Magyar Szó, 1996. július (53. évfolyam, 154-179. szám)
1996-07-06 / 158. szám
12 KILATO í S Életrajzi kalauz FENYŐ ALADÁR (Magyarkanizsa, 1891. július 11. - Budapest, 1981. augusztus 3.) - Kanizsáról sok színész indult el, valóságos tenyészőtelepe az ismert aktoroknak. A sort Sziklay József (1889-1940) és Fenyő Emil (1889-1980) nyitotta meg, akik 1909-ben diplomáltak az Akadémián, és szép pályát futottak be. Őutána következett a szintén sikeres ifjabbik Fenyő, majd Kaffka Gyula jellemszínész, aki kivándorolt Amerikába, s ott nyoma veszett. Ezt a hagyományt napjainkban Verseghy József (1927-1976), Tóth Éva (1933), Árok Ferenc (1946) és Korica Miklós (1949) folytatta, illetve folytatja ma is. A két hosszú életű Fenyő testvér - mindketten átlépték a 90. életév küszöbét - végigjátszotta a XX. század csaknem háromnegyed részét. A fiatalabbik, akiről itt szó van, szülővárosában és Szegeden fejezte be iskoláit, a Színművészeti Akadémián pedig 1912- ben diplomáit. Még az évben Szabadkán kezdte meg pályáját Szomory Dezső Györgyike, drága gyermek című darabjában. Szabadkai éveinek egyik legnagyobb sikere volt Shaw Pygmalionja, amelyben a nyelvészprofesszort alakította. Kétévi szabadkai tartózkodásának utolsó szerepét Heltai Jenő: A tündérlaki lányok című vígjátékában játszotta, a Báró alakját személyesítette meg. Életrajzírója, Garay Béla írja róla (Színészarcképek, 1971), hogy „a fiatal művész meghódította a közönséget, és a jó megjelenésű, magas, szerény és jó modorú fiatal színészt nemcsak a színpadon, hanem az életben is megkedvelte a közönség, és szívesen látott vendége lett a szabadkai családoknak”. Szabadka után Székesfehérvár következett, de már az első világháború idején a pesti Vígszínházhoz került, utána - a két háború között - több együttest váltott, majd állandó szerződés nélkül dolgozott. Főleg intrikus karakterszerepeket alakított: Lucifer (Madách: Az ember tragédiája); Jágó (Shakespeare: Othello); Moliére: A fösvény); Mercutio (Shakespeare: Hamlet); Shylock (Shakespeare: A velencei kalmár). A második világháború után (1945-1952) a Színészek Szabad Szakszervezetének tisztségviselője volt. Politikai szerepvállalása nem múlhatott el a kollégák epés megjegyzései nélkül. Egyik vitriolos észrevétel szerint ezen a téren is megtartotta intrikusi szerepkörét, de a karakterjegyek nélkül. Csakhamar megszabadult ettől a nem egészen a testére szabott szereptől, és újra a világot jelentő deszkákon tűnt fel: a Madách, a Pető, a Jókai meg a Thália Színházban. Ebben az utóbbiban, nyugdíjazása után is, hajlott kora ellenére, fel-felbukkant délceg alakja, korát meghazudtoló szálfa termete. A Kőszívű ember fiai című Jókai regény kétrészes változatában együtt játszott bátyjával, Fenyő Emillel, aki a filmszerepeket tekintve sokkal sikeresebb volt nála, hiszen egy-két évtizedig, 1909-től kezdve, a némafilmek népszerű művésze volt. Fenyő Aladár azok közé a ritka színművészek közé tartozott, akit a Színművészeti Akadémia gyémántdiplomával tüntetett ki abból az alkalomból, hogy hatvan éve fejezte be a főiskolát. Az ötvenedik évforduló kapcsán természetesen az aranydiplomát érdemelte ki. Bátyja, Fenyő Emil szintén megkapta mindkét oklevelet. Ez bizonyára enyhítette öregkoruk befejező szakának nyűgét, elviselhetőbbé tette, talán még be is aranyozta... FEKETE MIHÁLY (Zenta, 1886. július 19. - Jeruzsálem, 1957. május 13.) Apja Fekete (1899-ig