Magyar Szó, 1994. március (51. évfolyam, 49-60. szám)

1994-03-15 / 53. szám

1994. március 15., kedd Napjaink természetes velejárója, hogy a tévéközvetítések és az újsá­gok tudósítása révén betekintést nyerünk a parlamentek munkájába. A törvényhozással azonban ma is előfordul szűkebb és szélesebb pát­riánkban is, hogy egyszerűen kizár­ja a nyilvánosságot egy-egy kérdés megvitatásakor. Történik ez ma is, akárcsak a múltban, a politikai ha­talmasságok akaratából, visszatük­rözve a politikai erőviszonyokat és a hatalmi harc állását. Felismerve a nyilvánosság bevo­násának fontosságát, Kossuth Lajos már a múlt század harmincas évei­ben megindította az Országgyűlési Tudósításokat, amely Széchenyi Je­lenkorával a reformkor politikai saj­tójának a csírája lett, a parlamenti munkának a közvélemény általi ellenőrzését azonban csak a szabad­ságharccal lehetett kiharcolni — a forradalom hatására meghozott saj­tótörvényben állított korlátok kere­tei között. ÚJSÁGÍRÓK A CENZÚRA ELLEN Sajtótörténetünk írói az 1848-as magyar szabadságharc kibontakozá­sainak előzményeit taglalva kieme­lik, mennyire fontos a szerepe a saj­tónak az események rögzítése szem­pontjából is: a korabeli eseménye­ket, elsősorban az országgyűlés munkájának eredményeit, a az ak­kori sajtóból rekonstruálni lehet. A történetírók a tudósítások alapján meg is jegyzik, hogy már 1847 no­vemberében nagy országgyűlési té­ma volt, miként lehetne még jobban nyilvánosságot adni a tárgyalások­nak. Kossuth Országgyűlési Tudósí­tásai akkor már nem feleltek meg az igényeknek, az időközben a konzer­vatív lapok mellett szaporodó, libe­rális irányvételt vevő politikai sajtó­adta lehetőségeket is (Kossuth Г841- ben indította a Pesti Hírlapot), fi­gyelembe kellett venni. Az or­szággyűlés tagjai sürgették hát a saj­tó ügyének rendezését, Kossuth ki is jelentette: „Ideje már, hogy a saj­tóügyet egész erélyességgel felölel­jük. A szabad sajtó mindennek az előzménye, és a sajtó sehol nincs a világon olly nyomorult állapotban, mint nálunk." S megfogalmazták a kívánalmat is, hogy az országgyűlési közléseket minden hírlap szabadon­ megkaphassa. Pozsonyban ily módon vitatkoz­tak a rendek a sajtószabadságról, Pesten pedig a Petőfi körül tömörü­lő ifjú radikálisok egyre elégedetle­nebbek voltak a habozással. Petőfi verset írt (Az országgyűléshez cím­mel), amelyben arra szólít fel, hogy „sajtószabadságot szerezzetek”, Irá­nyi Dániel pedig 1848. március 5- én elindul Pozsonyba Kossuthhoz, hogy megbeszélje, miként lehetne petíciókkal eredményesebb munká­ra bírni az országgyűlést. Kossuth­­nál egyetértésre talált, kialakult hát a petíciós terv, következhetett a kö­vetelések megfogalmazása, amit a Pesti Hírlap ifjú újságírójára, Irinyi Józsefre bíztak. Megszületett a Ti­zenkét Pont. S mindjárt az első pontjában a cenzúra eltörlésének a követelése, minden követelés csak ezután következett. Az ismert forradalmi események után a Pesti Hírlap március 17-ei számában így tudósít: „... a censura e pillanattól...hivatalosan is meg van szüntetve s addig is, mig torló rend­szer melletti sajtótörvények hozat­nának, a netaláni kihágásoknak a fennálló törvények szerinti megtor­lására ideiglenes bíróság fog felállít­tatni”. SAJTÓTÖRVÉNY - MÉGISCSAK KORLÁTOKKAL A sajtótörvény mégsem lett olyan, mint Petőfiék várták. A törté­nészek szerinti a Pest—Pozsony kö­zötti feszültségnek tulajdonítható, hogy az országgyűlés a sajtótörvény ügyében szűkkeblűnek mutatko­zott. A márciusi ifjak, a politikai pa­letta ifjú radikálisai a sajtószabadsá­got olyan eszköznek tekintették, amely a nemesi liberális irányzattal szemben is felhasználható a politikai harcban, a pozsonyi nemesek vi­szont, felismerve, hogy a sajtósza­badság a radikálisok ellenük is