Magyar Szó, 1991. október (48. évfolyam, 270-284. szám)

1991-10-01 / 270. szám

1991. október 1 kedd Mélyponton A mi égtájunkon mindig viszonylagos volt, hogy a mélypontra süllyedt-e valami. Amikor úgy látszik, hogy rosszabb már nem lehet, hamarosan kiderül, hogy még ennél is lehet rosszabb. Mégis pillanatnyilag úgy tűnik, hogy a hazai film odajutott, ami után már csak a teljes összeomlás következhet. Lassú folya­mat következménye ez, amiért az alkotókat a legkevésbé lehet hibáztatni, bár a filmesek között is mindig voltak olyanok, akik a hatalommal karöltve önmaguk ellen munkálkodtak. A politika évtizedeken át módszeresen tette tönkre a fil­met azáltal, hogy a saját céljaira használta fel, tilalmakat szabott meg. Olyan tör­vényes rendelkezéseket hozott, amelyek a civilizált világban elképzelhetetlenek. A film azonban szívósnak bizonyult, de lassan mégis veszítette erejét, ahogy rosszabbodtak az állapotok az országban. A szakmabeliek összefogtak, és az összes bajok ellenére sikerült nemzetközi eredményeket elérni. Most azonban már az összefogás is megszakadt. Oda jutottunk, hogy nem lehet többé orszá­gos fesztivált sem rendezni. A legrégibb és a legnagyobb tekintélyű, a pulai az idén megbukott. A hercegnovi, a Vrnjačka banja-i, a niši pedig csonka maradt. Mindhárom arról ábrándozott, hogy a pulai fesztivál utóda lesz, noha az egyi­ken csak a rendezést, a másikon csak a forgatókönyvet, a harmadikon csak a színészi alakítást értékelte a zsűri. Pula volt az egyetlen hely, ahol eddig meg le­hetett nézni a teljes évi produkciót, ahol elsősorban a film egészét értékelték jól vagy rosszul. Ilyen fesztivál többé nincs az országban. Azt sem lehet tudni, való­jában hány film készült tavaly nyár óta, mert senki sem tartja többé nyilván. A m­ai színészfesztiválon elhatározták, hogy a hercegnovi és a Vrnjacka ba­nja-i fesztivállal együtt koordinációs bizottságot alakítanak azzal a feladattal, hogy megszervezze a múlt év júliusa óta készült filmek értékelését, és az évi ter­més legjobb alkotását Grand Prix-vel tüntessék ki. Arra az álláspontra helyez­kedtek, hogy a díj odaítélésében azokat a filmeket is figyelembe kellene venni, amelyek nem vettek részt egy fesztiválon sem. A szokásos évi fesztiválsorozat utolsó találkozóját, a filmoperatőrök jövő héten kezdődő bitolai Milton Manaki fesztiválját meg sem említették, mintha nem is létezne. Feledékenységről lenne szó vagy ismét politikáról? A bitolai fesztivál szervezői remélik azt, ami a többieknek nem sikerült, hogy bemutathatnak a versenyműsorban két Horvátországban készült filmet is. Állítólag szilárd ígéretet kaptak rá. Csak az a kérdés, betarthatják-e a produce­rek a szavukat olyan közlekedési körülmények között, amikor Zágrábot és Ljubljanát már csak Magyarországon keresztül lehet megközelíteni. Igaz, a ha­zai film eddig még a lehetetlennel is meg tudott küzdeni. A nincstelenség sem fékezte meg a filmgyártást. De most már a szlovének sem tudják befejezni a megkezdett produkcióikat. Nincs rá pénz. Máshol készülnek még filmek, de sokkal kevesebb, mint azelőtt, és egy rendező sem lehet biztos, hogy eljut az el­ső standard kópiáig. Ha igen, akkor is miben reménykedhet, amikor a filmpiac beszűkült, a mozik kiürültek, ha még nem csukták be őket. Legfeljebb a televí­zióra számíthat. (1) Magyar Szó A hagyományok megőrzése Beszélgetés Petrovits Istvánnal, a szentendrei szerb