Magyar Szó, 1997. március (54. évfolyam, 50-75. szám)

1997-03-01 / 50. szám

12 KILATO Életrajzi kalauz SZATHMÁRY SÁMUEL (Miskolc, 1797. március 5. - Nagybecskerek, 1857. január 7.)­­ Közvetlenül a tö­rökök kiűzése után, az 1718-ban megalakult Temesi Bánságban nagyszabású, Európára szóló vízimunkálatok kezdődtek, azzal a céllal, hogy a termékeny, de elvadult, olykor összefüggő mocsarat alkotó bánsági síkot lecsapol­ják, újra termővé tegyék, s a közlekedést előremozdító víziutakkal lássák el. Ebben a két évszázadnyi, a XVIII. század elejétől a XX. század kezdetéig tartó időszakban sok kitűnő vízimérnök dolgozott ezen a tájon, közéjük tartozott Szathmáry Sámuel is, aki a XIX. század első fe­lében munkálkodott a régi Torontálban. Szathmáry Sámuelről nagyon keveset tudunk, még a szaklexikonok sem jegyzik a nevét, csak a helyi kiadvá­nyokban, a korabeli újságokban, a megyei levéltár iratai között bukkan fel olykor a neve. A 200 évvel ezelőtt szü­letett indzsellérünk a híres Mérnöki Intézetben, az Insti­­tutum Geometriáimban kapta mérnöki oklevelét 1819. április 4-én, 22 éves korában. A húszas évek elején már Torontál megye mérnöke. Ettől kezdve élete végéig a bá­náti táj vasszorgalmú kialakítója volt. A bánsági vízimunkák dandárja a XVIII. század­ban a Bega és a Temes szabályozására összpontosult, a XIX. században azonban, az „ébredő korszak” hajnalán, egy másik nagy feladatra irányult, az eddig csaknem érintetlen Tisza szabályozása felé. Ennek a nagy vállalko­zásnak volt az előfutára Szathmári Sámuel. Szatmár és Szabolcs megye után Torontálban volt a Tisza legna­gyobb árterülete: több mint 140 000 hektár! 1812-ben szokatlanul nagy árvíz pusztított a vármegyében, ezért Hertelendy István alispán a tiszai „töltések építését hozta NAGY ISTVÁN a modern magyar festészet realista és konstruktív szárnyának egyik legegyénibb képviselője. A buda­pesti Mintarajziskolában, majd a müncheni akadémián és a pári­zsi Julian Akadémián folytatta tanulmányait. Az akadémiákon azonban csak a mesterséget tanulta meg. Kezdettől fogva a maga útját járta. Motívumai: az erdélyi havasok komor világa, az alföl­di falvak széle, tanyák, legelésző állatok és életbarázdálta arcú parasztok. Komor és szűkszavú mondanivalójának a krétaszerű­­en kezelt pasztell technikája felelt meg legjobban. Képein min­dig hangsúlyozta a szerkezeti elemeket, tájait a fekete kontúrok vasabroncsa béklyózza. Komponálási módja tőmondatszerű, fest­ményei tiszta képletek­­ben. 1849-ben Perczel Mór seregével Újvidéknél és Ka­­menicánál táboroztak, a kátyi vereség után pedig Piro­son húzódtak meg. „Zentánál a szegedi lőszerraktár fel­­robbantását veled láttam” - emlékezteti Fialla barátját. A bukás után előbb Pesten, majd Bécsben tanult, 1856-ban avatták orvosdoktorrá, de mivel nem tudott elhelyezkedni, Romániába ment. 1859-ben az egyik bu­karesti kórház főorvosa, az egyetemen pedig az anató­miai és a szövettani tanszék vezetője. 1860-ban szemé­szeti klinikát alapít, a szemsebészet terén kiváló ered­ménnyel működik. E­z idő tájt összeütközésbe került az egyetem vezetőivel, mire áthelyezték Craiovába, de 1867-től már újra az egyik fővárosi kórház, főorvosa, a királyi családi ház orvosa. 