Magyar Szó, 1992. november (49. évfolyam, 301-329. szám)
1992-11-01 / 301. szám
4 RIPORT Amerikai so (8.) Csak a múltat el ne feledjük! Se szeri, se száma azoknak a könyveknek, amelyeket a sok utazás, a számtalan új ismeretség révén szerezhet az ember. Ezek között feltűnően sok az olyanfajta, amely az amerikai magyarok múltjával foglalkozik. Az olyanokat, mint a már említett Haraszthy Ágostonról szóló, legszívesebben folytatásban közöltetné napilapokban a fellelkesült európai magyar utazó. ’’Csak az a vég! - Csak azt tudnám feledni!” - mereng el Madách Ádámja az előrevetített jövőn. A kivándoroltaknak meg éppen fordított az óhajuk: Csak az a múlt! Csak azt ne feledNyilván Siflis Imrét is, aki, hogy mentse a helyzetet, szót kért és valami olyasmit kezdett mondani, hogy lám, bennünk, délvidékiekben ilyen nagy gyász telepedett meg, ami annál rombolóbb volt lelkünkre, mert még siratnunk sem volt szabad a halottainkat, sőt azt akarják velünk, hozzátartozókkal még ma is elhitetni, hogy áldozataink vétkesek voltak, akik megérdemelték sorsukat. S amikor eddig jutott, akkor belőle is feltört a hangos zokogás. Most már csakugyan olyan volt a hangulat, mint egy gyászszertartáson. Siflis is kiment a teremből, egy ideig FIGYELEM! FIGYELEM! FIGYELEM! MENTSÜK MEG MAGYAR ÉRTÉKEINKET MOST, AMÍG LEHET! Olvasóink szíves figyelmébe és pártfogásába ajánljuk a Bethlen Otthon archívumát és múzeumát, amely amerikai-magyar örökségünk értékeit van hivatva megmenteni és megérinti az utókor számára. Erre való tekintettel kérünk minden magyar testvérünket arra, hogyha magyar vonatkozású régiségek (útlevelek, fontos kéziratok, festmények, fényképek, szerszámok, varrottasok, kézimunkák stb.) lárnénak birtokukban s azokat hajlandók lennének múzeumunk és archívumunk részére adományozni, esen nemes szándékukról az alant megjelölt címen szíveskedjenek értesíteni. BETHLEN MÚZEUM end ARCHÍVUM Rév. Zoltán A. Kovács P.O.BOX 657, Ligonier, PA 15666 ném! Ezért minden, mondhatjuk a másik költővel: önkínzás, különcködés, a szervezkedés, drága könyvek anyagi haszon nélküli kiadása, dühös vagdalkozás és csendes múltidézés. Biztosra vehető, hogy a magyarországi változások után, a Magyarok Világszövetségének helyreállításával valamelyest helyreáll majd az idegenbe szakadtak megszakadt nemzettudata és sokak szakadt szíve is. A mi délvidéki szívünk is. Még Lake Hope-ban, tehát megérkezésem első napjaiban ismerkedtem meg két bácskaival, a csurogi születésű Krémer Sándorral és a szabadkai dr. Siflis Imre nyugalmazott egyetemi tanárral. Később még néhányszor találkoztunk, de az elsőt, azt hiszem, nem felejtik el ők sem, mint ahogyan én sem. A negyvennégyes magyar áldozatokról szólt az előadás, Végvári Vazul ferencrendi szerzetes illő bevezetőül gyertyát gyújtott emlékükre, előadás után pedig közös imát mondtunk értük. Csak mellesleg jegyzem meg itt azt a fontos észrevételemet, hogy az amerikai magyarok életében, mint ahogyan úgy általában is az amerikaiak életében, az egyházaknak sokkal fontosabb szerepük van a társadalmi életben, mint nálunk, ami a korábbi időszakban a rezsim miatt természetes is volt, ma azonban már arról beszélhetünk, hogy a vallási szervezetek még nem foglalták el társadalmunkban az őket megillető helyet. (Kezdik már, következtetek két katolikus püspökünk legutóbbi pásztorleveléből. Azt mondják, amit ilyenkor minden emberi megfontolás szerint mondani kényszerültek: Maradjunk, hogy megmaradjunk.) Előadás után következtek a kérdések. Elsőnek emelkedett föl Krémer. Nyilván készült az egész előadásról hangos videófelvétel, de ezzel nem rendelkezem, hanem csak emlékezetből idézem a történteket. Krémer halkan, szemmel láthatólag erősen megrendülve kezdte mondandóját. Valami ilyesmire emlékszem: ’’Lassan már ötven éve, hogy Csurogott