Magyar Szó, 1994. március (51. évfolyam, 49-60. szám)
1994-03-15 / 53. szám
1994. március 15., kedd Napjaink természetes velejárója, hogy a tévéközvetítések és az újságok tudósítása révén betekintést nyerünk a parlamentek munkájába. A törvényhozással azonban ma is előfordul szűkebb és szélesebb pátriánkban is, hogy egyszerűen kizárja a nyilvánosságot egy-egy kérdés megvitatásakor. Történik ez ma is, akárcsak a múltban, a politikai hatalmasságok akaratából, visszatükrözve a politikai erőviszonyokat és a hatalmi harc állását. Felismerve a nyilvánosság bevonásának fontosságát, Kossuth Lajos már a múlt század harmincas éveiben megindította az Országgyűlési Tudósításokat, amely Széchenyi Jelenkorával a reformkor politikai sajtójának a csírája lett, a parlamenti munkának a közvélemény általi ellenőrzését azonban csak a szabadságharccal lehetett kiharcolni — a forradalom hatására meghozott sajtótörvényben állított korlátok keretei között. ÚJSÁGÍRÓK A CENZÚRA ELLEN Sajtótörténetünk írói az 1848-as magyar szabadságharc kibontakozásainak előzményeit taglalva kiemelik, mennyire fontos a szerepe a sajtónak az események rögzítése szempontjából is: a korabeli eseményeket, elsősorban az országgyűlés munkájának eredményeit, a az akkori sajtóból rekonstruálni lehet. A történetírók a tudósítások alapján meg is jegyzik, hogy már 1847 novemberében nagy országgyűlési téma volt, miként lehetne még jobban nyilvánosságot adni a tárgyalásoknak. Kossuth Országgyűlési Tudósításai akkor már nem feleltek meg az igényeknek, az időközben a konzervatív lapok mellett szaporodó, liberális irányvételt vevő politikai sajtóadta lehetőségeket is (Kossuth Г841- ben indította a Pesti Hírlapot), figyelembe kellett venni. Az országgyűlés tagjai sürgették hát a sajtó ügyének rendezését, Kossuth ki is jelentette: „Ideje már, hogy a sajtóügyet egész erélyességgel felöleljük. A szabad sajtó mindennek az előzménye, és a sajtó sehol nincs a világon olly nyomorult állapotban, mint nálunk." S megfogalmazták a kívánalmat is, hogy az országgyűlési közléseket minden hírlap szabadon megkaphassa. Pozsonyban ily módon vitatkoztak a rendek a sajtószabadságról, Pesten pedig a Petőfi körül tömörülő ifjú radikálisok egyre elégedetlenebbek voltak a habozással. Petőfi verset írt (Az országgyűléshez címmel), amelyben arra szólít fel, hogy „sajtószabadságot szerezzetek”, Irányi Dániel pedig 1848. március 5- én elindul Pozsonyba Kossuthhoz, hogy megbeszélje, miként lehetne petíciókkal eredményesebb munkára bírni az országgyűlést. Kossuthnál egyetértésre talált, kialakult hát a petíciós terv, következhetett a követelések megfogalmazása, amit a Pesti Hírlap ifjú újságírójára, Irinyi Józsefre bíztak. Megszületett a Tizenkét Pont. S mindjárt az első pontjában a cenzúra eltörlésének a követelése, minden követelés csak ezután következett. Az ismert forradalmi események után a Pesti Hírlap március 17-ei számában így tudósít: „... a censura e pillanattól...hivatalosan is meg van szüntetve s addig is, mig torló rendszer melletti sajtótörvények hozatnának, a netaláni kihágásoknak a fennálló törvények szerinti megtorlására ideiglenes bíróság fog felállíttatni”. SAJTÓTÖRVÉNY - MÉGISCSAK KORLÁTOKKAL A sajtótörvény mégsem lett olyan, mint Petőfiék várták. A történészek szerinti a Pest—Pozsony közötti feszültségnek tulajdonítható, hogy az országgyűlés a sajtótörvény ügyében szűkkeblűnek mutatkozott. A márciusi ifjak, a politikai paletta ifjú radikálisai a sajtószabadságot olyan eszköznek tekintették, amely a nemesi liberális irányzattal szemben is felhasználható a politikai harcban, a pozsonyi nemesek viszont, felismerve, hogy a sajtószabadság a radikálisok ellenük is