Magyar Szó, 1997. június (54. évfolyam, 127-151. szám)

1997-06-01 / 127. szám

4 KÜLPOLITIKA Washington, május 31. Amerikai avanturizmussal, párizsi pompával-protokollal, valamint jovilis orosz, konfúzióval szentesítették a héten Párizsban a NATO és Oroszország egy­más közötti kapcsolatainak alapokmá­nyát, s ezzel együtt az Észak-atlanti Szö­vetség küszöbönálló bővítésének békés körülményeit. A fenti jelzők talán sarkítottnak tűnnek, de ha visszaemlékezünk arra, hogy csak két évvel ezelőtt milyen agó­niában tengődött a NATO egyes tag­jainak érthetetlen balkáni érdekelen­­sége miatt, akkor már semmi sem mi­nősül túlzásnak. A NATO fél évszázadon keresztül az Egyesült Államok Európa-politikájának megrendíthetetlen alapköve volt, ame­lyet sem demokrata, sem republikánus elnökök nem voltak hajlandók még csak érinteni sem. A szövetséges kormá­nyok nyugodtan járhatták a maguk út­ját, bátran bírálgathatták Amerikát, el­lenezhették a vietnami háborút, befo­gadhatták az­ amerikai katonaszökevé­nyeket, tehettek akármit, csak a NATO központi szerepét nem vonhatták két­ségbe. Ezen is túlmenően, amikor súlyos döntések előtt állt a tömb - mint ami­lyen a hetvenes-nyolcvanas évek fordu­lóján a közép-hatósugarú atomrakéták Európába telepítése volt­­, az­ amerikai elhatározást úgy vitték keresztül, hogy az óvilági kormányok közül valamelyik - az­ említett esetben Nyugat-Németor­­szág - „kérte” vagy „javasolta” az Egye­sült Államok „még nagyobb európai ál­dozatvállalását. És Amerikában az egyszerű ember valóban úgy tekint a NATO-ra, mint hazájának („talán kissé felelőtlen”) el­kötelezettségére, hogy megvédje az „örök idők óta egymás között civako­dó” európai népeket saját oktondisá­­guktól. Ezért is lobban fel időről időre a közvéleményben az­ a panasz, hogy Washington otthon tegyen valamit a gondok megoldásáért, ahelyett, hogy külföldön fecsérelné a dollármilliárdo­­kat. Egy magas rangú Bush-korszakbeli amerikai stratéga szerint a NATO-bő­vítés „megkérdőjelezhető ötlet, amely­nek azonban eljött az ideje”. Richard Haass, az öbölháború értelmi szerzője, jelenleg a Brookings Intézet (politikai agytröszt) külpolitikai kutatója szerint egyértelmű volt, hogy a szovjet­ veszély eltűnése után kérdésessé válik a NA­TO további szerepe. A kilencvenes évek első fele azzal telt, hogy különbö­ző oldalakról megkérdőjelezték a ka­tonai tömb legtöbb vetületét: az­ ame­rikai és európai hozzájárulás közötti arányt, új küldetések (békefenntartás Európában, közös háborúk megvívása másutt) hasznosságát, sőt elfogadható­ságát, de magát a paktum további lét­­jogosultságát is. Haass szerint sokkal kevésbé volt várható az, hogy a tömb méreteiben történnek majd a legnagyobb változá­sok. A Washingtonból javasolt Béke­társulás volt az a közbülső megoldás, amelynek keretében az USA profesz­­szionalizálni, „nyugatiasítani” kívánta a volt szovjet tagállamok, illetve kelet- és közép-európai csatlósok hadsere­gét, egyszersmind tovább csökkenteni egy kellemetlen moszkvai reakció esé­lyét. A Clinton-kormányzat azonban 1994 végén „túl gyorsan és váratlanul” felvetette a NATO-bővítés lehetőségét is, amivel azonnal megcsappant a Béke­társulás vonzóereje, és a közép-európai (Tudósítónktól) fák elkezdtek versengeni a NATO-ba szóló meghívóért. Az említett poltológus véleményét annyiban kell kiegészíteni, hogy Clin­ton és külpolitikai csapata nem egé­szen „váratlanul” csillantotta meg az új tagok felvételének lehetőségét. A Re­publikánus Párt (amelyhez Haass is tartozott) egyes vezetői voltak azok, akik a Clinton-győzelem utáni válasz­tásokra készülve mindent megpróbál­tak megtenni a demokraták teljes ural­mának ,legalábbis csökkentéséért (és si­került is visszafoglalniuk a