Schwartz) Sándor ismert zentai könyvkereskedő, nyomdatulajdonos és lapkiadó. A Zentai Közlöny című hetilapot 1884-ben alapította, több mint harminc éven át rendszeresen megjelentette, eleinte szerkesztette is. Fia, Fekete Mihály nagyszülői felügyelet alatt fejezte a jóhírű mohori zsidó elemit, s a zentai főgimnáziumban érettségizett, mivelhogy a régi községi algimnáziumban a XIX. század végéig megnyíltak a felsőbb osztályok is. A budapesti és a göttingeni egyetemeken tanult, 1909-ben bölcsészeti és középiskolai tanári oklevelet nyert. Három évig gimnáziumi oktató volt, majd 1912-ben Beke Manónak, a híres matematikusnak tanársegéde lett a budapesti Tudományegyetemen, ahol csakhamar magántanári képesítést is szerzett. Itt ismerkedett meg Fejér Lipóttal, századunk egyik legnagyobb matematikusával, a világhírű magyar iskola jeles képviselőjével, akinek hatására az analízis avatott művelőjévé vált. A szűkmarkú és szűk látókörű kultúr- és tudománypolitika következtében egyetemi állását megszüntették, s egy polgári iskola tanárává nevezték ki. Csak 1919-ben lett újra gimnáziumi tanár, de a Tanácsköztársaság bukása után ettől az állástól is megfosztották, magántanári előadásait sem tarthatta meg az egyetemen, másokkal együtt kizárták az Eötvös Loránd Matematikai és Fizikai Társulatból. Biztosítási matematikusként helyezkedett el a Phönix Biztosító Társaságnál, amíg végül, 1925-ben, a Pesti Izraelita Hitközség Reálgimnáziumban kapott tanári állást. Tudományos munkásságának eredményeit ekkor már világszerte ismerték a szakkörökben. Ennek köszönhetően, megtisztelőinek közbenjárására is. 1928-ban meghívást kapott a jeruzsálemi Hebrew University matematikai tanszékére, s haláláig ott működött. Egy év után kinevezték az egyetem Albert Einstein Matematikai Intézetének igazgatójává. 1935-1936-ban a természettudományi kar dékánja, 1945 és 1948 között pedig az egyetem rektora volt. Kutatási eredményeiről csaknem nyolcvan tudományos dolgozatban számolt be. Eleinte, magyarországi kezdő éveiben, a Matematikai és Fizikai Lapok meg a Matematikai és Természettudományi Értesítő közölte tanulmányait, később pedig külföldön publikált, a párizsi, göttingeni, londoni és jeruzsálemi, legfőképpen pedig a berlini szakfolyóiratokban. Kutatásainak főbb területe a ponthalmazok elmélete, az algebra és komplex változós függvénytan határterülete, a divergens sorok szummációja, az interpolációelmélet. „Legfontosabb eredménye - írja életrajzírója, Alpár László (Magyarok a természettudomány és a technika történetében. Életrajzi lexikon A-tól Z-ig, 1992.) - a transzfinit átmérő fogalmának megalkotása, amely az komplex sík korlátos, zárt, végtelen sok pontot tartalmazó E halmazán értelmezett d/E/ halmazfüggvény. Bebizonyította, hogy E transzfinit átmérője és Csebisev állandója egyenlők egymással, ami bizonyos polinomok vizsgálatában érdekes fejleményekhez vezetett A transzfinit átmérő tulajdonságait ő maga és más szerzők is felhasználták ponthalmazelméleti és approximációelméleti kérdések tanulmányozására.” DUGOVICS TITUSZ (? - Nándorfehérvár, 1456. július 21.) A nándorfehérvári csata hőséről csak annyit tudunk, hogy Hunyadi János katonája volt, már 1444-ben részt vett az emlékezetes várnai csatában, amelyet I. Ulászló király meggondolatlan cselekedete döntött el. Hunyadi János kifejezett kérése ellenére a csata hevében a janicsárokra rontott, majd rövid