Magyar Szó, 1995. december (52. évfolyam, 279-303. szám)

1995-12-03 / 281. szám

8 SORSOK, EMBEREK Magyar Szó „Édes élet”, de gyorsan elszállsz! Szabadka legidősebb cukrászmesterének emlékeiből árulta Szabadkán elsőnek a vattacukrot a Sétaerdő csillogó szemű gyerekeinek gyűrűjében, hosszan kígyózott züm­mögő gépe előtt a sor, neki volt a legszebb, legcsábítóbb kirakata a Matko Vukovic utcában, hatalmas öblös üvegekben ott tündököltek a szivárvány minden színében a mennyei eledelek: a gyöngyzselé, a málnaszem, citrom- és narancsszelet alakú cukorkák, a csokoládés dra­zsé, az utánozhatatlan ízű Tosca, a töltött selyemcukor, a karamella... Mikulás és karácsony táján alig le­hetett benyomakodni az üzletébe fondanból készült, színes sztaniolba csomagolt Nagyszakállút meg krampuszt vásárolni, s a tejpiacon is mindenki az ő standja felé igyeke­zett a bizsergető ünnepi hangulat­ban tolongó tömegben. Volt olyan nap, hogy reggeltől délig 400 kiló szaloncukrot is eladott, tíz nap alatt meg összesen három tonnát! A leg­híresebb cukorkakészítő mester hí­rében állt Sild József akkoriban nemcsak Szabadkán, hanem Vajda­­ság-szerte is. Mára 74 évével ő lett a legidősebb cukrászmester széles e vidéken, akinek nem kevesebb, mint 50 éves gyakorlata van a szak­mában. Az évek múlásával persze elgyengült a karja, öt éve beadta az ipart, néha azonban még fel- feltű­nik ma is szelíd alakja a nagyobb vi­déki vásárokon. Nem bírja ki, hogy ne találkozzon a régi kollégákkal. Sild Józsi bácsi annak idején úgy érezte, rettenetesen megy neki az üzlet. Számolatlanul dobálta bele a nagy M­RRA-s kartondobozokba ünnepek táján a napi bevételeket, s most csak azt nem érti, hova lett ez a rengeteg pénz, hiszen az 50 év alatt egy 200 éves házon és egy vi­harvert kombin kívül semmit sem szerzett. Pedig napról napra reggel­től estig ott buzgólkodott a cukrász­műhelyben feleségével, Veronkával együtt, ott nevelték föl a két gyere­küket is, pólyásbaba korukban a kis­lányok ott aludtak a mózeskosárban a pult alatt, később ott írták az asztal sarkán a házi feladatot, s ott játsza­doztak a műhely előtt napról napra anyukájuk látótávolságában. - Hihetetlenül gyorsan elröp­pent ez az ötven év, a szüntelen ro­botban szinte észre sem vettük! - só­hajt egy nagyot a galambősz hajú mester. Ma egy 350 dináros nyugdíj „édes élet”-ük gyümölcse. Még sze­rencse, hogy sohasem voltak nagy­­igényűek. Amilyen szegényen kezd­ték, olyan szerényen végezték pálya­futásukat. Végtére azonban a sze­génység nem szégyen, csak kelle­metlen, véli bölcsen Vera asszony. Ami nagyon kell, azért megvan per­sze, a legfontosabb az, hogy a gyere­kek révbe jutottak. ZSELATIN HÍJÁN JÓ VOLT AZ ENYVIS! Józsi bácsi 14 éves korában csöp­pent bele szinte véletlenül édes mes­terségébe. Az édesapja szegény em­ber, de ezermester lévén egy zsidó származású cukrászhoz szegődött el napszámosnak, s a gazda fölvette ki­futónak a hat polgárit végzett Józsi gyereket is. Egy évig az volt a dolga a vékonydongájú kisfiúnak, hogy beszerezze a műhely számára az alapanyagot az akkori szabadkai nagykereskedőktől, akik közül a leg­híresebbek a Rudics utcai Sugár és Körösi voltak. Tisztán emlékszik még az idős mester, hogy 100 kilós jutazsákokba volt csomagolva akko­riban, a régi Jugoszláviában a