Magyar Szó, 1992. november (49. évfolyam, 301-329. szám)

1992-11-01 / 301. szám

4 RIPORT Amerikai so (8.) Csak a múltat el ne feledjük! Se szeri, se száma azoknak a könyveknek, amelyeket a sok utazás, a számtalan új ismeretség révén sze­rezhet az ember. Ezek között feltűnő­en sok az olyanfajta, amely az ameri­kai magyarok múltjával foglalkozik. Az olyanokat, mint a már említett Ha­­raszthy Ágostonról szóló, legszíveseb­ben folytatásban közöltetné napila­pokban a fellelkesült európai magyar utazó. ’’Csak az a vég! - Csak azt tudnám feledni!” - mereng el Madách Ádámja az előrevetített jövőn. A kivándorol­taknak meg éppen fordított az óha­juk: Csak az a múlt! Csak azt ne feled­Nyilván Siflis Imrét is, aki, hogy mentse a helyzetet, szót kért és valami olyasmit kezdett mondani, hogy lám, bennünk, délvidékiekben ilyen nagy gyász telepedett meg, ami annál rom­bolóbb volt lelkünkre, mert még sirat­nunk sem volt szabad a halottainkat, sőt azt akarják velünk, hozzátartozók­kal még ma is elhitetni, hogy áldoza­taink vétkesek voltak, akik megérde­melték sorsukat. S amikor eddig ju­tott, akkor belőle is feltört a hangos zokogás. Most már csakugyan olyan volt a hangulat, mint egy gyászszertartáson. Siflis is kiment a teremből, egy ideig FIGYELEM! FIGYELEM! FIGYELEM! MENTSÜK MEG MAGYAR ÉRTÉKEINKET MOST, AMÍG LEHET! Olvasóink szíves figyelmébe és pártfogásába ajánl­juk a Bethlen Otthon archívumát és múzeumát, amely amerikai-magyar örökségü­nk értékeit van hivatva megmenteni és megérinti az utókor szá­mára. Erre való tekintettel kérünk minden magyar testvérünket arra, hogyha magyar vonatkozású régiségek (útlevelek, fontos kéziratok, festmények, fényképek, szerszámok, varrottasok, kézimunkák stb.) lárnénak birtokukban s azokat hajlandók len­nének múzeumunk és archívumunk részére adomá­nyozni, esen nemes szándékukról az alant megjelölt címen szíveskedjenek értesíteni. BETHLEN MÚZEUM end ARCHÍVUM Rév. Zoltán A. Kovács P.O.BOX 657, Ligonier, PA 15666 ném! Ezért minden, mondhatjuk a másik költővel: önkínzás, különckö­dés, a szervezkedés, drága könyvek anyagi haszon nélküli kiadása, dühös vagdalkozás és csendes múltidézés. Biztosra vehető, hogy a magyarorszá­gi változások után, a Magyarok Világ­­szövetségének helyreállításával vala­melyest helyreáll majd az idegenbe szakadtak megszakadt nemzettudata és sokak szakadt szíve is. A mi délvi­déki szívünk is. Még Lake Hope-ban, tehát megér­kezésem első napjaiban ismerkedtem meg két bácskaival, a csurogi születé­sű Krémer Sándorral és a szabadkai dr. Siflis Imre nyugalmazott egyetemi tanárral. Később még néhányszor ta­lálkoztunk, de az elsőt, azt hiszem, nem felejtik el ők sem, mint ahogyan én sem. A negyvennégyes magyar áldoza­tokról szólt az előadás, Végvári Vazul ferencrendi szerzetes illő bevezetőül gyertyát gyújtott emlékükre, előadás után pedig közös imát mondtunk ér­tük. Csak mellesleg jegyzem meg itt azt a fontos észrevételemet, hogy az amerikai magyarok életében, mint ahogyan úgy általában is az amerikai­ak életében, az egyházaknak sokkal fontosabb szerepük van a