Magyar Szó, 1995. december (52. évfolyam, 279-303. szám)
1995-12-03 / 281. szám
8 SORSOK, EMBEREK Magyar Szó „Édes élet”, de gyorsan elszállsz! Szabadka legidősebb cukrászmesterének emlékeiből árulta Szabadkán elsőnek a vattacukrot a Sétaerdő csillogó szemű gyerekeinek gyűrűjében, hosszan kígyózott zümmögő gépe előtt a sor, neki volt a legszebb, legcsábítóbb kirakata a Matko Vukovic utcában, hatalmas öblös üvegekben ott tündököltek a szivárvány minden színében a mennyei eledelek: a gyöngyzselé, a málnaszem, citrom- és narancsszelet alakú cukorkák, a csokoládés drazsé, az utánozhatatlan ízű Tosca, a töltött selyemcukor, a karamella... Mikulás és karácsony táján alig lehetett benyomakodni az üzletébe fondanból készült, színes sztaniolba csomagolt Nagyszakállút meg krampuszt vásárolni, s a tejpiacon is mindenki az ő standja felé igyekezett a bizsergető ünnepi hangulatban tolongó tömegben. Volt olyan nap, hogy reggeltől délig 400 kiló szaloncukrot is eladott, tíz nap alatt meg összesen három tonnát! A leghíresebb cukorkakészítő mester hírében állt Sild József akkoriban nemcsak Szabadkán, hanem Vajdaság-szerte is. Mára 74 évével ő lett a legidősebb cukrászmester széles e vidéken, akinek nem kevesebb, mint 50 éves gyakorlata van a szakmában. Az évek múlásával persze elgyengült a karja, öt éve beadta az ipart, néha azonban még fel- feltűnik ma is szelíd alakja a nagyobb vidéki vásárokon. Nem bírja ki, hogy ne találkozzon a régi kollégákkal. Sild Józsi bácsi annak idején úgy érezte, rettenetesen megy neki az üzlet. Számolatlanul dobálta bele a nagy MRRA-s kartondobozokba ünnepek táján a napi bevételeket, s most csak azt nem érti, hova lett ez a rengeteg pénz, hiszen az 50 év alatt egy 200 éves házon és egy viharvert kombin kívül semmit sem szerzett. Pedig napról napra reggeltől estig ott buzgólkodott a cukrászműhelyben feleségével, Veronkával együtt, ott nevelték föl a két gyereküket is, pólyásbaba korukban a kislányok ott aludtak a mózeskosárban a pult alatt, később ott írták az asztal sarkán a házi feladatot, s ott játszadoztak a műhely előtt napról napra anyukájuk látótávolságában. - Hihetetlenül gyorsan elröppent ez az ötven év, a szüntelen robotban szinte észre sem vettük! - sóhajt egy nagyot a galambősz hajú mester. Ma egy 350 dináros nyugdíj „édes élet”-ük gyümölcse. Még szerencse, hogy sohasem voltak nagyigényűek. Amilyen szegényen kezdték, olyan szerényen végezték pályafutásukat. Végtére azonban a szegénység nem szégyen, csak kellemetlen, véli bölcsen Vera asszony. Ami nagyon kell, azért megvan persze, a legfontosabb az, hogy a gyerekek révbe jutottak. ZSELATIN HÍJÁN JÓ VOLT AZ ENYVIS! Józsi bácsi 14 éves korában csöppent bele szinte véletlenül édes mesterségébe. Az édesapja szegény ember, de ezermester lévén egy zsidó származású cukrászhoz szegődött el napszámosnak, s a gazda fölvette kifutónak a hat polgárit végzett Józsi gyereket is. Egy évig az volt a dolga a vékonydongájú kisfiúnak, hogy beszerezze a műhely számára az alapanyagot az akkori szabadkai nagykereskedőktől, akik közül a leghíresebbek a Rudics utcai Sugár és Körösi voltak. Tisztán emlékszik még az idős mester, hogy 100 kilós jutazsákokba volt csomagolva akkoriban, a régi Jugoszláviában a