Magyar Szó, 1996. július (53. évfolyam, 154-179. szám)

1996-07-06 / 158. szám

12 KILATO í­ ­­ S Életrajzi kalauz FENYŐ ALADÁR (Magyarkanizsa, 1891. július 11. - Budapest, 1981. augusztus 3.) - Ka­nizsáról sok színész indult el, valóságos tenyésző­telepe az ismert aktoroknak. A sort Sziklay József (1889-1940) és Fenyő Emil (1889-1980) nyitotta meg, akik 1909-ben diplomáltak az Akadémián, és szép pályát futottak be. Őutána következett a szintén sikeres ifjabbik Fenyő, majd Kaffka Gyu­la jellemszínész, aki kivándorolt Amerikába, s ott nyoma veszett. Ezt a hagyományt napjainkban Verseghy József (1927-1976), Tóth Éva (1933), Árok Ferenc (1946) és Korica Miklós (1949) foly­tatta, illetve folytatja ma is. A két hosszú életű Fenyő testvér - mind­ketten átlépték a 90. életév küszöbét - végigját­szotta a XX. század csaknem háromnegyed ré­szét. A fiatalabbik, akiről itt szó van, szülővárosá­ban és Szegeden fejezte be iskoláit, a Színművé­szeti Akadémián pedig 1912- ben diplomáit. Még az évben Szabadkán kezdte meg pályáját Szomory Dezső Györgyike, drága gyermek című darabjában. Szabadkai éveinek egyik legnagyobb sikere volt Shaw Pygmalionja, amelyben a nyel­vészprofesszort alakította. Kétévi szabadkai tar­tózkodásának utolsó szerepét Heltai Jenő: A tün­dérlaki lányok című vígjátékában játszotta, a Bá­ró alakját személyesítette meg. Életrajzírója, Ga­ray Béla írja róla (Színészarcképek, 1971), hogy „a fiatal művész meghódította a közönséget, és a jó megjelenésű, magas, szerény és jó modorú fia­tal színészt nemcsak a színpadon, hanem az élet­ben is megkedvelte a közönség, és szívesen látott vendége lett a szabadkai családoknak”. Szabadka után Székesfehérvár következett, de már az első világháború idején a pesti Víg­színházhoz került, utána - a két háború között - több együttest váltott, majd állandó szerződés nélkül dolgozott. Főleg intrikus karakterszerepe­ket alakított: Lucifer (Madách: Az ember tragé­diája); Jágó (Shakespeare: Othello); Moliére: A fösvény); Mercutio (Shakespeare: Hamlet); Shylock (Shakespeare: A velencei kalmár). A második világháború után (1945-1952) a Színészek Szabad Szakszervezetének tisztségvise­lője volt. Politikai szerepvállalása nem múlhatott el a kollégák epés megjegyzései nélkül. Egyik vit­­riolos észrevétel szerint ezen a téren is megtar­totta intrikusi szerepkörét, de a karakterjegyek nélkül. Csakhamar megszabadult ettől a nem egészen a testére szabott szereptől, és újra a vilá­­got jelentő deszkákon tűnt fel: a Madách, a Pető­­, a Jókai meg a Thália Színházban. Ebben az utóbbiban, nyugdíjazása után is, hajlott kora elle­nére, fel-felbukkant délceg alakja, korát megha­zudtoló szálfa termete. A Kőszívű ember fiai cí­mű Jókai regény kétrészes változatában együtt játszott bátyjával, Fenyő Emillel, aki a filmszere­peket tekintve sokkal sikeresebb volt nála, hiszen egy-két évtizedig, 1909-től kezdve, a némafilmek népszerű művésze volt. Fenyő Aladár azok közé a ritka színművészek közé tartozott, akit a Színművészeti Akadémia gyé­mántdiplomával tüntetett ki abból az alkalomból, hogy hatvan éve fejezte be a főiskolát. Az ötvenedik évforduló kapcsán természetesen az aranydiplomát érdemelte ki. Bátyja, Fenyő Emil szintén megkapta mindkét oklevelet. Ez bizonyára enyhítette öregko­ruk befejező szakának nyűgét, elviselhetőbbé tette, talán még be is aranyozta... FEKETE MIHÁLY (Zenta, 1886. július 19. - Jeruzsálem, 1957. május 13.)