Magyar Szó, 1997. szeptember (54. évfolyam, 206-230. szám)
1997-09-13 / 216. szám
8 KILATO A szabadkai szecesszió Nyolcvanöt éves a városháza A szecessziót, az utolsó „nagy” stílust az különbözteti meg az előzőektől, hogy a homogén stílus utáni vágytól vezérelve, az építészet és az iparművészet területén olyannyira jellemző és megismételhetetlen módon valósítja meg a művészeti diszciplínák szintézisét A kézműves mesterségekben, a századfordulón jelentkező szintézis e megkerülhetetlen összetevőiben hatalmas - ma utolérhetetlen - energiák akkumulálódtak. Ezek a mesterségek a szegény jogfosztottak számára a kiugrás, a szabadulás, a méltóság, a megbecsülés, az elérhetetlen elérhetőségének lehetőségét csillantották fel; a mesterek a dolgok hagyományos rendje feletti elégedetlenségüket kreatív energiákká alakították. Az iparos - e ma is tiszteletet ébresztő kifejezés valamikori jelentésében - ötvözte a kreativitást, az ambíciót, a felelősséget és a szakma iránti tiszteletet és alázatot, s ezzel az autentikus alkotóhoz vált hasonlatossá. A homogén stílus, az európai szecesszió vidékenként különböző változatai, a nemzeti variánsok, különösen az addig elmaradott, túlnyomórészt agrárvidékeken mutattak nagy változatosságot. A kapitalizálódás folytán hirtelen városiasodó Szabadka „új” polgárai, ahelyett, hogy az új, haladó törekvések mecénásaivá váltak volna, az eklektikával kívánták felidézni a letűnt kor nemesi fényét. Mégis, néhány ambiciózus, Európa felé tekintő értelmiségi, élükön Bíró Károly (1864-1952) polgármesterrel, meghonosította a „szecessziót”, amely néhány kiváló tehetség alkotótevékenysége révén maradt ránk. Éppen a szintézisnek köszönhetően, amely mindenekelőtt a Városházára jellemző, születtek meg a szecesszió jeles alkotásai. A véletlen folytán Leovits Simon közjegyző 1892-1893 körül Lechmer Ödönt és Pártos Gyulát alkalmazta, majd a későbbiekben - a század első évtizedében - Lechner követői méltán a műemlékek közé sorolható építészeti örökséget alakítottak ki Szabadkán. A szabadkai épületek: a zsinagóga (1902), a Raichle-palota (1903-1904), a Városháza és a palicsi nyaralóhely épületegyüttese, amelynek építése 1912-ben fejeződött be, funkcionalitásuk, valamint az építészet és a kézművesség nagyszerű egysége révén tűnnek ki. A szecesszió megjelenéséig minden nagyobb állami beruházás befejeződött, ami azt is jelentette, hogy az eklektika a munkát kereső remek kézművesek egész sorát nevelte ki. E tapasztalt, ügyes, ambiciózus, s a válságtól megrettent mesterek nélkül soha nem valósulhatott volna meg az építészet és a kézművesség lélegzetelállító szépséget teremtő szintézise. A szabadkai kézművesek java része a paraszti lét kilátástalanságából indult, végigjárta az inaskodástól a mesteri hm elnyeréséig vezető utat, hogy azután önálló vállalkozóként több tucat, korábbi önmagához hasonlóan ambiciózus nincstelent, potenciális kézművesiparost foglalkoztasson. Az első igazán szecessziós építmény a ZSINAGÓGA, amelynek építését 1902 őszén fejezték be a Szabadkára nősülő Jakab Dezső (1864-1932) és munkatársa, az ugyancsak építész Komor Marcell (1864-1944) tervei alapján. Az építmény konstrukciós innovációival, acélvázas tartószerkezetű kupolájával a modern elképzelések előretörésének szép példája. Felismerhető stílusjegyei, a sajátos ritmusú díszítőelemek mellett a zsinagóga a jövő felé mutató, racionálisan épített, funkcionális építmény, amelyet azonban az eklektika hagyományain nevelkedett ügyes kezű kézművesek munkája hozott létre. A