társadalmi életben, mint nálunk, ami a korábbi időszakban a rezsim miatt természetes is volt, ma azonban már arról beszél­hetünk, hogy a vallási szervezetek még nem foglalták el társadalmunk­ban az őket megillető helyet. (Kezdik már, következtetek két katolikus püs­pökünk legutóbbi pásztorleveléből. Azt mondják, amit ilyenkor minden emberi megfontolás szerint mondani kényszerültek: Maradjunk, hogy megmaradjunk.) Előadás után következtek a kérdé­sek. Elsőnek emelkedett föl Krémer. Nyilván készült az egész előadásról hangos videófelvétel, de ezzel nem rendelkezem, hanem csak emlékezet­ből idézem a történteket. Krémer hal­kan, szemmel láthatólag erősen meg­rendülve kezdte mondandóját. Vala­mi ilyesmire emlékszem: ’’Lassan már ötven éve, hogy Csurogott elveszett az édesapám, de én még hangosan nem hallottam róla és sorstársairól beszél­ni, pedig jó ideje élek már Ameriká­ban. Ő is ott nyugszik a dögtemető­ben, én őt még el sem sirathattam." De mindezt valahogyan sokkal tö­mörebben fogalmazta meg, s amikor kimondta, hogy az édesapját még so­ha nem sirathatta meg, akkor hirtelen elemi erővel feltört belőle a zokogás. Meg sem kísérelte folytatni, amit el­kezdett, hanem csak leszegte fejét, te­nyerébe temette arcát és zokogott. A hallgatóság, a szervezők nem tudtak mit kezdeni. Voltunk vagy százan, mit lehet most tenni, ez foglalkoztatott engem is és gondolom, sokunkat, még mindannyian hallgattunk. Az­után csak lett kérdező, hogy hát me­lyik időszakban is történt az a véreng­zés? Kik is írtak már róla? Sütő And­rás is felszólalt, arról beszélt, hogy ha­mis képünk alakult ki a magyarságról, és hogy módunk van változtatni rajta. New Jerseyben előadás után oda­jött hozzám egy asszony, akivel Ame­rikában telefonon beszéltem már ko­rábban is, valakitől megtudta néhány napos tartózkodási helyemet és felhí­vott. Közölte velem, hogy neki van egy könyve, amely a délvidéki vé­rengzésről szól. Most ezt a könyvet hozta el és nekem adta. Szerzője Fiala Ferenc, a kiadója a müncheni Mikes Kelemen kör, címe: Egy hajó elsüly­­lyed a Dunán, megjelent 1960-ban. A borítót követő első lapon ez a kézzel írott bejegyzés: ’’Elmúlt (Nyilván­.el­­hunyt,­­ M.M.) Máté István jegyző­könyve az 58. oldalon.” Az 58. olda­lon csakugyan van egy jegyzőkönyv, amely ’’készült Klagenfurtban, 1952. augusztus 11-én az MHBK irodájá­ban.” Tartalma: Máté István egykori zsablyai vendéglős elmondja, hogyan élte át a zsablyai vérengzést 1944-ben. Neki a temetőben a sírokat kellett ás­nia, mint fogolynak. ’’Amit én ástam, az kb. 8 méter hosszú és 4 méter szé­les és két méternél mélyebb volt. Egy ilyen tömegsírba kb. 14 szekér hullát kellett kivinnünk, tehát egy-egy sírba kb. 150 hullát temettek. (...) Zsablyán négy tömegsír van, amelyekről én tv-A könyvet Máté István özvegyétől kaptam. Összesen hat ilyen jegyző­könyvet tartalmaz. Ugyancsak New Jerseyben, ponto­sabban New Brunswickban Nagy Ká­roly egyetemi tanár tisztelt meg egyik 1988-ban megjelent könyvével: Szi­getmagyarság és Szolidaritás. Külön­legessége, hogy Csoóri Sándor írt hozzá előszót, merte