart, végletesen megosztotta a román társadalmat, lehetetlenné tette a válságba került országban oly szükséges nemzeti megbékélést. A hatalmához mindenáron ra­gaszkodó Iliescu-Roman páros tehát amolyan pirruszi győzelmet aratott, amelynek sem akkor, sem később pillanatig sem örvendhetett. Kiűzte a tüntetőket a fő­város központjából, de nem tudta kiűzni azok szellemét, amely azóta nemhogy gyengült, mi több, csak erősödött, szellemi ellenál­lási mozgalommá terebélyesedett, újabb és újabb tömegeket hódí­tott meg. Mert lássuk csak, hogyan alakulnak az erőviszonyok egy évvel a titkosrendőrség által manipulált bányászok kegyetlenkedé­sei után? AZ KÖZTUDOMÁSÚ, hogy a tavaly májusi választások után a győztes Nemzeti Megmentési Front olyan tőkével kezdte két évre tervezett kormányzási időszakát, amelyet bárhol és bárki megiri­gyelhetett volna. A parlamentben kétharmados többséggel uralta, uralja a pályát, minden szándékát gond nélkül valósíthatja meg. Megvolt tehát minden feltétele ahhoz, hogy átgondolt stratégiát ültessen életbe egyrészt a gazdasági szerkezet átalakítására, más­részt a jogállam, a demokrácia megteremtése érdekében. Csak­hogy hamarosan saját csapdájába esett, hónapok alatt kiderült ugyanis, hogy demagóg választási jelszavainak töredékét sem tudja valóra váltani, s ami ennél is tragikusabb, tehetetlenségét is képtelen bevallani. Az a bizonyos tőke így rohamosan fogyni kezdett, politikáját, intézkedéseit mind többen és többen vonják kétségbe. A népi elégedetlenség pedig éppen ezekre a napokra ér­te el tetőpontját. Mi több, az annak idején „természetes szövetsé­gesének" kikiáltott, a tavaly júniusi események idején még jórészt passzív munkásság az, amely ma lázadozik, követelőzik, változáso­kat sürget. És ezt már komolyan kell venni, hiszen nem néhány elégedetlenkedő filozofálgató értelmiségiről, nem a mindig forra­­dalmárkodó diákságról, még csak nem is a saját pecsenyéjét sütö­gető ellenzékről van szó, hanem a nehezen mozduló, de nehezen fogyó hatalom Búcsúzzunk szépen, Iván Korábban távoznak a szovjet alakulatok Magyarországról — Fogadás Demszky Gábornál, Budapest főpolgármesterénél (Tudósítónk telefonjelentése) Budapest, június „Mához egy hétre már nem leszek itt” - ujjongott a budapesti újságok többsége ezen a héten. Hogy ki nem lesz itt? A szovjet megszálló csapatok, amelyek a tavaly márciusban aláírt szovjet-magyar kormányközi szerző­désben megszabott határidő, június 30-a előtt 11 nappal, vagyis június 19-én távoznak az országból. Az esz­közöket már kivonták. Utolsóként Viktor Silov altábornagy, a szovjet déli hadseregcsoport vezénylő tábor­noka lépi át Záhonynál a határt. Ad­dig szakértői szinten elkészítik a jegyzőkönyvet, amely a csapatkivo­nás terén elvégzett feladatokat és a még nyitott, döntésre váró kérdése­ket foglalja magába. Lassan lepereg hát a homok az órában, és Silov altábornagy a héten utolsó teendőit végezte. Búcsúlátoga­tást tett Göncz Árpád köztársasági el­nöknél, Antall József miniszterelnök­nél és Für Lajos honvédelmi minisz­ternél. Neki jutott a nehéz és dicste­len szerep, hogy negyven év "ideigle­nessége" után a kivonulást vezényel­je, ami szemmel láthatóan nehezére esett. Komoran viselte az ünnepélyes hangulatot, majd megjegyezte, hogy a szovjet fél maradéktalanul végre­hajtotta az egyezményben foglalta­kat, míg a magyarok nem rendezték az összes pénzügyi problémát. A pénzügyek már csak ilyenek, a kasszának az a kellemetlen szokása, hogy üres, így van ez Budapesten. Demsky Gábor főpolgármester szponzorokhoz fordult, hogy méltó­képpen ünnepelhessék meg a „máso­dik felszabadulást". Ez persze csak szimbo­likus értékű, Magyarország geopolitikai helyzete nem változik tőle. A tény azonban az, hogy Ma­gyarország területén immár nem ál­lomásoznak külföldi csapatok, és Magyarországgal együtt egy egész térség tesz pontot egy olyan korszak végére, amelyben mindannyian vesz­tesek voltak. Olyan politikai folyamat győze­delmeskedett, amely új szakaszt nyit­hat Európa történelmében is, és két nép között megteremtődött egy új, egyenrangú, baráti kapcsolat lehető­sége, hangsúlyozta a pénteken dél­ben a budapesti Városháza díszter­mében rendezett fogadáson Demsky Gábor. A Budapesti Búcsú című ün­nepség részleteit közölték a sajtó képviselőivel. A műsor a főváros több pontján folyik majd egyidejű­leg, összekötője pedig a zene, és he­lyet kapott benne a Szovjetunió és a többi szomszédos nép zenéje és tán­cai is. „Mindannyiunk érdeke, hogy ez a nap valóban egy szabad, függet­len ország méltó ünnepe legyen, ahol nincs helye a múltba tekintő el­lenséges indulatoknak” - hangsú­lyozta a főpolgármester. Ellenséges indulatoknak nem vol­tunk szemtanúi a hét folyamán, de a túlcsorduló diadalmaskodás, az ün­neplés talán sérti az érzékenyebb lel­keket. Felejteni ugyan nem szabad, és emlékezni is kell, de leginkább most már azzal kell törődni, hogyan tovább. A Szovjetunió továbbra is szomszéd, a gazdasági érdekek hozzá kötnek és Magyarországon át vezet az új gazdasági, kereskedelmi útvonal, amely most a Nyugatról a Kelet felé halad. A Budapesti Búcsú június 30-án lesz, noha a szovjet katonák előbb tá­voznak. „De 30-áig még visszajöhet­nek” - viccelődnek kissé komoran a budapestiek. A főpolgármester és munkatársai józanságra, mértéktar­tásra intenek. Nem a múltra, hanem a jövőre akarnak tekinteni. Egy or­szág akkor igazán független, ha nem valamihez képest akar mindig füg­getlennek lenni - akár pozitív, akár negatív értelemben. Nagy gond a szovjet érzékenység, pedig teljesen téves a felfogás, hogy szovjetellenes­­ség lenne az országban. Nincs. De azért megkönnyebbülés tapasztalható. Ezért akadnak szpon­zorok is, akik a főpolgármester „bu­liját” hajlandók finanszírozni. Való­ban szépnek ígérkezik: a Városliget­ben, a Várban, a Vörösmarty téren, a Margitszigeten, hogy csak párat em­lítsünk, zenészek, színészek lépnek fel, társasjátékokat és sportversenye­ket szerveznek gyerekeknek és fel­nőtteknek. Ennek keretében lesz Óbudán a kelet-európai „Búcsúz­zunk szépen, Iván” elnevezésű rock­fesztivál is. Jó szórakozást! PÁLICS Márta

Next