Magyar Szó, 1991. július (48. évfolyam, 178-208. szám)
1991-07-21 / 198. szám
1991. július 21. vasárnap Petőfi, magyarságtudat, önmegtartás A jugoszláviai Petőfi-kultusz halványuló emlékei nyomában - Gondolatok egy (akadozó) felmérés kapcsán „... vitte, óvta őket e dal tüze s Petőfi izzó szelleme. Ott hordta őt mindegyik szívében és harci úton baktató sok szegénylegény - ifjú és agg egyaránt...” (Fehér Ferenc: Bácskai szimfónia) A Petőfi Sándor Társaság ez év márciusában Budapesten megtartott közgyűlésén e sorok írója, gyermekkori emlékeiben tallózva elmondta, hogy a bácskai tanyák mestergerendáján a Szentírás és a kalendárium mellett, ha volt harmadik könyv, az úgyszólván minden esetben egy Petőfi-kötet volt. Akkor azt mondtam - és most is úgy érzem -, hogy ez a spontán tisztelet bensőségesebb és mélyebb volt, mint a háború után kialakuló Petőfi-kultusz, amelynek látványos eredményeként művelődési egyesületek, iskolák, sőt szövetkezetek és vállalatok vették fel a költő nevét. Mert ez a névválasztás megmaradt külsőségnek - némi túlzással azt is mondhatnám: senkit semmire sem kötelező gesztusnak -, anélkül, hogy az egyesületek, iskolák, szövetkezetek és vállalatok többsége kötelezettségének érezte volna tenni is valamit a Fehér Ferenc-i izzó Petőfi-szellemiségért. Az évek, évtizedek során aztán még ezek a külsőségek is fokozatosan lefoszlottak - az iskolahálózat átszervezésével együttjáró összevonások kitöröltek egy-egy Petőfiiskolát oktatási térképünkről, a művelődési egyesületek közül is sok megszűnt vagy beolvadt más (esetleg nem magyar nyelvű) egyesületbe, így (nagyon kevés, de nagyon tiszteletreméltó kivételtől eltekintve) nálunk csak a Petőfi-iskolák találkozója és - részben - a Petőfi brigád hagyományainak ápolása maradt meg olyan szervezeti formaként, amely valamilyen módon Petőfi nevéhez és szelleméhez kapcsolódik. Ez azonban csak a felszín; senki nálunk tudtommal nem kísérelte meg felmérni, mennyire él bennünk, jugoszláviai magyarokban Petőfi. Vagy történelmi azonosságtudatunk halványulásával elhalványult bennünk az is, amit apáinknak, még inkább nagyapáinknak Petőfi jelentett? - Mert a múlt jelen-jövő időbeli egymásutániságát átfogó nemzeti-nemzetiségi tudat szerves részét képezi a történelmi tudat, mint az önbesorolás nagy jelentőségű tényezője. Benne a történelemhez való jog, mint az azonosulás iránti igény fejeződik ki - olvasható egy kisebbségszociológiai tanulmányban, amely a továbbiakban arra hívja fel a figyelmet, hogy csak a fejlett történelmi tudat képes meghiúsítani a kisebbségi múlt kisajátítására irányuló kísérleteket. A történelemhamisításhoz nem elég egy kvázi-történész, aki meghamisítja a tényeket: szükség van olyan tömegekre is, amelyek nem ismerik önnön történelmüket - akár azért, mert nem tanulhatták megtörténelemtanításunk hiányosságainak puszta felsorolása külön tanulmányt érdemelne), akár azért, mert azonosságtudatuk már annyira eltompult, hogy nem is igénylik annak ismeretét. A szakirodalomban környezeti asszimilációként ismert múlteltüntetés nemcsak a fizikai környezet egyes elemeinek - városképek, temetők, emlékművek éstáblák, más jelképek - felszámolását jelenti, hanem többek között a nemzeti eszményképek (emberi és történelmi eszmények) leépítését is! Mindezek ismeretében vetődött fel a gondolat: a jugoszláviai Petőfikultusz emlékeinek felkutatása. Kiindulópontnak mindenként az egzakt tényeknek kell lenniük: a kutatásnak a Petőfi nevét viselő intézmények, egyesületek, szervezetek számbavételéből kell kiindulnia, ez folytatódhatna a Petőfiről elnevezett utcák, terek, a Petőfit ábrázoló vagy Petőfi- művek ihlette műalkotások (képek, szobrok) jegyzékbevételével, fotódokumentálásával, a jugoszláviai zeneszerzők által megzenésített Petőfi-versek begyűjtésével, az esetleges Petőfi- emlékhelyek vagy Petőfivel kapcsolatos, illetve rá vonatkozó dokumentumok felkutatásával, a Petőfinek szentelt rendezvények regisztrálásával - összegyűjteni minden olyan adatot, amelynek nálunk bármilyen vonatkozásban köze van Petőfihez -, könyvtáraink magyar és más nyelvű Petőfiköteteinek számbavételével bezárólag. A kezdeményezéssel kapcsolatos első információra (Magyar Szó, 1991. április 3. - Minden élő magyar Petőfi örököse) semmilyen visszajelzés nem érkezett. Más sajtótermékekben megjelent felhívások valamivel eredményesebbnek bizonyultak: egy (egyetlenegy!) idős kultúrmunkás indíttatva érezte magát, hogy megírja a saját helysége művelődési egyesületének rövid történeti vázlatát, és azt el is juttatta a kutatás kezdeményezőihez. Mindenki más figyelmét elkerülte volna? Vagy anynyira elidegenültünk önnön magyarságunktól, hogy nem érezzük szükségét egy ilyen feltáró munkának? Az elidegenedés, egy francia kisebbségkutató szociológus szerint abban rejlik, hogy idegenekké válunk önmagunk számára, s nem vagyunk többé saját történelmi örökségünk birtokában. Petőfi - magyarságunk révén - a mi történelmi örökségünk is. Nem volna szabad hagyni, hogy gyermekeink, unokáink számára közömbössé váljék. Ehhez viszont nekünk, apáknak és nagyapáknak nem szabad közömböseknek maradnunk. SZÖLLŐSY VÁGÓ László Felhívás a kutatásban való közreműködésre A kutatók kérik mindazok kat a kultúrmunkásokat, pe- I dagógusokat, egyetemi hall- I gatókat, középiskolásokat , vagy bárki mást, aki segíteni tud és akar a jugoszláviai Pe- tőfi-kultusz felmérésében, s hogy működjön közre a kutatásban, levélben közölje velünk az alábbi adatokat: I - Lakóhelyén működik-e J Petőfi nevét viselő intézmény, I egyesület vagy más szervezet, és mióta (amennyiben korább Iban volt, de közben megszűnt, I úgy azt írja meg, hogy mettől I meddig működött)? I - Lakóhelyén (vagy más J helységben - hol van-e Petőfi I Sándor utca vagy tér? - Van-e tudomása Petőfit I ábrázoló vagy Petőfi-művek által ihletett műalkotásról; ha I igen, hol, kinek a birtokában I van? A kutatók kérik, hogy az I adatközlő írja meg nevét és I pontos címét, esetleg telefon- I számát a további kapcsolattar- í tás érdekében. A leveleket a Magyar Szók szabadkai szerkesztőségére kérjük címezni: 24000 Suboti- Ica, Trg Slobode 2. 1 ______________________________ | Magyar Szó Kisebbségben Az erdélyi irodalomtörténész, Kántor Lajos tűnődéseit olvasom a hazáról, s annak történelmi változásairól, amikor a kisebbségi állampolgárnak is meg kell változnia. Korábbi, belénevelt fogalmakat mellőzni, újakat megtanulni, s a tágabb értelemben vett haza helyett a szülőföldhöz ragaszkodni. Megértem, hogy a haza elvont fogalom, földrajzi határai nem mindig jellemzőek, annál inkább a közösségi szellem, amelynek nincsenek is határai, amelybe azonban az ember beleszületik, s a nyelv, amelyet ez a közösség beszél. Erre az érzelemvilágra épül rá mindaz, ami ebből a nyelvből kikristályosodott, mindenkit beragyogva, s ami aztán nemzetnek nevezhető. Tér és idő természetes foglalatában, egy-egy nép kisebbségi állapotában is, mint a provanszáloknál a régi Franciaországban. Erdély ehhez a képlethez kitűnő példa, ahogy múltjával és jelenével a maga történelmi jelentőségét őrzi. S ahogy az idők folyamán egy más nyelvű közösség többségi fölényével kapott uralkodási lehetőséget rajta. Ez ellen nincs más védekezés, mint bezárkózni az öröklött nyelv határai közé. Erdélyből sok minden került a határain kívülre, beleépülve a közös nyelv szellemi vércseréjébe