Magyar Szó, 1997. szeptember (54. évfolyam, 206-230. szám)

1997-09-13 / 216. szám

8 KILATO A szabadkai szecesszió Nyolcvanöt éves a városháza A szecessziót, az utolsó „nagy” stílust az különbözteti meg az előzőektől, hogy a homogén stílus utáni vágytól vezérelve, az építé­szet és az iparművészet területén olyannyira jellemző és megismétel­hetetlen módon valósítja meg a művészeti diszciplínák szintézisét A kézműves mesterségekben, a századfordulón jelentkező szinté­zis e megkerülhetetlen összetevőiben hatalmas - ma utolérhetetlen - energiák akkumulálódtak. Ezek a mesterségek a szegény jogfosztottak számára a kiugrás, a szabadulás, a méltóság, a megbecsülés, az elérhe­­tetlen elérhetőségének lehetőségét csillantották fel; a mesterek a dolgok hagyományos rendje feletti elégedetlenségüket kreatív energiákká ala­kították. Az iparos - e ma is tiszteletet ébresztő kifejezés valamikori je­lentésében - ötvözte a kreativitást, az ambíciót, a felelősséget és a szak­ma iránti tiszteletet és alázatot, s ezzel az autentikus alkotóhoz vált ha­sonlatossá. A homogén stílus, az európai szecesszió vidékenként külön­böző változatai, a nemzeti variánsok, különösen az addig elmaradott, túlnyomórészt agrárvidékeken mutattak nagy változatosságot. A kapitalizálódás folytán hirtelen városiasodó Szabadka „új” polgárai, ahelyett, hogy az új, haladó törekvések mecénásaivá váltak volna, az eklektikával kívánták felidézni a letűnt kor nemesi fényét. Mégis, néhány ambiciózus, Európa felé tekintő értelmiségi, élükön Bíró Károly (1864-1952) polgármesterrel, meghonosította a „sze­cessziót”, amely néhány kiváló tehetség alkotótevékenysége révén maradt ránk. Éppen a szintézisnek köszönhetően, amely mindeneke­lőtt a Városházára jellemző, születtek meg a szecesszió jeles alkotásai. A véletlen folytán Leovits Simon közjegyző 1892-1893 körül Lechmer Ödönt és Pártos Gyulát alkalmazta, majd a későbbiekben - a század első évtizedében - Lechner követői méltán a műemlékek kö­zé sorolható építészeti örökséget alakítottak ki Szabadkán. A szabadkai épületek: a zsinagóga (1902), a Raichle-palota (1903-1904), a Városháza és a palicsi nyaralóhely épületegyüttese, amelynek építése 1912-ben fejeződött be, funkcionalitásuk, valamint az építészet és a kézművesség nagyszerű egysége révén tűnnek ki. A szecesszió megjelenéséig minden nagyobb állami beruházás befejeződött, ami azt is jelentette, hogy az eklektika a munkát kereső remek kézművesek egész sorát nevelte ki. E tapasztalt, ügyes, ambici­ózus, s a válságtól megrettent mesterek nélkül soha nem valósulha­tott volna meg az építészet és a kézművesség lélegzetelállító szépséget teremtő szintézise. A szabadkai kézművesek java része a paraszti lét kilátástalansá­­gából indult, végigjárta az inaskodástól a mesteri hm elnyeréséig ve­zető utat, hogy azután önálló vállalkozóként több tucat, korábbi ön­magához hasonlóan ambiciózus nincstelent, potenciális kézműves­iparost foglalkoztasson. Az első igazán szecessziós építmény a ZSINAGÓGA, amelynek építését 1902 őszén fejezték be a Szabadkára nősülő Jakab Dezső (1864-1932) és munkatársa, az ugyancsak építész Komor Marcell (1864-1944) tervei alapján. Az építmény konstrukciós innovációival, acélvázas tartószerkezetű kupolájával a modern elképzelések előretö­résének szép példája. Felismerhető stílusjegyei, a sajátos ritmusú dí­szítőelemek mellett a zsinagóga a jövő felé mutató, racionálisan épí­tett, funkcionális építmény, amelyet azonban az eklektika hagyomá­nyain nevelkedett ügyes kezű kézművesek munkája hozott létre. A másik