Magyar Szó, 1997. június (54. évfolyam, 127-151. szám)
1997-06-01 / 127. szám
4 KÜLPOLITIKA Washington, május 31. Amerikai avanturizmussal, párizsi pompával-protokollal, valamint jovilis orosz, konfúzióval szentesítették a héten Párizsban a NATO és Oroszország egymás közötti kapcsolatainak alapokmányát, s ezzel együtt az Észak-atlanti Szövetség küszöbönálló bővítésének békés körülményeit. A fenti jelzők talán sarkítottnak tűnnek, de ha visszaemlékezünk arra, hogy csak két évvel ezelőtt milyen agóniában tengődött a NATO egyes tagjainak érthetetlen balkáni érdekelensége miatt, akkor már semmi sem minősül túlzásnak. A NATO fél évszázadon keresztül az Egyesült Államok Európa-politikájának megrendíthetetlen alapköve volt, amelyet sem demokrata, sem republikánus elnökök nem voltak hajlandók még csak érinteni sem. A szövetséges kormányok nyugodtan járhatták a maguk útját, bátran bírálgathatták Amerikát, ellenezhették a vietnami háborút, befogadhatták az amerikai katonaszökevényeket, tehettek akármit, csak a NATO központi szerepét nem vonhatták kétségbe. Ezen is túlmenően, amikor súlyos döntések előtt állt a tömb - mint amilyen a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján a közép-hatósugarú atomrakéták Európába telepítése volt, az amerikai elhatározást úgy vitték keresztül, hogy az óvilági kormányok közül valamelyik - az említett esetben Nyugat-Németország - „kérte” vagy „javasolta” az Egyesült Államok „még nagyobb európai áldozatvállalását. És Amerikában az egyszerű ember valóban úgy tekint a NATO-ra, mint hazájának („talán kissé felelőtlen”) elkötelezettségére, hogy megvédje az „örök idők óta egymás között civakodó” európai népeket saját oktondiságuktól. Ezért is lobban fel időről időre a közvéleményben az a panasz, hogy Washington otthon tegyen valamit a gondok megoldásáért, ahelyett, hogy külföldön fecsérelné a dollármilliárdokat. Egy magas rangú Bush-korszakbeli amerikai stratéga szerint a NATO-bővítés „megkérdőjelezhető ötlet, amelynek azonban eljött az ideje”. Richard Haass, az öbölháború értelmi szerzője, jelenleg a Brookings Intézet (politikai agytröszt) külpolitikai kutatója szerint egyértelmű volt, hogy a szovjet veszély eltűnése után kérdésessé válik a NATO további szerepe. A kilencvenes évek első fele azzal telt, hogy különböző oldalakról megkérdőjelezték a katonai tömb legtöbb vetületét: az amerikai és európai hozzájárulás közötti arányt, új küldetések (békefenntartás Európában, közös háborúk megvívása másutt) hasznosságát, sőt elfogadhatóságát, de magát a paktum további létjogosultságát is. Haass szerint sokkal kevésbé volt várható az, hogy a tömb méreteiben történnek majd a legnagyobb változások. A Washingtonból javasolt Béketársulás volt az a közbülső megoldás, amelynek keretében az USA profeszszionalizálni, „nyugatiasítani” kívánta a volt szovjet tagállamok, illetve kelet- és közép-európai csatlósok hadseregét, egyszersmind tovább csökkenteni egy kellemetlen moszkvai reakció esélyét. A Clinton-kormányzat azonban 1994 végén „túl gyorsan és váratlanul” felvetette a NATO-bővítés lehetőségét is, amivel azonnal megcsappant a Béketársulás vonzóereje, és a közép-európai (Tudósítónktól) fák elkezdtek versengeni a NATO-ba szóló meghívóért. Az említett poltológus véleményét annyiban kell kiegészíteni, hogy Clinton és külpolitikai csapata nem egészen „váratlanul” csillantotta meg az új tagok felvételének lehetőségét. A Republikánus Párt (amelyhez Haass is tartozott) egyes vezetői voltak azok, akik a Clinton-győzelem utáni választásokra készülve mindent megpróbáltak megtenni a demokraták teljes uralmának ,legalábbis csökkentéséért (és sikerült is visszafoglalniuk a