elveszett az édesapám, de én még hangosan nem hallottam róla és sorstársairól beszélni, pedig jó ideje élek már Amerikában. Ő is ott nyugszik a dögtemetőben, én őt még el sem sirathattam." De mindezt valahogyan sokkal tömörebben fogalmazta meg, s amikor kimondta, hogy az édesapját még soha nem sirathatta meg, akkor hirtelen elemi erővel feltört belőle a zokogás. Meg sem kísérelte folytatni, amit elkezdett, hanem csak leszegte fejét, tenyerébe temette arcát és zokogott. A hallgatóság, a szervezők nem tudtak mit kezdeni. Voltunk vagy százan, mit lehet most tenni, ez foglalkoztatott engem is és gondolom, sokunkat, még mindannyian hallgattunk. Azután csak lett kérdező, hogy hát melyik időszakban is történt az a vérengzés? Kik is írtak már róla? Sütő András is felszólalt, arról beszélt, hogy hamis képünk alakult ki a magyarságról, és hogy módunk van változtatni rajta. New Jerseyben előadás után odajött hozzám egy asszony, akivel Amerikában telefonon beszéltem már korábban is, valakitől megtudta néhány napos tartózkodási helyemet és felhívott. Közölte velem, hogy neki van egy könyve, amely a délvidéki vérengzésről szól. Most ezt a könyvet hozta el és nekem adta. Szerzője Fiala Ferenc, a kiadója a müncheni Mikes Kelemen kör, címe: Egy hajó elsülylyed a Dunán, megjelent 1960-ban. A borítót követő első lapon ez a kézzel írott bejegyzés: ’’Elmúlt (Nyilván.elhunyt, M.M.) Máté István jegyzőkönyve az 58. oldalon.” Az 58. oldalon csakugyan van egy jegyzőkönyv, amely ’’készült Klagenfurtban, 1952. augusztus 11-én az MHBK irodájában.” Tartalma: Máté István egykori zsablyai vendéglős elmondja, hogyan élte át a zsablyai vérengzést 1944-ben. Neki a temetőben a sírokat kellett ásnia, mint fogolynak. ’’Amit én ástam, az kb. 8 méter hosszú és 4 méter széles és két méternél mélyebb volt. Egy ilyen tömegsírba kb. 14 szekér hullát kellett kivinnünk, tehát egy-egy sírba kb. 150 hullát temettek. (...) Zsablyán négy tömegsír van, amelyekről én tv-A könyvet Máté István özvegyétől kaptam. Összesen hat ilyen jegyzőkönyvet tartalmaz. Ugyancsak New Jerseyben, pontosabban New Brunswickban Nagy Károly egyetemi tanár tisztelt meg egyik 1988-ban megjelent könyvével: Szigetmagyarság és Szolidaritás. Különlegessége, hogy Csoóri Sándor írt hozzá előszót, merte vállalni, akkor még, pedig a könyv a ma már szinte divatossá vált Bibó István nevével kezdődik, s ilyen a folytatása: ’’Véres eseménysorozattal vetett véget a szovjet haderő és utána a Kádár-rendszer karhatalma a magyar nép függetlenség- és szabadságtörekvéseinek Minden városból, ahol jártam, külön könyv-, újság-, okmány- video- és magnószalagcsomaggal folytattam az utamat. Clevelandben már új bőröndöt kellett miattuk vásárolnom. Itthon még rendszerezni sem érkeztem őket. Mind olyan dolgokat tartalmaznak, amelyeket nem kellene feledni, de amelyek legnagyobb részét előbb meg kellene tanulni. Például azt, hogyan került a Kossuth-szobor a washingtoni Capitoliumba. MATUSKA Márton (Következő számunkban: Mesés történetek magunkról) Felhívás az 1990-1991-es Bethlen-évkönyvből az értékek megmentésére Magyar Szó 1992. november 1., vasárnap Paniétal Pristinában Ceruzasorok egy kormányfői látogatásról A repülőgép simán landolt a prištinai repülőtéren. A Panié kormányfővel utazó újságíró-társaság türelmetlenebb tagjai azonnal felpattantak, magukra kapták a kabátot, a fotóriporterek pedig már a gép szárnya felé indultak, hogy elsőként hagyják el a repülőt, nehogy elszalasszák Cyrus Vance és lord David Owen érkezését - az ő gépük a nyomunkban gördült rá a kifutópályára. A többiek a repülőgép ablakából igyekeztek megszerezni első benyomásaikat arról a földről, amit az itt élő népek mindenike a magáénak vall, más-más jogon, de amely még egyiknek sem hozott külön-külön boldogulást. A kifutópálya