Magyar Szó, 1997. november (54. évfolyam, 258-281. szám)

1997-11-15 / 270. szám

10 KILATO Életrajzi kalauz VUKOVICS SEBŐ (Fiume, azaz Rijeka, Horvát­ország, 1811. július 20. — London, 1872. november 17.)­­ A negyvennyolcas nemzedék egyik legkiemelkedőbb tagjának, a Szemere-kormány igazságügy- miniszteré­nek életkerete az adriai kikötőváros és a Temze-parti metropolis közé záródott, de emberi tevékenységének legtermékenyebb szakasza a pannon síkságon bontako­zott ki, annak is a déli részén, ahol Temes megye alis­pánjaként, a kisbecskereki kerület országgyűlési képvi­selőjeként a reformkor közéletének polgári- liberális szárnyához tartozott. A szabadságharc idején, Kossuth közvetlen munkatársaként, köztársaságpárti nézeteket vallott, temesközi királyi biztosként, később pedig a Dél­vidék főkormánybiztosaként a forradalom megfontolt, de feltétlen híve volt, a bácskai és a bánáti védelmi har­cok legfőbb polgári szervezője. Fejét a zavaros időkben, a fellángoló nemzetiségi harcok során sem veszítette el, kortársai a kényes ügyek­ben is határozottnak és elfogulatlannak tartották, „bozon­tos üstökű, fasorrú”, keménykötésű embernek írták le, aki azonban Deák Ferenccel együtt vallotta: „Temes, Toron­tál, Bács megyékben több szükség lenne most ágyúra és katonaságra, mint akasztó­fára”. A szabadságharc ügye mellen tehát mindig határozottan kiállt, de nem volt híve az oktalan visszacsapásoknak, a vak bosszúnak. A megbé­kélést hirdette, a nemzetiségek kiengeszteléséért szállt sík­ra. Nem volt könnyű dolga, mert maga is szerb származá­sú volt - a középiskolában tanult meg magyarul -, meg az­tán szemtanúja is volt a vértezi jó kegyetlenkedéseknek, a mérhetetlen pusztításnak. Észak-Bánátból Péterváradra tartva így írta le visszaemlékezéseiben a közbeeső települé­seket: „... Zsombolyától Becskerekig a magyar helységek elégetett, kipusztított állapota borzasztó látvány volt. Ma­­gyarcerna, Torda, Szentmihály nemrég virágzó magyar helységek, most csak omladékok, s kormos falak színhelyei valónak... A Tiszán átkelve még borzasztóbb jelét láttuk a szörnyű pusztításnak. Magyarbecse, mely népes, nagy és gazdag mezőváros vala, egészen elégve, lerombolva mint temetőhely terült el előttünk, midőn keresztülvontatánk üres utcáit. Keresztülmentünk a híres Szenttamáson is. Ez legfeldúltabb volt, még a házak előtti akácfák is elpörzsöl­­ve sete­tlettek a fekete házfalak előtt...” (Vukovics Sebő visszaemlékezései 1849-re, 1982).­hetőségeit a megbékélés­­e idején is megfontoltságával, józan ítélőképességével tűnt ki. Az elsők között értette meg a parasztkérdés rendezésének fontos­ságát, a még fennálló feudális kötel­mek felszámolásának halaszthatat­lanságát. A szabadságharc letörése után egy ideig Bereg megyében buj­dosott­­ itt, vendéglátóinak jóvoltá­ból, viszonylagos biztonságban meg­írhatta az azóta híressé vált visszaem­lékezéseit­­, majd 1850-ben „egy ne­vezetesebb összegért vásárolt ál-útle­véllel” Angliába ment, s a Kossuth­­emigráció egyik legbecsületesebb tagjává lett. A kiegyezés után ő is hazajött, 1869-ben, ellenzéki programmal a bácsi választókerület küldte az Or­szágházba. „... Gyakran fel is szólal még mindig szépen zengő hangján - írja Katona Tamás a Vukovics-visz­­szaemlékezés új kiadásának utósza­vában -, higgadtan, tárgyilagosan, elveit soha meg nem tagadva... De neki is osztoznia kell a negyvennyol­cas nemzedék oly sokakat érintő sor­sában, bármilyen kiváló jogász volt is, bármilyen nagyszerű szervező, meggondolt törvénye­lőkészítő, világos értelmező, nem adódik rá lehetőség, hogy ezeket a képességeit 1867 után gyümölcsöztethes­ WINKLER IMRE (Szabadka, 1928. május 5. - Szabadka, 1967. november 21.)