kristálycukor, azt kellett a vállán a műhelyig cipelnie, a Ruff csokoládégyárba meg tankmasszáért szalasztották naponta, hatalmas ötkilós táblákban árulták, azt ők a műhelyben fölhígították porcukorral, hogy némi kereset is legyen rajta, és különféle kedves figurákat öntöttek belőle. Félméteres Mikulások is voltak köztük, azokat ügyes kezű lányok csomagolták sztaniolba, s kézzel festették ki a ruhájukat, arcukat. Amikor kitört a háború, elfogyott a cukor, nehéz helyzetbe került az édesipar, a segédek felének mennie kellett. Egy napon azzal fogadta a gazdája, hogy „föl van mondva”. A négyévi segédeskedés alatt azonban mindent megtanult a fogékony gyerek, ami e szakmához kellett: a selyemcukor készítésétől kezdve a csokoládédrazséig mindent tudott, s csakhamar munkát is talált a Berkesféle cukrászüzemben. Kellett a jó szakember akkor is, kapva kapott érte a jó értékű kereskedő. Nagy gondban voltak azonban, sehogy sem tudtak zselét gyártani. Hol volt a háborúban agaragar nevű poliszacharid, illetve zselatin, amiből a zselé készült! Tudja, mit, mester úr, kapott a fejéhez akkor Józsi. Szerezzünk be enyvet, próbálkozzunk meg azzal, hiszen a zselatin is egyfajta finomított enyv. Ha hihetetlenül hangzik is, enyvből kezdték gyártani Berkesék a zselét, s ha egy kicsit furcsa szagú meg furcsa ízű volt is, azért még Pestről és Szegedről is érkeztek a megrendelések. Aztán '42-ben megérkezett a katonai behívó, be kellett vonulni a magyar hadseregbe katonának. Kétévi háborúzás és egyévi orosz fogság után végre ismét hazakerült Szabadkára a cukrászmester. Addigra persze alaposan megváltoztak a körülmények. Államosították a Ruffot, s a jóságos, tehetséges zsidó gyáros a saját üzemében műszaki vezetővé vedlett át. Kerestek mellé egy mindenhez értő munkavezetőt, így került Sild József a mai Pionír ősüzemébe, amely a mostani Szárits-szoborral szemben, a Palicsi úton állott. Mintegy 170 emberrel dolgozott az akkori Pionír, tankszerű csokoládégépekkel gyártották a kiváló édességet, termékeiknek óriási sikere volt már akkoriban. Az idős gyáros, akitől elvették nemcsak a szabadkai, hanem a belgrádi üzemét is, akárcsak a háromemeletes palotáját, belenyugvással viselte sorsát, ám amikor arra akarták rávenni, hogy a külföldön tartott vagyonát is adja át az államnak, gondolt egyet, és három gyermekével és feleségével együtt kivándorolt Izraelbe, onnan pedig egy év múlva Brazíliába. Ott is halt meg szintén dúsgazdagon. HA NEM LESZEL PÁRTTAG... Sild József szeretett a Pionírban. Szép munka volt, amit csinált, gyönyörűsége is tellett benne. Későbbi feleségének, az akkor ott munkát kapott napszámoslánynak a szeme gyakran megpihent az izmos legényen, amint a hatalmas, 40 kilós színes cukormasszát mintegy lasszóként a kampóra irányította. Szivárványként tündökölt ilyenkor az édes teher, bevilágította az arcokat, csillogává tette a szemeket. Talán ezért is lettem szerelmes belé, mondja Veronka, s tart ez a szerelem egy egész életen át. Minden jó lett volna, ha a Pionír akkori vezetősége nem veszi a fejébe, hogy a munkavezetőnek párttagnak kell lennie. Aki nem velünk, az ellenünk, mondták. Körülállták hát Józsit, és rá akarták venni, hogy lépjen be a pártba. Azt már nem, makacsolta meg magát a