Magyar Szó, 1992. március (49. évfolyam, 59-89. szám)
1992-03-19 / 77. szám
10 (6) Voltaképpen nem az foglalkoztat, vajon képes-e az ember megtervezni a hasonmását, hanem hogy kívánja-e? Ami engem illet, sohasem álmodoztam arról, hogy hasonmásom legyen. Sőt, állítom, nagyon is nem szeretném. Nem mintha páratlannak, az ősrobbanás óta a legfontosabb jelenségnek gondolnám magam (ezt csak a vérbeli költők vélik önmagukról), hanem mert elhazadva gondolok arra, hogy valamennyi hibám megismétlődne, a múltban elkövetettek és a jövőbeniek egyaránt. Ehelyett gyakran álmodtam arról, hogy láthatatlan vagyok: ennek révén megmenekülök ellenségeimtől, bűnözőket fogok el, belekukkantok a tanárom osztálynaplójába, hogy megtudjam, melyek lesznek a legközelebbi matekdolgozat példái, de mindenekelőtt megtudhatom, mit művel a barátnőm, ha éppen nem vagyok vele. Rettenetesen felbőszítene, ha egy hasonmásom látogatna meg valakit, akibe szerelmes vagyok. A NÁCIK MEGPRÓBÁLTÁK A valóságban a nácik meglehetősen kezdetleges módon meg is kísérelték ezt a megduplázást, nemkülönben a kommunista országok, ahol az eszményi állampolgár nézeteit, a szocialista realizmus műveiben pedig még arcszínét illetően is azonos volt felebarátjával. Karel Čapek cseh író, aki nyilván Nobel-díjat kapott volna, ha éppenséggel angolnak vagy olasznak születik, hatásos metaforát alkotott meg, illetve megduplázott azonos, feltehetően klónozott lényeket ,A gőték háborúja” című regényében. Ez volt az egyik legelső science fiction regény, s úgy végződött, hogy a gőték meghódítják az emberek világát, és végül megjelennek Prága szívében, a Moldva folyóban. Ez esetben a science fiction nem is különbözött túlságosan a Közép-Európában hamarosan bekövetkezett valós eseményektől. Ma már azonban, mivel véget ért a kommunistáknak az emberi agyak klónozására irányuló pszichopatologikus kísérlete, egy csöppnyi biológiai elégtétellel megállapíthatjuk: a fenébe is, nem sikerült! A kísérlet végén ugyanis többfélék voltunk, mint a kezdetén. ÁTÜLTETHETŐ A GENETIKAI KÉSZLET? Az 1970-es években olyan remények, szorongások támadtak, pontosabban olyan híresztelések röppentek fel, hogy egy-egy sejt egész genetikai készlete átültethető az adott fajta egy megtermékenyített petéjébe (zigótájába), s ha a becsapott petesejtet inkubáljuk vagy átültetjük egy nevelőanyába, megkaphatjuk sejtdonor pontos mását. S ha ezt több sejttel és több zigótával végezzük el, számtalan másolatot kaphatunk, s valamennyi a donor pompás, csillogó, egyforma klónja lesz. S mivel a donor ismert tulajdonságú és adottságú felnőtt organizmus lehet, ésszerű választási lehetőség nyílhat arra, hogy mit, vagy éppenséggel kit klónozzunk. Sajnos, vagy szerencsére a felnőtt donor bélfelhám sejtmagjának átültetését a zigótába meg lehetett ismételni, sőt még ma is megismétlik békákkal, de egerekkel nem. Emberekkel e tekintetben még senki sem kísérletezett, az ilyesmi legföljebb beteges újságírói fantáziában létezik. A emlősök sejtjei nyilvánvalóan sokkalta érzékenyebbek a bélsejt és a petesejt különbségére, továbbá a donorsejt pontos fejlődési szakaszára a mitózistól mitózisig tartó sejtciklusban, valamint számos egyéb tényezőre. Ez általános kísérleti és orvostudományi nehézség. A test belső szervezetének fokozottan komplex jellege és az immun-, az endokrin- és az idegrendszerek egyre tökéletesebb volta azzal jár, hogy a test manipulálhatóságának lehetősége jelentősen leszűkül, és egyre csökken veleszületett képessége, hogy elfeledje a sérüléseket, újraszerveződjék és regenerálódjék. A RÁK ELŐNYE A TÁBORNOKKAL SZEMBEN A mind tökéletesebb