­­ Apja Fekete (1899-ig Schwartz) Sándor ismert zentai könyv­­kereskedő, nyomdatulajdonos és lapkiadó. A Zentai Közlöny című hetilapot 1884-ben alapí­totta, több mint harminc éven át rendszeresen megjelentette, eleinte szerkesztette is. Fia, Fekete Mihály nagyszülői felügyelet alatt fejezte a jóhírű mohori zsidó elemit, s a zentai főgimnáziumban érettségizett, mivelhogy a régi községi algimnázi­umban a XIX. század végéig megnyíltak a fel­sőbb osztályok is. A budapesti és a göttingeni egyetemeken ta­nult, 1909-ben bölcsészeti és középiskolai tanári oklevelet nyert. Három évig gimnáziumi oktató volt, majd 1912-ben Beke Manónak, a híres mate­matikusnak tanársegéde lett a budapesti Tudományegyetemen, ahol csakhamar magánta­nári képesítést is szerzett. Itt ismerkedett meg Fejér Lipóttal, száza­dunk egyik legnagyobb matematikusával, a világhírű magyar iskola jeles képviselőjével, akinek hatására az analízis avatott művelőjévé vált. A szűkmarkú és szűk látókörű kultúr- és tudománypolitika kö­vetkeztében egyetemi állását megszüntették, s egy polgári iskola ta­nárává nevezték ki. Csak 1919-ben lett újra gimnáziumi tanár, de a Tanácsköztársaság bukása után ettől az állástól is megfosztották, magántanári előadásait sem tarthatta meg az egyetemen, másokkal együtt kizárták az Eötvös Loránd Matematikai és Fizikai Társulat­ból. Biztosítási matematikusként helyezkedett el a Phönix Biztosító Társaságnál, amíg végül, 1925-ben, a Pesti Izraelita Hitközség Re­álgimnáziumban kapott tanári állást.­­ Tudományos munkásságának ered­ményeit ekkor már világszerte ismerték a szakkörökben. Ennek köszönhetően, meg­tisztelőinek közbenjárására is. 1928-ban meghívást kapott a jeruzsálemi Hebrew University matematikai tanszékére, s halá­láig ott működött. Egy év után kinevezték az egyetem Albert Einstein Matematikai In­tézetének igazgatójává. 1935-1936-ban a természettudományi kar dékánja, 1945 és 1948 között pedig az egyetem rektora volt. Kutatási eredményeiről csaknem nyolc­van tudományos dolgozatban számolt be. Ele­inte, magyarországi kezdő éveiben, a Matema­tikai és Fizikai Lapok meg a Matematikai és Természettudományi Értesítő közölte tanul­mányait, később pedig külföldön publikált, a párizsi, göttingeni, londoni és jeruzsálemi, leg­főképpen pedig a berlini szakfolyóiratokban. Kutatásainak főbb területe a ponthalmazok el­mélete, az algebra és komplex változós függ­vénytan határterülete, a divergens sorok szummációja, az interpolációelmélet. „Legfontosabb eredménye - írja élet­rajzírója, Alpár László (Magyarok a termé­szettudomány és a technika történetében. Életrajzi lexikon A-tól Z-ig, 1992.) - a transzfinit átmérő fogalmának megalkotása, amely az komplex sík korlátos, zárt, végte­len sok pontot tartalmazó E halmazán értel­mezett d/E/ halmazfüggvény. Bebizonyítot­ta, hogy E transzfinit átmérője és Csebisev állandója egyenlők egymással, ami bizonyos polinomok vizsgálatában érdekes fejlemé­nyekhez vezetett A transzfinit átmérő tulaj­donságait ő maga és más szerzők is felhasználták ponthalmazelmé­leti és approximációelméleti kérdések tanulmányozására.” DUGOVICS TITUSZ (? - Nándorfehérvár, 1456. július 21.)