példa a RAICHLE-PALOTA, amelyet 1904-ben a vaj­dasági születésű Raichle J. Ferenc (1869-1960) építész, építkezési vállalkozó, tégla- és tejgyár-, valamint sertéshizlalda-tulajdonos, híres műgyűjtő és ínyenc, hírhedt szerencsejátékos, vagyis a századforduló tipikus embertípusa, saját otthonának szánt. Kifinomult ízlésű épí­tészként és formatervezőként (üveget, bútort stb. is tervezett) bátran fogott az e vidéken szokatlan homlokzat megformálásához. Gaudi barcelonai épületeivel, a Casa Milával és a Casa Batllóval egy időben épült e szabadkai is. Terve egyetlen szenvedélyes lendületből, egyet­len hónap alatt készült el 1903 elején. A Zsolnay kerámiagyár forma­­tervezője, Nikelszky Géza (1877—1966) élénk, kreatív figyelemmel követte Raichle elképzeléseit - ezt tükrözik az általa készített hullám­zó, pirogránit formák -, akárcsak a többi mester, akiknek szakavatott munkáját a dekoratív plasztikák, vitrázsok, mozaikok, kovácsoltvas dí­szítőelemek, bútorok és egyéb ingóságok sora dicsért. A város eklektikus stílusú központjában emelkedő VÁROSHÁ­­ZÁt mindössze négy év alatt, 1908 és 1912 között építették fel és ren­dezték be. Az épület egyike azon keveseknek, amely tiszta formában, a maga teljességében megőrizte az építészet és a kézművesség szinté­zisének minden jellegzetességét. A módfelett funkcionális ílis épületegyüttest az egymást át- és át­szövő játékos formák, a csipkézett tető, a faragott fadíszekkel, fém va­salásokkal, kerámiával és vitrázzsal ékesített feltér sajátos, páratlan egysége alkotja. Az épület központi terének elrendezése rendkívül funkcionális és áttekinthető, nemkülönben a világos folyosóknak és a hat lépcsőháznak köszönhetően kiváló a vertikális és horizontális kommunikáció. A házat felvonókkal, központi fűtéssel stb. is ellátták. A földszinti részre üzleteket és vendéglátóipari létesítményeket szán­tak, az első emelet az ügyfélfogadásnak és a reprezentációnak volt hi­vatott helyet adni, a második emeleten azok a szolgálatok kaptak he­lyet, amelyek közvetlenül nem kapcsolódtak az ügyfélfogadáshoz, míg a harmadik emeleten a fogdát rendezték be. A tervezők elosztották egymás között a feladatokat. Jakab saját kezű rajzaival a belső berendezés, a kerámia és a kovácsoltvas díszí­tés összhangjáról gondoskodott. Komor a legapróbb részletekig át­tanulmányozta az épület rendeltetését, s ennek köszönhetően sike­rült egy olyan egységet létrehoznia, amely a mai napig tökéletesen funkcionálna - ha az illetékesek manapság tudnának mit kezdeni az épülettel s annak páratlanul kialakított beltereivel. A Jakab elképzeléseit megvalósító számos kézműves közül mindenképpen meg kell említeni Róth Miksát (1865-1944), a nem­zetközi hírű vitrázskészítőt. A vitrázsok, a hat királyfigurát kivéve, amely a gödöllői művésztelep egyik alapítójának, Nagy Sándornak (1869-1950) a munkáját dicséri, az ő művei. A nagy tanácsterem központi falán elhelyezkedő két oldalsó trifórium, a „hat királyok”, több mint a kézműipar szép példája. A művész, a témaadáson túl, kolorisztikus kifejezésmódjával megörö­kítette a saját korát is. Midőn a délutáni nap sugarai lángra gyújtják színeit, a nézőt rabul ejtik a lángoló vörösök, a Felvillanó aranysuga­rak, a harsogó zöldek, de mindenekelőtt a visszafogott, helyenként felsejlő ibolyaszín felületek - a szecessziós közérzet és a már-már be­tegesen érzékeny egyéni meglátás szuggesztív színkavalkádja. Ezek­ben a vitrázsokban már ott bujkál a művésztelepek szelleme, már tetten érhetők a művészetek poétikus eggyé elválásának, az ember és élettere