kris­tálycukor, azt kellett a vállán a mű­helyig cipelnie, a Ruff csokoládé­gyárba meg tankmasszáért szalasz­tották naponta, hatalmas ötkilós táb­lákban árulták, azt ők a műhelyben fölhígították porcukorral, hogy némi kereset is legyen rajta, és különféle kedves figurákat öntöttek belőle. Fél­méteres Mikulások is voltak köztük, azokat ügyes kezű lányok csomagolták sztaniolba, s kézzel festették ki a ruhá­jukat, arcukat. Amikor kitört a háború, elfogyott a cukor, nehéz helyzetbe ke­rült az édesipar, a segédek felének mennie kellett. Egy napon azzal fo­gadta a gazdája, hogy „föl van mond­va”. A négyévi segédeskedés alatt azonban mindent megtanult a fogé­kony gyerek, ami e szakmához kellett: a selyemcukor készítésétől kezdve a csokoládédrazséig mindent tudott, s csakhamar munkát is talált a Berkes­féle cukrászüzemben. Kellett a jó szak­ember akkor is, kapva kapott érte a jó értékű kereskedő. Nagy gondban vol­tak azonban, sehogy sem tudtak zselét gyártani. Hol volt a háborúban agara­­gar nevű poliszacharid, illetve zselatin, amiből a zselé készült! Tudja, mit, mester úr, kapott a fejéhez akkor Józsi. Szerezzünk be enyvet, próbálkozzunk meg azzal, hiszen a zselatin is egyfajta finomított enyv. Ha hihetetlenül hang­zik is, enyvből kezdték gyártani Berke­sék a zselét, s ha egy kicsit furcsa szagú meg furcsa ízű volt is, azért még Pest­ről és Szegedről is érkeztek a megren­delések. Aztán '42-ben megérkezett a kato­nai behívó, be kellett vonulni a magyar hadseregbe katonának. Kétévi hábo­rúzás és egyévi orosz fogság után végre ismét hazakerült Szabadkára a cuk­rászmester. Addigra persze alaposan megváltoztak a körülmények. Államo­sították a Ruffot, s a jóságos, tehetséges zsidó gyáros a saját üzemében műszaki vezetővé vedlett át. Kerestek mellé egy mindenhez értő munkavezetőt, így ke­rült Sild József a mai Pionír ősüzemé­be, amely a mostani Szárits-szoborral szemben, a Palicsi úton állott. Mintegy 170 emberrel dolgozott az akkori Pio­nír, tankszerű csokoládégépekkel gyártották a kiváló édességet, termé­keiknek óriási sikere volt már akkori­ban. Az idős gyáros, akitől elvették nemcsak a szabadkai, hanem a belgrá­di üzemét is, akárcsak a háromemele­tes palotáját, belenyugvással viselte sorsát, ám amikor arra akarták ráven­ni, hogy a külföldön tartott vagyonát is adja át az államnak, gondolt egyet, és három gyermekével és feleségével együtt kivándorolt Izraelbe, onnan pedig egy év múlva Brazíliába. Ott is halt meg szintén dúsgazdagon. HA NEM LESZEL PÁRTTAG... Sild József szeretett a Pionírban. Szép munka volt, amit csinált, gyö­nyörűsége is tellett benne. Későbbi fe­leségének, az akkor ott munkát kapott napszámoslánynak a szeme gyakran megpihent az izmos legényen, amint a hatalmas, 40 kilós színes cu­kormasszát mintegy lasszóként a kampóra irányította. Szivárvány­ként tündökölt ilyenkor az édes te­her, bevilágította az arcokat, csillo­­gává tette a szemeket. Talán ezért is lettem szerelmes belé, mondja Ve­­ronka, s tart ez a szerelem egy egész életen át. Minden jó lett volna, ha a Pionír akkori vezetősége nem veszi a fejébe, hogy a munkavezetőnek párttagnak kell lennie. Aki nem ve­lünk, az ellenünk, mondták. Körü­lállták hát Józsit, és rá akarták ven­ni, hogy­ lépjen be a pártba. Azt már nem, makacsolta meg magát