kongreszszusi többséget). Robert Dole akkori szenátusi kisebbségi vezető (és európai bevándorló tanácsosainak) hatására Newt Gingrich írta bele a „Szerződés Amerikáért” című pártprogramba az Észak-atlanti Szerződés bővítésének célját. A Clinton-kormányzat csak kooptálta és felgyorsította az elképzelést, de még így is három év telik el annak első hivatalos felemlítésétől a júliusban Madridban megszülető döntésig. A Fehér Ház a State Departmenttel meg a Pentagonnal együtt kidolgozta a belépéshez teljesítendő feltételek egész rendszerét, amelyek között szerepel, hogy a jelölt államnak szilárd demokráciával kell rendelkeznie, a hadsereg felett a polgári kormánynak kell ellenőrzést biztosítania (Amerikában mindig polgári személy a véderőminiszter, ki van zárva, hogy tábornok legyen), és nem lehet súlyos nézeteltérése szomszédaival (innen a magyar-szlovák és a magyar-román alapszerződés körüli tavalyi sietség). De még az is számít, hogy elég erős-e katonailag ahhoz, hogy hatékonyan hozzájáruljon a közös védelmi előkészületekhez (ez csökkenti Szlovénia esélyeit, különben Washingtonban is elismerik, hogy minden más feltételnek jobban megfelel, mint a három fő jelölt). A NATO bővítése körül nem volt hivatalos amerikai közvita, noha az elmúlt fél évben egyre többen emelik fel szavukat az elképzelés mellett vagy ellen, miért bővíteni? A tömb kiterjesztése melletti érvek egyszerűek és egyértelműek: Közép- és Kelet-Európa kétszer vált a XX. század folyamán a világháborúk kirobbanásának ürügyévé, a kilencvenes években pedig az elmúlt fél évszázad legvéresebb európai háborúja zajlott a szomszédságban. A NATO belépése erre a területre nemcsak a hidegháborús győzelem eredményeinek leszüretelését jelentené, hanem drámai módon csökkentené annak a lehetőségét, hogy a régió újra harctérré váljon. Sőt már a tagság reménysugara is arra buzdította az érdekelt és bizakodó kormányokat, hogy számos régi ellentétet elsimítsanak egymás között Az USA ismét kénytelen-kelletlen vállalja ebből a szempontból az európai vezető szerepét, hiszen az Európai Unió (amely ugyancsak eljátszhatta volna az egyesítő szerepét), korán bejelentette, hogy a kelet-európai országok felvétele még nagyon messze van. Végül az sem mellékes, hogy a közelebb hozott NATO-jelenlét remélhetőleg megakadályozhatja az autoritárius revizionizmust Oroszországban, de legalábbis annak újabb európai kalandvágyait. Erre az esélyre különösen Henry Kissinger volt külügyminiszter szereti felhívni a figyelmet. MIÉRT NE? A NATO-bővítésnek számos ellenfele is akad azonban A taglétszám 16-ról 19-re vagy akár 20 főre való emelése felvizezheti a szövetséget úgy, hogy egyre nehezebb lesz konszenzust elérni a nagy döntéseknél, ami viszont oda vezethet, hogy ezeket a döntéseket rendre elkerülik majd. Hozzá kell tenni azonban, hogy a konszenzushoz máris túl nagy a NATO, tehát ezen a téren nem várhatók túl nagy újabb nehézségek, annál is inkább, mert az első új tagok minden bizonnyal évekig nem támasztanak majd teljesíthetetlen követeléseket. Második fő ellenérvként általában azt szokta felhozni, hogy az Oroszországgal szembeni védelemre (a NATO eredet céljára) többnyire olyan országoknak van szükségük (balti államok, Ukrajna, stb.), amelyeket még véletlenül sem hívnak meg az első hullámban. Harmadsorban, egyes amerikai szakértők szerint a mai világ más térségeiben volna szükség Washington legélesebb figyelmére és vállalkozó kedvére. Észak- Korea és Kína környéke még mindig a legveszélyesebb régiónak tűnik az USA szempontjából. Azt is sokan nehezményezik, hogy a NATO-bővítés legalább 30-35 milliárd dollárba kerül az elkövetkező 10 évben, és erre a többletkiadásra