belső szervezet, az, hogy az emlősöket, magunkat is beleértve, az élet muzsikájának nemcsak vékony csermelye, hanem valóságos folyama, hallatlanul gazdagon hangszerelt szimfóniájának scherzója tölti be, mit sem árul el bolygónk fennmaradásának esélyeiről, így például ami a sugárzás ionizálását illeti, bármely rákféle alkalmasabb hatalmas dózisok átvészelésére, mint egy tábornagy. A tábornagynak legföljebb több információja lehet az esemény időzítéséről és topográfiájáról, s így több választási lehetősége nyílhat a menekülési lehetőségeket illetően. A földigiliszta testének jelentős részét regenerálni tudja. A gőte egy egész végtagjának újranövesztésére képes. Mi viszont nem tudjuk regenerálni elvesztett vagy megsérült szerveinket, csupán szervátültetések végrehajtására vagyunk képesek, s ezt is csupán 3000 évnyi fokozatos megközelítési módszer alkalmazásával az orvostudományban, s hogy ismét a már említett hasonlatunkhoz folyamodjunk, csak miután megtanultuk, miként süketítsük meg részlegesen a belső szimfónia karmesterét. Ez nem árul el semmit saját fennmaradásunkról, csupán annyit, hogy az ember képes túlélni a szívét, a hasnyálmirigyeit, a veséjét, a tüdejét és a máját. A legsúlyosabb betegségekkel szemben különösen ellenálló emberi klónok hipotetikusan esetleg hosszabb fennmaradást szavatolhatnak az adott pillanatban. De a rákövetkező pillanatban már bajba jutnának, mert a betegségek és hordozóik változáson mennének át, és senkit sem lehetne immár kiválasztani, hogy megbirkózzék az új helyzettel. Változatlannak kellene fenntartanunk még a külső hatóanyagokat, vírusokat és baktériumokat is, stabil környezetet kellene biztosítanunk, amely a sugárzástól és a hőmérséklettől egészen a vizek savasságáig terjed. Meg kellene állítanunk a világot, hogy a hasonmások és a nem-különféleség paradicsomává tegyük. AZ EGÉSZ VILÁGOT KLÓNOZNI? Ugyanaz a történet ez, mint amit Lewis Thomas beszél el: tételezzük fel, hogy egy kiváló, rendkívül sikeres diplomatát szeretnének klónozni... El kellene kapnunk és meg kellene győznünk... Feltétlen biztonsággal újra kellene teremtenünk környezetet, talán egészen a legapróbb részletekig... Kiindulásként tehát feltehetően a szüleit kellene klónoznunk... s a következetesség kedvéért az ő szüleiket is. Márpedig ez azt jelenti, hogy a diplomata kiesik, hiszen nem kaphattunk sejteket belőlük abból az időből, amikor a diplomata potenciális társadalmi kincsként már felismerhetővé vált__ De ez még csak a kezdet. Végtére is, az egész család az, amely valójában befolyásolja, hogyan fejlődik valaki... Klónozzuk a családot... Ám a család minden egyes tagját már meghatározták a környezete, iskolatársai, ismerősei, szeretői, ellenségei, garázstulajdonos- társai, sőt... egyes sajátos idegenek is a metró peronján. Kutassuk fel őket és klónozzuk őket. Igen ám... de minden külső kapcsolatnak megvan a maga környezetét alkotó családja, a maga számos külső kapcsolata. Klónozzuk hát mindezeket... Sőt mi több, az egész világot klónoznunk kell... Mindez azt jelentené, hogy megismételjük a mai világot, s létrehozunk egy azonnal a nyomába lépő teljesen azonos világot, ez pedig azt jelenti, hogy nincsenek új, természetes, spontán, véletlen, kockázatos gyermekek... A maival teljesen azonos világ lenne, amelyet zsúfolásig megtöltenek napjaink embereinek másolatai, a maguk azonos, lemásolt problémáival, s feltehetően valamennyien bosszúsak lennének, amiért ismét végig kell csinálniuk az egészet. „Egy ízben eltűnődtem - vonja le a végkövetkeztetést Lewis Thomas -, milyen is lenne a pokol, és minden képzelőerőmet latba