Magyar Szó, 1997. március (54. évfolyam, 50-75. szám)
1997-03-01 / 50. szám
12 KILATO Életrajzi kalauz SZATHMÁRY SÁMUEL (Miskolc, 1797. március 5. - Nagybecskerek, 1857. január 7.) Közvetlenül a törökök kiűzése után, az 1718-ban megalakult Temesi Bánságban nagyszabású, Európára szóló vízimunkálatok kezdődtek, azzal a céllal, hogy a termékeny, de elvadult, olykor összefüggő mocsarat alkotó bánsági síkot lecsapolják, újra termővé tegyék, s a közlekedést előremozdító víziutakkal lássák el. Ebben a két évszázadnyi, a XVIII. század elejétől a XX. század kezdetéig tartó időszakban sok kitűnő vízimérnök dolgozott ezen a tájon, közéjük tartozott Szathmáry Sámuel is, aki a XIX. század első felében munkálkodott a régi Torontálban. Szathmáry Sámuelről nagyon keveset tudunk, még a szaklexikonok sem jegyzik a nevét, csak a helyi kiadványokban, a korabeli újságokban, a megyei levéltár iratai között bukkan fel olykor a neve. A 200 évvel ezelőtt született indzsellérünk a híres Mérnöki Intézetben, az Institutum Geometriáimban kapta mérnöki oklevelét 1819. április 4-én, 22 éves korában. A húszas évek elején már Torontál megye mérnöke. Ettől kezdve élete végéig a bánáti táj vasszorgalmú kialakítója volt. A bánsági vízimunkák dandárja a XVIII. században a Bega és a Temes szabályozására összpontosult, a XIX. században azonban, az „ébredő korszak” hajnalán, egy másik nagy feladatra irányult, az eddig csaknem érintetlen Tisza szabályozása felé. Ennek a nagy vállalkozásnak volt az előfutára Szathmári Sámuel. Szatmár és Szabolcs megye után Torontálban volt a Tisza legnagyobb árterülete: több mint 140 000 hektár! 1812-ben szokatlanul nagy árvíz pusztított a vármegyében, ezért Hertelendy István alispán a tiszai „töltések építését hozta NAGY ISTVÁN a modern magyar festészet realista és konstruktív szárnyának egyik legegyénibb képviselője. A budapesti Mintarajziskolában, majd a müncheni akadémián és a párizsi Julian Akadémián folytatta tanulmányait. Az akadémiákon azonban csak a mesterséget tanulta meg. Kezdettől fogva a maga útját járta. Motívumai: az erdélyi havasok komor világa, az alföldi falvak széle, tanyák, legelésző állatok és életbarázdálta arcú parasztok. Komor és szűkszavú mondanivalójának a krétaszerűen kezelt pasztell technikája felelt meg legjobban. Képein mindig hangsúlyozta a szerkezeti elemeket, tájait a fekete kontúrok vasabroncsa béklyózza. Komponálási módja tőmondatszerű, festményei tiszta képletekben. 1849-ben Perczel Mór seregével Újvidéknél és Kamenicánál táboroztak, a kátyi vereség után pedig Piroson húzódtak meg. „Zentánál a szegedi lőszerraktár felrobbantását veled láttam” - emlékezteti Fialla barátját. A bukás után előbb Pesten, majd Bécsben tanult, 1856-ban avatták orvosdoktorrá, de mivel nem tudott elhelyezkedni, Romániába ment. 1859-ben az egyik bukaresti kórház főorvosa, az egyetemen pedig az anatómiai és a szövettani tanszék vezetője. 1860-ban szemészeti klinikát alapít, a szemsebészet terén kiváló eredménnyel működik. Ez idő tájt összeütközésbe került az egyetem vezetőivel, mire áthelyezték Craiovába, de 1867-től már újra az egyik fővárosi kórház, főorvosa, a királyi családi ház orvosa. 1889-ben rábízták valamenynyi bukaresti kórház felügyeletét, s az ő nevéhez fűződik a korszerű fővárosi mentőszolgálat megszervezése is. Egyik alapítója a Rominia medicale című szakfolyóiratnak, s általában sok téren hozzájárult a román orvostudomány megalapozásához. Az 1877-1878. évi orosz-török-román háborúban egy tábori Vöröskereszt-kórház igazgató-főorvosa. Élményeit megírta és közzé is tette (Az orosz-török-oláh háborúból, Kolozsvár, 1893). Később is jelentős szerepe volt a román Vöröskereszt-szervezetben, alelnökeként ő képviselte Romániát a nemzetközi találkozókon. Az első Frőbel típusú óvoda megnyitását is ő kezdeményezte Bukarestben. Szoros kapcsolatot tartott fenn a bukaresti magyar kolóniával, a szegényebbeket ingyen gyógyította, s még gyógyszerrel is ellátta őket. Számos orvostudományi cikket