küzdelem után elesett, s ezzel megpecsételte az ütközet kimenetelét Vitéz János megfogalmazása szerint a várnai csatában nem annyira „erőink, mint inkább szerencsecsillagunk hanyatlását kellett elszenvednünk”. Hunyadi ekkor Havasalföldre menekült, vele volt állítólag hűséges vitéze is. A hadvezér és a mintegy harmincéves, tapasztalt hadfi 1456- ban újra együtt van Nándorfehérvár falainál. Július 21-én, napnyugtakor, a török szultán elrendelte az általános támadást a vár ellen. Háromszor indított rohamot, s mind a háromszor meg kellett hátrálnia. A küzdelem reggelig tartott, a török hullák sokasága és az elszórt fegyverek tanúskodtak az éjszakai harcok hevességéről. A küzdelemnek sok kritikus perce volt: egy adott pillanatban úgy tűnt, hogy a török végképp felül fog kerekedni. A falakon ugyanis már öt lófarkos zászló lengett, módfelett lelkesítve a rohamozó igazhitűeket. Na erőfeszítések árán négyet letaszítottak a mélybe, de az ötös a melléje siető társai segítségével, derekasan tartotta magát. Dugovics Titusz kelt vele birokra, de „mivel sehogy sem tudta megakadályozni, hogy a toronyra kitűzze a jelvényt, átnyalábolta a törököt, és a magasból a mélybe ugorva, magával rántotta”. A hőstett leírását Antonio Bonfini olasz humanista szavai szerint közöljük, aki Mátyás király megbízásából foglalta írásba a magyar történelmet. Ő azonban a név feltüntetése nélkül jegyezte fel a történteket, akárcsak egy másik hasonló esetben is, amely hét évvel később a jajcai várfalakon ismétlődött meg. A jajcai hős kilétét azóta sem sikerült felfedni, a belgrádi „hősi lelkűség" homályba veszett alakját viszont csak a múlt század első felében fedte fel Döbrentei Gábor egyik cikkében (Tudományos Gyűjtemény, 1824. VIII. füzet), amelyben eredeti okmányok alapján (Mátyás király adománylevele Dugovics Titusz fiának, Bertalannak; Bercsényi Miklós 1705 júliusában keltezett pecsétes levele egyik leszármazottnak, „Dugovicz György uramnak”) lebbentette fel a fátylat az önfeláldozó hős való személyéről. Ettől kezdve vált fogalommá Dugovics Titusz neve, ”... ki a belgrádi toronyból 1456-ban a törökkel leugrott, hogy inkább ő is azzal együtt haljon meg, mintsem a török győzelmi jel kitűzve lobogjon, s a vívó magyar sereget a vár megadására bágyaszthassa”. Döbrentei Gábor munkájával az ismeretlenség homályából emelte ki Dugovics Titusz nevét, az ismeretlen hősből így lett ismert hérosz. Valójában csak a neve vált ismertté, ennél sokkal többet ma sem tudunk róla. A múlt századi források szerint őt „a magyarral oly régen összecsatolt derék horvát nemzetből származtatják”, egy másik kútfő szerint „vasmegyei magyar bajnok” volt, egy harmadik viszont úgy tudja, hogy a „vendus tótok” leszármazottja, azaz a Vendvidékről való, amely a szlovén nyelvterületnek a Magyarországra nyúló része. A már említett adománylevél szerint Dugovics Titusz fia, Bertalan 1459-ben apja hőstettéért Tej nevű birtokot (ma Tejfalu, azaz Miicéno, Szlovákia, Pozsony mellett) kapta adományként Mátyás királytól. Igazi nemzeti hőssé Wágner Sándor első sikeres történelmi tárgyú festménye avatta (Dugovics Titusz önfeláldozása, 1859), amellyel Than Mór mellett a romantikus magyar festészet kezdeményezője lett. Manapság kissé patetikusan hat Dugovics Titusz Petőfi arcvonásaira emlékeztető, színpadiasan beállított figurája, ahogy széttárt karokkal vesz búcsút az élettől, és a mélybe rántja a