vetettem, hogy elképzeljek valamiféle örökös kárhozatot. Be kell vallanom, sohasem gondoltam, hogy létezhet ilyen szörnyűség.” Így azután a hasonmásaink teremtésének története nem tűnik túlságosan derűlátó sztorinak, sem biológiai, sem lélektani, sem pedig szociológiai szemszögből, nem is szólva az államfériakról. Persze a természet is kísérletezett duplikátokkal. Sikeresnek is bizonyult a növények esetében, amelyek indák és rügyezés révén szaporodnak, amelyekt még meg is növelünk oltással és metszéssel, de még szövetkultúrákkal is, s ekképpen merőben új, de azonos répát nyerhetünk egy hajdani répa egyetlen sejtjéből. Csigaházas polipok aszexuálisan szaporodnak sarjadzással és telepek alkotásával, amikor is úgy összetapadnak, mint a mitológiai gerionok (ezek prototípusa a legerősebb férfi, három feje és hat karja volt) vagy a klónok: genetikailag azonosak, de nagy mértékben differenciált funkciókkal rendelkeznek, s gyakran puszta szervekké válnak a telepes medúzának nevezett együttesben - ez bizony gyalázatos sors az ember számára. Meglehet, a hasonmások jobban járnak nem egyénített egységekként; így történik ez törvényszerűen a sejt szintjén, még a saját testünkben is. Azonos sejtek krónikus expanziója immunvédelmünk alapja. AZ EMBER NEM LEVÉLTETŰ Kevésbé tipikus módon egyes levéltetű anyák úgy állítják elő saját hasonmásukat, hogy megtermékenyítetlen, de vidáman fejlődő tojásokat raknak, akárcsak némely kerekes féreg és hangya. Ha lendületben tartjuk ezt a tetű világot, a hasonmások ezen nemzedékét óhatatlanul szexuálisan előállított nemzedéknek kell követnie. Léteznek némely kivételek, mint az európai szőrös almalevéltetű, amely nélkülözi az alternatív szexuális nemzedékbeli gazdáját, az amerikai szilfáét Csakhogy ez ember által előidézett kivétel, akárcsak egyéb importált dolgok, hosszú távon esetleg kudarcra van ítélve. A kónozott levélzetű hasonmásokat csupán egyetlen, mozgásképes szupertest részeiként írják le. Úgy tűnik, a hasonmások előállítása megszakad, amint az élet megindul a belső komplexitás és tökéletesedés felé. A hasonmások, másolatok és klónok csak egy alsóbb rend alárendelt egységeiként, nem pedig valóságos egyénekként fukcionálhatnak. Emberi szinten csupán meglehetősen korlátolt elméknek szabadna arról ábrándozniuk, hogy megkettőzzék magukat. Esetleg egynémely sikertelen embernek, aki abban reménykedik, hogy minden helytelen cselekedetét helyreütheti egy eljövendő újabb életben. Csakhogy semmiféle eljövendő élet nem létezik átütőpapír alakjában. MIROSLAV HOLUB (kutatóorvos, Csehszlovákia) Holnapi számunkban: Informatikai forradalom és tudomány (49.) Az este azonban csalódást hozott. Nem mintha anyja egy cseppet is kevésbé ámuldozott volna, mint várta; szája félig szétnyílt, fogai megérintették alsó ajkát, és halk szisszenéssel szedte a levegőt, mintha nem is egy csodát látna, hanem csodák egész sorozatát, mint a libériás személyzet - inas! -, a szőnyeg bársonyos süppedése, a tapéta, mely nem is papírból volt, hanem bonyolult szövésű textíliából, a bőrkötésű könyvek, az arany falióra, az ezüsttálca, melyen az inas felszolgálta a pezsgőt - pezsgő! - a csillogó kristálypoharak. Bámulata - szavakban - néhány szelíd mosollyal körített „szép, nagyon szép”-re szorítkozott de amikor a pohárköszöntőnél tekintete találkozott Bodéval, a feszítő büszkeség, érezte, úgy repült fia felé, mintha csókot dobott volna neki, miközben munkától érdes bal keze lopva a pamlag kárpitjában gyönyörködött. Nem, anyja reagálása csodálatos volt és szívmelengető. Az este azért bizonyult csalódásnak, mert Marion és Leo minden jel szerint