­­ Idős szülők kései gyer­meke volt, szigorú regulák szabták meg életkeretét a­ermekévektől a férfikorig. Egyik osztálytársának meg­­a még az érettségi előtt is inkább mintsem békés családi körre, ifjú abba a nevezetes, háború utáni szabadkai gimnáziumi osztályba járt, a VIII.b-be, amelyben a vajdasági irodalmi, művészi és közélet ké­sőbbi számos ismert alakja tanult. Ő már a két utolsó kö­zépiskolai évében szenvedélyesen rajzolt és festett - diáktársait elbűvölte légies, leheletfinom vázlataival -, szorgalmasan eljárt a Hangya András vezette képzőmű­vészeti tanfolyamra, majd beiratkozott a Belgrádi Kép­zőművészet Akadémiára. Talán éppen a gyermekkorá­­g­ban deplántált vak engedelmesség segítette abban, hogy az akadémiát minden nehézség nélkül befejez­ze, s matrózként is eltűrje a tényleges katonai idő vi­szontagságait. Mellhártyagyulladás miatt valamivel előbb szabadult, de a betegség következménye, a kis­sé ferde testtartás, csak növelte gátlásainak egyéb­ként is nagy számát. Előbb a m­­a­kai általános iskola rajztanára lett, majd a szabadkai gimnáziumban vette át a képzőmű­vészeti oktatást. Mint pedagógus azon fáradozott, hogy diákjainak figyelmét felhívja a klasszikus meste­rek nagy műveire, rendhagyó mesterségbeli tudásá­ra. Ő maga is végtelenül gondos, pedáns alkotó volt (ha nem kapott megfelelő festéket, maga készítette el). Égnek állt a haja, ha valamelyik kortárs vásznán a hiányzó technikai ismeret áruló jelét látta, az im­provizáció és az esetlegesség, mint alkotói módszer, teljesen idegen volt tőle. Kicsit figyellte azokat a festőtársakat, akiknek volt bátorságuk a szabad művészek sorsát vállalni, ő azonban nem ilyen alkat volt, mindvégig megmaradt a pedagó­giai pályán. A napi munka után, de leginkább a hét vé­gén tájképeket festett a Sétaerdőben, a Zentai úti temető vidékén, a városi szeméttelepen, a Makkhetes csárda mögött húzódó erdőben, az ottani árterületen, ahol zsombékról zsombékra lépve közelítette mi tett eg a megfestésre leginkább érdemesnek vélt tájat Portrékat is fés­űi barátairól, futó női ismerőseiről, önmagáról, meg városképe­ is: a mlakai külvárosi utcákról, Párizs tetőiről és hídjairól, mivelhe két ágy a nyári hónapokban többször is felkereste a világvárost. Közben folytatta szélmalomharcát önmagával, a „szutykos világ­gal”, amely egyre jobban szűkült körülötte, s mintha taszította is volna a szakadék felé. 1953-ban elégette képeit mert elutasították felvételi kérelmét az ULUS-ban, a képzőművészek egyesületében, 1956-ban még talált magában annyi erőt hogy megrendezze első és egyetlen önálló tárlatát. A várt siker itt is elmaradt , legalábbis így érezte. Vá­sárlója alig akadt Önarcképét a Szabadkai Múzeum vette meg. Magá­nyából egy-egy művésztelepi meghívás emelte ki, de nem tudott, kép­telen volt beilleszkedni a résztvevők bohém, szakmai csipkelődésektől sem mentes világába Magánélete sem rendeződött: hét barátjával ütötte-verte a napokat de sorba elmaradtak mellőle, családot alapítot­t csalódás, lyatárs­­ néhány téglasorral magasabbra vonta maga körül a bástyát, ideget és erőt nem kímélve.” Életének vége felé, ugyancsak Sáfrány szavai szerint, levetette a tárgyi piktúra látványos gúnyáját, s belevetette magát az absztrakt festészet mélységeibe. Száraz virágok, őszi gallyak, sakkfigurák, kagylók voltak a motívumai. Miniatűr­­ciklusán dolgozgatott, az volt a szándéka, hogy cigarettadoboz és gyufásskatulya nagyságú festményeivel, kisplasztikáival és apró szobrocskáival lép a közönség elé, de a fojtogató közöny miatt elállt tervétől. Nincs tovább, nincs már mit festenie, ez lehetett végkövetkeztetése és­­ felakasz­ján (a festő ekkor már több mint tíz éve halott) így emlékezett rá a költő és az osz­tálytárs, Ács Károly: „Fekete alól sejteni a sárgát, / Sárga fölött tűrni a feketét...” MOLNÁR IMRE (Péterréve, 1888. október 28. - Budapest, 1977. november 25.)