mester, mert annak idején az orosz fogságban volt alkalma alaposan megismerni a kommunizmus gyönyörűségeit. Ha nem, akkor föl is út, le is út, mondták, munkavezető itt nem lehetsz. Nem ijedek én meg, amíg megvan a két kezem, válaszolta Józsi. Pedig higgye meg, mondja, hogy annyi pénzem sem volt, hogy egy 3 és fél dináros mozijegyet megvegyek. Fölmondtam, és ötvenben kiváltottam az ipart. Nem kellett érte hivatalosan fizetni semmit, de egy hivatalnoknő elém tartotta a markát. Harminc dinárt kért, hogy azonnal kiadja. Mit csinálhattam?! Eladtam a rádiónkat meg a nagykabátomat, s kibéreltünk a feleségemmel egy csöpp kis üzletet a Zvezda mozi közelében. Aztán szereztünk egy márványasztalt, és fazekakban főztük a tűzhelyen a cukrot. Mikulás táján enyvel ragasztgattuk össze a celofánzacskókat, mert más nem volt, eizekbe helyeztük a rondán csillagokat, báránykákat, s magam is puttonyos Mikulásként jártam a várost, fölkerestem a barátaimat, nem vennének-e a gyerekeiknek az ünnepekre édességet. Hát így kezdődött. Egy év múlva aztán már fölvettem a kapcsolatot Svájccal, Németországgal, gyönyörű színes sztaniolpapírt szereztem be, s nem volt párja hetedhét országon a szaloncukromnak. RUFF ÚR ÜGYESEBBEN CSINÁLTA Amikor Ruff úr Izraelből Brazíliába tartva megjelent nálam a kis műhelyemben, így szólt: látja, Sild uram, én is így kezdtem valamikor! Csakhogy neki több esze volt nálam. Ő jobban tudta, hogyan kell meggazdagodni. De akkor talán mások voltak a körülmények is. Aztán egyszer csak szorongatni kezdtek bennünket az adóval, szinte megfojtottak. Az iparterületben, sose felejtem el, egy hatalmas teremben ott ült az asztalnál az adófőnök, a helyettese, a párttitkár és még három egyszerű melós, akiket a gyárakból rendeltek oda és akiknek fogalmuk sem volt a cukrászszakmáról, de mind hithű párttagok voltak. Egyenként szólítgattak az asztalhoz bennünket és „keresztre feszítettek”, mennyi cukrot használtunk el, hány grammot, mennyiért adtuk el stb., stb. Higgye meg, akkor se, máskor se tudtam pontosan, mekkora bevételem volt valami áron, persze hazudtam, mert hazudnom kellett legalább 15 éven át. Hatvanötig tartott ez a borzalmas nyomás, aztán megengedték újra a gyeplőt, s menegetett újra szépen az üzlet. Mégis ugyanolyan sorban élek ma én is, mint a többi híres szabadkai cukrászmester: a Dózsás, Vincer, Káplán... Habár jólmenő üzleteink voltak, meggazdagodni nem tudtunk belőle. A hetvenes évek elején, amikor már minden trafikban árulni kezdtek valami cifra csomagolású édességet, a cukorkakészítő mesterek kora lejárt. A vásárok hangulatában azonban még fölidézem a múltat, s ahogy kinyílik az idő, valami bizsergést érzek a talpamban: menni kell, leverni Szentkúton már három héttel a búcsú előtt azt a négy karót, amiből a többiek tudják, hogy a Józsi bácsi is ott lesz, és még, hozza a sátrát a vásárra. FARKAS Zsuzsa 1957-ben így festett Sildék műhelye 1995. december 3., vasárnap Itthon égis itthon marad, vagy azért sem megy el... Ezeket a fogalmakat még nem tisztázta önmagával sem, de most már nem is fogja. Legalábbis egyelőre nem. Most az a legfontosabb számára, hogy döntött: marad! Történjék bármi. Szembenéz vele. Dehát miért lenne az vétek, hogy ragaszkodik a röghöz, amelyen