kulturális egyesület elnökével Szántó Piroska festőművész Bálám szamara című csodálatos önéletrajzi könyvében gyakran említi Szentend­rét és az itteni szerb búcsút: „Augusz­tus 19-e van, a Preobrazsenszka­­templom ünnepe. Vagy a templom­­védőszentjének az ünnepe? Szentend­rén azt mondják: a szerb búcsú. Mi azt mondjuk: a kóló. Kitódul a nép a templomból a délutáni istentisztelet után a templom udvarára. A porti­­kuszban hordókat ütnek csapra, az egyházfi felesége poharakkal és bög­rékkel szaladgál, a pópa kijön és meg­áll az udvar közepén, s ráköszönti a poharát mindenekre. Még pesti autó is áll a templom kapuja előtt, jöttek Pestről, Pomázról, Csobánkáról a kó­lóra, nyakukba akasztották a rózsa­szín-sárga mézeskalács olvasót, eszik a mézes mogyorót, cserregő szerb be­széd, a különböző szerb közösségek­ből összejött ismerősök nagyokat csapkodnak egymás hátára, ragyogó fekete szemű lányok, nagy darab bar­na férfiak és fekete selyemkendős né­nik között rengeteg gyerek bújócská­­zik. Már egy tűt se lehetne elejteni a templomudvaron, de mi azért csak helyet szorítunk magunknak az omla­dozó kőkerítés egy bizonyos pontján, ami évek óta a mi helyünk.” A szentendrei szerb kulturális egyesület 1986-ban alakult meg, 60 tagja van. A szerb hagyományok, a nyelv, a dalok megőrzését, ápolását tekinti feladatának. Az egyesület első elnöke, Vukovics Iván - aki sajnos még a megalakulás évében meghalt - összegyűjtötte és egy kis füzetben ki­adta a szerb ételrecepteket. Tulaj­donképpen ezzel alapozta meg az egyesület anyagi bázisát. A megalaku­láskor kaptak a városi tanácstól egy épületet használatra a Paprikabíró utca 12. szám alatt - meséli Petrovits István, a szentendrei szerb kulturális egyesület elnöke. - Volt népi tánccsoportunk is, de ez jelenleg nem működik, mivel gon­dot jelentett a népviselet beszerzése, a lányok egy része férjhez ment, s így felbomlott ez a kis folklórcsoport. Most van egy kórusunk, amely egyhá­zi dalokat énekel. A kórus mellett mű­ködő kamarakórusunk, amely népda­lokat ad elő, már több alkalommal fel­lépett a világszerte ismert Vujicsics ze­nekarral különböző alkalmi rendezvé­nyeken, rádiófelvételt is készítettek - hallottuk a szerb művelődési egyesü­let elnökétől. Szentendre testvérvárosa a szer­biai Kruševac, tavaly vették fel a kap­csolatot. A kruševaciak felajánlották, hogy berendezik, barátságossá teszik a­ szentendrei szerb művelődési egyesület épületét. Szívesen segíte­nének ebben az itt működő jugoszláv külkereskedelmi képviseletek is. A felújításra az épület tulajdonjogának tisztázása után kerül majd sor. Ma­gyarország területén több helyen működik szerb klub, Szentendre mellett például Pomázon is. Csak Pest megyében négy ilyen klub van. Ezekkel is tartják a kapcsolatot. A szentendrei kulturális egyesület nem részesül semmiféle külön anyagi tá­mogatásban, tagdíjakból, egyéni adományokból, rendezvények bevé­teléből tartják fenn magukat. Szentendrén valamikor hét pravo­szláv templom létezett, most négy mű­ködik. A gyönyörű városkában egy egyháztörténeti múzeumot is létrehoz­tak, amely számottevő gyűjteménnyel rendelkezik. Egyébként Szentendrén alakult meg az első szerb tanítóképző 1812-ben (jelenleg itt a Ferenczy Mú­zeum működik), az intézmény 1816- ban költözött le Zomborba. A Magyar­­országon élő szerbeknek jelenleg van egy általános iskolájuk és egy gimnázi­umuk Budapesten, ahol a tantárgyak