fordítható fegyvere, igyekeztek eltompítani a szókimondás lehetőségének az élét óriási forintösszegeket követelve letétbe a politikai napilapoktól. A sajtótörvény ilyen javaslata roszszallást váltott ki Pesten, úgy tekintettek rá, mint a pozsonyi nemeseknek a pesti forradalom elleni retorziójára. Végül is kompromisszum született az óvadék összegének csökkentésével, s április 11-én megszületett a sajtótörvény. A Pesti Hírlapban május 7-én így írnak róla: „... a szabad sajtó egyik föltétele a nemzet szabadságának... A sajtó valóságos hatalom, valóságos fegyver. Értelmes, becsületes, lelkiismeretes ember kezében áldást hozó, mint a nap; oktalan, álnok és könnyelmű ember kezében átok, mint a tűz. Ezért szükséges volt azt körülírni törvényekkel, mellyek a jogot épségben hagyják, alkalmazásának bizonyos határt tűznek ki.” Petőfiék azonban nem hagyták szó nélkül a korlátozó határokat, a Radical Kör megbízásából készített előterjesztésben Petőfi megállapítja: „egyesültünk a valódi és feltétlen, minden kaucziótól mentes sajtószabadság kivívására”. Augusztusban új sajtótörvény-javaslat kidolgozásával próbálkoztak, közben azonban a polgári-nemzeti átalakulás folyamatában a politikai táborok az érvényes sajtótörvény rendelkezéseit belső politikai erőviszonyok függvényeként többször is kihasználták a lapok fegyelmezésére. Következett a vereség, a szabadságharc buliga, s a bukást követő önkényuralom. S mindezzel együtt járt a sajtó visszaesése is. A legyőzöttek feletti megtorlás, az üldöztetés, a kényszerű bujdosás megtizedelte az újságírógárdát is... F-ch (Forrásmunka: A magyar sajtó története 1848—1867, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1985) SAJTÓTÖRTÉNETÜNKBŐL A politika és a nyilvános szó fegyelmezése Népünk nagyjai közül minden bizonnyal Petőfinek és Kossuthnak emeltek legtöbb szobrot. Az 1848-as magyar szabadságharc legkiemelkedőbb egyéniségének szerte a világon, így nálunk, a bajlátott Bánátban is van emlékműve. Magyarittabé központjában, a református templom előtt látható az a szíven lőtt Kossuth-szobor. Fotós kollégámmal egy téli estén sokáig lestük, hogy szívéhez kap-e az a behavazott szobor..., amelyet 1904-ben avattak fel. Vajdaságban máshol, így pl. Ómoravicán is nagy volt a Kossuth- kultusz. Éppen ezért nevezték el falujukat Bácskossutfalvának. Természetesen szobrot is emeltek, de sokáig rejtegetniük kellett azt a Kossuth-szobrot, amelyet most a napokban, az apánknak is nevezett forradalmár halálának 100. évfordulóján méltó helyére, a köztérre helyeznek. A világon csaknem kétszáz ilyen szobor áll, ám az is valószínű, hoggy most az évforduló alkalmából újabbakkal gyarapszik a számuk. Melyik lesz az utolsó, nem tudhatjuk, de az elsőt volt szerencsénk látni. Az első Kossuthszobrot száz éve avatták a somogyi Siómaroson, ami ugyan nem a legsikerültebb, de az első ... igen gyorsan elkészült. Mihelyt a pap 1894 márciusában értesült Kossuth haláláról, nyomban gyűjtést kezdeményezett, és amint azt ottjártunkkor az ősszel hallottuk, néhány óra alatt összegyűlt a pénz és kb. három hónap elteltével már állt is a Balaton-környéki falu központjában az eléggé magas szobor, a világ első Kossuth- szobra. A siómarosi Kossuth Kör elnöke, Pápai Lajos bátyánk arról is tájékoztatott bennüket, hogy tekintettel a százéves évfordulóra (a szobor évfordulójára is) nagyszabású ünnepséget rendeznek, ha jól emlékszem, több mint kétezer vendégre számítanak a világ minden tájáról. Minket (négyen voltunk ott Vajdaságból) is meghívtak, de tekintettel a siralmas helyzetünkre, nem valószínű, hogy eleget tehetünk a szíves meghívásnak. Feltehetően csak gondolatban helyezhetjük el a világ első Kossuth szobrának a