­­ Egy népes pedagógus família le­származottja, ahol minden hozzátartozó muzsikált, ahol az anya és az apa mellett a felnövő gyermekek alkották a családi kamarazenekart. Molnár Imre, a péterré­­vei elemista már nyolcéves korában az orkeszter tagja volt, gordonkán játszott, amely egy darabig nagyobb volt, mint ő. A családi muzsikálgatás végtelen gyönyörrel töltötte el, s nyilván en­nek köszönhette, hogy végül is zenei író, dalénekes és tudós ének­pedagógus lett belőle. A család a múlt század végén Kolozsvárra köl­tözött, Molnár Imre ott fejezte be a középiskolát, de közben éneket is tanult Farkas Ödönnél, a kolozsvári konzervartórium igazgatójá­nál, a kiváló énektanárnál. Valójában nem készült zenei pályára, 1912-ben a budapesti egyetemen bölcsészdoktorátust szerzett, s Szabó Ervin mellett a Fő­városi Könyvtárban kezdett el dolgozni. Egyetemi tanulmányaival egyidejűleg azonban folytatta zenei képzését is: a magyar főváros legrégibb tanintézetében, a Pestbudai Hangászegyletből 1836-ban kinőtt Nemzeti Zenedében tanult éneket Bellovics Imrétől. Tanára még Smetanánál tanult zeneszerzést, neve azonban a Nemzeti Zene­dével nőtt egybe, olyannyira, hogy sokan még ma is Bellovics- féle zeneiskola néven tartják számon. Rövid könyvtárosi és középiskolai tanári pálya után Molnár Imre végképp a zene mellett kötött ki. 1922-től 1933-ig a Nemzeti Zenede énektanára volt, 1933 és 1959 között pedig a Zeneművészeti Főiskolán tanított, az énektanárképző vezetője lett. A kedvtelésből, a passzióból egy életre szóló foglalkozás lett: zenetudóssá vált Egyik szűkebb szakterülete az eufória, azaz a jóhangzás, a széphangzás volt, az élő beszéd és az ének széphangzását ku­tatta. Eredményeit a gyakorlatba is átültette­, ő tanította a rá­dió első bemondóit a szép magyar beszédre. Égnek állt a haja, amikor hallotta, hogy valaki hadar, akadozik, pestiesen „éne­kel”. Egy szpíker világos kiejtéssel, folyékonyan olvasson, mondogatta, még hangszínével is alkalmazkodjon az adott szöveghez: ha az emberi szenvedésekről olvas hírt, remegjen meg tapintatosan a hangja... Tapasztalatait, kutatásának ered­ményeit könyveiben összegezte (Beszédének..., 1941, Eufone­­tika, 1942; A magyar hanglejtés rendszere, 1956). Zeneíróként a budapesti lapokban publikált. 1919 és 1938 között a Magyarország, 1938-tól a Magyar Nemzet kriti­kusa volt. Közreműködött a Zene, a Parlandó és más folyóira­tokban. Az Encyclopaedia Britannica egyik magyarországi szakmunkatársa volt. Többt figyelemre méltó zenei kiadvány szerkesztője, társszerzője, így 1925-ben, Kern Auréllal együtt kiadta a Daloskertet, a XVII. és a XVIII. század legszebb da­lainak gyűjteményét Szerkesztésében jelent meg 1936-ban A magyar muzsika könyve, amely valóságos galériája a korabeli szövegíróknak, zeneszerzőknek, karnagyoknak, népdaléneke­seknek, előadóművészeknek, kántoroknak. Ifjabb éveiben dalénekesként számos koncertet adott. A dal- és áriaszövegeket 15 nyelvből maga fordította le, szer­bül még a péterrévei iskolában játszás közben tanult meg. A rádió félszáz előadásból álló népdalsorozatát közvetítette. Hatalmas, százezernyi cédulából álló dokumentációja volt, amelyben 35 000 magyar dalt dolgozott fel variánsok sze­rint. Adattárát sokan használták, akárcsak 7000 kötetből álló szakkönyvtárát. KALAPIS Zoltán A Symposion július-októberi számának tartalma Bozsik Péter: Minulák Horowytz Rannin: Nyárfás Zeke Gyula: Anderson-taktusok Krasztev Péter: Post Mortem HOGYAN OLVAS ÖN? Presaburger Csaba-Saul: Elmetélés Szerbhorváth