körül légelhárító ágyúk csövei ásítoznak, hanyagul álcázott vadászgépek bőgetik időnként a motort, mintha azonnali bevetésre készülnének, aztán elcsöndesednek, mint aki meggondolta a dolgot. A hegyoldalban vakolatlan házak, félbehagyott építkezések sorjáznak. A magas téglakerítés jelzi: albán ház rejlik mögötte. A repülőtér épülete előtt hiába keressük a beígért Seselj-féle fogadást, egy tüntetőt sem látni. A kormányfőt, vendégeit és minisztereit váró autók és sofőrjeik sorakoznak csak. Miközben a fotóriporterek szoros gyűrűbe fogják Pánié kormányfőt, Vance-t és Owent, Várady, Grubáé és Ivié miniszterek kényelmesen bandukolnak a rohanó újságírók nyomában. Mivel úgysem juthatok Pánié közelébe, a repülőgépek motorja pedig úgy zúg, hogy semmit sem érthetek abból, amit mondanak, inkább a miniszter urakat üdvözlöm, hiszen ők talán többet is tudhatnak a részletekről. Még hálásak is, hiszen, mint mondják, az újságírók ügyet sem vetnek rájuk, sőt, inkább letapossák őket, csakhogy a kormányfő közelébe kerüljenek. Nem figyelnek Paniénéra Szerencsém van, mert Milan Panié felesége is csatlakozik hozzánk. "A szőke, karcsú, elegáns hölgyre sem figyel senki, legalábbis úgy tűnik. Persze csak néhány udvarias szót sikerül váltani, hiszen a kormányfő máris keresi minisztereit és feleségét. Elvonulnak a repülőtér épületébe. Az újságírók pedig, mint egy jóllakott óriáskígyó gyűrűznek be a két várakozó autóbuszba. Elindulunk. Előttünk rendőrautó vijjog. Jobban szeretnék kevésbé feltűnő módon megérkezni Pristinába. Az út mentén, talán a rendőrautónak, talán a jóltájékozottságnak köszönhetően, de lehet, hogy csak mindennapi tevékenységüket végezve fürtökben ácsorognak, jönnek-mennek, bámészkodnak az emberek. Elnézem őket, és hiába igyekszem az arcvonásokból megállapítani, melyikük lehet szerb és melyikük albán. Az arcvonásokat egyformán ráncosra gorombította a csöppet sem könnyű sors, amit akármennyire is egymás ellenében, mégis együtt viselnek el. Az idősebb albánok fején kis fehér sapka jelzi, mely népességhez tartoznak. Törökös turbánt is látni, általában viseltes, kopott öltöny és csámpásra tapsott cipő jár hozzá. Viselői azonan évszázados büszke öntudattól egyenesre vasalt gerinccel lépkednek. Az út menti házak változatos képet mutatnak. Egyikben gondosan művelt kert, a másiknak az udvarát felveri a gaz, a harmadik, szinte bástyaszerűen körülkerített ház udvarába belesve pedig sártenger csöppet sem biztató látványát sikerül elkapni. Kócos, csimbókos, a nálunk megszokottnál jóval kisebb testű tehenek legelésznek a réten, az árokparton, a kerítések mentén és az udvarokban. Minden sarkon rendőrautó. Minden száz méteren közlekedési rendőr, itt-ott terepruhás rendőrök. Katonajárművek közlekednek, látszólag céltalanul. Rendbontásnak sehol semmi jele. A polgárok ügyet sem vetnek a hatósági közegekre. Semmi különös, csak tüntetés Mi is hiába „reménykedtünk”, radikális párti tüntetőknek se híre, se hamva. Mint kiderül, Šešelj emberei annak rendje-módja szerint délre jelentették be tiltakozó nagygyűlésüket. Dél felé a parlament épületének sajtóközpontjában a szerb nemzeti folklór az utóbbi évekből ismert népszerű zenedarabjainak hangfoszlányaira figyelek föl. Megbolondultak? A Panic kormányfővel érkező újságírókat ezzel akarják szórakoztatni? Mint kiderül, eszük ágában sincs. A kosovói radikálisok gyülekeznek a téren a békésen és ráérősen ücsörgő kosovói polgárok között. Hiába rohannak a kollégák, semmi különös nem történik, elmondják a megszokott szónoklatokat, hogy nem adják Kosovót, hogy Panic elárulta a szerb érdekeket, hogy nem hagyják cserben a krajinákban élő szerb testvéreiket, majd, mint aki jól végezte dolgát, szétszélednek. Sokkal izgalmasabb, sikerül-e Vance-nek és Owennek rábeszélni Rugovát, mégis álljon