összhangjának első jelei. A páratlan vitrázsok mellett a Zsolnay kerámiák is egyedülálló értéket képviselnek ebben a megismételhetetlen művészi egység­ben. Jakab elképzeléseinek értő interpretálásával Nikelszky megter­vezte a kerámia díszítményt, és páratlan szépségű, míves eozin- me­­dallionokat alkotott, amelyek ma a Városháza egyedülálló értékeit képviselik. A művészeti ágak e szintézisében a kerámia, az agyag a vidék autentikus anyaga, forma- és színvilág tekintetében beilleszkedik a szecesszió eszköztárá­ba, másrészt viszont ellenáll a kontinentális éghajlat hirtelen időváltozásainak. A Zsolnay dekoráció itt a századforduló sajátosságait is jelképezi, de egy jó összjátékú csapat szimbóluma is, amely képes átívelni az ötlettől a megvalósu­lásig terjedő folyamatot csakúgy, mint a kézművesség, a míves mesterségek szakértelmét és felelősségét. . A Városházával egyidejűleg, ugyancsak Jakab és Komor tervei alapján készültek el a palicsi tóparti építmények, amelyek a szecessziós dekoráció, a funkcionalitás és a természetes környezet egységének szép példái. Palicson az erdélyi székelyek építészeti hagyományaival összhangban kialakított famun­kák dominálnak, s a folklórból vett motívumok társulnak a korszerű fürdő- és nyaralóhely követelményeivel. Külön értéket képvisel az építmény és az őt körülvevő természet összhangja, valamint a vidéknek megfelelő épületanya­gok megválasztása. A park bejáratánál helyet kapó víztorony, a központi ven­­déglátóipari létesítményként épült Nagyterasz és az őskori cölöpépítménye­ket idéző, festői Női strand ma is látványosságnak számít. Azok a paradigm­atikus építmények, amelyekben a ma már megvalósít­hatatlan Gesamtkunstwerk megtestesülését látjuk, kivétel nélkül a régi építők munkái. Sokoldalúan képzett, tanult „látnokok”, s olyan kézművesek hozták őket létre, akiknek kezdeményezőkészségét még nem bénította meg a szako­sodás, s nem törték meg az iparosodás kínálta sablonok. Ez a lázadó, s emberhez méltó mozgalom, amelynek képviselői az elér­hetetlen ideál, a szintézis után vágyakozva, mint megannyi Ikarosz, túl ma­gasra szállt, lesítatlanul szállt, majd önnön szenvedélye tüzétől megperzselve, önmagát megva­­lónul hullt alá. Fellángolásuk megőrzött emlékei egyszerre jelentik az eltévelyedést és a példamutatást. A huszadik század h­áborúkba torkolló megosztottsága, s az általános meg­semmisítésre irányuló törekvése jó néhány illúziótól fosztotta meg az embert. A szintézis, mint minden ember közös víziója, jelen pillanatban - itt és most - újra erősödik, valóságosnak és lehetségesnek tűnik. A szabadkai Város­háza erre a legjobb példa, hisz­ nyolc és fél évtizedes fennállása alatt szimbolikus jelentőséggel telítődött, s a többnemzetiségű környezet emberi egységének ha­talmát sugározta. A polgárok többsége a „Városháza tornyát” valóban jelképnek, kiinduló- és érkezési pontnak tartja. Természetesen voltak ezzel ellentétes néze­tek is. Kezdettől fogva. Városának építészetéről írva Csáth Géza (1887-1919) író, esszéíró és haladó nézeteket valló kritikus, megvető hangon szólt: „Ez lesz az új városi székházunk... Óriási lesz és modern stílus, amit ízléses ember nem saj­nálhat eléggé. A kis teret be fogja tölteni és reá fog nehezedni a házakra körös­körül, mint egy hatalmas tyúk, amelyik szakajtón ál.” Mégis, a Városháza az évtizedek során Szabadka jelképévé vált, az ek­lektika építményeitől övezve beilleszkedett a történelmi városmagba. 