egyik részének vagyis az anyanyelvnek, irodalomnak, történelemnek, föld­rajznak az oktatása szerbhorvát nyel­ven folyik, míg a természettudományi tantárgyakat a diákok magyarul tanul­ják. Kollégium is működik az említett iskolák melett. Ugyanilyen iskola mű­ködik Pécsett, és Hercegszántón is van egy kétnyelvű általános iskola. Másutt, ahol szerbek, horvátok élnek, így Szentendrén is idegen nyelvként fa­kultatívan tanulják a gyerekek a nyel­vet. m. k. Szentendrei részlet (Lazukics Anna felvétele) Olyan dolgok, mint egy jól elhelyezett mondat (Följegyzések) I­­nkább ostoba voltam, későn érő fajta. Talán hogy hatesztendős koromban már elindultam a félvárosi (Ágoston professzor helységnévgyűjteményé­ben a nyomára akadtam­­ magyarul: mohosbogarasi, ám nem írom ide a környékben használatos nemzeti ne­vét, regényben és novellában úgyis megtettem már­ szállási iskolába, és így mindenhova túlontúl korán ér­keztem, innen lehetett bennem az az elképzelés, misze­rint előnyre tehetek szert korosztályommal szemben, és csak utóbb lett előttem a maga teljességében világos, hogy ehhez az előnyhöz, bizony, hiányos a képzettsé­gem, ha ezt egyáltalán képzettségnek lehetne mondani. Nem lehetett. Tizennyolc éves koromban viszont csupa szorgalmas ember közé csöppentem az egyetemen, akiknek komoly célkitűzéseik voltak, s ettől - miután megsejdítettem magamban a feneketlen céltalanságot - csak nőttön­­nőtt a riadalmam. A tanárok, akik itt tanítottak, vastag könyveket ad­tak ki, ezeknek az elolvasása is gondot jelentett a szá­momra. Egy részük azoknak a tankönyveknek a szerző­je volt, amelyekből már régebben tanulnom kellett vol­na, de hát amennyit én addig tanultam ... Én csupán algimnáziumi meg főgimnáziumi osztályokat végeztem ilyen meg olyan eredménnyel, de inkább ilyennek­ mint olyannal, és sérelmeim voltak, mert közben nyaranta munkás is voltam, tulajdonképpen nagyon fiatal korú fölnőtt, aki rengeteget tudott ugyan, de nem azt, amit itt kellett volna. Roppantul sok bonyodalommal jár az ilyesmi. Sinkó Ervin, akit éppen pártértekezleten láttam elő­ször - bár magam nem voltam kommunista, a pusztai idénymunkások közül senki sem volt az, vagy ha igen (az idősebbek közül valaha egy-kettő), már nagyon-na­­gyon­ régen kilépett mindenféle pártból, tudatában an­nak, hogy mi mindenre használható az ember; két íz­ben is dolgoztam más-más leköszönt vagy leváltott fa­lusi népbizottsági elnökkel­­, mivel a többiek vala­mennyien oda mentek, magam is mentem velük, s em­lékszem is az egyik sarkalatos napirendi pontra: Tol­nai Ottót és Domonkos Istvánt az egyetem épületének rézsűt eső nagytemplomból látták egy reggel kijönni, s vajon maradhatnak-e hallgatók az ilyenek? Domonkos mesélte utóbb: Ugyan hova lehettek volna oly korai órán abban a metsző hidegben, úgy, becsípve és pénz nélkül, mert annak már korábban a nyakára hágtak. Tolnai csupán a metsző hideget hozta föl templomjárá­suk okaként. (Aki nem ácsorgott decemberi kossavában a város puszta főterén, az nem is tudhatja, mi ez.) Ok, persze, nem voltak jelen ezen a pártértekezleten, és nem is maradtak az egyetem hallgatói, de nem ezért. Ma­gam is ekkor voltam utoljára effajta értekezleten. Sinkó Ervin végeredményben legendás forradalmár volt, és Zágrábban Miroslav Krleža barátja, s mint ős­kommunistának, úgy tűnik, kötelessége volt végighall­gatni az efféle gyermeteg ármánykodásokat is, s