anélkül, hogy otthoni, transzilván gyökerei kiszakadtak volna. S így mintha mégis a külön nyelv lenne otthon a haza, politikai határoktól függetlenül, amikor nemcsak a nemzet, de a nemzeti kisebbség is a nyelvében él. S ehhez kellett aztán ragaszkodni, ezt védeni „foggal és tíz körömmel, ahogy lehet”, mint azt régen az egyik erdélyi költő írta. Mert a nemzeti kisebbség alárendelt állapot, ezt tudja a knini fogorvos is, ezért küzd minden eszközzel ellene. Hogy Erdélyben sok minden maradt ebből a nagyobb nyelvi közösségből az említett határokon belül, amelyeket azonban oly éberen őrzött a hatalom, minek is hangsúlyoznánk. Petőfit, Adyt, Bartókot senki sem vehette el! A nyelv tehát az a veszedelmes fenomén, amelyben a haza tovább él. Ezt kell elvenni Erdélyben is, s akkor többé nincs is nemzetiségi kérdés, s kisebbség se, mert beleolvadt a többségbe. A nemzeti államokban mindenütt a világon a kisebbségi nyelvvel volt a legtöbb baj. Ahol aztán a nemzeti színeket átfestették, s egyféle koherens világnézeti elvet követve valamilyen belső nemzetköziséggel uralkodott az államhatalom, mint a szocialista rendszerek idején Romániában is, ott ezt a különbséget kisebbség és többség között sikerült kiküszöbölni, vagy legalábbis láthatatlanná tenni. Erdélyben eközben sok addig vitathatatlan érték devalválódott. Ady sem az volt, aki régen, Tamási Áron se. De a románoknál ugyanakkor háttérbe szorult Tudor Arghezi Gogával és Blagával együtt, hogy helyüket a megfelelő világnézeti költők foglalják el. Ahogy nálunk Jovan Popovic és Oskar Davičo költészete vágott elébe Duckénak és Rakicénak. Most viszont, az új román nacionalizmus tobzódásában, mintha az az egykor példás konok kisebbségi befelé fordulás legyengült volna. A régi szervezett ellenállás, a nyelvi és nemzeti sajátságaiért küzdő, a röghözkötöttséghez oly elszántan ragaszkodó egykori erdélyi helytállásból, mintha Marosvásárhely után semmi sem maradt volna. Egyre több erdélyi író menekül a határon túlra, mintha Vörösmarty szelleme kiáltaná megint ebbe a megbolydult kelet-európai tébolyba, ahol mintha minden humánum elveszett volna, hogy „nincsen remény, nincsen remény...!” S eközben hogy is tudná az a szegény kis Magyarország befogadni a szülőföldjéről menekülő sokaságot? Az egyetlen megoldás: az egyesült Európa meg oly messze van, s annyi különböző hatalmi befolyás, számítás és megalkuvás állja útját annak az álomnak, hogy egyszer mégiscsak megszűnnek a szigorú államhatárok, s amikor többé senkinek sem kell megtagadnia az anyanyelvét, s egyetlen népnek sem lehet elvenni a hazáját. HERCEG János CpmWV MŰVELŐDÉS 15 Az orok költői gondolat A Fehér Ferenc Emlékbizottság üléséről - A költő síremlékét július 31-én avatják fel „Csodálatos siker ez ma, amikor a kultúrának és a költői szónak nincs helye, nincs itt az ideje, siker a meg nem értés általános légkörében szót érteni” - mondta dr. Dávid András, a Fehér Ferenc Emlékbizottság elnöke a bizottság pénteki ülésén, amelyen bejelentették, hogy a bizottság másfél éves munkája eredménnyel járt, elkészült neves költőnk fehérmárvány emlékműve, és július 31-én, halálának második évfordulóján tisztelői és barátai, a költői szó hívei itt találkozhatnak, hogy szerény ünnepség keretében közösen megemlékezzenek Fehér Ferencről. Az általános pénztelenség időszakában a szolidaritás, a nemes segítőszándék győzedelmeskedett, és a kegyeletnek, a szépségnek munkája elkészült. A költő szavait, nemes gondolatait őrzi az Akác és márvány című posztumusz kötet is, átmentve a jövő nemzedékek számára a hitvallást és ideát a közös hazáról és közös életről, a közös talajból fakadt nemes és szép művekről, gondolatokról. Fehér