­­ A nándorfehérvári csata hőséről csak annyit tudunk, hogy Hu­nyadi János katonája volt, már 1444-ben részt vett az emlékezetes várnai csatában, amelyet I. Ulászló király m­eggondolatlan cseleke­dete döntött el. Hunyadi János kifejezett kérése ellenére a csata he­vében a janicsárokra rontott, majd rövid küzdelem után elesett, s ezzel megpecsételte az ütközet kimenetelét Vitéz János megfogal­mazása szerint a várnai csatában nem annyira „erőink, mint inkább szerencsecsillagunk hanyatlását kellett elszenvednünk”. Hunyadi ekkor Havasalföldre menekült, vele volt állítólag hűséges vitéze is. A hadvezér és a mintegy harmincéves, tapasztalt hadfi 1456- ban újra együtt van Nándorfehérvár falainál. Július 21-én, napnyugtakor, a török szultán elrendelte az általános táma­dást a vár ellen. Háromszor indított rohamot, s mind a há­romszor meg kellett hátrálnia. A küzdelem reggelig tartott, a török hullák sokasága és az elszórt fegyverek tanúskodtak az éjszakai harcok hevességéről. A küzdelemnek sok kritikus per­ce volt: egy adott pillanatban úgy tűnt, hogy a török végképp felül fog kerekedni. A falakon ugyanis már öt lófarkos zászló lengett, módfelett lelkesítve a rohamozó igazhitűeket. Na­ erőfeszítések árán négyet letaszítottak a mélybe, de az ötö­s a melléje siető társai segítségével, derekasan tartotta magát. Dugovics Titusz kelt vele birokra, de „mivel sehogy sem tudta megakadályozni, hogy a toronyra kitűzze a jelvényt, átnyalá­­bolta a törököt, és a magasból a mélybe ugorva, magával rán­totta”. A hőstett leírását Antonio Bonfini olasz humanista sza­vai szerint közöljük, aki Mátyás király megbízásából foglalta írásba a magyar történelmet. Ő azonban a név feltüntetése nélkül jegyezte fel a történteket, akárcsak egy másik hasonló esetben is, amely hét évvel később a jajcai várfalakon ismétlő­dött meg. A jajcai hős kilétét azóta sem sikerült felfedni, a belgrádi „hősi lelkűség" homályba veszett alakját viszont csak a múlt század első felében fedte fel Döbrentei Gábor egyik cik­kében (Tudományos Gyűjtemény, 1824. VIII. füzet), amely­ben eredeti okmányok alapján (Mátyás király adománylevele Dugovics Titusz fiának, Bertalannak; Bercsényi Miklós 1705 júliusában keltezett pecsétes levele egyik leszármazottnak, „Dugovicz György uramnak”) lebbentette fel a fátylat az önfel­áldozó hős való személyéről. Ettől kezdve vált fogalommá Du­govics Titusz neve, ”... ki a belgrádi toronyból 1456-ban a tö­rökkel leugrott, hogy inkább ő is azzal együtt haljon meg, mintsem a török győzelmi jel kitűzve lobogjon, s a vívó ma­gyar sereget a vár megadására bágyaszthassa”. Döbrentei Gábor munkájával az ismeretlenség hom­ályából emelte ki Dugovics Titusz nevét, az ismeretlen hősből így lett is­mert hérosz. Valójában csak a neve vált ismertté, ennél sokkal töb­bet ma sem tudunk róla. A múlt századi források szerint őt „a ma­gyarral oly régen összecsatolt derék horvát nemzetből származtat­ják”, egy másik kútfő szerint „vasmegyei magyar bajnok” volt, egy harmadik viszont úgy tudja, hogy a „vendus tótok” leszármazottja, azaz a Vendvidékről való, amely a szlovén nyelvterületnek a Ma­gyarországra nyúló része. A már említett adománylevél szerint Dugovics Titusz fia, Bertalan 1459-ben apja hőstettéért Tej nevű birtokot (ma Tejfalu, azaz Miicéno, Szlovákia, Pozsony mellett) kapta adományként Má­tyás királytól. Igazi nemzeti hőssé Wágner Sándor első sikeres tör­ténelmi tárgyú festménye avatta (Dugovics Titusz önfeláldozása, 1859), amellyel Than Mór mellett a romantikus magyar festészet kezdeményezője lett. Manapság kissé patetikusan hat Dugovics Titusz Petőfi arcvo­násaira emlékeztető, színpadiasan beállított figurája, ahogy széttárt karokkal vesz búcsút az élettől, és a mélybe rántja a