for­dítható fegyvere, igyekeztek eltom­pítani a szókimondás lehetőségének az élét óriási forintösszegeket köve­telve letétbe a politikai napilapoktól. A sajtótörvény ilyen javaslata rosz­­szallást váltott ki Pesten, úgy tekin­tettek rá, mint a pozsonyi nemesek­nek a pesti forradalom elleni retor­ziójára. Végül is kompromisszum született az óvadék összegének csök­kentésével, s április 11-én megszüle­tett a sajtótörvény. A Pesti Hírlap­ban május 7-én így írnak róla: „... a szabad sajtó egyik föltétele a nemzet szabadságának... A sajtó valóságos hatalom, valóságos fegyver. Értel­mes, becsületes, lelkiismeretes em­ber kezében áldást hozó, mint a nap; oktalan, álnok és könnyelmű ember kezében átok, mint a tűz. Ezért szükséges volt azt körülírni törvé­nyekkel, mellyek a jogot épségben hagyják, alkalmazásának bizonyos határt tűznek ki.” Petőfiék azonban nem hagyták szó nélkül a korlátozó határokat, a Radical Kör megbízásá­ból készített előterjesztésben Petőfi megállapítja: „egyesültünk a valódi és feltétlen, minden kaucziótól men­tes sajtószabadság kivívására”. Au­gusztusban új sajtótörvény-javaslat kidolgozásával próbálkoztak, köz­ben azonban a polgári-nemzeti át­alakulás folyamatában a politikai tá­borok az érvényes sajtótörvény ren­delkezéseit belső politikai erőviszo­nyok függvényeként többször is ki­használták a lapok fegyelmezésére. Következett a vereség, a szabad­ságharc buliga, s a bukást követő önkényuralom. S mindezzel együtt járt a sajtó visszaesése is. A legyőzöt­tek feletti megtorlás, az üldöztetés, a kényszerű bujdosás megtizedelte az újságírógárdát is... F-ch (Forrásmunka: A magyar sajtó törté­nete 1848—1867, Akadémiai Kiadó, Bu­dapest, 1985) SAJTÓTÖRTÉNETÜNKBŐL A politika és a nyilvános szó fegyelmezése N­épünk nagyjai közül minden bizonnyal Petőfinek és Kos­suthnak emeltek legtöbb szob­rot. Az 1848-as magyar szabadságharc legkiemelkedőbb egyéniségének szer­te a világon, így nálunk, a bajlátott Bánátban is van emlékműve. Magyar­­ittabé központjában, a református templom előtt látható az a szíven lőtt Kossuth-szobor. Fotós kollégámmal egy téli estén sokáig lestük, hogy szí­véhez kap-e az a behavazott szobor..., amelyet 1904-ben avattak fel. Vajdaságban máshol, így pl. Ómo­­ravicán is nagy volt a Kossuth- kultusz. Éppen ezért nevezték el falujukat Bácskossutfalvának. Természetesen szobrot is emeltek, de sokáig rejteget­niük kellett azt a Kossuth-szobrot, amelyet most a napokban, az apánk­nak is nevezett forradalmár halálának 100. évfordulóján méltó helyére, a köztérre helyeznek. A világon csaknem kétszáz ilyen szobor áll, ám az is valószínű, hoggy most az évforduló alkalmából újabbak­kal gyarapszik a számuk. Melyik lesz az utolsó, nem tudhatjuk, de az elsőt volt szerencsénk látni. Az első Kossuth­­szobrot száz éve avatták a somogyi Siómaroson, ami ugyan nem a legsike­rültebb, de az első ... igen gyorsan el­készült. Mihelyt a pap 1894 márciusá­ban értesült Kossuth haláláról, nyom­ban gyűjtést kezdeményezett, és amint azt ottjártunkkor az ősszel hallottuk, néhány óra alatt összegyűlt a pénz és kb. három hónap elteltével már állt is a Balaton-környéki falu központjában az eléggé magas szobor, a világ első Kossuth- szobra. A siómarosi Kossuth Kör elnöke, Pápai Lajos bátyánk arról is tájékozta­tott bennüket, hogy tekintettel a száz­éves évfordulóra (a szobor évforduló­jára is) nagyszabású ünnepséget ren­deznek, ha jól emlékszem, több mint kétezer vendégre számítanak a világ minden tájáról. Minket (négyen vol­tunk ott Vajdaságból) is meghívtak, de tekintettel a siralmas helyzetünkre, nem valószínű, hogy eleget tehetünk a szíves meghívásnak. Feltehetően csak gondolatban helyezhetjük el a világ el­ső Kossuth szobrának a talapzatán pi­ros- fehér-zöld