nem is nagyon kell csodálkozni azon, hogy amikor csak tehet­te, menekült Újvidékről, barátja ebben a szellemi kö­zegben aligha akadt, a fiatalokat istápolta, hogy még véletlenül se maradjanak ezen a szinten. „Mi azt vár­tuk tőle, hogy irodalmat tanítson, de ő írókat nevelt” - írta róla a halála után egyik legelszántabb ellenlábasa. A pártélettel és az ember fejébe kerülő párthatároza­tokkal bizonyára moszkvai tartózkodása óta tisztában volt, hiszen ott Iszaak Babellal lakott egy házban, Ba­bel számára ő volt Ervin Iszidorovics... Egyik oldalán tehát Krlein, a másikon meg Babel, Újvidéken meg semmi, néhány fiatalember - ez ebben a városban a roppantul átkozott! 1965 táján Vadász Lacitól, akit másképpen még Patikus Lacinak is hívtak, szenvedélyesen rákaptunk a pipázásra, ő mindig magával hordta a készletét, és ez olyan irigylésre méltó dolog volt, hogy az ember csak rátöm, és utána gondtalanul eregeti a füstöt, s van ilyen pipája, meg olyan pipája­­ neki, lévén vadász, ehhez még puskái is voltak szóval, Tolnainak is volt pipája, és nekem is volt pipám, s egy este beültünk meghallgatni Sinkó Ervin egy előadását: hál’ Istennek, neki is volt pipája, s akkor mindhárman rátömtünk a teremben, ahol különben nem volt megengedve a do­hányzás - Sinkó Ervin a katedránál, mi ketten pedig a leghátsó sorban, s végighallgattuk a Berzsenyiről szóló aznapi előadását. - Kérem szépen, Berzsenyi Dániel világnézetére néz­ve egy nagy bajuszú magyar úr volt - ezekkel a szavak­kal kezdte. Robosztus ember, bokszolóorral, inkább egy kiörege­dett nehézsúlyú ökölvívóra emlékeztetett, esze ágába sem jutott volna senkinek sem, hogy olyan érzékeny dol­gokkal foglalkozik, mint egy jól elhelyezett mondat, vagy inkább olyan törékenyekkel, mint egy-egy költe­mény. Napjait a szavakkal töltötte: volt idő, amikor ugyanabban a kurta zsákutcában éltünk, jó fél évig, és én egyetlen alkalommal sem láttam. Ha látom is, bizo­nyára azt fontolgattam volna, hogy hirtelenében hova is bújjak a szeme elől - túlságosan is nagy volt ő a mi utcánkban. Mindene olyan nagy volt, még az öngyújtó­ja is. Esténként láttam az ablakon át, hogy egy hatal­mas, reflektorszerű állólámpa világít a szobája sarká­ban: ezen a helyen folyt le az újvidéki élete. Dominó vendéglő is 1965 körül nyílhatott, és megközelítőleg sem volt olyan objektum, mint manap­ság - a tulajdonost a Forum klubjából ismertük, s időnként, ha úgy hozta a sors, ide is betértünk. Egy nyári délutánon épp Végel Lászlóval üldögéltünk ott, amikor Sinkóék - idős, a környezetbe egyáltalán nem illő házaspár - beléptek, elkölteni kései ebédjüket, s ta­nácstalanul néztek körül, hol is, mely asztalnál foglal­janak helyet a hálószobából akkoriban átalakított lo­kálban (az első magánkezdeményezések egyike volt ez a városban, messze megelőzve a mai kort), s mielőtt a tu­lajdonos segédletével asztalt választhattak volna, Végel a mi asztalunkhoz invitálta őket: én halálosan meg voltam illetődve. És ott, a szemünk láttára fogyasztottak sültet és pájslinak nevezett szalontüdőt, és Sinkó Ervin nekünk bort rendelt, és afelől érdeklődött, hogy min dolgozunk. - Novellán? - fordult hozzám, pedig mindketten tudtuk, hogy az igazi novellairodalom valahol Iszaak Babéinál véget is ér. BRASNYÓ István MŰVELŐDÉS 13 MŰVELŐDÉSI ÉLET KISHEGYESEN Október a béke jegyében A kishegyesi Petőfi Sándor Műve­lődési Egyesület hétvégi ülésén meg­hozta