kongresz­­szusi többséget). Robert Dole akkori szenátusi kisebbségi vezető (és európai bevándorló tanácsosainak) hatására Newt Gingrich írta bele a „Szerződés Amerikáért” című pártprogramba az Észak-atlanti Szerződés bővítésének célját. A Clinton-kormányzat csak koop­tálta és felgyorsította az elképzelést, de még így is három év telik el annak első hivatalos felemlítésétől a júliusban Madridban megszülető döntésig. A Fehér Ház a State Departmenttel meg a Pentagonnal együtt kidolgozta a be­lépéshez teljesítendő feltételek egész rendszerét, amelyek k­özött szerepel, hogy a jelölt államnak szilárd demok­ráciával kell rendelkeznie, a hadsereg felett a polgári kormánynak kell ellen­őrzést biztosítania (Amerikában min­dig polgári személy a véderőminiszter, ki van zárva, hogy tábornok legyen), és nem lehet súlyos nézeteltérése szomszédaival (innen a magyar-szlo­vák és a magyar-román alapszerződés körüli tavalyi sietség). De még az is számít, hogy elég erős-e katonailag ah­hoz, hogy hatékonyan hozzájáruljon a közös védelmi előkészületekhez (ez csökkenti Szlovénia esélyeit, különben Washingtonban is elismerik, hogy minden más feltételnek jobban megfe­lel, mint a három fő jelölt). A NATO bővítése körül nem volt hi­vatalos amerikai közvita, noha az elmúlt fél évben egyre többen emelik fel szavukat az elképzelés mellett vagy ellen, miért bővíteni? A tömb kiterjesztése melletti érvek egyszerűek és egyértelműek: Közép- és Kelet-Európa kétszer vált a XX. század folyamán a világháborúk kirobbanásá­nak ürügyévé, a kilencvenes években pe­dig az elmúlt fél évszázad legvéresebb eu­rópai háborúja zajlott a szomszédságban. A NATO belépése erre a területre nem­csak a hidegháborús győzelem eredmé­nyeinek leszüretelését jelentené, hanem drámai módon csökkentené annak a le­hetőségét, hogy a régió újra harctérré váljon. Sőt már a tagság reménysugara is arra buzdította az érdekelt és bizakodó kormányokat, hogy számos régi ellenté­tet elsimítsanak egymás között Az USA ismét kénytelen-kelletlen vállalja ebből a szempontból az euró­pai vezető szerepét, hiszen az­ Európai Unió (amely ugyancsak eljátszhatta volna az egyesítő szerepét), korán be­jelentette, hogy a kelet-európai orszá­gok felvétele még nagyon messze van. Végül az sem mellékes, hogy a kö­zelebb hozott NATO-jelenlét remélhe­tőleg megakadályozhatja az autoritári­­us revizionizmust Oroszországban, de legalábbis annak újabb európai ka­landvágyait. Erre az esélyre különösen Henry Kissinger volt külügyminiszter szereti felhívni a figyelmet. MIÉRT NE? A NATO-bővítésnek számos ellenfe­le is akad azonban A taglétszám 16-ról 19-re vagy akár 20 főre való emelése felvizezheti a szövetséget úgy, hogy egyre nehezebb lesz konszenzust elér­ni a nagy döntéseknél, ami viszont oda vezethet, hogy ezeket a döntéseket rendre elkerülik majd. Hozzá kell tenni azonban, hogy a konszenzushoz máris túl nagy a NA­TO, tehát ezen a téren nem várhatók túl nagy újabb nehézségek, annál is in­kább, mert az első új tagok minden bi­zonnyal évekig nem támasztanak majd teljesíthetetlen követeléseket. Második fő ellenérvként általában azt szokta felhozni, hogy az Oroszor­szággal szembeni védelemre (a NATO eredet céljára) többnyire olyan orszá­goknak van szükségük (balti államok, Ukrajna, stb.), amelyeket még véletle­­nül sem hívnak meg az első hullám­ban. Harmadsorban, egyes amerikai szak­értők szerint a mai világ más térségeiben volna szükség Washington legélesebb fi­gyelmére és vállalkozó kedvére. Észak- Korea és Kína környéke még mindig a legveszélyesebb régiónak tűnik az USA szempontjából. Azt is sokan nehezményezik, hogy a NATO-bővítés legalább 30-35 milli­árd dollárba kerül az elkövetkező 10 évben, és erre a többletkiadásra nem­csak