nemcsak az új tagoknak, de az USA-nak sincs szüksége. A leghangosabb ellenvélemények mégis arra összpontosítanak, hogy a NATO terjeszkedése meg fogja nehezíteni a mérsékelt orosz politikusok helyzetét, és a kommunistákat meg a nacionalistákat lendítheti majd hatalomra. Ezzel szemben Washingtonban az a hangadó nézet, hogy - mint Párizs is bizonyította - az atlanti szövetség fellépése várhatóan inkább erősíti Jelcinnek és környezetének helyzetét, sőt ezzel párhuzamosan pozitív befolyással is lesz rájuk a Nyugattal való egyre őszintébb együttműködés előmozdításában. Az orosz elnök sajátos joviális modorában ismét meglepetésbombát dobott kollégái közé az Flysée-palotában az atomfegyverek „leszerelésének” bejelentésével, de mint kiderült, csak hirtelen felbuzdulásában való téves fogalmazásról volt szó. Éppen ezért tűnik fontosnak Clinton elnöknek az az eltökéltsége, hogy az évszázad nagy amerikai kalandjaival összhangban - amelyek során ellenségeiből rendre szövetségeseket teremtett az USA - határozott lépéseket tegyenek „a végtelen lehetőségek Európája" felé. PURGER Tibor CLINTON AZ OVILAGROL: Először a szomszédokkal „A végtelen lehetőségek új Európája” kell megegyezni NATO-bővítés orosz „beleegyezéssel”, a történelem legerősebb katonai szövetsége kereszttükörben Kémrepülő figyeli Karđdžićot Az amerikai légierő pilóta nélküli kémrepülőgéppel figyeli a nemzetközi körözési listák első helyén álló egykori boszniai szerb vezető, Radovan Karadžić mozgását - írta amerikai forrásokat idézve a szombati The Times. A vezető brit napilap szerint a folyamatos figyelés része annak a nemzetközi kísérletnek, amellyel a boszniai tűzfészkek kioltásában részt vállaló hatalmak megpróbálják feltérképezni a háborús bűnökkel gyanúsított Karadzic mozgását, s átadni őt a hágai nemzetközi törvényszéknek. Az amerikaiak a Ragadozó névre keresztelt kémrepülőt használják a volt szerb vezető nyomon követésére: a nagy felbontású kamerákkal felszerelt gép 4500 méter magasságban köröz Karadžić palei háza fölött. A The Times megjegyzi: Karadžić személyi szabadsága, bármennyire is ismert pillanatnyi holléte, gyakorlatilag garantáltnak tűnik, ha csak maga el nem követi azt a hibát, hogy beleszalad egy NATO ellenőrző pont katonáinak karjaiba. Más jelentés szerint a Dnevni Telegraf című belgrádi napilap tegnapi számában azt írta, hogy Slobodan Milosevics szerbiai elnök megígérte Robert Gelbardnak, az Egyesült Államok délszláv kérdésekben illetékes megbízottjának: a szerbiai választások után Belgrád kiadja a hágai nemzetközi törvényszéknek azokat a jugoszláv állampolgárokat, akiket háborús bűncselekménnyel vádolt a bírói testület. Magyar Szó 1997. június 1., vasárnap Nincsenek területi követeléseik - Aláírták az orosz-ukrán alapszerződést (Hírösszefoglalónk) Borisz Jelcin orosz és Leonyid Kucsma ukrán elnök tegnap Kijevben barátsági szerződést írt alá, amelynek célja a két szomszéd államot a Szovjetunió felbomlása óta megosztó vitás kérdések rendezése. A barátsági, együttműködési és partnerségi szerződésben a felek tiszteletben tartják egymás területi épségét, és megerősítik a közöttük levő államhatárok sérthetetlenségét. A dokumentumban a két ország egyebek között kötelezettséget vállal arra nézve, hogy nem alkalmaznak erőt, és nem is fenyegetnek vele sem gazdasági, sem egyéb nyomásgyakorlási eszközök igénybevételével a kétoldalú viszonyok építésében. Egyik fél sem köthet harmadik állammal a másik fél ellen irányuló szerződést. Egyik állam sem engedheti meg, hogy területét a másik állam biztonságának kárára használják fel. Az alapszerződésben a két ország vállalja, hogy biztosítja a területén élő nemzeti kisebbségek