jelentetett meg a Bukaresti Magyar Képes Naptárban. Hetven felé haladva tollat ragadott, s megírta élményeit, életének sokoldalú tapasztalatait (Letűnt napjaimból, Bukarest, 1903). Háborús memoárjaiból 1977-ben egy válogatást adtak ki Bukarestben (Háborús emlékeim 1877-78-ból címmel. Glück Jenő művelődéstörténész végezte a válogatást, ő írta az előszót és eligazító jegyzeteket is. A kötet megjelenése jó alkalomnak bizonyult egy romániai magyar orvos emlékének felidézésére. GOIGNER JÓZSEF (Kitzbühel, Ausztria, 1837. március 14. - Nagybecskerek, 1887. március 8.) Egy tiroli kapitánysági székhelyen született 160 évvel ezelőtt. Szülei korán, nagy nyomorban haltak meg, úgyhogy ő 15 éves korától egyedül boldogult az életben. Tehetsége már ekkor kibontakozott: a becskereki múzeumban egy 1853-ban, 16 éves korában keletkezett, kitűnő önarcképét őrzik, amelyet vándorútja során magával cipelt, s halála után sem lett az enyészet martaléka. Münchenben Moris Schwindnél, a biedermaier elemekkel kevert német romantika egyik legnépszerűbb mesterénél tanult, Bécsben Joseph Führichnek, a nazarénus mozgalom legjelentősebb osztrák képviselőjének tanítványa volt, Pesten pedig a drezdai születésű Lehmann Mórtól sajátította el a jelmeztervezés és a díszletfestés tudományát. Tanulmányait 1859-ben, azaz 22 éves korában fejezte be, néhány év múltán pedig Bánátban ütött tanyát 1863-ban a versesi katolikus templom dekorálására, feliképeinek elkészítésére kapott megbízatást, nem sokkal később pedig Lázár Zsigmond écskai földbirtokos alkalmazta az écskai kegyúri templom kifestésére. 1866-ban megnősült, Becskereken telepedett le, a Zsidó közben vásárolt egy családi házat, s abban festészeti és fényképészeti műtermet rendezett be, mintegy utalva arra is, hogy a portréfestészet nem ígért biztos jövedelmet, ezért ki kellett egészíteni fotografálással, bár ez is kérdéses vállalkozás volt, mert a városban már 1852 óta Oldal Istvánnak jól bejáródott fényképészeti műterme volt, s a vándorfotográfusok konkurenciája sem volt jelentéktelen. Goigner más téren is igyekezett javítani anyagi helyzetén: cégtáblákat festett, minőségi piktormunkákat vállalt a kastélyokban és a gazdag polgári házakban, a Becskereken vendégszereplő vándortársulatoknak díszleteket tervezett és festett, ahogy azt mesterétől, Lehmann Mórtól megtanulta. 1871-ben ő végezte el az új megyeháza belső terének gazdag síkdekorációját. A stukkóval bőségesen tagolt falakon és mennyezeteken vegyesen alkalmazta a geometrikus ornamentikát és a növényi díszítményeket, főleg az arabeszket, az akantuszlevelet és a palmettá. Néhány megőrzött színes vázlata a pedáns mester ügyességét és művészi erejét tükrözi, de a megyeháza jól megőrzött belső tere is tiszteletre méltó munkáját dicséri. Bánátban, a források szerint, mintegy 25 templomot festett, ezekben is kifejezésre jutott dekorációs készsége, a növényi és a geometrikus díszítés elemeinek összehangolt alkalmazása. Munkásságát ma már, sajnos, kevés művével lehet dokumentálni. Falfestőként is dolgozott, de munkáinak számát nem lehet pontosan kimutatni. Még ott is, ahol munkásságát bizonyítani lehet, kevés festmény maradt meg. Ugyanis nem freskótechnikában dolgozott, hanem olajjal. Ezek gyorsan tönkremennek, s javításuk is rendszerint szakszerűtlenül történt, vagy egyszerűen levakarták, illetve átfestették őket. A már említett versek és écskai templomok mellett dolgozott Nagytárnokon (Begejci), Bókán, Karlován (Novo Mnoševo), Tordán, Becskereken és másutt. Tordán 1969-ben eltávolították Goigner rossz állapotba került munkáit, Nagybecskereken pedig a Nepomuki Szent Jánosról elnevezett székesegyházban az 1885-ben keletkezett festményeit dilettáns módon újították fel. Szinte biztosra vehető, hogy portrékészítéssel is foglalkozott - a Gross-Becskereker Wochenblattban megjelenő hirdetései is erről tanúskodnak -, de sajnos csak két önarcképe maradt fenn: az egyik a már említett ifjúkori önarckép, a másik pedig 1872-ben keltezett, s