a mes­ter, mert annak idején az orosz fog­ságban volt alkalma alaposan megis­merni a kommunizmus gyönyörű­ségeit. Ha nem, akkor föl is út, le is út, mondták, munkavezető itt nem lehetsz. Nem ijedek én meg, amíg megvan a két kezem, válaszolta Jó­zsi. Pedig higgye meg, mondja, hogy annyi pénzem sem volt, hogy egy 3 és fél dináros mozijegyet meg­vegyek. Fölmondtam, és ötvenben kiváltottam az ipart. Nem kellett ér­te hivatalosan fizetni semmit, de egy hivatalnoknő elém tartotta a mar­kát. Harminc dinárt kért, hogy azonnal kiadja. Mit csinálhattam?! Eladtam a rádiónkat meg a nagy­kabátomat, s kibéreltünk a felesé­gemmel egy csöpp kis üzletet a Zvezda mozi közelében. Aztán sze­reztünk egy márványasztalt, és faze­kakban főztük a tűzhelyen a cukrot. Mikulás táján enyvel ragasztgattuk össze a celofánzacskókat, mert más nem volt, eizekbe helyeztük a ron­­dán csillagokat, báránykákat, s ma­gam is puttonyos Mikulásként jár­tam a várost, fölkerestem a barátai­mat, nem vennének-e a gyerekeik­nek az ünnepekre édességet. Hát így kezdődött. Egy év múlva aztán már fölvettem a kapcsolatot Svájc­cal, Németországgal, gyönyörű szí­nes sztaniolpapírt szereztem be, s nem volt párja hetedhét országon a szaloncukromnak. RUFF ÚR ÜGYESEBBEN CSINÁLTA Amikor Ruff úr Izraelből Brazíliá­ba tartva megjelent nálam a kis mű­helyemben, így szólt: látja, Sild uram, én is így kezdtem valamikor! Csak­hogy neki több esze volt nálam. Ő job­ban tudta, hogyan kell meggazdagod­ni. De akkor talán mások voltak a kö­rülmények is. Aztán egyszer csak szo­rongatni kezdtek bennünket az adó­val, szinte megfojtottak. Az iparterü­­letben, sose felejtem el, egy hatalmas teremben ott ült az asztalnál az adó­főnök, a helyettese, a párttitkár és még három egyszerű melós, akiket a gyárakból rendeltek oda és akiknek fogalmuk sem volt a cukrászszakmá­ról, de mind hithű párttagok voltak. Egyenként szólítgattak az asztalhoz bennünket és „keresztre feszítettek”, mennyi cukrot használtunk el, hány grammot, mennyiért adtuk el stb., stb. Higgye meg, akkor se, máskor se tudtam pontosan, mekkora bevéte­lem volt valami áron, persze hazud­tam, mert hazudnom kellett legalább 15 éven át. Hatvanötig tartott ez a borzalmas nyomás, aztán megenged­ték újra a gyeplőt, s menegetett újra szépen az üzlet. Mégis ugyanolyan sorban élek ma én is, mint a többi hí­res szabadkai cukrászmester: a Dó­zsás, Vincer, Káplán... Habár jólmenő üzleteink­ voltak, meggazdagodni nem tudtunk belőle. A hetvenes évek elején, amikor már minden trafikban árulni kezdtek valami cifra csomago­lású édességet, a cukorkakészítő mes­terek kora lejárt. A vásárok hangula­tában azonban még fölidézem a múl­tat, s ahogy kinyílik az idő, valami bi­zsergést érzek a talpamban: menni kell, leverni Szentkúton már három héttel a búcsú előtt azt a négy karót, amiből a többiek tudják, hogy a Józsi bácsi is ott lesz, és még, hozza a sátrát a vásárra. FARKAS Zsuzsa 1957-ben így festett Sildék műhelye 1995. december 3., vasárnap Itthon égis itthon marad, vagy azért sem megy el... Ezeket a fogalma­kat még nem tisztázta önmagával sem, de most már nem is­­ fogja. Legalábbis egyelőre nem. Most az a legfontosabb számá­ra, hogy döntött: marad! Történjék bármi. Szembenéz vele. Dehát mi­ért lenne az vétek, hogy ragaszkodik a