törököt. A többi, túlontúl magyarázgató taglejtéssel megfestett alak sem hat már olyan frissen, mint a maga korában, amikor, nem sokkal a szabadságharc bukása után, a nemzeti önbecsülés, a hazaszeretet és az áldozatkészség jelképe lett. A képet azóta számtalanszor reprodukálták képzőművészeti és történelmi munkákban, olvasókönyvekben, úgyhogy a nemzet ennek alapján tartotta meg emlékezetében Dugovics Tituszt. KALAPIS Zoltán Képzőművészeti figyelő Mozeás térben és síkban Nemes Fekete Edit és Torok Sándor közös tárlata a Bucka-Gányó Galériában Ötéves a Bucka-Gányó Nemzetközi Művésztelep. Fejedelmi születésnapi ajándékot adott ez alkalomból önmagának és egyben Szabadkának is: elegáns galériát nyitott június 21-én a Boris Kidrič utca 6. alatt. A művésztelep galériája galéria kiállító művészeket kíván. Nem feltétlenül szükséges, de stílusos, hogy egy művészközösség jubileumához egyéni jubileumok illenek. A frissen megszületett galéria kiállítói e „feltétel”-t teljesítik is. Nemes Fekete Edit keramikusművésznek ugyanis ez az ötvenedik egyéni kiállítása (az elsőre 1968-ban került sor Topolyán), Torok Sándor festőművész pedig az idén május 13-án töltötte be hatvanadik életévét. Nemes Fekete Edit kerámiáit kezdetben a játékosság és a népművészeti formakincs újraélése jellemezte. Később, ahogyan tágult és változott körülötte a világ, jött a komolyodás, sőt az elkomorulás, az életigenlő optimizmus rezignáltan derűs ellenpontjaival. Látta a kétségtelen bomlást („Távozók”, „Menekülők”), ámde képes volt megmutatni létünk fogódzóit is a szűkebb emberi kapcsolatokban („Barátnők”, „Boldog család”, „Anya”, „Kútnál”). Időközben megnövekedtek a méretek, többeleművé váltak a kompozíciók, és sokatmondóan egybefonódott az emberi és Földanyaság kézzelfogható valósága, illetve mítosza. 1976 után eltűnőben a máz (amely mostanság újból és másként megintcsak felbukkan). 1982 után nincs korongozás, csak a kézzel formált anyag. Jelenlegi kiállításának „védőszent”-je Szenteleky Kornél író, a két világháború közötti vajdasági magyar irodalmi élet szervezőegyénisége. Sztari Szivacból hirdette a kapcsolódást és kötődést Vajdaság világához és témáihoz, hangulataihoz és motívumaihoz. Nemes Fekete Edit kerámiaművészete ennek az irodalmi programnak a folytatása, a képzőművészet nyelvére lefordítva. Az emberileg és erkölcsileg tökéletesen tiszta művészi programnak esztétikailag ugyanilyen tiszta formavilág felel meg. Ez a megfelelés azonban kétszólamú. Az 1994-ben formázott felirálakon - mintegy előtanulmányokként és felvezetésként - még inkább hűségesen illusztrál, mintsem öntörvényű módon és szuverén szemmel- kézzel formáz. Anyagképzése itt még - egyébként tudatosan vállalva - konkrétabb és részletezőbb. Az 1995-ben megkomponált keramoplasztikák azonban már látványos bizonyítékai az elrugaszkodásnak. A „Tájunk rögei” - sorozat darabjai mögött is ott érezzük a korhadt fákat és romos házakat, ámde a lényeg itt már az alkonyat és az őszi enyészet, az elmúlás maga és az átlényegülés. „Emlényei” (e szót Szenteleky alkotta az emlékből és az élményből) egyszerűek és dísztelenek, meztelenek és tőmondatosak. Torok Sándor kiállítása viszont retrospektív. Bizonyos mértékig esetleges, de mégis feltétlenül hiteles válogatás életművének rétegeiből. (A válogatás hitelességét tudniillik mindig az egyes munkák biztosítják; a többi már csak kellő mennyiség és tárlatrendezés