a meglett korú festőt ábrázolja, feleségével együtt. KALAPIS Zoltán kezdettől fogva elvetette a motívumok zsánerszerű értelmezését, de fejlődése során képei geometrikus meghatározottsága mind hangsúlyosabbá vált. A februárban 60 éve elhunyt Nagy Istvánra emlékezünk a Kilátó mai számának 11. és 12. oldalán közölt illusztrációkkal. javaslatba”, de a megyei közgyűlés csak évek múltán, 1822-ben rendelte el, hogy „a töltések Szathmáry Sámuel megyei mérnök tervei szerint, a vármegye összes munkaerejével felépíttessenek”, azaz az úrbéres jobbágyság robotjával, a majorsági cselédség ingyenmunkájával. A fiatal mérnök 1823- ban Szanád és Zenta között új Tisza-medret ásat, 1824- ben „a Tiszából kifolyó tokokat Pádétól kezdve Aracsig elgátolja." 1826-ban a zsablyai révnél, illetve a bánáti oldalon fekvő Aradác, Lukácsfalva és Écska határában emeli a gátakat, 15 000 hold földet ármentesít. A Tisza 1830-ban újra katasztrofális pusztítást végez: a lezúduló jeges ár leért egészen Versedig, mintegy 260 000 hektár, azaz több mint 400 000 hold szántóföld került víz alá. A katasztrófa új lendületet adott a gátépítésnek: a munkálatok ütemére vall, hogy 1838-ig a Törökkanizsától Nagybecskerekig terjedő Tisza mente el volt látva töltésekkel. Szathmárynak 1838-ban alkalma volt beszámolni a munkálatokról a zentai kikötőben veszteglő Széchenyi Istvánnak, aki aztán 1846-ban tető alá hozta a Tiszavölgyi Társulatot a közteherviselés alapján. Addigra beért az az elgondolás is, hogy a szabályozás csak akkor lehet eredményes, ha a forrástól a torkolatig elvégzik. Torontál megye eleinte igen felülről kezelte a vállalkozást - úgy tartotta, hogy a Tisza menti megyék csak most kezdenek ahhoz a munkához, amelyet ő, önerejéből már évek óta csinál -, s nem csatlakozott a Tiszavölgyi Társulathoz. Szathmáry szűkkeblűnek nevezte ezt az álláspontot, a Budapesti Híradóban cikkezett ellene, úgyhogy a megye végül is belátta tévedését, s 1847-ben csatlakozott a vállalkozáshoz. Sajnos, a szabadságharc nem tette lehetővé a munkálatok kibontakozását. Szathmárinak a bukás utáni tevékenységéről nincs adatunk. Elfeledetten halt meg hatvanéves korában, emlékét sem ébresztették, pedig a régi Torontál érdemes vízimérnöke volt, a bánáti táj egyik kialakítója. FIALLA LAJOS (Szabadka, 1832. március 12. - Bukarest, 1911. január 14.) A Vasárnapi Újság nekrológja szerint (1911. január 22.) „szabadkai fiú volt”, s apja is „jeles és tisztelt szabadkai orvos”, aki azonban elég korán átköltözött Bajára, nemesi címét is már ott kapta, bajai előnével. Fialla Lajos ott töltötte gyermekéveit, s fejezte be iskoláit. 1848-ban, medikusjelöltként, belecsöppent a forradalmi események sodrába. „Kezet fogtam Petőfivel” - mesélte az elválaszthatatlan jó barátnak, Koós Ferencnek, aki erről említést tesz emlékiratában (Életem és emlékeim, I—II., Brassó, 1890). „Ott éltem át 1848-ban ama dicső napokat - idézi Fialla egyik hozzá intézett levelét is -, midőn a szabadság megszületett.” A két barát együtt lépett be az 5. önkéntes zászlóaljba, s együtt vetették be őket a délvidéki harcokba is. Részt vettek a hegyesi, szeghegyi, szőregi és a kisbéri ütközetek Nagy István: Botos pásztor Magyar Szó 1997. március 1., szombat .3 s'81 Évfordulók nyomában _________ swwowmswvbvwwwwcwz Ez beszél! 150 éve született Bell, a telefon atyja Alexander Graham Bell 1847. március 3-án Skóciában, Edinburgh városában látta meg a napvilágot. Családja több nemzedékre visszamenően a beszéd kérdéseivel foglalkozott, atyja híres logopédus volt, aki süketnémákat tanított beszélni. Bell is az ő munkáját folytatta, de mikor két testvérét elvitte a tüdőbaj, a zord klíma elől Kanadába, majd az Egyesült Államokba menekült. A hang mechanikájával és fizikájával foglalkozó kutatásainak új lendületet adott, amikor egy süket tanítványával esett szerelembe. Bell olyan szerkezet létrehozásán fáradozott, amely elektromosság útján továbbítja a hangot. Egy napon kísérletezés közben véletlenül savat öntött a