másik példa a RAICHLE-PALOTA, amelyet 1904-ben a vajdasági születésű Raichle J. Ferenc (1869-1960) építész, építkezési vállalkozó, tégla- és tejgyár-, valamint sertéshizlalda-tulajdonos, híres műgyűjtő és ínyenc, hírhedt szerencsejátékos, vagyis a századforduló tipikus embertípusa, saját otthonának szánt. Kifinomult ízlésű építészként és formatervezőként (üveget, bútort stb. is tervezett) bátran fogott az e vidéken szokatlan homlokzat megformálásához. Gaudi barcelonai épületeivel, a Casa Milával és a Casa Batllóval egy időben épült e szabadkai is. Terve egyetlen szenvedélyes lendületből, egyetlen hónap alatt készült el 1903 elején. A Zsolnay kerámiagyár formatervezője, Nikelszky Géza (1877—1966) élénk, kreatív figyelemmel követte Raichle elképzeléseit - ezt tükrözik az általa készített hullámzó, pirogránit formák -, akárcsak a többi mester, akiknek szakavatott munkáját a dekoratív plasztikák, vitrázsok, mozaikok, kovácsoltvas díszítőelemek, bútorok és egyéb ingóságok sora dicsért. A város eklektikus stílusú központjában emelkedő VÁROSHÁZÁt mindössze négy év alatt, 1908 és 1912 között építették fel és rendezték be. Az épület egyike azon keveseknek, amely tiszta formában, a maga teljességében megőrizte az építészet és a kézművesség szintézisének minden jellegzetességét. A módfelett funkcionális ílis épületegyüttest az egymást át- és átszövő játékos formák, a csipkézett tető, a faragott fadíszekkel, fém vasalásokkal, kerámiával és vitrázzsal ékesített feltér sajátos, páratlan egysége alkotja. Az épület központi terének elrendezése rendkívül funkcionális és áttekinthető, nemkülönben a világos folyosóknak és a hat lépcsőháznak köszönhetően kiváló a vertikális és horizontális kommunikáció. A házat felvonókkal, központi fűtéssel stb. is ellátták. A földszinti részre üzleteket és vendéglátóipari létesítményeket szántak, az első emelet az ügyfélfogadásnak és a reprezentációnak volt hivatott helyet adni, a második emeleten azok a szolgálatok kaptak helyet, amelyek közvetlenül nem kapcsolódtak az ügyfélfogadáshoz, míg a harmadik emeleten a fogdát rendezték be. A tervezők elosztották egymás között a feladatokat. Jakab saját kezű rajzaival a belső berendezés, a kerámia és a kovácsoltvas díszítés összhangjáról gondoskodott. Komor a legapróbb részletekig áttanulmányozta az épület rendeltetését, s ennek köszönhetően sikerült egy olyan egységet létrehoznia, amely a mai napig tökéletesen funkcionálna - ha az illetékesek manapság tudnának mit kezdeni az épülettel s annak páratlanul kialakított beltereivel. A Jakab elképzeléseit megvalósító számos kézműves közül mindenképpen meg kell említeni Róth Miksát (1865-1944), a nemzetközi hírű vitrázskészítőt. A vitrázsok, a hat királyfigurát kivéve, amely a gödöllői művésztelep egyik alapítójának, Nagy Sándornak (1869-1950) a munkáját dicséri, az ő művei. A nagy tanácsterem központi falán elhelyezkedő két oldalsó trifórium, a „hat királyok”, több mint a kézműipar szép példája. A művész, a témaadáson túl, kolorisztikus kifejezésmódjával megörökítette a saját korát is. Midőn a délutáni nap sugarai lángra gyújtják színeit, a nézőt rabul ejtik a lángoló vörösök, a Felvillanó aranysugarak, a harsogó zöldek, de mindenekelőtt a visszafogott, helyenként felsejlő ibolyaszín felületek - a szecessziós közérzet és a már-már betegesen érzékeny egyéni meglátás szuggesztív színkavalkádja. Ezekben a vitrázsokban már ott bujkál a művésztelepek szelleme, már tetten érhetők a művészetek poétikus eggyé elválásának, az ember és