Feenc emlékét nagy gondolataival és saját emberségünkkel menthetjük át az utókorra. Hogy a költő örökké él, ezt igazolja számos szép irodalmi műsor, itt, szűkebb hazájában sok-sok nyelven, de Budapesten is. Nevét megőrzi egy utca szeretett Doroszlóján és egy tér Újvidéken, több irodalmi kör és a tervek szerint iskola is. Július 31-én az újvidéki temetőben 18 órakor tartják meg a sírszentelési ünnepséget. Az Akác és márvány című költeményt egy doroszlói kislány szavalja el, majd Vitkayné Kovács Vera Kodály oldalát adja elő. Az emlékbizottság nevében dr. Dávid András mond beszédet, Fehér Ferenc munkásságát dr. Bori Imre méltatja. A költő Hallgatag üzenet című verse magyar és szerbhorvát tolmácsolásban hangzik el, majd a részvevők megkoszorúzzák a költő sírját. p. k. k. (LAZUKIĆ Kati felvétele) A Fehér Ferenc Emlékbizottság pénteken összegezte munkájának eredményeit A TAKT túlélte... Tizenhatodik alkalommal is megszervezték a kiállítást Míg az ország északi részeiben nagyban lövöldöztek, addig a Szőreg közelében levő információmentes Hevér-tanyán, a világ problémáitól elzártan egy tucat fiatal alkotott, dolgozott. Túlnyomórészt ezen munka eredményeként, az eddigi gyakorlattól kissé eltérően, de a számtalan akadály ellenére az idén is, tizenhatodszor is megszervezték a TAKT- kiállítást. Különböző pénzügyek, szervezési nehézségek miatt tavaly a szervezők meglehetősen bizonytalanul, borúlátóan nyilatkoztak a kiállítás jövőjéről. Nos, sikerült nem megszakítani a tizenöt éves hagyományt, sőt a szükségszerű reformok valószínűleg tovább is fejlesztették a fiatal vajdasági amatőr képzőművészeknek ezt a rendezvényét, hiszen az idén a kiállításra nem a temerini általános iskola tornatermében, hanem a Topolyai Művésztelep képcsarnokában, igazi kiállítási környezetben került sor, kiállításra célszerű épületben, amely hosszabb ideig nyitva tarthat. Az idei tárlatnak a megnyitója is rendhagyó volt, az idén ugyanis elmaradt az ünnepi beszéd, és helyette egy akciót láthattunk. Sinkovics Ede és segítőtársa, az akció szerzői elmondták, hogy ezzel a programakciójukkal, mellyel Joseph Beuys, korunk legnagyobb akcióművésze előtt tisztelegtek, a saját művészi törekvéseiket, programjukat akarták vizuálisan kifejezni, hogy így megkönnyítsék a közönségnek a műveik értelmezését, értékelését, átélését, hiszen ez az akciójuk tartalmazta a szimbólumrendszerüket, a színelméletüket stb. Az idei kiállítás anyagáról Nagy László táborvezető, hivatásos képzőművész elmondta, hogy a táborban a résztvevők főleg grafikáztak, de a szobrászatra, faragásra is nagy hangsúlyt helyeztek. Az idén, az új kemencének köszönhetően, kerámiázni is jobban lehetett. A kiállításon látható anyag csak egy kis része annak, amit kint csináltak: sokat szelektáltak ugyanis. A tavalyi kiállításról azt állapítottuk meg annak idején, hogy sokkal jobb volt, mint az előbbiek. Az idei tárlat színvonala Nagy László szerint a tavalyihoz viszonyítva nem sokat változott, nem lehetne azt mondani, hogy sokat fejlődtek volna, de azt sem, hogy visszaestek. Mint minden évben, az idén is voltak újdonságok, tavaly pl. nem volt installáció, az idén viszont ezzel a művészi kifejezési formával is találkozunk a tárlaton. Ha a politika nem szól közbe, a tábor munkájában Csehszlovákiából, Magyarországról, Erdélyből érkező vendégek is részt vettek volna, gazdagabbá téve a kiállítás anyagát. Matuska Ferenc elejétől kezdve részt vesz a TAKT-on. Szerinte az idei tárlat a 15 éves múlt után az első szüret. „Nincs sok gyümölcs, viszont ami van, az jó: se nem édeskés, se nem savanyú.” (A tárlatot július 28-áig lehet megtekinteni a topolyai képcsarnokban.) BESZÉDES Attila