összekülönböztek valamin. Marion csak akkor szólt apjához, amikor az illendőség elkerülhetetlenné tette. Ami rosszabb: a vita tárgya minden bizonnyal ő, Bud volt, mert amikor Leo hozzászólt, tétova, fókusztalan volt a tekintete, Marion viszont elszántan és kihívóan mutatta ki érzelmeit, belecsimpaszkodott, és „édesem”-nek meg „drágám”-nak nevezte, márpedig ilyet sosem tett mások előtt. Budot valami halvány félelem kezdte irritálni, mintha kavics került volna a cipőjébe. A vacsora tehát szörnyű volt. Az asztal két fejénél Leo meg Marion ült, Bud és az anyja a két hosszanti oldal mellett, s a társalgás az asztal körül folyt; apa és lánya nem szólt egymáshoz, de anya és fia sem, mert a mondandójuk túlságosan személyes és bensőséges lett volna a másik két ember jelenlétében, aki bizonyos szempontból még idegen volt a számukra. Így aztán Marion drágámozta Budot, és a Sutton Terrace-i lakásról mesélt Bud anyjának, az asszony pedig „a gyerekek”-ról beszélt Leónak, Leo pedig megkérte a fiút, hogy adja oda a kenyeret, legyen szíves, és nem nézett egyenesen a szemébe. Bud pedig hallgatott, lassan, akkurátusan emelte szájához villánként és kanalanként az ételt, hogy anyja lássa, és ugyanígy cselekedjék, szeretetteljes összeesküvés alakult ki köztük szavak és jelek nélkül; ily módon kapott drámai fontosságot kapcsolatuk, s ez lett a vacsora egyetlen élvezhető mozzanata... ez, meg a mosolyok, amiket egymásnak küldözgettek az asztal fölött, míg Marion és Leo a tányérjukat nézték, a büszke és gyengéd mosolyok, melyek a fiú szemében már csak azért is örömtelivé váltak, mert elkerülték a mit sem sejtő, lehajtott fejek közti útvonalat. Bár az asztalon ott állt az ezüst öngyújtó, evés után Bud nem ezzel gyújtotta meg Marion cigarettáját s a magáét, hanem a saját gyufájával, és szórakozottan kocogtatta a gyufásfüzettel az abroszt, amíg anyja észre nem vette, hogy a fehér kartonra rézbetűkkel a Bud Corliss nevet nyomták. De a kavics mindvégig ott maradt a cipőjében. Minthogy szenteste volt, vacsora után templomba mentek, azután pedig Bud arra számított, hogy hazaviheti anyját a hotelba, Marion pedig hazamegy Leóval. Ámde, bosszúságára, Marion valami szokatlanul kacér modort öltött fel, és ragaszkodott ahhoz, hogy elkísérje kettejüket a szállodába, így hát Leo egyedül ment haza, Bud pedig taxiba tessékelte a két nőt. Ő ült középen, és fennhangon sorolta anyjának, miféle nevezetességek mellett haladnak el. Szólt a taxisnak, hogy tegyen kerülőt, mert azt akarta, hogy Mrs. Corliss, aki még sohasem járt New Yorkban, lássa az éjszakai Times teret. A szálloda előcsarnokában vált el anyjától, a lift előtt. - Nagyon fáradt vagy? - kérdezte, s mikor anyja igennel válaszolt, ő csalódottnak látszott. - Még ne feküdj le aludni - mondta. - Később majd felhívlak. - Csókkal búcsúztak egymástól, és Mrs. Corliss, miközben még mindig Bud kezét fogta, boldogan megcsókolta Marion arcát. Visszafelé menet Leóhoz, a taxiban, Marion egyre csak hallgatott. - Mi baj van, édes? - Semmi - mondta a lány, és nem túl meggyőzően elmosolyodott. - Miért? Bud vállat vont. Eddig úgy tervezte, hogy a lakás ajtajáig kíséri, de a szorongás kavicsa lassan már éles kővé nőtt, úgyhogy követte a lányt. Kingship már visszavonult lefeküdni. Bementek a szalonba, itt Bud meggyújtotta kettejük cigarettáját, közben Marion bekapcsolta a rádiót. Leültek a díványra. Marion elmondta, hogy nagyon rokonszenvesnek találta Bud anyját. Bud azt felelte, hogy örül neki, és biztos benne, hogy Marion is tetszett az anyjának. A jövőről kezdtek beszélni, de a fiú megérezte Marion nehézkes oldottságából, hogy