röghöz, amelyen felnőtt. Hajlott korára hol is lehetne jobban otthon a nagyvilágban? Pedig ez a „soha­sem volt, de nagyon is létező háború” egy időben őt is bizonytalanná tette. Négy évig tépelődött: menni vagy maradni? A gyerekei egyre biz­tatták, adja el a vagyont, a házat, a földet... Addig, amíg van ára, amíg a módos menekültek jó pénzt kínálnak érte. Mert, majd amikor jönnek a többiek, az úgy szalasztottak, a semmi nélkül érkezettek, már nem lehet annyit kérni érte, amennyit ér, sőt jóval alatta lehet majd csak értékesí­teni. Azért meg nem érdemes, és kezdeni sem lehet vele semmit még odaát sem. Hába győzködték az öreget, hajlíthatatlannak látszott. Kívül­ről. Belülről annál jobban gyötrődött. Mindent átgondolt. Tudta, hogy a gyerekeinek is igazuk van, főleg ha az unokái­nak a jövőjét tartja szem előtt. Példálózgattak is azok gyakran, az első években, ki hogyan futott be Pesten. Mert a legtöbben a fővárosba igyekeztek. Miért is mentek volna vidékre? A kihívás ott a legna­gyobb. Mellesleg a következmények is. Na, és a pénz sem egy utolsó dolog. Pénzért mindent lehet. Mindent meg lehet vásárolni: házat, lakást, állampolgárságot, letelepedési engedélyt. Olyan sorrendben, ahogyan azt az előírások megkövetelik. Kezdetben még az üzletet is, hogy aztán a szerencse mellett más is kell a bejutáshoz, hát az egyál­talán nem volt a számadásban vagy csak mellékesen gondoltak rá. Később már ők is, akik „nagy” pénzzel érkeztek az ígéret földjére, elcsendesedtek. Azon vették észre magukat, hogy a körülöttük levők más szemmel nézik őket. Ha csak belegondol, miért is lett volna másképpen. Ha jobban körülnéz, itt szűkebb pátriánkban is akad hasonló példa szép számban. A leggazdagabbak a­­veszélyeztetett tér­ségből az elsők között éppen a legfejlettebb városokban kívántak va­lószínűleg tartósan letelepedni Vajdaságban. Nem véletlenül „olvadt be” a menekültek több mint egynegyede a tartományi székvárosba. Pontos kimutatás nincs, ki mennyi tőkével érkezett. De mindenki tudja, hogy a külföldre költözött magyarok - és mások is - legtöbbje főleg nekik adták el házaikat, telkeiket, lakásaikat. Már a renoválá­sokkal, vagy az új paloták építésével is lassan elkészülnek. Az új szomszédokat itt is gyanakodva fogadják azok, akik a mindennapok szürkeségében a túléléssel küszködnek... Még akkor is, ha az elmen­tek és a helyükre jöttek elköltözési indítékai, okai mások voltak... Úgy, hogy az utóbbi időben már a gyerekek is elhallgattak a külföld­re költözéssel kapcsolatos példálózgatással. Nem hallani tőlük, hogy azoknak „milyen jó”... De a bizonytalan jövőt azért emlegetik. És ez fáj az öregnek is. Érzi ő is a szorítást és mégis tartást próbál mutatni. I­me e­lőször akkor fordult meg benne, hogy marad, bármi áron is, amikor hónapokkal korábban Baranyában járt, hogy a szőlőskert­­ rendbehozásában segédkezzen a rokonának. Akkor is nehezen, most meg már egyáltalán nem engedik át a magyarokat látogatóba Ba­ranyába, mondják az „ottani kisebbségek biztonságának érdekében” járt­ak így el. Nem tudja elfelejteni azt a néhány napot. Szinte érezni, kézzel lehetett tapintani a megállt időt. Napra nap, hónapra hónap, év­re év következik ott is. És mégis. Az elmúlt négy év a fájdalom, a hallga­tás börtönébe zárta Baranyát. Akik ott