talapzatán piros- fehér-zöld színű virágcsokrunkat Lajos bátyánk, aki különben Veres Péter „vágású” ember, gazdálkodó és költő is. Természetesen Kossuthról is írt verset. Végezetül a Kossuth emlékének című költeményéből idézünk négy sort: „S most, amikor itt állok a kőbe vésett arcnál, Kihez is szólhatnék, ha nem hozzád, fajtám. Tehozzád, ki adtad a sok-sok regimentet, Kikkel Kossuth apánk új hazát teremtett.” Szíven lőtt és megkoszorúzott szobrok, mintha üzennének, mint ahogy egykor Kossuth Lajos is azt szente, hogyelfogyott a regimentje... Cs. SIMON István Kossuth Lajos azt szente... Magyar Szó MÁRCIUS 15. 3 KOSSUTH LAJOS AMERIKÁBAN A „Szabadság Angyalaként’" köszöntötték Erkölcsi diadal, politikai kudarc: az USA-t 1851-ben sem lehetett rávenni a beavatkozásra (Washingtoni „Becsületes törekvésem oda fog irányulni, hogy megnyerjem az Önök rokonsenvét, anyagi és politikai támogatását, segedelmet hazám szabadsága és függetlensége számára, esedezvén azon reményeim megvalósításáért, melyeket Önök oly nagylelkűen felkeltettek bennem, éppúgy, mint népem keblében, valamint Európa elnyomott népeinek szívében.” Noha az idézett beszédrészlet nyelvi és politikai stílusa természetesen egyértelművé teszi számunkra, hogy az nem Alija Izetbegovic szájából hangzott el, a majd másfél évszázadot átívelő történelmi analógia magától kínálkozik. A két oldalról megvert hadúr és a függetlenségi törekvései miatt kegyetlenül megbüntetett Magyarország lemondott kormányzója két évvel a háború után az Egyesült Államokba zarándokolt, hogy a szabadság fellegvárának hitt fiatal hatalom intervencióját kérje. Mint tudjuk hasonló eredménnyel járt, mint Bosznia- Hercegovina törvényes államfője, akinek államát és kormányát az ENSZ és tagállamainak legnagyobb része elismeri, csak éppen semmit sem kész tenni a megmentéséért. Annyit persze megtett az amerikai kormány, hogy a Mississippi nevű fregattot Sztambul alá küldte, és az addig masírozott heteken keresztül a Boszporuszon ki-be, amíg a szultán bele nem egyezett Kossuth Lajos és kíséretének szabad távozásába. A speziai és marseille-i kikötőkben rendezett rokonszenvtüntetések és a hathetes angliai diadalmas fogadtatás után Kossuth 1851. december 6-án érkezett New Yorkba. A korabeli krónikás szerint Amerika úgy várta és fogadta, mint még soha senkit. A részletekkel teli volt a korabeli amerikai sajtó, de feljegyezte azokat László Károly, Kossuth íródeákja is. Háromszázezres tömeg, szűnni nem akaró ágyúdörgés, katonai szemle a Nemzetőrség 20 000 főnyi egységei felett, diadalmenet a Broadwayn... győzni sem lehet a felsorolást. „Vagy félóráig tartó, viharos, mindig erősödő taps és hurrázás után New York polgármestere rövid üdvözlő beszédet tartott, amelyet így fejezett be: »Mint Magyarország függetlenségének képviselőjét, mint az emberiség haladásának bajnokát, úgy is mint a világszabadság szószólóját mutatom be Önöknek polgártársaim Kossuth Lajost.«” Még ha jó adag kritikával is szemléljük a kortárs magyarok emlékezését, akkor is eleget mond a hangulatról az, ahogyan Chauncey Depew szenátor feljegyezte a látottakat: „Az életnek csak néhány olyan pillanata van, amikor az alkalom jelentőségének magasságai és mélységei lehetetlenné teszik annak körülírását, amikor a felvillanyozott rokonszenv hullámai megérintik az egész országot, és lakosságát egy közösségileg átérzett lélektani sokkhatás állítja talpra: ilyen volt az amerikai polgárháború végét jelentő appomatoxi fegyverletétel, Abraham Lincoln meggyilkolása és Kossuth partraszállása. De idézhetnénk egy talán még hitelesebb forrást, az amerikai költészet és esszéírás fejedelmét, Ralph Waldo Emersont is, aki így üdvözölte Kossuth