törököt. A többi, túlontúl magyarázgató taglejtéssel megfestett alak sem hat már olyan frissen, mint a maga korában, amikor, nem sokkal a szabadságharc bukása után, a nemzeti önbecsülés, a hazaszeretet és az áldozatkész­ség jelképe lett. A képet azóta számtalanszor reprodukálták képző­művészeti és történelmi munkákban, olvasókönyvekben, úgyhogy a nemzet ennek alapján tartotta meg emlékezetében Dugovics Tituszt. KALAPIS Zoltán K­épzőművészeti figyelő Mozeás térben és síkban Nemes Fekete Edit­ és Torok Sándor közös tárlata a Bucka-Gányó Galériában Ötéves a Bucka-Gányó Nemzetközi Művésztelep. Fejedelmi szüle­tésnapi ajándékot adott ez alkalomból önmagának és egyben Szabadkának is: elegáns galériát nyitott június 21-én a Boris Kidrič utca 6. alatt. A mű­­vésztelep galériáj­­­a galéria kiállító művészeket kíván. Nem feltétlenül szükséges, de stílusos, hogy egy művészközösség jubileumához egyéni ju­bileumok illenek. A frissen megszületett galéria kiállítói e „feltétel”-t telje­sítik is. Nemes Fekete Edit keramikusművésznek ugyanis ez az ötvenedik egyéni kiállítása (az elsőre 1968-ban került sor Topolyán), Torok Sándor festőművész pedig az idén május 13-án töltötte be hatvanadik életévét. Nemes Fekete Edit kerámiáit kezdetben a játékosság és a népművészeti formakincs újraélése jellemezte. Később, ahogyan tágult és változott kö­rülötte a világ, jött a komolyodás, sőt az elkomoru­­lás, az életigenlő optimizmus rezignáltan derűs el­lenpontjaival. Látta a kétségtelen bomlást („Távo­zók”, „Menekülők”), ámde képes volt megmutatni létünk fogódzóit is a szűkebb emberi kapcsolatok­ban („Barátnők”, „Boldog család”, „Anya”, „Kút­­nál”). Időközben megnövekedtek a méretek, több­eleművé váltak a kompozíciók, és sokatmondóan egybefonódott az emberi és Földanyaság kézzelfog­ható valósága, illetve mítosza. 1976 után eltűnőben a máz (amely mostanság újból és másként megint­­csak felbukkan). 1982 után nincs korongozás, csak a kézzel formált anyag. Jelenlegi kiállításának „vé­­dőszent”-je Szenteleky Kornél író, a két világhábo­rú közötti vajdasági magyar irodalmi élet szervező­egyénisége. Sztari Szivacból hirdette a kapcsolódást és kötődést Vajdaság világához és témáihoz, han­gulataihoz és motívumaihoz. Nemes Fekete Edit kerámiaművészete ennek az irodalmi programnak a folytatása, a képzőművészet nyelvére lefordítva. Az emberileg és erkölcsileg tökéletesen tiszta mű­vészi programnak esztétikailag ugyanilyen tiszta formavilág felel meg. Ez a megfelelés azonban két­­szólamú. Az 1994-ben formázott felirálakon - min­tegy előtanulmányokként és felvezetésként - még inkább hűségesen illusztrál, mintsem öntörvényű módon és szuverén szemmel- kézzel formáz. Anyagképzése itt még - egyébként tudatosan vál­lalva - konkrétabb és részletezőbb. Az 1995-ben megkomponált keramoplasztikák azonban már látványos bizonyítékai az elrugaszkodásnak. A „Tájunk rögei” - sorozat darabjai mögött is ott érezzük a korhadt fákat és romos házakat, ámde a lényeg itt már az alkonyat és az őszi enyészet, az elmúlás maga és az átlé­­nyegülés. „Emlényei” (e szót Szenteleky alkotta az emlékből és az élmény­ből) egyszerűek és dísztelenek, meztelenek és tőmondatosak. Torok Sándor kiállítása viszont retrospektív. Bizonyos mértékig esetleges, de mégis feltétlenül hiteles válogatás életművének rétegeiből. (A válogatás hitelességét tudniillik mindig az egyes munkák biztosítják; a töb­bi már csak kellő mennyiség és tárlatrendezés