etnikai, kulturális, nyelvi és vallási önállóságának védelmét, és megteremti a feltételeket ennek az önállóságnak a növelésére. Szó esik az okmányban arról is, hogy a két állam összehangolja a gazdasági reformokat, és elmélyíti kettőjük gazdasági integrációját. Az alapszerződést Borisz Jelcin és Leonyid Kucsma tíz évre kötötte meg. A szerződés automatikusan érvényben marad az ezután következő tíz évre is, ha egyik fél sem kívánja azt megszakítani. Jelcin az aláírás utáni sajtóértekezletén hangsúlyozta: mindent meg kell tenni azért, hogy az aláírt dokumentumban foglaltak megvalósuljanak. Hozzáfűzte, hogy az Ukrajnához fűződő viszony az egész ukrán vezetés számára kiemelt fontosságú. Leonyid Kucsma történelmi jelentőségűnek nevezte az orosz-ukrán alapszerződés megkötését. Mint mondta, Szevasztopol problémája megoldódott. Hozzáfűzte: „Európa, ahova mindannyian el szeretnénk jutni, sorai közé fogadja azokat, akik meg tudnak egyezni szomszédaikkal és partnereikkel...” A két államfő szombaton aláírt egy közös nyilatkozatot is, amelyben Szevasztopol lakosságát biztosítják arról, hogy a krími város felvirágoztatásán fognak fáradozni. A nyilatkozatban az elnökök üdvözlik a flottamegosztási megállapodásokat, amelyek egyfelől utat nyitottak az alapszerződés aláírásához, másfelől elősegítik az Oroszország és Ukrajna közötti kölcsönös megértés és bizalom erősödését. Orosz-ukrán egyezmény született az űrkutatás terén való együttműködés fejlesztéséről is. Jelcin Kucsmával megkoszorúzta az Ismeretlen Katona emlékművét. Az orosz elnök az esemény után megerősítette: Oroszország elismeri Ukrajna területi egységét, nem tart igényt egyetlen területére és városára sem. Jelcin megjegyezte, hogy kemény kézzel fogja felügyelni az egyezmény végrehajtását, amelyek között szerepel egyebek között az ukrajnai importcikkekre kiszabott adó azonnali felére csökkentése. LETARTÓZTATTÁK A GYILKOS OROSZ KATONÁT Szombaton reggel sikerült elfogni azt az orosz katonát, aki péntek hajnalban a Bajkálon túli katonai körzet csitai kerületi helyőrségében hat társát lelőtte. A 20 éves Jevgenyij Gorbunov tettét követően elmenekült. A keresésére kivezényelt mintegy 600 fős rendőri és katonai erő helikopterekkel és keresőkutyákkal 27 órás üldözés után talált rá, a közlegény a tett színhelyétől 12 kilométerre, egy barátja apjánál rejtőzött. Gorbunov ellenállás nélkül megadta magát. JELCIN ÉVI JÖVEDELME 43 EZER DOLLÁR Borisz Jelcin két héttel azután, hogy rendeletben írta elő a vezető állami hivatalnokok számára a jövedelem- és vagyonbevallást, a példamutatás nyilvánvaló céljával pénteken este nyilvánosságra hozta saját maga tavalyi jövedelmeit, és feltárta anyagi helyzetét. Az elnöki sajtószolgálat közleménye szerint Jelcin 1996-ban 243,5 millió rubelt keresett, ami körülbelül 43 ezer amerikai dollárnak felel meg. Ingatlan vagyonának értéke 1,2 milliárd rubel, vagyis mintegy 210 ezer dollár. Moszkva körzetében egy négyhektáros területen van egy 452 négyzetméteres dácsája, külföldön ellenben nincs ingatlana. Mit takar a bizánci bölcsesség? (Tudósítónktól) Szkopje, május 31. A nagy érdeklődés mellett lezajlott macedóniai kormányátalakítást a koalíciós pártok elsősorban a gazdasági fellendülés szempontjainak hangoztatásával támogatták, az ellenzék és a független képviselők viszont azt hangsúlyozzák, hogy Branko Crvenkovszki 1992-ben kapott első megbízatása óta a hármas összetételű kormányában „50 miniszter masírozott ki-be”, és közülük csak egy, az oktatásügyi miniszter asszony maradt a mostaniban. Ez szerintük azt jelenti, hogy elsősorban neki magának kellene levonulnia a színről, mert az nem lehet igaz, hogy ő az egyetlen, aki