színű virágcsokrunkat Lajos bátyánk, aki különben Veres Péter „vágású” ember, gazdálkodó és költő is. Természetesen Kossuthról is írt verset. Végezetül a Kossuth emlé­kének című költeményéből idézünk négy sort: „S most, amikor itt állok a kőbe vé­sett arcnál, Kihez is szólhatnék, ha nem hoz­zád, fajtám. Tehozzád, ki adtad a sok-sok regi­mentet, Kikkel Kossuth apánk új hazát te­remtett.” Szíven lőtt és megkoszorúzott szob­rok, mintha üzennének, mint ahogy egykor Kossuth Lajos is azt szente, hogy­­elfogyott a regimentje... Cs. SIMON István Kossuth Lajos azt szente... Magyar Szó MÁRCIUS 15. 3 KOSSUTH LAJOS AMERIKÁBAN A „Szabadság Angyalaként’" köszöntötték Erkölcsi diadal, politikai kudarc: az USA-t 1851-ben sem lehetett rávenni a beavatkozásra (Washingtoni „Becsületes törekvésem oda fog irányulni, hogy megnyerjem az Önök rokonsenvét, anyagi és poli­tikai támogatását, segedelmet ha­zám szabadsága és függetlensége számára, esedezvén azon reménye­im megvalósításáért, melyeket Önök oly nagylelkűen felkeltettek bennem, éppúgy, mint népem keb­lében,­ valamint Európa elnyomott népeinek szívében.” Noha az idézett beszédrészlet nyelvi és politikai stílusa termé­szetesen egyértelművé teszi szá­munkra, hogy az nem Alija Izetbe­govic szájából hangzott el, a majd másfél évszázadot átívelő történelmi analógia magától kínálkozik. A két oldalról megvert hadúr és a függet­lenségi törekvései miatt kegyetlenül megbüntetett Magyarország lemon­dott kormányzója két évvel a hábo­rú után az Egyesült Államokba za­rándokolt, hogy a szabadság felleg­várának hitt fiatal hatalom interven­cióját kérje. Mint tudjuk hasonló eredménnyel járt, mint Bosznia- Hercegovina törvényes államfője, akinek államát és kormányát az ENSZ és tagállamainak legnagyobb része elismeri, csak éppen semmit sem kész tenni a megmentéséért. Annyit persze megtett az ameri­kai kormány, hogy a Mississippi ne­vű fregattot Sztambul alá küldte, és az addig masírozott heteken keresz­tül a Boszporuszon ki-be, amíg a szultán bele nem egyezett Kossuth Lajos és kíséretének szabad távozá­sába. A speziai és marseille-i kikö­tőkben rendezett rokonszenvtünte­­tések és a hathetes angliai diadalmas fogadtatás után Kossuth 1851. de­cember 6-án érkezett New Yorkba. A korabeli krónikás szerint Ame­rika úgy várta és fogadta, mint még soha senkit. A részletekkel teli volt a korabeli amerikai sajtó, de felje­gyezte azokat László Károly, Kos­suth íródeákja is. Háromszázezres tömeg, szűnni nem akaró ágyúdör­gés, katonai szemle a Nemzetőrség 20 000 főnyi egységei felett, diadal­menet a Broadwayn... győzni sem lehet a felsorolást. „Vagy félóráig tartó, viharos, mindig erősödő taps és hurrázás után New York polgármestere rö­vid üdvözlő beszédet tartott, ame­lyet így fejezett be: »Mint Magyaror­szág függetlenségének képviselőjét, mint az emberiség haladásának baj­nokát, úgy is mint a világszabadság szószólóját mutatom be Önöknek polgártársaim Kossuth Lajost.«” Még ha jó adag kritikával is szemléljük a kortárs magyarok em­lékezését, akkor is eleget mond a hangulatról az, ahogyan Chauncey Depew szenátor feljegyezte a látot­takat: „Az életnek csak néhány olyan pillanata van, amikor az alkalom je­lentőségének magasságai és mélysé­gei lehetetlenné teszik annak kö­rülírását, amikor a felvillanyozott rokonszenv hullámai megérintik az egész országot, és lakosságát egy kö­zösségileg átérzett lélektani sokkha­tás állítja talpra: ilyen volt az ameri­kai polgárháború végét jelentő ap­­pomatoxi fegyverletétel, Abraham Lincoln meggyilkolása és Kossuth partraszállása. De idézhetnénk egy talán még hitelesebb forrást, az amerikai költé­szet és esszéírás fejedelmét, Ralph Waldo Emersont is, aki így üdvözöl­te Kossuth jövetelét: „A Szabadság