dolga.) Filozofikus mélysé­gű, de a színek és formák szépségét sohasem felejtő művészete a „Mi az ember?” kérdésére egy másik kérdéssel felel: Mit tesz az ember egyfelől a készen kapott, másfelől a mesterséges természetben? Kétarcú és titokteljes mindkettő, amelyet hol tele­, hol meg mikroszkopikus látásmóddal lehet csak megközelíteni­­ vagy inkább elképzelni és szimbólumértékű színvi­szonylatokba sűríteni. Torök Sándor művészi fejlődésében - mai szemmel nézve - talán három évszámnak van fordulópont-jelentősége. Először 1964-nek, amikor elfordult az antropomorfikus szemlélettől; másodszor 1971-nek, amikor Hajdúböszörménybe ment, s az évek során úgy transz­ponálta művészetté a Hortobágyot, amiként Egry József a Balatont; s har­madszor 1994-nek, amikor elkezdődött a máig tartó Moduláció-sorozat. Absztrakt jelrendszerébe érzelmek és indulatok vannak sűrítve, és rejtje­lezve benne. Művészete hozadékának kulcsszavai a fény és a zeneiség, a ritmus és a rendszer, s főképp a mozgás és a dinamizmus. Látványbarát absztrakció technomorfikus jelleggel. Egy föltétlenül szimpatikus és színes, szuverén és szabad művészi világ. Mozgás­térben és síkban - ez Nemes Fekete Edit és Torok Sándor művészete egy galéria és több művésztelep sorsközösségében. ÉLES Csaba *A Kilátó mai számát NEMES FEKETE EDITnek e kiállításon be­mutatott kerámoplasztikáival (Hever Miklós és Markulik Balázs felvéte­lei) illusztráltuk. Nemes Fekete Edit: Tájunk rögei VI. Nemes Fekete Edit: Őszi emlény Magyar Szó 1996. július 6., szombat Szófigyelő Hiába keresi szótárban az ember a fenti határozószót, nem leli. Pe­dig előfordul a nyelvhasználatban. Én egy ismeretterjesztő cikkben talál­koztam vele: ,A fokhagyma a népi gyógyászatban már időtlen idők óta nagy szerepet játszik. Okkal-joggal, mert 17 aktív anyagot tartalmaz, ame­lyek értágító hatást fejtve ki vérkeringési és vérnyomási rendellenességek­nél gyógyhatásúak”. Az okkal-joggal jelentése tehát „indokoltan, nem vé­letlenül”. Lehetséges, hogy csupán egyszeri hapax legomenonról van szó, hiszen maga a joggal is kifejez hasonló értelmet (úgy, hogy alapos ok van rá), nem látszik szükségesnek bonyolultabb forma használata. Stiláris szempontból viszont meglehet az okkal-joggal alkalmazásának az indokolt­sága, ugyanis vele nyomatékosabban, hitelt érdemlőbb módon kifejezhető az említett jelentés. Az okkal-joggal létrehozásában nyilván fontos szerepe volt az okkal­­móddal határozószónak. Ez régi eleme a magyar szókészletnek, már Káro­­li Gáspár XVI. századi (református) bibliafordításában is felbukkan: „Nagy okkal és móddal szóljon az ember az bolonddal”. Jelentése itt: „körültekintéssel, óvatosan”. Manapság jobbára a nép­nyelv él ezzel a határozószóval, „mértékletesen, megfontoltan” értelem­ben. Olykor a miért kérdőszót helyettesítik vele: „Szívesen teccett adni, de mi okkal-móddal?” (Szihalom, Borsod megye) Számos olyan összetett határozószónk van, amely -val, -vel rágós fő­nevekből jött létre. Ezeknek általában meghatározott stiláris többletük van. Például a Nagy üggyel-bajjal sikerült eljutnia mondat jóval kifeje­zőbb, mint a Nagyon nehezen sikerült eljutnia. A sebbel-lobbal hangula­tosabb megfogalmazást tesz lehetővé, mint az, hogy izgatott sietséggel, a hellyel-közzel többet mond számunkra, mint az időnként; a színes-lélek­­kel határozószónak nagyobb a stílusértéke, mint annak, hogy örömmel, készségesen, vagy örömest. MOLNÁR CSIKÓS László

Next