az ország irányítására alkalmas. A miniszterelnök, aki csütörtökön néhány perccel éjjeli 11 óra előtt kapta meg kormánylistájához a parlamentben jelen levő 103 képviselő közül 78-nak a szavazatát, expozét nem is tartott, csupán tízperces felszólalásában közölte, hogy a programja nem változik, megtartja mindazokat a stratégiai pontokat, amelyeket a ’94-es parlamenti választások után tűzött ki. Azt sem indokolta meg, hogy a más posztokra távozott négy minisztere mellett miért válik meg még másik négytől is, és a nyolc új miniszter, valamint a rostálással más tárcák élére került négy ember miért ígéretes az új posztján. Az elkövetkező időszakban „erőteljes és hatékony” emberekkel veszi magát körül, mondotta csupán. Az ellenzék erre azzal vádolta meg a kormányfőt, hogy bizánci bölcsességgel „átvezette a parlamentet szomjasan a nagy folyón”. Ez a „bölcsesség” természetesen ravaszságot, cselt jelent. A jogász képviselők főleg azt feszegették, hogy van-e egyáltalán joga a kormány átalakítására a kormányfőnek, aki két hónapja kapott a parlamenttől száz napra szóló megbízatást. Az átalakítással elment nyolc ember, akik esetleg felelősek azért, hogy a reformok nem valósultak meg. Emiatt az alkotmány megszegésével és erkölcsi arculat hiányával vádolják a miniszterelnököt. A liberálisok szóvivője kijelentette, hogy Crvenkovszki azért kényszerült a kormány átalakítására, mert kabinetje szétesett, ráadásul így akarja elkerülni, illetve megelőzni az előrehozott választásokat és egy szakértői kormány létrehozását, harmadsorban pedig miniszterei nyakig keveredtek a különböző botrányokba, és csak így tudta őket is, magát is kimenteni a kátyúból. Császárvágás helyett tehát Aspirinnal akarja gyógyítani a bajt. Azt is szemére vetette a kormányfőnek, hogy az országban az a vélemény alakult ki, miszerint a gazdagodás és harácsolás legegyszerűbb módja a valamilyen hatalmi posztra jutás, ezért a polgárok kiábrándultak a politikából. Felsorolta, hogy a munkát keresők, a munkanélküliek és a csődeljárás révén munkaerő-feleslegként az egzisztenciális minimumra jutottak száma elérte a 230 000-et, óriási az államadósság, megtorpant és tisztességtelen a privatizáció. Egyszóval Crvenkovszki eddigi kormányzása nem hozott eredményt. Sem a kormányfő, sem a koalíció képviselői nem adtak választ a kemény vádakra, sem a nemzetiségi képviselők azon megállapítására, hogy a nemzetközi egyezményekben és a macedón alapokmányokban rögzített nemzetiségi jogok nem érvényesülnek a valóságban. A képviselőházi tudósítók is kétségbe vonják, hogy az új miniszterek az elkövetkező egy esztendő alatt megtanulnának országban gondolkodni és intézkedni, amit ez a tevékenység megkövetel, így hát marad a „második vonal”, a helyettesek és az apparátus, amely eddig is a munka dandárját végezte, így végeredményben nagyjából minden marad a régiben. A külföldi hírmagyarázók hajlanak a vélemény felé, hogy a szociáldemokraták körében uralkodó torzsalkodásban a baloldali (értsd: kommunista) erők kaptak szerepet, mert a párt értelmiségi magvának mellőzésével tulajdonképpen a belgrádi elkötelezettségű szocialisták érvényesítik akaratukat. A hatalom további biztosítása érdekében tehát Crvenkovszki a populista Ljubiszav Ivanov-Zingónak a malmára hajtotta a vizet. Mivel a parlament késő éjszakába nyúló ülésén végig jelen volt Kiro Gligorov köztársasági elnök is, a macedón független média kommentátorai úgy vélik, hogy így adott támogatást a nyilvánosság és a létminimummal küszködő polgárok előtt a szociáldemokratánál baloldalibb kormányfőnek. Azt is állítják, hogy a televízió jóvoltából a parlament az ország legnézettebb színháza. SZEGEDI Mária