felnőtt. Hajlott korára hol is lehetne jobban otthon a nagyvilágban? Pedig ez a „sohasem volt, de nagyon is létező háború” egy időben őt is bizonytalanná tette. Négy évig tépelődött: menni vagy maradni? A gyerekei egyre biztatták, adja el a vagyont, a házat, a földet... Addig, amíg van ára, amíg a módos menekültek jó pénzt kínálnak érte. Mert, majd amikor jönnek a többiek, az úgy szalasztottak, a semmi nélkül érkezettek, már nem lehet annyit kérni érte, amennyit ér, sőt jóval alatta lehet majd csak értékesíteni. Azért meg nem érdemes, és kezdeni sem lehet vele semmit még odaát sem. Hába győzködték az öreget, hajlíthatatlannak látszott. Kívülről. Belülről annál jobban gyötrődött. Mindent átgondolt. Tudta, hogy a gyerekeinek is igazuk van, főleg ha az unokáinak a jövőjét tartja szem előtt. Példálózgattak is azok gyakran, az első években, ki hogyan futott be Pesten. Mert a legtöbben a fővárosba igyekeztek. Miért is mentek volna vidékre? A kihívás ott a legnagyobb. Mellesleg a következmények is. Na, és a pénz sem egy utolsó dolog. Pénzért mindent lehet. Mindent meg lehet vásárolni: házat, lakást, állampolgárságot, letelepedési engedélyt. Olyan sorrendben, ahogyan azt az előírások megkövetelik. Kezdetben még az üzletet is, hogy aztán a szerencse mellett más is kell a bejutáshoz, hát az egyáltalán nem volt a számadásban vagy csak mellékesen gondoltak rá. Később már ők is, akik „nagy” pénzzel érkeztek az ígéret földjére, elcsendesedtek. Azon vették észre magukat, hogy a körülöttük levők más szemmel nézik őket. Ha csak belegondol, miért is lett volna másképpen. Ha jobban körülnéz, itt szűkebb pátriánkban is akad hasonló példa szép számban. A leggazdagabbak aveszélyeztetett térségből az elsők között éppen a legfejlettebb városokban kívántak valószínűleg tartósan letelepedni Vajdaságban. Nem véletlenül „olvadt be” a menekültek több mint egynegyede a tartományi székvárosba. Pontos kimutatás nincs, ki mennyi tőkével érkezett. De mindenki tudja, hogy a külföldre költözött magyarok - és mások is - legtöbbje főleg nekik adták el házaikat, telkeiket, lakásaikat. Már a renoválásokkal, vagy az új paloták építésével is lassan elkészülnek. Az új szomszédokat itt is gyanakodva fogadják azok, akik a mindennapok szürkeségében a túléléssel küszködnek... Még akkor is, ha az elmentek és a helyükre jöttek elköltözési indítékai, okai mások voltak... Úgy, hogy az utóbbi időben már a gyerekek is elhallgattak a külföldre költözéssel kapcsolatos példálózgatással. Nem hallani tőlük, hogy azoknak „milyen jó”... De a bizonytalan jövőt azért emlegetik. És ez fáj az öregnek is. Érzi ő is a szorítást és mégis tartást próbál mutatni. Ime először akkor fordult meg benne, hogy marad, bármi áron is, amikor hónapokkal korábban Baranyában járt, hogy a szőlőskert rendbehozásában segédkezzen a rokonának. Akkor is nehezen, most meg már egyáltalán nem engedik át a magyarokat látogatóba Baranyába, mondják az „ottani kisebbségek biztonságának érdekében” jártak így el. Nem tudja elfelejteni azt a néhány napot. Szinte érezni, kézzel lehetett tapintani a megállt időt. Napra nap, hónapra hónap, évre év következik ott is. És mégis. Az elmúlt négy év a fájdalom, a hallgatás börtönébe zárta Baranyát. Akik ott maradtak, dacolva