vállalni, akkor még, pedig a könyv a ma már szinte divatossá vált Bibó István nevével kez­dődik, s ilyen a folytatása: ’’Véres ese­ménysorozattal vetett véget a szovjet haderő és utána a Kádár-rendszer karhatalma a magyar nép független­ség- és szabadságtörekvéseinek­ Minden városból, ahol jártam, kü­lön könyv-, újság-, okmány- video- és magnószalagcsomaggal folytattam az utamat. Clevelandben már új bőrön­döt kellett miattuk vásárolnom. Itt­hon még rendszerezni sem érkeztem őket. Mind olyan dolgokat tartalmaz­nak, amelyeket nem kellene feledni, de amelyek legnagyobb részét előbb meg kellene tanulni. Például azt, ho­gyan került a Kossuth-szobor a wa­shingtoni Capitoliumba. MATUSKA Márton (Következő számunkban: Mesés törté­netek magunkról) Felhívás az 1990-1991-es Bethlen-évkönyvből az értékek megmentésére Magyar Szó 1992. november 1., vasárnap Paniét­al Pristinában Ceruzasorok egy kormányfői látogatásról A­ repülőgép simán landolt a prištinai repülőtéren. A Panié kor­mányfővel utazó újságíró-társaság türelmetlenebb tagjai azonnal fel­pattantak, magukra kapták a kabá­tot, a fotóriporterek pedig már a gép szárnya felé indultak, hogy el­sőként hagyják el a repülőt, nehogy elszalasszák Cyrus Vance és lord David Owen érkezését - az ő gépük a nyomunkban gördült rá a kifutó­pályára. A többiek a repülőgép ablakából igyekeztek megszerezni első benyo­másaikat arról a földről, amit az itt élő népek mindenike a magáénak vall, más-más jogon, de amely még egyiknek sem hozott külön-külön boldogulást. A kifutópálya körül lég­­elhárító ágyúk csövei ásítoznak, ha­nyagul álcázott vadászgépek bőge­­tik időnként a motort, mintha azonnali bevetésre készülnének, az­tán elcsöndesednek, mint aki meg­gondolta a dolgot. A hegyoldalban vakolatlan házak, félbehagyott épít­kezések sorjáznak. A magas tégla­­kerítés jelzi: albán ház rejlik mögöt­te. A repülőtér épülete előtt hiába keressük a beígért Seselj-féle foga­dást, egy tüntetőt sem látni. A kor­mányfőt, vendégeit és minisztereit váró autók és sofőrjeik sorakoznak csak. Miközben a fotóriporterek szoros gyűrűbe fogják Pánié kor­mányfőt, Vance-t és Owent, Vá­­rady, Grubáé és Ivié miniszterek kényelmesen bandukolnak a roha­nó újságírók nyomában. Mivel úgy­sem juthatok Pánié közelébe, a re­pülőgépek motorja pedig úgy zúg, hogy semmit sem érthetek abból, amit mondanak, inkább a miniszter urakat üdvözlöm, hiszen ők talán többet is tudhatnak a részletekről. Még hálásak is, hiszen, mint mond­ják, az újságírók ügyet sem vetnek rájuk, sőt, inkább letapossák őket, csakhogy a kormányfő közelébe ke­rüljenek. Nem figyelnek Paniénéra Szerencsém van, mert Milan Panié felesége is csatlakozik hoz­zánk. "A szőke, karcsú, elegáns hölgyre sem figyel senki, leg­alábbis úgy tűnik. Persze csak né­hány udvarias szót sikerül váltani, hiszen a kormányfő máris keresi minisztereit és feleségét. Elvonul­nak a repülőtér épületébe. Az új­ságírók pedig, mint egy jóllakott óriáskígyó gyűrűznek be a két vá­rakozó autóbuszba. Elindulunk. Előttünk rendőrautó vijjog. Job­ban szeretnék kevésbé feltűnő módon megérkezni