a lány készül valamire. Hátradőlt, félig lehunyta szemét, karja Marion vállán, és úgy hallgatta, ahogy még soha senkit nem hallgatott, mérlegelt minden szünetet és hangszínárnyalatot, rettegve, hogy mire jut a végén. Semmi fontos dologról nem lehet szó! Olyan nincs! Valamilyen ügyben félvállról vehette a lányt, elfelejtett valamit, amit megígért, ennyi az egész. Mi lehet az? Minden egyes mondata előtt kivárt, ellenőrizte szavait, mielőtt kimondta őket, próbálta eldönteni, miféle válasz jöhet rájuk, ahogy egy sakkjátékos köröz a bábuk fölött, mielőtt lépne egyet. A lány a gyerekekre fordította a szót. - Kettő - mondta. A fiú bal keze megcsippentette térdén a nadrág élét. Elmosolyodott. - Vagy három - mondta. - Vagy négy. - Kettő - mondta Marion. - Akkor az egyik elmehet a Columbiára, a másiknak meg marad Caldwell. Caldwell. Valami Caldwell körül. Ellen? - Valószínűleg mind a ketten Michiganben vagy valami hasonló helyen lyukadnak ki - mondta. - Ha pedig csak egy lesz - folytatta Marion - , akkor mehet a Columbiára, és átkérheti magát Caldwellba vagy fordítva. - Előrehajolt, mosolygott, és elnyomta cigarettáját a hamutartóban. Sokkal gondosabban, mint szokta - vette észre rögtön.Bud. „Áthelyezés Caldwellba. Áthelyezés Caldwellba...” Némán várt. - Nem — mondta a lány. - Igazából nem szeretném, ha így lenne. - Olyan makacssággal szőtte tovább előbbi témáját, hogy az sehogy sem illett az el-elkalandozó csevegéshez. - Mert akkor romlanának a jegyei. Az áthelyezés nagyon megviseli az embert. Egy kis ideig hallgatagon ültek egymás mellett. - Nem viseli meg - mondta Búd. - Tényleg nem? - kérdezte a lány. - Nem - felelte Búd. - Nekem nem romlottak a jegyeim. - Miért, téged nem helyeztek át . Marion hangja meglepetten csengett. - Dehogynem - mondta Búd. - Mondtam már. - Nem mondtad. Sosem beszéltél róla... - Mondtam, édesem. Biztos, hogy beszéltem róla. Először a Stoddard Egyetemre jártam, aztán mentem át Caldwellba. - Nahát, oda járt a húgom is, Dorothy. A Stoddardra. -Tudom. Ellen mesélte. - Nehogy már azt mondd, hogy ismerted. - Nem. Viszont Ellen megmutatta a fényképét, és azt hiszem, emlékszem az arcára. Biztosan mondtam neked, már az első napon, a múzeumban. - Nem mondtad. Az nem létezik. -Jól van, igenis, jártam két évig a Stoddardra. Te pedig azt akarod mondani, hogy nem is tudtál... - A mondat végére Marion szája tett pontot, mohón csókolta a fiút, engesztelésül, amiért kételkedett benne. Néhány perc múlva Bud az órájára nézett. - Ideje, hogy menjek - mondta. - Ezen a héten úgy ki kell aludnom magam, ahogy csak bírom, mert az a gyanúm, jövő héten nem marad sok időm az alvásra. Az egész nem jelent többet, mint hogy Leo valahonnan megtudta: járt a Stoddardra. Szó sincs valódi veszélyről. Szó sincs róla! Bonyodalom az lehet, talán még az is előfordulhat, hogy a házasodási tervének lőttek - Uramjézus! -, de veszély, rendőrségi fenyegetés, az nincs. Semmiféle törvény nem tiltja, ugye, nem, hogy az ember gazdag lányok után fusson? (Folytatjuk) Magyar Szó 1992. március 19., csütörtök Keresztrejtvény Vízszintes: 1. Vívódás, küzdelem, 4. Két magánhangzó, 6. Herészkos, 7. Majdnem mell, 8. Szúnyogok okozta betegség, 10. Lezúzza, 12. Tribün, 16. Tempírozza, 18. Talán, tájszólásban, 19. Sawyer regényhős neve, 20. Najdoszki labdarúgó nevének kezdőbetűi, 21. Nagyobb lenni. Függőleges: 1. Visszaoperál, 2. Hegy Európa és Ázsia határán, 3. Ilyen tréfa is van, 4. Kusturica neve, 5. Prost neve, 7. Erővel kényszerítő, 9. Keresztül, 11. Elgázolja, 13. Nvelk az elején, esetleg, 14. Bezzeg, 15. Az oxigén három atomos változata, 17. Becézett Imre.