élettere összhangjának első jelei. A páratlan vitrázsok mellett a Zsolnay kerámiák is egyedülálló értéket képviselnek ebben a megismételhetetlen művészi egységben. Jakab elképzeléseinek értő interpretálásával Nikelszky megtervezte a kerámia díszítményt, és páratlan szépségű, míves eozin- medallionokat alkotott, amelyek ma a Városháza egyedülálló értékeit képviselik. A művészeti ágak e szintézisében a kerámia, az agyag a vidék autentikus anyaga, forma- és színvilág tekintetében beilleszkedik a szecesszió eszköztárába, másrészt viszont ellenáll a kontinentális éghajlat hirtelen időváltozásainak. A Zsolnay dekoráció itt a századforduló sajátosságait is jelképezi, de egy jó összjátékú csapat szimbóluma is, amely képes átívelni az ötlettől a megvalósulásig terjedő folyamatot csakúgy, mint a kézművesség, a míves mesterségek szakértelmét és felelősségét. . A Városházával egyidejűleg, ugyancsak Jakab és Komor tervei alapján készültek el a palicsi tóparti építmények, amelyek a szecessziós dekoráció, a funkcionalitás és a természetes környezet egységének szép példái. Palicson az erdélyi székelyek építészeti hagyományaival összhangban kialakított famunkák dominálnak, s a folklórból vett motívumok társulnak a korszerű fürdő- és nyaralóhely követelményeivel. Külön értéket képvisel az építmény és az őt körülvevő természet összhangja, valamint a vidéknek megfelelő épületanyagok megválasztása. A park bejáratánál helyet kapó víztorony, a központi vendéglátóipari létesítményként épült Nagyterasz és az őskori cölöpépítményeket idéző, festői Női strand ma is látványosságnak számít. Azok a paradigmatikus építmények, amelyekben a ma már megvalósíthatatlan Gesamtkunstwerk megtestesülését látjuk, kivétel nélkül a régi építők munkái. Sokoldalúan képzett, tanult „látnokok”, s olyan kézművesek hozták őket létre, akiknek kezdeményezőkészségét még nem bénította meg a szakosodás, s nem törték meg az iparosodás kínálta sablonok. Ez a lázadó, s emberhez méltó mozgalom, amelynek képviselői az elérhetetlen ideál, a szintézis után vágyakozva, mint megannyi Ikarosz, túl magasra szállt, lesítatlanul szállt, majd önnön szenvedélye tüzétől megperzselve, önmagát megvalónul hullt alá. Fellángolásuk megőrzött emlékei egyszerre jelentik az eltévelyedést és a példamutatást. A huszadik század háborúkba torkolló megosztottsága, s az általános megsemmisítésre irányuló törekvése jó néhány illúziótól fosztotta meg az embert. A szintézis, mint minden ember közös víziója, jelen pillanatban - itt és most - újra erősödik, valóságosnak és lehetségesnek tűnik. A szabadkai Városháza erre a legjobb példa, hisz nyolc és fél évtizedes fennállása alatt szimbolikus jelentőséggel telítődött, s a többnemzetiségű környezet emberi egységének hatalmát sugározta. A polgárok többsége a „Városháza tornyát” valóban jelképnek, kiinduló- és érkezési pontnak tartja. Természetesen voltak ezzel ellentétes nézetek is. Kezdettől fogva. Városának építészetéről írva Csáth Géza (1887-1919) író, esszéíró és haladó nézeteket valló kritikus, megvető hangon szólt: „Ez lesz az új városi székházunk... Óriási lesz és modern stílus, amit ízléses ember nem sajnálhat eléggé. A kis teret be fogja tölteni és reá fog nehezedni a házakra köröskörül, mint egy hatalmas tyúk, amelyik szakajtón ál.” Mégis, a Városháza az évtizedek során Szabadka jelképévé vált, az eklektika építményeitől övezve beilleszkedett a történelmi városmagba. 