1889-ben rábízták valameny­­nyi bukaresti kórház felügyeletét, s az ő nevéhez fűző­dik a korszerű fővárosi mentőszolgálat megszervezése is. Egyik alapítója a Rominia medicale című szakfolyó­iratnak, s általában sok téren hozzájárult a román or­vostudomány megalapozásához. Az 1877-1878. évi orosz-török-román háborúban egy tábori Vöröskereszt-kórház igazgató-főorvosa. Él­ményeit megírta és közzé is tette (Az orosz-török-oláh háborúból, Kolozsvár, 1893). Később is jelentős szerepe volt a ro­mán Vöröskereszt-szervezetben, alelnökeként ő képviselte Románi­át a nemzetközi találkozókon. Az első Frőbel típusú óvoda megnyi­tását is ő kezdeményezte Bukarestben. Szoros kapcsolatot tartott fenn a bukaresti magyar kolóniával, a szegényebbeket ingyen gyó­gyította, s még gyógyszerrel is ellátta őket. Számos orvostudományi cikket jelentetett meg a Bukaresti Magyar Képes Naptárban. Hetven felé haladva tollat ragadott, s megírta élményeit, éle­tének sokoldalú tapasztalatait (Letűnt napjaimból, Bukarest, 1903). Háborús memoárjaiból 1977-ben egy válogatást adtak ki Bukarestben (Háborús emlékeim 1877-78-ból cím­mel. Glück Jenő művelődéstörténész végezte a váloga­tást, ő írta az előszót és eligazító jegy­zeteket is. A kötet megjelenése jó alkalomnak bizonyult egy romániai magyar orvos emlékének felidézésére. GOIGNER JÓZSEF (Kitzbühel, Ausztria, 1837. március 14. - Nagybecskerek, 1887. március 8.)­­ Egy tiroli kapitánysági székhelyen született 160 évvel ezelőtt. Szülei korán, nagy nyomorban haltak meg, úgyhogy ő 15 éves korától egyedül boldogult az élet­ben. Tehetsége már ekkor kibontakozott: a becskereki múzeumban egy 1853-ban, 16 éves korában keletke­zett, kitűnő önarcképét őrzik, amelyet vándorútja so­rán magával cipelt, s halála után sem lett az enyészet martaléka. Münchenben Moris Schwindnél, a biedermaier elemekkel kevert német ro­mantika egyik legnépszerűbb mesterénél ta­nult, Bécsben Joseph Führichnek, a nazaré­­nus mozgalom legjelentősebb osztrák képvi­selőjének tanítványa volt, Pesten pedig a drezdai születésű Lehmann Mórtól sajátítot­ta el a jelmeztervezés és a díszletfestés tudo­mányát. Tanulmányait 1859-ben, azaz 22 éves korában fejezte be, néhány év múltán pedig Bánátban ütött tanyát 1863-ban a versesi katolikus templom dekorálására, feli­képeinek elkészítésére kapott megbízatást, nem sokkal később pedig Lázár Zsigmond écskai földbirtokos alkalmazta az écskai kegyúri templom kifestésére. 1866-ban megnősült, Becskereken telepedett le, a Zsidó közben vásárolt egy családi házat, s abban festészeti és fényké­pészeti műtermet rendezett be, mintegy utalva arra is, hogy a portréfestészet nem ígért biztos jövedelmet, ezért ki kellett egé­szíteni fotografálással, bár ez is kérdéses vállalkozás volt, mert a városban már 1852 óta Oldal Istvánnak jól bejáródott fényképé­szeti műterme volt, s a vándorfotográfusok kon­kurenciája sem volt jelen­téktelen. Goigner más téren is igyekezett javítani anyagi helyzetén: cégtáblákat festett, minőségi pik­tormunkákat vállalt a kastélyokban és a gazdag pol­gári házakban, a Becskereken vendégszereplő ván­dortársulatoknak díszleteket tervezett és festett, ahogy azt mesterétől, Lehmann Mórtól megtanul­ta. 1871-ben ő végezte el az új megyeháza belső te­rének