maradtak, dacolva mindennel, megfogadták, hogy azért is túlélik az esztelenséget! Két kezükre utalva megteremtik a legszükségesebbeket: szántanak, vetnek, aratnak, jószá­got tartanak. Mindent felhasználnak. A hulladék, a szemét az fogalom. Lelkében ezt az elszántságot és tartást hozta haza. A ne adj’Isten nehéz napokra tartalékolva... M­ásodszor augusztus első napjaiban, az első krajinai menekült- I­/| hullám Újvidékre érkezésekor fogadta meg, hogy sehova sem JL V Jt megy, akkor sem, ha zavarják... A rádió felhívására pillanatok alatt elkészítettek néhány csomagot. A holmikat még át is vasalta az unokája, amíg ők a legszükségesebb élelmet és egyebeket rakták a do­bozba. A városi sportcsarnokba érve, jelentkeztek az ügyeletesnél. Azok, látva, hogy azonnal felhasználható dolgok vannak benne, azt mondták, vigyék a nagycsarnokba. Le is tették egy sarokba, a többi már széthúzott, kiválogatott, inkább szétszórt mellé... Lassan eltávolodtak, nézték mi lesz. Néhányan odamentek, fintorogva kinyitották, a gyárilag csomagolt még gazdára talált... A gondosan mosott, vasalt holmira csak annyit mondtak „ez is használt”! Az egészből a döbbenetes látvány ma­radt meg benne: matrac, matrac mellett... Mindegyiken egy csonka csa­lád, szinte kivétel nélkül. Nehéz, savanykás, izzadság átjárta levegő ne­hezedett a csarnokra. Hol az egyik matracon, hol a másikon sírt fel egy kisbaba, vagy kisgyerek... Hát azért, hogy egy alkalmi fekhelyen kelljen valamelyik sportcsarnokban, vagy a szabad ég alatt aludnia, nem megy sehová sem. égérvényesen azonban csak a közelmúltban döntött a maradás mellett. És talán erről beszél a legnehezebben. A sors, a nagybe­tűs úgy hozta, hogy vendégségbe ment családjával nővéréhez Magyarországra. Minden rendben le is zajlott­ a látogatás, a vendéglá­tás, ami ezúttal is több volt annál. Bőségesen megrakott, afféle terült asztalkám, legalábbis honi viszonyainkhoz képest. Mégis valami megvál­tozott, nem láthatóan, de nagyon is érezhetően. Együttérzésük abban merült ki, hogy fennhangon is elmondták, hogy tudják milyen nehéz Vajdaságban, Baranyában a magyaroknak és másoknak is, akik embe­rek... Anélkül, hogy megkérdezték volna őket, akik nagyon is jelen vol­tak, mi a véleményük. És úgy voltak ott - vendégségben -, hogy vissza­jönnek, hogy itthon akarnak élni és nem gondolnak a menekülésre. Bántotta a felszínesség, megtűrt, szegény rokonnak érezte magát. Hát ami azt illeti ilyen „megtűrő” - még ha névlegesen is az­­ viszonyulás­ból itthon is van része. Megmozdult benne valami, ami azt súgta, ha­za... És soha onnan él... Ha meg erővel hajtják, puskatussal... Lehet-e ilyen? Ha ezt megengedi a világ, akkor sem jelentkezik egy gyűjtőtá­borból sem a magyarországi rokonoknak... Ahomályosult, inkább könnyes szemmel nézte és hallgatta a mi­nap unokáját. Vívódnak a gyerekek is­­ gondolta. Olyan őszintén, meggyőzően hangzottak Reményik Sándor Eredj, ha tudsz versének gondolatai ahogyan szavalta: „Itthon maradok én!/Károgva és sötéten,/Mint téli varjú száraz jegenyén./Még nem tu­­dom:/Jut-e nekem egy nyugalmas sarok,/De itthon maradok./Leszek őrlő szú az idegen fában,/Leszek az alj a felhajtott kupában,/Az ide­gen vérben leszek a méreg/Mi az ma, láz, lappangó rút féreg,/De itt­hon maradok.” STANYÓ TÓTH Gizella

Next