az új tagoknak, de az USA-nak sincs szüksége. A leghangosabb ellenvélemények mégis arra összpontosítanak, hogy a NATO terjeszkedése meg fogja nehe­zíteni a mérsékelt orosz politikusok helyzetét, és a kommunistákat meg a nacionalistákat lendítheti majd hata­lomra. Ezzel szemben Washingtonban az a hangadó nézet, hogy - mint Párizs is bizonyította - az atlanti szövetség fel­lépése várhatóan inkább erősíti Jelcin­nek és környezetének helyzetét, sőt ez­zel párhuzamosan pozitív befolyással is lesz rájuk a Nyugattal való egyre őszintébb együttműködés előmozdítá­sában. Az orosz elnök sajátos joviális mo­dorában ismét meglepetésbombát dobott kollégái közé az F­lysée-palotá­­ban az atomfegyverek „leszerelésé­nek” bejelentésével, de mint kiderült, csak hirtelen felbuzdulásában való té­ves fogalmazásról volt szó. Éppen ezért tűnik fontosnak Clinton elnök­nek az az eltökéltsége, hogy az évszá­zad nagy amerikai kalandjaival össz­hangban - amelyek során ellenségei­ből rendre szövetségeseket teremtett az USA - határozott lépéseket tegye­nek „a végtelen lehetőségek Európá­ja" felé. PURGER Tibor CLINTON AZ OVILAGROL: Először a szomszédokkal „A végtelen lehetőségek új Európája” kell megegyezni NATO-bővítés orosz „beleegyezéssel”, a történelem legerősebb katonai szövetsége kereszttükörben Kémrepülő figyeli Karđdžićot Az­ amerikai légierő pilóta nélküli kémrepülőgéppel figyeli a nemzetközi körözési listák első helyén álló egykori boszniai szerb vezető, Radovan Karadžić mozgását - írta amerikai forrásokat idéz­ve a szombati The Times. A vezető brit napilap szerint a fo­lyamatos figy­elés része annak a nem­zetközi kísérletnek, amellyel a boszniai tűzfészkek kioltásában részt vállaló ha­talmak megpróbálják feltérképezni a háborús bűnökkel gyanúsított Ka­radzic mozgását, s átadni őt a hágai nemzetközi törvényszéknek. Az ameri­kaiak a Ragadozó névre keresztelt kémrepülőt használják a volt szerb ve­zető nyomon követésére: a nagy fel­bontású kamerákkal felszerelt gép 4500 méter magasságban köröz Ka­­radžić palei háza fölött. A The Times megjegyzi: Karadžić személyi szabadsága, bármennyire is ismert pillanatnyi holléte, gyakorlati­lag garantáltnak tűnik, ha csak maga el nem követi azt a hibát, hogy bele­szalad egy NATO ellenőrző pont kato­náinak karjaiba. Más jelentés szerint a Dnevni Te­legraf című belgrádi napilap tegnapi számában azt írta, hogy Slobodan Mi­losevics­ szerbiai elnök megígérte Ro­bert Gelbardnak, az Egyesült Államok délszláv kérdésekben illetékes megbí­zottjának: a szerbiai választások után Belgrád kiadja a hágai nemzetközi tör­vényszéknek azokat a jugoszláv állam­polgárokat, akiket háborús bűncselek­ménnyel vádolt a bírói testület. Magyar Szó 1997. június 1., vasárnap Nincsenek területi követeléseik - Aláírták az orosz-ukrán alapszerződést (Hírösszefoglalónk) Borisz Jelcin orosz és Leonyid Kucsma ukrán elnök tegnap Kijev­­ben barátsági szerződést írt alá, amelynek célja a két szomszéd álla­mot a Szovjetunió felbomlása óta megosztó vitás kérdések rendezése. A barátsági, együttműködési és partnerségi szerződésben a felek tiszteletben tartják egymás területi épségét, és megerősítik a közöttük levő államhatárok sérthetetlensé­­gét. A dokumentumban a két ország egyebek között kötelezettséget vál­lal arra nézve, hogy nem alkalmaz­nak erőt, és nem is fenyegetnek ve­le sem gazdasági, sem egyéb nyo­másgyakorlási eszközök igénybevé­telével a kétoldalú viszonyok építé­sében. Egyik fél sem köthet harma­dik állammal a másik fél ellen irá­nyuló szerződést. Egyik állam sem engedheti meg, hogy területét a másik állam biztonságának kárára használják fel. Az alapszerződésben a két or­szág vállalja, hogy biztosítja a terü­letén élő nemzeti kisebbségek