gazdag síkdekorációját. A stukkóval bősége­sen tagolt falakon és mennyezeteken vegyesen al­kalmazta a geometrikus ornamentikát és a növényi díszítményeket, főleg az arabeszket, az akantuszle­­velet és a palmettá. Néhány megőrzött színes váz­lata a pedáns mester ügyességét és művészi erejét tükrözi, de a megyeháza jól megőrzött belső tere is tiszteletre méltó munkáját dicséri. Bánátban, a for­rások szerint, mintegy 25 templomot festett, ezek­ben is kifejezésre jutott dekorációs készsége, a nö­vényi és a geometrikus díszítés elemeinek össze­hangolt alkalmazása. Munkásságát ma már, sajnos, kevés művével lehet dokumentálni. Falfestőként is dolgozott, de munkáinak szá­mát nem lehet pontosan kimutatni. Még ott is, ahol munkásságát bizonyítani lehet, kevés festmény ma­radt meg. Ugyanis nem freskótechnikában dolgo­zott, hanem olajjal. Ezek gyorsan tönkremennek, s javításuk is rendszerint szakszerűtlenül történt, vagy egyszerűen levakarták, illetve átfestették őket. A már említett versek és écskai templomok mellett dolgozott Nagytárnokon (Begejci), Bókán, Karlo­ván (Novo Mnoševo), Tordán, Becskereken és má­sutt. Tordán­ 1969-ben eltávolították Goigner rossz állapotba került munkáit, Nagybecskereken pedig a Nepomuki Szent Jánosról elnevezett székesegy­házban az 1885-ben keletkezett festményeit dilet­táns módon újították fel. Szinte biztosra vehető, hogy portrékészítéssel is foglalkozott - a Gross-Becskereker Wochenblatt­­ban megjelenő hirdetései is erről tanúskodnak -, de sajnos csak két önarcképe maradt fenn: az egyik a már említett ifjúkori önarckép, a másik pedig 1872-ben keltezett, s a meglett korú festőt ábrázol­ja, feleségével együtt. KA­LAPIS Zoltán kezdettől fogva elvetette a motívumok zsánerszerű értelmezését, de fejlődése során képei geometrikus meghatározottsága mind hangsúlyosabbá vált. A februárban 60 éve elhunyt Nagy Istvánra emlékezünk a Kilátó mai számának 11. és 12. olda­lán közölt illusztrációkkal. javaslatba”, de a megyei közgyűlés csak évek múltán, 1822-ben rendelte el, hogy „a töltések Szathmáry Sá­muel megyei mérnök tervei szerint, a vármegye összes munkaerejével felépíttesse­nek”, azaz az úrbéres job­bágyság robotjával, a major­sági cselédség ingyenmun­kájával. A fiatal mérnök 1823- ban Szanád és Zenta között új Tisza-medret ásat, 1824- ben „a Tiszából kifolyó toko­kat Pádétól kezdve Aracsig elgátolja." 1826-ban a zsab­­lyai révnél, illetve a bánáti oldalon fekvő Aradác, Lukácsfalva és Écska határában emeli a gátakat, 15 000 hold földet ármentesít. A Tisza 1830-ban újra katasztrofális pusztítást vé­gez: a lezúduló jeges ár leért egészen Versedig, mintegy 260 000 hektár, azaz több mint 400 000 hold szántóföld került víz alá. A katasztrófa új lendületet adott a gátépí­tésnek: a munkálatok ütemére vall, hogy 1838-ig a Tö­­rökkanizsától Nagybecskerekig terjedő Tisza mente el volt látva töltésekkel. Szathmárynak 1838-ban alkalma volt beszámolni a munkálatokról a zentai kikötőben vesz­teglő Széchenyi Istvánnak, aki aztán 1846-ban tető alá hozta a Tiszavölgyi Társulatot a közteherviselés alapján. Addigra beért az az elgondolás is, hogy a szabályo­zás csak akkor lehet eredményes, ha a forrástól a torkola­tig elvégzik. Torontál megye