1967. március 14-én mint építészeti örökséget, műemlékké nyilvánították. Több íz­ben végeztek rajta konzervátori, állagmegőrző munkákat; a nagy tanácsterem restaurálása, Ante Rudinskinek, a Községközi Műemlékvédelmi Intézet épí­tészének értő felügyelete mellett, reme­kül sikerült, s a terem 1991. szeptember 12-e óta ismét régi fényében tündököl. 1912. szeptember 15-én dr. Bíró Károly a palicsi emlékkút előtt tartott be­szédében Befejezetté nyilvánította a mun­kálatokat Nem tudta, hogy ezzel örökre igen, a színház működtetéséhez (mint általában minden más intézmény esetében) valóban pénz kell! Erről senkit sem kell, ugye, felvilágosítani, esetleg meg­győzni, ez a napnál is világosabb! Ellenben arról nem ártana szólni, hogy tulajdonképpen mennyire ismerjük a valós helyzetet, mennyire vagyunk tisztában a lehető­ségekkel, amikor az anyagiakat említjük. S mindenkép­pen szükségesnek tartom feltenni a kérdést: követelése­inket itt a földön fogalmazzák-e meg, avagy valahol a fellegekben járva állapítják meg azokat az összegeket, amelyek nélkül - véleményünk szerint - nem működhet egy színház?! Több mint két évvel ezelőtt az Újvidéki Színház társulata szorgal­mazta, hogy a színház művészi munkáját egy úgynevezett művészeti ta­nács irányítsa. A szakma legilletékesebbjeit javasolták és választották a ta­nácsba, abban a reményben, hogy az majd a komoly változások biztos leté­teményese lesz! Igazi, nagynevű színházi emberek kerültek tehát a tanácsba és már az el­ső ülésükön, művészi szempontból, egy rendkívül igényes repertoárt állítottak össze, olyat, amelyet bármeyik fővárosi színház megirigyelhetett volna! Egyet­len szépséghibája volt csak az egésznek. A h­angzatos repertoár megvalósításá­hoz pénz kellett, nagyon sok pénz! Ez azonban, úgy látszik, illetve látszott, sen­kit sem zavart Tízezrekkel, százezrekkel dobálóztak (dinárról van szó), amikor egy-egy produkció kivitelezéséről vitatkoztak! Mert a pénz az nem probléma - állították igen határozottan -, ott vannak a védnökök, azok majd biztosítják a díszletre, ruhákra, kellékekre előirányzott összeget? Természetesen az égvilágon semmi sem lett a „betervezett” projek­tumokból. S ami ugyancsak nem okozott nagyobb meglepetést: a védnö­kök hosszú, türelmetlen sora sem várakozott a színház bejáratánál, hogy „önzetlen” adományával hozzájáruljon színházi életünk jobbrafordulásá­­hoz! Mindebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy mi nemcsak ma beszéljük a semmit. Hagyományról van itt szó. S mi, ugye, tiszteletben tartjuk a hagyományokat. Sőt. Amikor a semmit görgetjük, egymásról sem feledkezünk meg! Igaz, a tisztelet fogalma itt már lényegesen módosul. S bizony, a kisstí­lű okoskodásokra azok a kiválasz­tottak gyorsan ráhúzzák a vi­zes lepedőt, mert hát azért azt tudni kell, tudni illene, hogy kik azok, akik a szakma nevében egyáltalán az ilyen ügyekben szót emelhetnek?! S így aztán az egymásra való mutogatás, a felelőtlen szá­monkérés, a gáncsoskodás az, ami azt a „semmit” még külön ref­lektorfénybe emeli! S hogy most a két színház léte forog kockán, érdekel az valakit? Ha igen, akkor nem egymással, hanem kizáró­lag a két színházzal kellene foglalkozzunk! Konfrontációkra most igazán nincs szükségünk. Halasszuk azt békésebb időkre! Egyál­talán: van-e arra lehetőség, hogy most, az évad elején, helyére te­gyük a dolgokat és a két társulat tiszta lappal kezdje meg az új vadat?! Ha nincs, akkor beszéljük csak továbbra is a semmit, eh­hez legalább értünk!? •FARAGÓ Árpád B­eszéljük a semmit A címet kölcsönöztem. A Hernyák Gyurkával ké­szült villáminterjúban fogalmazódott meg ez a megállapí­tás (Magyar Szó, 1997. szept. 