Angyalát látjuk Önben, aki átlép a földeken és ten­gereken, partokon és nemzeteken, magánérdeken és önbecsülésen, hogy megossza az embereket, amer­re jár: szívéhez vonzani, de csak a jókat.” Kossuth hat hónapot töltött Amerikában. Felkeresett majd min­den jelentős szövetségi államot és várost, nem kevesebb mint félezer beszédet mondott, és kitartóan agi­tált egy új magyar szabadságharc, il­letve annak amerikai támogatása mellett. tudósítónktól­ *­­ A fogadtatás azonban, a külsősé­gek ellenére,, felemás volt. A déli rabszolgatartó államokban egyene­sen ellenséges hangulat volt érezhe­tő, ott a szabadság szólamai fenyege­tően csengtek a fü­lekben. Washing­ton, a főváros kimért és hideg volt, talán csak ott nem tartottak díszfel­vonulást. A törvényhozás többsége Kos­suth és a magyar függetlenség mel­lett volt (a török fogságból való ki­­szabadulást is annak határozata tet­te lehetővé). Magyarország kor­mányzója az első külföldi államfő volt az Egyesült Államok történel­mében, akit meghívtak a Kong­resszusba és ott beszédet is tartott. (Lafayette márkit, az amerikai sza­badságharc francia hősét nem szá­mítva Kossuth még sokáig az egyet­len külföldi állampolgárnak számí­tott, aki ezt a tiszteletet kiérdemel­­te.) Millard Fillmore elnök azonban hűvösen tartózkodó volt, alig tudott valamit Magyarországról (gyerekko­rában nem is nagyon járt iskolába), elődjének hirtelen halála révén vált csak belőle elnök, és különben is el volt foglalva az Unió egybentartásá­­val, meg a Japán felé való nyitással (ebben a két ügyben azonban törté­nelmi érdemeket szerzett­ ahhoz, hogy egy távoli nép bajai miatt törje magát. A tömegek rokonszenve, a Kos­­suth-kalap és más magyaros viselet divattá válása, a Kossuth-bankó (amelyet abban az évben a „leendő független Magyarország nemzeti bankjának terhére” adtak ki előre az USA-ban) és megannyi külsőség sem volt elég ahhoz, hogy az ameri­kai kormányt cselekvésre bírja. Kossuth ugyan bámulatba ejtette Amerikát szónoki képességeivel, sőt még kiváló angol nyelvtudásával is. Félezer beszédének legnagyobb ré­szét angolul tartotta, de felszólalt németül, franciául, olaszul, lengye­lül és szlovákul is. A krónikás szerint csak magyar nyelvű beszédet nem tartott egyet sem, mert az amerikai magyarok mindvégig feltűnően ke­rülték a vele való érintkezést... Valószínűleg alaptalan is lett vol­­na elvárni az akkori Egyesült Álla­moktól (lakossága 1850-ben alig több, mint a magyarországinak a kétszerese), hogy hadba induljon. Katonai ereje sem volt hozzá. A 667 hajóval rendelkező angol flottával szemben a csillagos sávos lobogó csak 69 árbocon lengett. London­nak 17 330 ágyúja volt, Washing­tonnak csak 2029. De még az orosz flotta és fegyverzet is a háromszoro­sa volt Amerikáénak, a csapatlétszá­mok aránytalanságáról nem is be­szélve. Amikor Magyarországtól búcsú­zott, Kossuth Lajos 1849 augusztu­sában George Washington elveire hivatkozva indokolta politikáját. De az USA első elnöke többek között éppen azt kötötte utódjainak a lel­kére, hogy külpolitikai kérdésekben igyekezzenek mindig semlegesnek maradni, hogy megőrizhessék az Uniót... így Kossuth erőfeszítései, hogy Amerikát rávegye az „inter­venció elleni intervencióra”, nem járhattak sikerrel. Azóta is páratlan példája azonban ez az erkölcsi dia­dalát annak, hogy Amerika képes volt egy távoli, lényegében ismeret­len nemzet szabadságharcának kép­viselőjét és megtestesítőjét ünnepel­ni. Kossuth hamarosan belátta re­ményeinek megvalósíthatatlansá­­gát. Katonai beavatkozás, vagy leg­alább 40 ezer amerikai puska he­lyett csak néhány fűszállal és egy cédrasággal tért vissza Európába, amelyeket a meg nem tagadott esz­mények nevében az első amerikai elnök sírjáról tépett. PURGER Tibor

Next