eleinte igen felülről kezelte a vállalkozást - úgy tartotta, hogy a Tisza menti megyék csak most kezdenek ahhoz a munkához, amelyet ő, ön­erejéből már évek óta csinál -, s nem csatlakozott a Tisza­­völgyi Társulathoz. Szathmáry szűkkeblűnek nevezte ezt az álláspontot, a Budapesti Híradóban cikkezett ellene, úgyhogy a megye végül is belátta tévedését, s 1847-ben csatlakozott a vállalkozáshoz. Sajnos, a szabadságharc nem tette lehetővé a munkálatok kibontakozását. Szath­­márinak a bukás utáni tevékenységéről nincs adatunk. Elfeledetten halt meg hatvanéves korában, emlékét sem ébresztették, pedig a régi Torontál érdemes vízimérnöke volt, a bánáti táj egyik kialakítója. FIAL­LA LAJOS (Szabadka, 1832. március 12. - Bukarest, 1911. január 14.)­­ A Vasárnapi Újság nekro­lógja szerint (1911. január 22.) „szabadkai fiú volt”, s ap­ja is „jeles és tisztelt szabadkai orvos”, aki azonban elég korán átköltözött Bajára, nemesi címét is már ott kapta, bajai előnével. Fialla Lajos ott töltötte gyermekéveit, s fejezte be iskoláit. 1848-ban, medikusjelöltként, bele­csöppent a forradalmi események sodrába. „Kezet fog­tam Petőfivel” - mesélte az elválaszthatatlan jó barátnak, Koós Ferencnek, aki erről említést tesz emlékiratában (Életem és emlékeim, I—II., Brassó, 1890). „Ott éltem át 1848-ban ama dicső napokat - idézi Fialla egyik hozzá intézett levelét is -, midőn a szabadság megszületett.” A két barát együtt lépett be az 5. önkéntes zászlóaljba, s együtt vetették be őket a délvidéki harcokba is. Részt vet­tek a hegyesi, szeghegyi, szőregi és a kisbéri ütközetek­ Nagy István: Botos pásztor Magyar Szó 1997. március 1., szombat .3 s'8­1 Évfordulók nyomában _________ swwowmswvbvwwwwcwz Ez beszél! 150 éve született Bell, a telefon atyja Alexander Graham Bell 1847. március 3-án Skóciában, Edin­burgh városában látta meg a napvilágot. Családja több nemzedékre visszamenően a beszéd kérdéseivel foglalkozott, atyja híres logopé­dus volt, aki süketnémákat tanított beszélni. Bell is az ő munkáját folytatta, de mikor két testvérét elvitte a tüdőbaj, a zord klíma elől Kanadába, majd az Egyesült Államokba menekült. A hang mecha­nikájával és fizikájával foglalkozó kutatásainak új lendületet adott, amikor egy süket tanítványával esett szerelembe. Bell olyan szerke­zet létrehozásán fáradozott, amely elektromosság útján továbbítja a hangot. Egy napon kísérletezés közben véletlenül savat öntött a nadrágjára, és ösztönösen a drót másik végén, egy emelettel följebb tartózkodó asszisztensét szólította: „Watson, jöjjön kérem. Szüksé­gem van magára.” Watson lóhalálában meg is érkezett - a szerkezet működött E szavakkal megtörtént az első telefonhívás... Bell 1876. február 14-én benyújtotta, majd március 7-én megkapta a 174.465 szám alatt beiktatott szabadalmat (sokak sze­rint a valaha bejegyzett legértékesebbet), egy „eljárást, illetve szer­kezetet a beszéd és egyéb hangok telegrafikus átvitelére... a beszé­det és egyéb hangot kísérő levegőmozgáshoz hasonló elektromos hullámmozgás útján". De csak órákon múlott, hogy ma őt tekintjük a távbeszélő atyjának, az ő neve szerepel a történelemben, mert ugyanazon a napon Salemben egy Elisha Gray nevű fizikus is sza­badalmat kért ugyanilyen elvek