Pristinába. Az út mentén, talán a rendőrau­tónak, talán a jóltájékozottságnak köszönhetően, de lehet, hogy csak mindennapi tevékenységüket vé­gezve fürtökben ácsorognak, jön­­nek-mennek, bámészkodnak az em­berek. Elnézem őket, és hiába igyekszem az­ arcvonásokból megál­lapítani, melyikük lehet szerb és melyikük albán. Az arcvonásokat egyformán ráncosra gorombította a csöppet sem könnyű sors, amit akármennyire is egymás ellenében, mégis együtt viselnek el. Az idősebb albánok fején kis fehér sapka jelzi, mely népességhez tartoznak. Törö­­kös turbánt is látni, általában visel­tes, kopott öltöny és csámpásra ta­­psott cipő jár hozzá. Viselői azon­­an évszázados büszke öntudattól egyenesre vasalt gerinccel lépked­nek. Az út menti házak változatos ké­pet mutatnak. Egyikben gondosan művelt kert, a másiknak az udvarát felveri a gaz, a harmadik, szinte bástyaszerűen körülkerített ház ud­varába belesve pedig sártenger csöppet sem biztató látványát sike­rül elkapni. Kócos, csimbókos, a ná­lunk megszokottnál jóval kisebb testű tehenek legelésznek a réten, az árokparton, a kerítések mentén és az udvarokban. Minden sarkon rendőrautó. Minden száz méteren közlekedési rendőr, itt-ott terepru­hás rendőrök. Katonajárművek közlekednek, látszólag céltalanul. Rendbontásnak sehol semmi jele. A polgárok ügyet sem vetnek a ható­sági közegekre. Semmi különös, csak tüntetés Mi is hiába „reménykedtünk”, radikális párti tüntetőknek se híre, se hamva. Mint kiderül, Šešelj em­berei annak rendje-módja szerint délre jelentették be tiltakozó nagy­gyűlésüket. Dél felé a parlament épületének sajtóközpontjában a szerb nemzeti folklór az utóbbi évekből ismert népszerű zeneda­rabjainak hangfoszlányaira figyelek föl. Megbolondultak? A Panic kor­mányfővel érkező újságírókat ezzel akarják szórakoztatni? Mint kide­rül, eszük ágában sincs. A kosovói radikálisok gyülekeznek a téren a békésen és ráérősen ücsörgő koso­vói polgárok között. Hiába rohan­nak a kollégák, semmi különös nem történik, elmondják a megszokott szónoklatokat, hogy nem adják Ko­­sovót, hogy Panic elárulta a szerb érdekeket, hogy nem hagyják cser­ben a krajinákban élő szerb testvé­reiket, majd, mint aki jól végezte dolgát, szétszélednek. Sokkal izgalmasabb, sikerül-e Vance-nek és Owennek rábeszélni Rugovát, mégis álljon szóba Pa­niétyal. Elindulunk néhányan az al­bánok székhelye, egy barakkszerű épület felé, de mielőtt odaérnénk, elsüvítenek mellettünk a hivatali autók. Tehát Rugová mégis tárgyal­ni fog. Fellélegzünk. A tárgyalások­ra úgysem engednek be bennün­ket. Inkább bámészkodunk. A kis magánboltok kirakatai telve vannak áruval. Az egyik kirakatban étel so­rakozik, mint Keleten, kirakják a kirakatba a „főszakács ajánlatát”. Sehol sem láttam még ekkora cse­­vapokat. Kettővel jóllakhat az em­ber. Csorog a nyálunk, de nem me­rünk enni, mert az egyik kolléganő itt rontotta el a gyomrát a múltkori látogatás alkalmával. Benézünk az áruházba, kíváncsi vagyok az árukínálatra, az árakra. Hiábavaló próbálkozás, a polcok üresek, mint Romániában Ceauses­­cu idején, mondja egy kolléga, aki