nadrágjára, és ösztönösen a drót másik végén, egy emelettel följebb tartózkodó asszisztensét szólította: „Watson, jöjjön kérem. Szükségem van magára.” Watson lóhalálában meg is érkezett - a szerkezet működött E szavakkal megtörtént az első telefonhívás... Bell 1876. február 14-én benyújtotta, majd március 7-én megkapta a 174.465 szám alatt beiktatott szabadalmat (sokak szerint a valaha bejegyzett legértékesebbet), egy „eljárást, illetve szerkezetet a beszéd és egyéb hangok telegrafikus átvitelére... a beszédet és egyéb hangot kísérő levegőmozgáshoz hasonló elektromos hullámmozgás útján". De csak órákon múlott, hogy ma őt tekintjük a távbeszélő atyjának, az ő neve szerepel a történelemben, mert ugyanazon a napon Salemben egy Elisha Gray nevű fizikus is szabadalmat kért ugyanilyen elvek alapján készített „messzeszólójára”. A szabadalmi jogot hosszas és igen heves csatározás után a néhány órával korábbi beadás igazolásával végül Bell kapta meg. A találmányt maguknak követelő feltalálók közül ő mutatta a legnagyobb tehetséget az üzleti életben is. Miután a telefont nem tudta a Western Union cégnek - 10 ezer dollárért - eladni, 1877- ben önálló vállalatot alapított Bell Telephone Company néven (ez a mai AT and T mamutcég elődje), amely perek százait indította és nyerte meg a találmány bitorlása miatt. Az őstelefon persze még nem volt az igazi, a hangot négy kilométerre továbbította, úgyahogy gyakorlati alkalmazását csak az Edison által feltalált szénmikrofon tette lehetővé. A találmány még így is oly pofonegyszerű volt, hogy teljesen kiábrándította a nagy fizikus Maxwellt, aki sokkal bonyolultabbnak képzelt egy olyan szerkezetet, amely képes a hang továbbítására. Mégis, ez az egyszerű telefon volt az 1876-os, az Egyesült Államok függetlenségének 100. évfordulóján rendezett philadelphiai világkiállítás nagy szenzációja. A brazil II. Pedro császárra például olyan nagy hatást gyakorolt, hogy „Ez beszélt!” felkiáltással el is dobta a kezében tartott kagylót. A következő próbálkozó a híres fizikus Kelvin volt, aki szintén csodálkozott, de a készülék a kezében maradt. Egy éven belül a telefon világszerte elterjedt, még maga Viktória királynő is felszereltetett egyet a palotájába. Az immár híres és gazdag Bell 1877-ben megnősült, 1882-ben pedig megkapta az amerikai állampolgárságot. Munkássága nem ért véget: feltalálta a fotofónt, amely fénynyalábon vitte át a hangot, grafofón néven tökéletesítette a gramofont, a hang felvételére alkalmas szerkezetet. Foglalkozott süketnémák tanításával, nagyméretű, emberek szállítására is alkalmas sárkányok és szárnyashajó kifejlesztésével, hangdetektorral és még állattenyésztéssel is. 1881-ben fémkereső eszközt készített, hogy megtalálja a merénylet után haldokló Garfield elnök testében a golyót. A szerkezet működött volna is, de ez alkalommal hasznavehetetlennek bizonyult: senki nem gondolt ugyanis arra, hogy az elnök teste alól kivegyék a fém rugós matracot, amely így interferált a keresővel. Számtalan egyéb kutatási ötlete volt még, de idő hiányában soknak nem tudott a végére járni. 1885-ben Új-Skóciában, a Bretonfoki szigeten vett birtokot, és az ifjúkorára, Skóciára emlékeztető tájon rendezte be (laboratóriummal is ellátott) nyaralóját Életében számtalan elismerést és kitüntetést kapott 1915-ben, amikor az első amerikai transzkontinentális telefonvonalat felavatták, az első szavakat ismét a keleti parton ülő Bell mondta nyugati parton ülő asszisztensének, ugyanúgy, mint negyven évvel korábban: „Watson, jöjjön kérem. Szükségem van magára.” WLADÁR Tamás ZÁKÁNY ANTAL AWWAWMWWAWIWWMWMWWW1. Éjszaka* Mi vastag falú dobozokban élünk... Azok a házak... Az ember: fogoly, rab -háromszor van bezárva: bőrrel, házzal és mindenséggel... Három burokban él az élet... Az éjszaka, mint korom az üvegben - az értelem azon át nézi a lélekfogyatkozást. Mi vastag falú dobozokban élünk, és baj az, hogy csak egy résen, egy ablakon nézünk által. *A költő halálának 10. évfordulója alkalmából