etni­kai, kulturális, nyelvi és vallási önál­lóságának védelmét, és megteremti a feltételeket ennek az önállóság­nak a növelésére. Szó esik az okmányban arról is, hogy a két állam összehangolja a gazdasági reformokat, és elmélyíti kettőjük gazdasági integrációját. Az alapszerződést Borisz Jelcin és Leonyid Kucsma tíz évre kötötte meg. A szerződés automatikusan érvényben marad az ezután követ­kező tíz évre is, ha egyik fél sem kí­vánja azt megszakítani. Jelcin az aláírás utáni sajtóértekezletén hangsúlyozta: mindent meg kell tenni azért, hogy az aláírt doku­mentumban foglaltak megvalósulja­nak. Hozzáfűzte, hogy az Ukrajná­hoz fűződő viszony az egész ukrán vezetés számára kiemelt fontosságú. Leonyid Kucsma történelmi je­lentőségűnek nevezte az orosz-uk­rán alapszerződés megkötését. Mint mondta, Szevasztopol problémája megoldódott. Hozzáfűzte: „Európa, ahova mindannyian el szeretnénk jutni, sorai közé fogadja azokat, akik meg tudnak egyezni szomszé­daikkal és partnereikkel...” A két államfő szombaton aláírt egy közös nyilatkozatot is, amely­ben Szevasztopol lakosságát bizto­sítják arról, hogy a krími város fel­virágoztatásán fognak fáradozni. A nyilatkozatban az elnökök üdvözlik a flottamegosztási megállapodáso­kat, amelyek egyfelől utat nyitottak az alapszerződés aláírásához, másfe­lől elősegítik az Oroszország és Uk­rajna közötti kölcsönös megértés és bizalom erősödését. Orosz-ukrán egyezmény szüle­tett az űrkutatás terén való együttműködés fejlesztéséről is. Jelcin Kucsmával megkoszorúzta az Ismeretlen Katona emlékmű­vét. Az orosz elnök az esemény után megerősítette: Oroszország elismeri Ukrajna területi egysé­gét, nem tart igényt egyetlen terü­letére és városára sem. Jelcin megjegyezte, hogy kemény kézzel fogja felügyelni az egyezmény végrehajtását, amelyek között sze­repel egyebek között az ukrajnai importcikkekre kiszabott adó azonnali felére csökkentése. LETARTÓZTATTÁK A GYILKOS OROSZ KATONÁT Szombaton reggel sikerült elfog­ni azt az orosz katonát, aki péntek hajnalban a Bajkálon túli katonai körzet csitai kerületi helyőrségében hat társát lelőtte. A 20 éves Jevgenyij Gorbunov tettét követően elmenekült. A ke­resésére kivezényelt mintegy 600 fős rendőri és katonai erő heli­kopterekkel és keresőkutyákkal 27 órás üldözés után talált rá, a közlegény a tett színhelyétől 12 ki­lométerre, egy barátja apjánál rej­tőzött. Gorbunov ellenállás nélkül megadta magát. JELCIN ÉVI JÖVEDELME 43 EZER DOLLÁR Borisz Jelcin két héttel azután, hogy rendeletben írta elő a vezető állami hivatalnokok számára a jöve­delem- és vagyonbevallást, a példa­­mutatás nyilvánvaló céljával pénte­ken este nyilvánosságra hozta saját maga tavalyi jövedelmeit, és feltárta anyagi helyzetét. Az elnöki sajtószolgálat közle­ménye szerint Jelcin 1996-ban 243,5 millió rubelt keresett, ami körülbelül 43 ezer amerikai dol­lárnak felel meg. Ingatlan vagyo­nának értéke 1,2 milliárd rubel, vagyis mintegy 210 ezer dollár. Moszkva körzetében egy négyhek­táros területen van egy 452 négy­zetméteres dácsája, külföldön el­lenben nincs ingatlana. Mit takar a bizánci bölcsesség? (Tudósítónktól) Szkopje, május 31. A nagy érdeklődés mellett lezajlott macedóniai kormányátalakítást a koa­líciós pártok elsősorban a gazdasági fellendülés szempontjainak hangozta­tásával támogatták, az ellenzék és a független képviselők viszont azt hang­súlyozzák, hogy Branko Crvenkovszki 1992-ben kapott első megbízatása óta a hármas összetételű kormányában „50 miniszter masírozott ki-be”, és kö­zülük csak egy, az oktatásügyi minisz­ter asszony maradt a mostaniban. Ez szerintük azt jelenti, hogy elsősorban neki magának kellene levonulnia a színről, mert az nem lehet igaz, hogy ő az­ egyetlen, aki az