1967. március 14-én mint építészeti örökséget, műemlékké nyilvánították. Több ízben végeztek rajta konzervátori, állagmegőrző munkákat; a nagy tanácsterem restaurálása, Ante Rudinskinek, a Községközi Műemlékvédelmi Intézet építészének értő felügyelete mellett, remekül sikerült, s a terem 1991. szeptember 12-e óta ismét régi fényében tündököl. 1912. szeptember 15-én dr. Bíró Károly a palicsi emlékkút előtt tartott beszédében Befejezetté nyilvánította a munkálatokat Nem tudta, hogy ezzel örökre igen, a színház működtetéséhez (mint általában minden más intézmény esetében) valóban pénz kell! Erről senkit sem kell, ugye, felvilágosítani, esetleg meggyőzni, ez a napnál is világosabb! Ellenben arról nem ártana szólni, hogy tulajdonképpen mennyire ismerjük a valós helyzetet, mennyire vagyunk tisztában a lehetőségekkel, amikor az anyagiakat említjük. S mindenképpen szükségesnek tartom feltenni a kérdést: követeléseinket itt a földön fogalmazzák-e meg, avagy valahol a fellegekben járva állapítják meg azokat az összegeket, amelyek nélkül - véleményünk szerint - nem működhet egy színház?! Több mint két évvel ezelőtt az Újvidéki Színház társulata szorgalmazta, hogy a színház művészi munkáját egy úgynevezett művészeti tanács irányítsa. A szakma legilletékesebbjeit javasolták és választották a tanácsba, abban a reményben, hogy az majd a komoly változások biztos letéteményese lesz! Igazi, nagynevű színházi emberek kerültek tehát a tanácsba és már az első ülésükön, művészi szempontból, egy rendkívül igényes repertoárt állítottak össze, olyat, amelyet bármeyik fővárosi színház megirigyelhetett volna! Egyetlen szépséghibája volt csak az egésznek. A hangzatos repertoár megvalósításához pénz kellett, nagyon sok pénz! Ez azonban, úgy látszik, illetve látszott, senkit sem zavart Tízezrekkel, százezrekkel dobálóztak (dinárról van szó), amikor egy-egy produkció kivitelezéséről vitatkoztak! Mert a pénz az nem probléma - állították igen határozottan -, ott vannak a védnökök, azok majd biztosítják a díszletre, ruhákra, kellékekre előirányzott összeget? Természetesen az égvilágon semmi sem lett a „betervezett” projektumokból. S ami ugyancsak nem okozott nagyobb meglepetést: a védnökök hosszú, türelmetlen sora sem várakozott a színház bejáratánál, hogy „önzetlen” adományával hozzájáruljon színházi életünk jobbrafordulásához! Mindebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy mi nemcsak ma beszéljük a semmit. Hagyományról van itt szó. S mi, ugye, tiszteletben tartjuk a hagyományokat. Sőt. Amikor a semmit görgetjük, egymásról sem feledkezünk meg! Igaz, a tisztelet fogalma itt már lényegesen módosul. S bizony, a kisstílű okoskodásokra azok a kiválasztottak gyorsan ráhúzzák a vizes lepedőt, mert hát azért azt tudni kell, tudni illene, hogy kik azok, akik a szakma nevében egyáltalán az ilyen ügyekben szót emelhetnek?! S így aztán az egymásra való mutogatás, a felelőtlen számonkérés, a gáncsoskodás az, ami azt a „semmit” még külön reflektorfénybe emeli! S hogy most a két színház léte forog kockán, érdekel az valakit? Ha igen, akkor nem egymással, hanem kizárólag a két színházzal kellene foglalkozzunk! Konfrontációkra most igazán nincs szükségünk. Halasszuk azt békésebb időkre! Egyáltalán: van-e arra lehetőség, hogy most, az évad elején, helyére tegyük a dolgokat és a két társulat tiszta lappal kezdje meg az új vadat?! Ha nincs, akkor beszéljük csak továbbra is a semmit, ehhez legalább értünk!? •FARAGÓ Árpád Beszéljük a semmit A címet kölcsönöztem. A Hernyák Gyurkával készült villáminterjúban fogalmazódott meg ez a megállapítás (Magyar Szó, 1997. szept. 