mindennel, megfogadták, hogy azért is túlélik az esztelenséget! Két kezükre utalva megteremtik a legszükségesebbeket: szántanak, vetnek, aratnak, jószágot tartanak. Mindent felhasználnak. A hulladék, a szemét az fogalom. Lelkében ezt az elszántságot és tartást hozta haza. A ne adj’Isten nehéz napokra tartalékolva... Másodszor augusztus első napjaiban, az első krajinai menekült- I/| hullám Újvidékre érkezésekor fogadta meg, hogy sehova sem JL V Jt megy, akkor sem, ha zavarják... A rádió felhívására pillanatok alatt elkészítettek néhány csomagot. A holmikat még át is vasalta az unokája, amíg ők a legszükségesebb élelmet és egyebeket rakták a dobozba. A városi sportcsarnokba érve, jelentkeztek az ügyeletesnél. Azok, látva, hogy azonnal felhasználható dolgok vannak benne, azt mondták, vigyék a nagycsarnokba. Le is tették egy sarokba, a többi már széthúzott, kiválogatott, inkább szétszórt mellé... Lassan eltávolodtak, nézték mi lesz. Néhányan odamentek, fintorogva kinyitották, a gyárilag csomagolt még gazdára talált... A gondosan mosott, vasalt holmira csak annyit mondtak „ez is használt”! Az egészből a döbbenetes látvány maradt meg benne: matrac, matrac mellett... Mindegyiken egy csonka család, szinte kivétel nélkül. Nehéz, savanykás, izzadság átjárta levegő nehezedett a csarnokra. Hol az egyik matracon, hol a másikon sírt fel egy kisbaba, vagy kisgyerek... Hát azért, hogy egy alkalmi fekhelyen kelljen valamelyik sportcsarnokban, vagy a szabad ég alatt aludnia, nem megy sehová sem. égérvényesen azonban csak a közelmúltban döntött a maradás mellett. És talán erről beszél a legnehezebben. A sors, a nagybetűs úgy hozta, hogy vendégségbe ment családjával nővéréhez Magyarországra. Minden rendben le is zajlott a látogatás, a vendéglátás, ami ezúttal is több volt annál. Bőségesen megrakott, afféle terült asztalkám, legalábbis honi viszonyainkhoz képest. Mégis valami megváltozott, nem láthatóan, de nagyon is érezhetően. Együttérzésük abban merült ki, hogy fennhangon is elmondták, hogy tudják milyen nehéz Vajdaságban, Baranyában a magyaroknak és másoknak is, akik emberek... Anélkül, hogy megkérdezték volna őket, akik nagyon is jelen voltak, mi a véleményük. És úgy voltak ott - vendégségben -, hogy visszajönnek, hogy itthon akarnak élni és nem gondolnak a menekülésre. Bántotta a felszínesség, megtűrt, szegény rokonnak érezte magát. Hát ami azt illeti ilyen „megtűrő” - még ha névlegesen is az viszonyulásból itthon is van része. Megmozdult benne valami, ami azt súgta, haza... És soha onnan él... Ha meg erővel hajtják, puskatussal... Lehet-e ilyen? Ha ezt megengedi a világ, akkor sem jelentkezik egy gyűjtőtáborból sem a magyarországi rokonoknak... Ahomályosult, inkább könnyes szemmel nézte és hallgatta a minap unokáját. Vívódnak a gyerekek is gondolta. Olyan őszintén, meggyőzően hangzottak Reményik Sándor Eredj, ha tudsz versének gondolatai ahogyan szavalta: „Itthon maradok én!/Károgva és sötéten,/Mint téli varjú száraz jegenyén./Még nem tudom:/Jut-e nekem egy nyugalmas sarok,/De itthon maradok./Leszek őrlő szú az idegen fában,/Leszek az alj a felhajtott kupában,/Az idegen vérben leszek a méreg/Mi az ma, láz, lappangó rút féreg,/De itthon maradok.” STANYÓ TÓTH Gizella