jövetelét: „A Szabadság Angyalát látjuk Önben, aki átlép a földeken és tengereken, partokon és nemzeteken, magánérdeken és önbecsülésen, hogy megossza az embereket, amerre jár: szívéhez vonzani, de csak a jókat.” Kossuth hat hónapot töltött Amerikában. Felkeresett majd minden jelentős szövetségi államot és várost, nem kevesebb mint félezer beszédet mondott, és kitartóan agitált egy új magyar szabadságharc, illetve annak amerikai támogatása mellett. tudósítónktól * A fogadtatás azonban, a külsőségek ellenére,, felemás volt. A déli rabszolgatartó államokban egyenesen ellenséges hangulat volt érezhető, ott a szabadság szólamai fenyegetően csengtek a fülekben. Washington, a főváros kimért és hideg volt, talán csak ott nem tartottak díszfelvonulást. A törvényhozás többsége Kossuth és a magyar függetlenség mellett volt (a török fogságból való kiszabadulást is annak határozata tette lehetővé). Magyarország kormányzója az első külföldi államfő volt az Egyesült Államok történelmében, akit meghívtak a Kongresszusba és ott beszédet is tartott. (Lafayette márkit, az amerikai szabadságharc francia hősét nem számítva Kossuth még sokáig az egyetlen külföldi állampolgárnak számított, aki ezt a tiszteletet kiérdemelte.) Millard Fillmore elnök azonban hűvösen tartózkodó volt, alig tudott valamit Magyarországról (gyerekkorában nem is nagyon járt iskolába), elődjének hirtelen halála révén vált csak belőle elnök, és különben is el volt foglalva az Unió egybentartásával, meg a Japán felé való nyitással (ebben a két ügyben azonban történelmi érdemeket szerzett ahhoz, hogy egy távoli nép bajai miatt törje magát. A tömegek rokonszenve, a Kossuth-kalap és más magyaros viselet divattá válása, a Kossuth-bankó (amelyet abban az évben a „leendő független Magyarország nemzeti bankjának terhére” adtak ki előre az USA-ban) és megannyi külsőség sem volt elég ahhoz, hogy az amerikai kormányt cselekvésre bírja. Kossuth ugyan bámulatba ejtette Amerikát szónoki képességeivel, sőt még kiváló angol nyelvtudásával is. Félezer beszédének legnagyobb részét angolul tartotta, de felszólalt németül, franciául, olaszul, lengyelül és szlovákul is. A krónikás szerint csak magyar nyelvű beszédet nem tartott egyet sem, mert az amerikai magyarok mindvégig feltűnően kerülték a vele való érintkezést... Valószínűleg alaptalan is lett volna elvárni az akkori Egyesült Államoktól (lakossága 1850-ben alig több, mint a magyarországinak a kétszerese), hogy hadba induljon. Katonai ereje sem volt hozzá. A 667 hajóval rendelkező angol flottával szemben a csillagos sávos lobogó csak 69 árbocon lengett. Londonnak 17 330 ágyúja volt, Washingtonnak csak 2029. De még az orosz flotta és fegyverzet is a háromszorosa volt Amerikáénak, a csapatlétszámok aránytalanságáról nem is beszélve. Amikor Magyarországtól búcsúzott, Kossuth Lajos 1849 augusztusában George Washington elveire hivatkozva indokolta politikáját. De az USA első elnöke többek között éppen azt kötötte utódjainak a lelkére, hogy külpolitikai kérdésekben igyekezzenek mindig semlegesnek maradni, hogy megőrizhessék az Uniót... így Kossuth erőfeszítései, hogy Amerikát rávegye az „intervenció elleni intervencióra”, nem járhattak sikerrel. Azóta is páratlan példája azonban ez az erkölcsi diadalát annak, hogy Amerika képes volt egy távoli, lényegében ismeretlen nemzet szabadságharcának képviselőjét és megtestesítőjét ünnepelni. Kossuth hamarosan belátta reményeinek megvalósíthatatlanságát. Katonai beavatkozás, vagy legalább 40 ezer amerikai puska helyett csak néhány fűszállal és egy cédrasággal tért vissza Európába, amelyeket a meg nem tagadott eszmények nevében az első amerikai elnök sírjáról tépett. PURGER Tibor