szóba Paniétyal. Elindulunk néhányan az albánok székhelye, egy barakkszerű épület felé, de mielőtt odaérnénk, elsüvítenek mellettünk a hivatali autók. Tehát Rugová mégis tárgyalni fog. Fellélegzünk. A tárgyalásokra úgysem engednek be bennünket. Inkább bámészkodunk. A kis magánboltok kirakatai telve vannak áruval. Az egyik kirakatban étel sorakozik, mint Keleten, kirakják a kirakatba a „főszakács ajánlatát”. Sehol sem láttam még ekkora csevapokat. Kettővel jóllakhat az ember. Csorog a nyálunk, de nem merünk enni, mert az egyik kolléganő itt rontotta el a gyomrát a múltkori látogatás alkalmával. Benézünk az áruházba, kíváncsi vagyok az árukínálatra, az árakra. Hiábavaló próbálkozás, a polcok üresek, mint Romániában Ceausescu idején, mondja egy kolléga, aki több évet Romániában töltött. Az áruházban tömegesen lézengenek az elárusítók. Két taknyos, rendetlen gyerek szalad fel az álló mozgólépcsőn, a másikon, a mozgón leereszkednek. Az árak nem sokkal jutányosabbak, mint az újvidéki vagy belgrádi boltokban. És a fizetések? Egy műbőr kiskoffer két átlagfizetés ára: 28 ezer dinár. Vásárlót az áruházban egyet sem látunk. A többi boltban sokkal jobb az ellátás, de vásárlók ott sem tolonganak. Árkán emberei itt is... Cipőpucolók guggolnak a járda mentén Priština főutcáján, divatjamúlt, harangszérű nadrágba öltözött férfi cigarettázik, amíg fényesítik viseltes cipőjét. Arrébb, a Grand Hotel bejáratánál kikent-kifent fiatalemberek ácsorognak, bennfentes kollégám mondja, Árkán emberei, ismeri őket még Erdődről. Benzint szereztek neki egy alkalommal. A szálloda éttermében nagy a választék, mindenféle húsból készült étel kapható, mégis a rakott póréhagyma bizonyult a legízesebbnek. Két falat között hagytuk ott az ebédet, befejezték a tárgyalásokat, kezdődik a sajtótájékoztató. Kint már késő délutánra jár az idő, salaváriba bújt albán asszonyok és a legújabb párizsi divat szerint öltözött hölgyek bontják meg a zömmel férfiakból álló járókelők látványának egyhangúságát. A falak mögött zajló létfontosságú tárgyalások izgalmából semmi sem tükröződik a prištinai utcán. Mire elindulunk a repülőtérre, már esteledik. Ráérő emberek üldögélnek, ugyanolyan fásult tekintettel kísérnek ki bennünket, mint amilyennel fogadtak. Elmúlt még egy nap. Vajon tudják-e ezek az emberek, miről tárgyaltak „vezetőik”? Vajon milyen reményekkel fekszenek le estére, és milyen napra ébrednek holnap? SPITZER Éva Tudják-e, miről tárgyaltak „vezetőik” (Lazukić Kati felv.) Nyirkos vagy, testvér Esik az áldott őszi eső... Meg-megszilajulva a szél beveri az esernyő alá. Minden fogason ázott kabát, az előszobaajtó előtt lucskos félcipő. A fűtés még annak mondható, mindenféle gizg, huhog a cserépkályhában, kis különféle épkályha loriferek titokban lehetnek langyos áramlatot. A gázpalackok az eresz alatt lapulnak, boldogtalanabb napokra várva. „Életünk most van javulóban” - mondja egy alacsony fekete emberszabású férfi a kis képernyőn, s főidőben ezrek tapsolnak a ferdeszájúnak, aki miatt - még ezt is megkockáztatnám - egyre később jön fel a nap. A világ szürke, az emberek nyűttek, a remény olyan kicsi, hogy elfér a gyűszű alján. Tudatunk alatt felkoncolt gyermekek, megerőszakolt anyák, kitépett szemű házak, lángoló tető. Tökkelütött európaiak röpdösnek felettünk nyugat-keleti, kelet-nyugati irányba. Közömbös tekintetű Kéksisakosok szeme láttára, csoportokat terelnek félig öltözötten aknamezők felé. A Nyugat már belefáradt abba, hogy nem tesz értünk semmit. Szemünk eltakarjuk, hogy ne lássuk a marcona hátországi vitézeket, amint világos nappal fiatalokat, új áldozati bárányként elhurcolnak a hegyen-folyón túlra. Patakokban folyik a hazugság. Fekete felhők a fa tetejét súrolják. Esik csendesen az őszi eső. Nyirkos vagy, testvér. KOPECZKY László nem -gaz