több évet Romániában töltött. Az áruházban tömegesen lézengenek­­ az elárusítók. Két taknyos, rendet­len gyerek szalad fel az álló mozgó­lépcsőn, a másikon, a mozgón le­ereszkednek. Az árak nem sokkal jutányosabbak, mint az újvidéki vagy belgrádi boltokban. És a fize­tések? Egy műbőr kiskoffer két át­lagfizetés ára: 28 ezer dinár. Vá­sárlót az áruházban egyet sem lá­tunk. A többi boltban sokkal jobb az ellátás, de vásárlók ott sem to­longanak. Árkán emberei itt is... Cipőpucolók guggolnak a járda mentén Priština főutcáján, divatja­múlt, harangszérű nadrágba öltö­zött férfi cigarettázik, amíg fényesí­tik viseltes cipőjét. Arrébb, a Grand Hotel bejáratánál kikent-kifent fia­talemberek ácsorognak, bennfentes kollégám mondja, Árkán emberei, ismeri őket még Erdődről. Benzint szereztek neki egy alkalommal. A szálloda éttermében nagy a válasz­ték, mindenféle húsból készült étel kapható, mégis a rakott póréhagy­ma bizonyult a legízesebbnek. Két falat között hagytuk ott az ebédet, befejezték a tárgyalásokat, kezdődik a sajtótájékoztató. Kint már késő délutánra jár az idő, salaváriba bújt albán asszo­nyok és a legújabb párizsi divat szerint öltözött hölgyek bontják meg a zömmel férfiakból álló járó­kelők látványának egyhangúságát. A falak mögött zajló létfontosságú tárgyalások izgalmából semmi sem tükröződik a prištinai utcán. Mire elindulunk a repülőtérre, már es­teledik. Ráérő emberek üldögél­nek, ugyanolyan fásult tekintettel kísérnek ki bennünket, mint ami­lyennel fogadtak. Elmúlt még egy nap. Vajon tudják-e ezek az em­berek, miről tárgyaltak „vezető­ik”? Vajon milyen reményekkel fekszenek le estére, és milyen napra ébrednek holnap? SPITZER Éva Tudják-e, miről tárgyaltak „vezetőik” (Lazukić Kati felv.) Nyirkos vagy, testvér Esik az áldott őszi eső... Meg-megszilajulva a szél beve­ri az esernyő alá. Minden fogason ázott kabát, az előszobaajtó előtt lucskos félci­pő. A fűtés még annak mondható, mindenféle giz­g, huhog a cserépkályhában, kis kü­lönféle épkályha loriferek titokban lehetnek lan­gyos áramlatot. A gázpalackok az eresz alatt lapulnak, boldogtala­nabb napokra várva. „Életünk most van javulóban” - mondja egy alacsony fekete em­berszabású férfi a kis képernyőn, s főidőben ezrek tapsolnak a fer­deszájúnak, aki miatt - még ezt is megkockáztatnám - egyre később jön fel a nap. A világ szürke, az emberek nyűttek, a remény olyan kicsi, hogy elfér a gyűszű alján. Tudatunk alatt felkoncolt gyermekek, megerőszakolt anyák, kitépett szemű házak, lán­goló tető. Tökkelütött európaiak röp­­dösnek felettünk nyugat-keleti, kelet-nyugati irányba. Közömbös tekintetű Kéksisakosok szeme lát­tára, csoportokat terelnek félig öltözötten aknamezők felé. A Nyugat már belefáradt ab­ba, hogy nem tesz értünk sem­mit. Szemünk eltakarjuk, hogy ne lássuk a marcona hátországi vité­zeket, amint világos nappal fiata­lokat, új áldozati bárányként el­hurcolnak a hegyen-folyón túlra. Patakokban folyik a hazugság. Fekete felhők a fa tetejét sú­rolják. Esik csendesen az őszi eső. Nyirkos vagy, testvér. KOPECZKY László nem -gaz

Next