a küszöbönálló évad munkater­vét. A féltő gonddal összeállított prog­ram a szórakozási lehetőségek széles skáláját kínálja az igényes kishegyesi közönségnek. A rendezvények sorát a Széchenyi­­megemlékezés nyitja meg a könyvtár ol­vasótermében. A legnagyobb magyar emlékezetére rendezett, szavalatokkal tarkított műsort október 5-én tekinthetik meg az érdeklődők. A hónap folyamán a művelődési ház előtt lévő téren szabad­téri gyermekrajz-kiállítást rendeznek a békéért. A rendhagyó kiállításon aszfalt­rajzokat, festett pannókat, üvegre mázolt kompozíciókat tesznek közszemlére a kisdiákok. Előtte versekből, dalokból összeállított gyermekműsort rendeznek. A könyvhónap keretében bemutatkozik a művelődési egyesület új folyóirata, a fiatalok által írt és szerkesztett Táltos. Az „élőújság” a könyvtár olvasótermében kerül megrendezésre. Ugyancsak a könyvhónap rendezvényeihez kapcsoló­dik a Fehér Ferenc-est, amelyre szintén az olvasóteremben kerül sor. Október végén a népköltészeti est keretében balladaest lesz a színházteremben, az egyesület fiatal előadóinak közremű­ködésével, amelyet A magyar monda- és mesevilág című műsor követ az ol­vasóteremben. Novemberben dr. Virág Gábor do­­kumentumleállítását tekinthetik meg a kishegyesi iskola történetéről. A rendezvény az első kántortanítóval való szerződéskötéstől, vagyis a bete­lepülés utáni időktől 1918-ig követi nyomon a helyi oktatás történetét. Decemberben Mozart-est lesz a könyvtárban. A megemlékezést köve­tően a zeneszerző életét feldolgozó, nagy sikerű mozifilmet, az Amadeust tekintheti meg a közönség. A legki­sebbeknek decemberben Mikulás-est­tel kedveskednek a szervezők, amely­nek keretében tarka műsorösszeállí­­tást adnak az olvasóteremben. Kará­csonykor nem maradhat el a betlehe­­mezés, amikor házról házra járnak a gyerekek, majd este a színházterem­ben a szokásos ünnepi műsor zárja az idei évi rendezvények sorát. P. R. A KRITERION SIVÁR ESZTENDEJE Csökkenőben a könyvkiadás A romániai nemzetiségi könyvki­adó, a Kriterion 21 éves múltjának legszegényebb esztendejét zárta 1990- ben. A tavalyi kiadói tervben szereplő 150 címnek még a fele sem jelent meg, az előirányzott 120 magyar nyel­vű könyv helyett 46-ot sikerült ki­nyomtatni csupán. Összesen 665 ezer példányban, tehát minden harmadik erdélyi magyarra jutott egy magyar nyelvű könyv. Igaz ugyan, hogy az 1989 decem­berétől tapasztalható újság-túlterme­lés javarészt a könyvkiadóknak szánt papírmennyiséget használta fel, s az elmaradott nyomdai kapacitásnál ver­senyképesebbek a magánkiadványok. Másrészt magyarországi könyvek, az ottani túltermelés példányai is el­árasztották a könyvesboltokat. Az okok ennél mégis sokkal többrétűb­bek, nem az igény hiányát fejezi ki, inkább az igencsak törékeny román demokrácia szegénységi bizo­nyítványaként szolgálnak. A magyar nyelvű könyvek között újdonság az eddig tiltott könyvek so­rozata, az úgynevezett Fehér köny­vek. Amúgy semmi sem változott, a hosszú évek óta nyomtatásra váró kö­tetek kerültek kiadásra. A hat német, kilenc szerb, négy ukrán, egy szlovák és egyetlen török-tatár kötet és azok rendkívül alacsony példányszáma nem a kisebbségi jogokon is alapuló demokrácia, hanem sokkal inkább az egységes nemzetállam megvalósítása felé mutat. A Kriterion könyvkiadó számára marad hát a nosztalgiázás, a hetvenes évek viszonylagos „virágzá­sának” a visszasírása. ÁBRÁM Zoltán

Next