dolga.) Filozofikus mélységű, de a színek és formák szépségét sohasem felejtő művészete a „Mi az ember?” kérdésére egy másik kérdéssel felel: Mit tesz az ember egyfelől a készen kapott, másfelől a mesterséges természetben? Kétarcú és titokteljes mindkettő, amelyet hol tele, hol meg mikroszkopikus látásmóddal lehet csak megközelíteni vagy inkább elképzelni és szimbólumértékű színviszonylatokba sűríteni. Torök Sándor művészi fejlődésében - mai szemmel nézve - talán három évszámnak van fordulópont-jelentősége. Először 1964-nek, amikor elfordult az antropomorfikus szemlélettől; másodszor 1971-nek, amikor Hajdúböszörménybe ment, s az évek során úgy transzponálta művészetté a Hortobágyot, amiként Egry József a Balatont; s harmadszor 1994-nek, amikor elkezdődött a máig tartó Moduláció-sorozat. Absztrakt jelrendszerébe érzelmek és indulatok vannak sűrítve, és rejtjelezve benne. Művészete hozadékának kulcsszavai a fény és a zeneiség, a ritmus és a rendszer, s főképp a mozgás és a dinamizmus. Látványbarát absztrakció technomorfikus jelleggel. Egy föltétlenül szimpatikus és színes, szuverén és szabad művészi világ. Mozgástérben és síkban - ez Nemes Fekete Edit és Torok Sándor művészete egy galéria és több művésztelep sorsközösségében. ÉLES Csaba *A Kilátó mai számát NEMES FEKETE EDITnek e kiállításon bemutatott kerámoplasztikáival (Hever Miklós és Markulik Balázs felvételei) illusztráltuk. Nemes Fekete Edit: Tájunk rögei VI. Nemes Fekete Edit: Őszi emlény Magyar Szó 1996. július 6., szombat Szófigyelő Hiába keresi szótárban az ember a fenti határozószót, nem leli. Pedig előfordul a nyelvhasználatban. Én egy ismeretterjesztő cikkben találkoztam vele: ,A fokhagyma a népi gyógyászatban már időtlen idők óta nagy szerepet játszik. Okkal-joggal, mert 17 aktív anyagot tartalmaz, amelyek értágító hatást fejtve ki vérkeringési és vérnyomási rendellenességeknél gyógyhatásúak”. Az okkal-joggal jelentése tehát „indokoltan, nem véletlenül”. Lehetséges, hogy csupán egyszeri hapax legomenonról van szó, hiszen maga a joggal is kifejez hasonló értelmet (úgy, hogy alapos ok van rá), nem látszik szükségesnek bonyolultabb forma használata. Stiláris szempontból viszont meglehet az okkal-joggal alkalmazásának az indokoltsága, ugyanis vele nyomatékosabban, hitelt érdemlőbb módon kifejezhető az említett jelentés. Az okkal-joggal létrehozásában nyilván fontos szerepe volt az okkalmóddal határozószónak. Ez régi eleme a magyar szókészletnek, már Károli Gáspár XVI. századi (református) bibliafordításában is felbukkan: „Nagy okkal és móddal szóljon az ember az bolonddal”. Jelentése itt: „körültekintéssel, óvatosan”. Manapság jobbára a népnyelv él ezzel a határozószóval, „mértékletesen, megfontoltan” értelemben. Olykor a miért kérdőszót helyettesítik vele: „Szívesen teccett adni, de mi okkal-móddal?” (Szihalom, Borsod megye) Számos olyan összetett határozószónk van, amely -val, -vel rágós főnevekből jött létre. Ezeknek általában meghatározott stiláris többletük van. Például a Nagy üggyel-bajjal sikerült eljutnia mondat jóval kifejezőbb, mint a Nagyon nehezen sikerült eljutnia. A sebbel-lobbal hangulatosabb megfogalmazást tesz lehetővé, mint az, hogy izgatott sietséggel, a hellyel-közzel többet mond számunkra, mint az időnként; a színes-lélekkel határozószónak nagyobb a stílusértéke, mint annak, hogy örömmel, készségesen, vagy örömest. MOLNÁR CSIKÓS László