ország irányításá­ra alkalmas. A miniszterelnök, aki csütörtökön né­hány perccel éjjeli 11 óra előtt kapta meg kormánylistájához a parlamentben jelen levő 103 képviselő közül 78-nak a szava­zatát, expozét nem is tartott, csupán tíz­perces felszólalásában közölte, hogy a programja nem változik, megtartja mindazokat a stratégiai pontokat, ame­lyeket a ’94-es parlamenti választások után tűzött ki. Azt sem indokolta meg, hogy a más posztokra távozott négy mi­nisztere mellett miért válik meg még má­sik négytől is, és a nyolc új miniszter, va­lamint a rostálással más tárcák élére ke­rült négy ember miért ígéretes az új posztján. Az elkövetkező időszakban „erőteljes és hatékony” emberekkel veszi magát körül, mondotta csupán. Az ellenzék erre azzal vádolta meg a kormányfőt, hogy­ bizánci bölcsesség­gel „átvezette a parlamentet szomjasan a nagy­ folyón”. Ez a „bölcsesség” ter­mészetesen ravaszságot, cselt jelent. A jogász képviselők főleg azt feszegették, hogy van-e egyáltalán joga a kormány átalakítására a kormányfőnek, aki két hónapja kapott a parlamenttől száz napra szóló megbízatást. Az­ átalakítás­sal elment nyolc ember, akik esetleg felelősek azért, hogy a reformok nem valósultak meg. Emiatt az­ alkotmány megszegésével és erkölcsi arculat hiá­nyával vádolják a miniszterelnököt. A liberálisok szóvivője kijelentette, hogy Crvenkovszki azért kényszerült a kormány átalakítására, mert kabinetje szétesett, ráadásul így akarja elkerülni, illetve megelőzni az előrehozott válasz­tásokat és egy szakértői kormány lét­rehozását, harmadsorban pedig mi­niszterei nyakig keveredtek a külön­böző botrányokba, és csak így tudta őket is, magát is kimenteni a kátyúból. Császárvágás helyett tehát Aspirinnal akarja gyógyítani a bajt. Azt is szemére vetette a kormányfőnek, hogy az or­szágban az a vélemény alakult ki, mi­szerint a gazdagodás és harácsolás leg­egyszerűbb módja a valamilyen hatal­mi posztra jutás, ezért a polgárok ki­ábrándultak a politikából. Felsorolta, hogy a munkát keresők, a munkanél­küliek és a csődeljárás révén munkae­rő-feleslegként az egzisztenciális mini­mumra jutottak száma elérte a 230 000-et, óriási az államadósság, megtorpant és tisztességtelen a priva­tizáció. Egyszóval Crvenkovszki eddigi kormányzása nem hozott eredményt. Sem a kormányfő, sem a koalíció képviselői nem adtak választ a kemény vádakra, sem a nemzetiségi képviselők azon megállapítására, hogy a nemzet­közi egyezményekben és a macedón alapokmányokban rögzített nemzeti­ségi jogok nem érvényesülnek a való­ságban. A képviselőházi tudósítók is kétség­be vonják, hogy az új miniszterek az elkövetkező egy esztendő alatt megta­nulnának országban gondolkodni és intézkedni, amit ez a tevékenység megkövetel, így hát marad a „második vonal”, a helyettesek és az apparátus, amely eddig is a munka dandárját vé­gezte, így végeredményben nagyjából minden marad a régiben. A külföldi hírmagyarázók hajlanak a vélemény felé, hogy a szociáldemok­raták körében uralkodó torzsalkodás­ban a baloldali (értsd: kommunista) erők kaptak szerepet, mert a párt ér­telmiségi magvának mellőzésével tu­lajdonképpen a belgrádi elkötelezett­ségű szocialisták érvényesítik akaratu­kat. A hatalom további biztosítása ér­dekében tehát Crvenkovszki a popu­lista Ljubiszav Ivanov-Zingónak a mal­mára hajtotta a vizet. Mivel a parlament késő éjszakába nyúló ülésén végig jelen volt Kiro Gli­­gorov köztársasági elnök is, a macedón független média kommentátorai úgy vélik, hogy így adott támogatást a nyil­vánosság és a létminimummal küszkö­dő polgárok előtt a szociáldemokratánál baloldalibb kormányfőnek. Azt is állít­ják, hogy a televízió jóvoltából a parla­ment az ország legnézettebb színháza. SZEGEDI Mária

Next