alapján készített „messzeszólójára”. A szabadalmi jogot hosszas és igen heves csatározás után a néhány órával korábbi beadás igazolásával végül Bell kapta meg. A találmányt maguknak követelő feltalálók közül ő mutatta a legnagyobb tehetséget az üzleti életben is. Miután a telefont nem tudta a Western Union cégnek - 10 ezer dollárért - eladni, 1877- ben önálló vállalatot alapított Bell Telephone Company néven (ez a mai AT and T mamutcég elődje), amely perek százait indította és nyerte meg a találmány bitorlása miatt. Az őstelefon persze még nem volt az igazi, a hangot négy kilométerre továbbította, úgy­­ahogy­ gyakorlati alkalmazását csak az Edison által feltalált szén­­mikrofon tette lehetővé. A találmány még így is oly pofonegyszerű volt, hogy teljesen kiábrándította a nagy fizikus Maxwellt, aki sok­kal bonyolultabbnak képzelt egy olyan szerkezetet, amely képes a hang továbbítására. Mégis, ez az egyszerű telefon volt az 1876-os, az Egyesült Államok függet­lenségének 100. évfordulóján rendezett philadelphiai világkiállítás nagy szenzá­ciója. A brazil II. Pedro császárra példá­ul olyan nagy hatást gyakorolt, hogy „Ez beszélt!” felkiáltással el is dobta a kezében tartott kagylót. A következő próbálkozó a híres fizikus Kelvin volt, aki szintén csodálkozott, de a készülék a kezében maradt. Egy éven belül a telefon világszer­te elterjedt, még maga Viktória király­nő is felszereltetett egyet a palotájába. Az immár híres és gazdag Bell 1877-ben megnősült, 1882-ben pedig megkapta az amerikai állampolgársá­got. Munkássága nem ért véget: feltalál­ta a fotofónt, amely fénynyalábon vitte át a hangot, grafofón néven tökéletesí­tette a gramofont, a hang felvételére al­kalmas szerkezetet. Foglalkozott süket­némák tanításával, nagyméretű, embe­rek szállítására is alkalmas sárkányok és szárnyashajó kifejlesztésével, hangde­tektorral és még állattenyésztéssel is. 1881-ben fémkereső eszközt ké­szített, hogy megtalálja a merénylet után haldokló Garfield elnök testében a golyót. A szerkezet működött volna is, de ez alkalommal hasznavehetetlennek bizonyult: senki nem gondolt ugyanis arra, hogy az elnök teste alól kivegyék a fém rugós matracot, amely így interfe­­rált a keresővel. Számtalan egyéb kuta­tási ötlete volt még, de idő hiányában soknak nem tudott a végére járni. 1885-ben Új-Skóciában, a Breton­foki szigeten vett birtokot, és az ifjúko­rára, Skóciára emlékeztető tájon ren­dezte be (laboratóriummal is ellátott) nyaralóját Életében számtalan elisme­rést és kitüntetést kapott 1915-ben, amikor az első amerikai transzkontinen­tális telefonvonalat felavatták, az első szavakat ismét a keleti parton ülő Bell mondta nyugati parton ülő asszisztensé­nek, ugyanúgy, mint negyven évvel ko­rábban: „Watson, jöjjön kérem. Szüksé­gem van magára.” WLADÁR Tamás ZÁKÁNY ANTAL AWWAWMWWAWIWWMWMWWW1. Éjszaka* Mi vastag falú dobozokban élünk... Azok a házak... Az ember: fogoly, rab -háromszor van bezárva: bőrrel, házzal és mindenséggel... Három burokban él az élet... Az éjszaka, mint korom az üvegben - az értelem azon át nézi a lélekfogyatkozást. Mi vastag falú dobozokban élünk, és baj az, hogy csak egy résen, egy ablakon nézünk által. *A költő halálának 10. évforduló­ja alkalmából

Next