4.). Cím is lett belőle. Találó, valóságunkat tükröző dm" A szakmára gondolok, önmagunkra, mert szégyen ide, szégyen oda, be kell vallanunk, hogy az utóbbi időben nagyon gyakran „beszéljük a semmit , csépeljük a szót, csak éppen értelme nincs az egésznek, mert mindenki mondja a maga vélt igazát, mindenki igyekszik okosabb lenni a másiknál sőt, ügyeletes bölcselőink is vannak, olyanok, akik évek óta megszokták, megnyilatkozásuk örökérvényű, és nekünk, a kis okoskodóknak csak az marad hátra, hogy földig hajoljunk nagyságuk előtt. Igen, színházi életünk bölcs mágusai kizárólagosságukban odáig mentek, hogy egyszerűen figyelembe sem veszik mások véleményét, esetleg építő jellegű javaslataikat kimondott, színházi életünkre vonatkozó ítéleteik megfellebbezhetetlenek, megfogalmazott szentenciáik törvényértékűek, legalábbis itt, ebben a mai zátonyra futott, vegetáló, de még mindig élő, lélegző színházi életünkben. S mert ez így van, beszéljük mi is, velük együtt, a semmit, mert nincs erőnk, talán "bátorságunk sem szembenézni a mindennapok kegyetlen realitásával, a bennünket szorongató valóság tényével! A színházhoz pénz kell! - hangoztatják mind gyakrabban színházi életünk bölcselői. Tudom, hogy nem illik ironizálni, de azért engedtessék meg nekem, hogy nagyon halkan megjegyezzem: azok, akik ezt a felfedezés erejével ható megállapítást megfogalmazták és hangoztatják, valóban azt hiszik, hogy azok, akiknek esetleg ezt tudniuk kell, illetve kellene, nem tudják?! Színház lezárt egy rendkívül termékeny, egyedülálló építészeti korszakot is, amely a századforduló tájékán sajátságos, semmivel össze nem téveszthető jelleget kölcsönzött Szabadkának. *•* A szabadkai Városháza az idén nyolcvanöt éves, az emberi élet léptékei szerint irigylésre méltó kor. Nem olyan rég még az egykori kőműves- és szobafestőinasok, ácsok, tetőfedők vagy fafaragók, de még a kubikosok is büszkén emlegették a Városháza felépítésében betöltött „szerepüket”. Élő résztvevő immár nincs, de a régi szakmák is kihaltak, s a kézművesség méltósága is ismeretlen fogalommá vált mára. Nem létezik ma már természetesen az a polgári réteg sem, amelyik 1912-től kezdődően évtizedeken keresztül nap mint nap kötelezően ott ült a Városháza sarkán levő Városi Kávéház asztalainál - újságot és az európai metropolisokból érkező folyóiratokat böngészve, amelyeket a vasút hozott ide, rendesen és pontosan. Ez volt az az ambiciózus, gondolkodó polgári réteg, amely az „európai” társaságba vágyott, s amely kíváncsian tekintett az akkor útjára induló kifürkészhetetlen huszadik századba. S így, ilyenképpen létrehozták a Városházát, a Gesamtkunstwerk egyedülálló példáját. A Városi Kávéház helyén, amelyet annak idején a magát örökkévalónak tartó ideológia semmisített meg teátrálisan, az idén július 1-jén McDonald’s étterem nyílt egy immár egészen más, „világpolgár” generáció számára. A nagy sárga , - egy másfajta életritmus, az egyoldalúság vagy a fogyasztói személytelenség és igénytelenség jelképe - nem tudja megakadályozni a műemlékegyüttes kisugárzását. Szerencsére, a belső teret megfelelő módon képezték ki, s összhangban áll a Városháza szellemiségének egészével. A tervező a Községközi Műemlékvédelmi Intézet fiatal építésze, Luka Adimovic volt. Két jellegzetes vendéglátóipari objektum, a századelőről, illetve a századvégről. Közöttük nyolcvanöt év történelme feszül. Nyomós „ok” a szintézis feletti töprengésre. Béla DURÁNDI *1. Milivoj Nikolajević: Térritmus Magyar Szó 1997. szeptember 13., szombat