4.). Cím is lett belőle. Találó, valóságunkat tükröző dm" A szakmára gondolok, önma­gunkra, mert szégyen ide, szégyen oda, be kell vallanunk, hogy az utóbbi időben nagyon gyakran „beszéljük a sem­mit , csépeljük a szót, csak éppen értelme nincs az egész­nek, mert mindenki mondja a maga vélt igazát, mindenki igyekszik okosabb lenni a másiknál sőt, ügyeletes bölcselő­ink is vannak, olyanok, akik évek óta megszokták, meg­nyilatkozásuk örökérvényű, és nekünk, a kis okoskodók­­nak csak az marad hátra, hogy földig hajoljunk nagyságuk előtt. Igen, színházi életünk bölcs mágusai kizárólagossá­gukban odáig mentek, hogy egyszerűen figyelembe sem veszik mások véleményét, esetleg építő jellegű javaslatai­kat kimondott, színházi életünkre vonatkozó ítéleteik megfellebbezhetetlenek, megfogalmazott szentenciáik tör­­vényértékűek, legalábbis itt, ebben a mai zátonyra futott, vegetáló, de még mindig élő, lélegző színházi életünkben. S mert ez így van, beszéljük mi is, velük együtt, a semmit, mert nincs erőnk, talán "bátorságunk sem szembenézni a mindennapok kegyetlen realitásával, a bennünket szoron­gató valóság tényével! A színházhoz pénz kell! - hangoztatják mind gyak­rabban színházi életünk bölcselői. Tudom, hogy nem il­lik ironizálni, de azért engedtessék meg nekem, hogy nagyon halkan megjegyezzem: azok, akik ezt a felfede­zés erejével ható megállapítást megfogalmazták és han­goztatják, valóban azt hiszik, hogy azok, akiknek esetleg ezt tudniuk kell, illetve kellene, nem tudják?! Színház lezárt egy rendkívül termékeny, egyedülálló épí­tészeti korszakot is, amely a századforduló tájé­kán sajátságos, semmivel össze nem téveszth­ető jelleget kölcsönzött Szabadkának. *•* A szabadkai Városháza az idén nyolcvanöt éves, az emberi élet léptékei szerint irigylésre méltó kor. Nem olyan rég még az egykori kőmű­ves- és szobafestőinasok, ácsok, tetőfedők vagy fafaragók, de még a kubikosok is büszkén emle­gették a Városháza felépítésében betöltött „szere­püket”. Élő résztvevő immár nincs, de a régi szakmák is kihaltak, s a kézművesség méltósága is ismeretlen fogalommá vált mára. Nem létezik ma már természetesen az a polgári réteg sem, amelyik 1912-től kezdődően évtizedeken keresztül nap mint nap kötelezően ott ült a Városháza sarkán levő Városi Kávéház asztalainál - újságot és az európai metropolisok­ból érkező folyóiratokat böngészve, amelyeket a vasút hozott ide, rendesen és pontosan. Ez volt az az ambiciózus, gondolkodó polgári réteg, amely az „európai” társaságba vágyott, s amely kíváncsian tekintett az akkor útjára induló kifür­készhetetlen huszadik századba. S így, ilyenkép­pen létrehozták a Városházát, a Gesamtkunst­werk egyedülálló példáját. A Városi Kávéház helyén, amelyet annak idején a magát örökkévalónak tartó ideológia semmisített meg teátrálisan, az idén július 1-jén McDonald’s étterem nyílt egy immár egészen más, „világpolgár” generáció számára. A nagy sárga , - egy másfajta életritmus, az egyolda­lúság vagy a fogyasztói személytelenség és igénytelenség jelképe - nem tudja megakadá­lyozni a műemlékegyüttes kisugárzását. Szeren­csére, a belső teret megfelelő módon képezték ki, s összhangban áll a Városháza szellemiségé­nek egészével. A tervező a Községközi Műem­lékvédelmi Intézet fiatal építésze, Luka Adimo­­vic volt. Két jellegzetes vendéglátóipari objektum, a századelőről, illetve a századvégről. Közöttük nyolcvanöt év történelme feszül. Nyomós „ok” a szintézis feletti töprengésre. Béla DURÁNDI *1. Milivoj Nikolajević: Térritmus Magyar Szó 1997. szeptember 13., szombat

Next