György: Szergej Koraszev konferenciázik egyet Janez Katanec: Autómechanikus Horovitz Magdolna: Autóstop (teherautó) Svetislav Basara: Körülmények; Távozás Fóbi Andor: Szilánk Tóth Béla: doh.doc Pressburger Csaba-Saul: A szoksásos vonat Aaron Blumm: Hábi-Szádi és Tahtúr beszélgetése Tahtúr New Yorkba utazása előtt Primajer Kornélia: Sárkányok játéka Sáfrány Attila: A szellemhez Szakmány György: Időhúzók Pálfi Attila: A valóság dematerializációja Podmaniczky Szilárd prózájában Vajdasági Magyar Tarka-Farka Sántha Gyula: Bandánkban az élet marshallbotja Szerbhorváth György: Agónia Magyar Szó Aerobik Divatszóként került a magyarba néhány évvel ezelőtt az aero­­bik. Olyan témagyakorlatokat jelöl, amelyet nők végeznek tarka, testhez álló öltözékben, zenei aláfestéssel abból a célból, hogy jó ala­kúak, szép megjelenésűek legyenek. Újabban már játékos gyermek­­aerobikot is szerveznek. Kemény Gábor szerint tánctornának is lehe­tett volna nevezni az aerobikot, ha nem múló jelenségről lenne szó. Mindenesetre maradt az aerobik (vagy némelyek kiejtésében: ero­bik). Noha görög szóelemeket lehet felismerni benne (aero = leve­gő, biosz­ó­élet), voltaképpen angol eredetű szó. Tapadással jöhetett létre az aerobic exercises (levegőt igénylő gyakorlatok) v. aerobic gimnastics (levegőt igénylő torna), v. aerobic gimnastic exercises (le­vegőt igénylő tornagyakorlatok) szókapcsolatból. Maga az aerobic melléknév a magyarban már korábbról ismert aerob szónak felel meg (’a levegő oxigénjének jelenlétét igénylő). Mivel a szóban forgó sajátos jelentése nem a magyarban született meg, nem beszélhetünk aerob tornáról, legfeljebb ritmikus légzésgyakorlatokról. Az aero­ szóelem viszonylag sok összetételben megjelenik. Az efféle szavak nagyjából két csoportba sorolhatók. Az egyikbe az ok igia, aerotóbia, aeroton, aerotor, aerológia, mechanika, aerométer, aerometria, aeromotor, aeroszol, aeroszolte­rápia, aerosztatika, aerotaxis, aeroterápia, aerotermokémia, aerotro­­pizmus stb. A másik csoport nem tudományos szavakat ölel fel, ha­nem a repüléssel összefüggőket, bennük az előtag jelentése ’légi, re­pülési’ aerobusz, aerocar, aerodrom, aerodyne, aeroelasztikus, aero­­fotográfia, aerofotogrammetria, aerogram, aeronauta, aeronautika, aeroplán, aeroport, aerotechnika stb. Olyan szó is akad, amely kívül marad ezeken a csoportokon, pl. az aerolit (amely főleg szilikátásvá­­rko­nyokból álló meteorkövet jelöl). MOLNÁR CSIKÓS László 1997. november 15., szombat Beszéd És írás N­évelős államnevek, és névelődének 1. Mintegy ezer zarándok utazik Vatikánba.­­ Helyesen: a Vatikánba. Hasonlóképpen: az Egyesült Államokba (v. az USA-ba), az Amerikai Egyesült Államokba; továbbá: a Német Szövetségi Köztársaságba, a Dán Királyságba, a Fülöp-szigetekre, az (Egye­sült) Arab Emírségekbe; a Luxemburgi Nagyhercegségbe; a Do­minikai Közösségbe; a Dél-afrikai Köztársaságba; az Ausztrál Ál­lamszövetségbe; stb. De: (névelő nélküli) Amerikába, Németor­szágba, Dániába, Luxemburgba, Dél-Afrikába, Ausztráliába; sőt: Szerbia Köztársaságba (és: Szerbiába - de a Szerb Köztársaságba); Dzsibuti Köztársaságba (és: Dzsibutiba); Izrael Államba (és: Izrael­be); San Marino Köztársaságba (és: San Marinóba); stb. Ha megfigyeltük az általam rögtönzött típusválogatást, észre­vehettük, hogy a nevelések között szokatlan a Vatikán államnév né­­velőssége, de a nyelvekben általában nagy szerepe van a megszokás­nak, ami idővel hagyományként érvényesül. Másrészt az is tarthatja névelősségét (állami státusa ellenére), hogy mégiscsak városrész, Rómának része (vö. a Citadella, a Vár, a Kalemegdan v. magyaro­san: a Kalimegdán). 2. Azért döntöttünk ez a darab mellett, mert..­­ Helyesen: Azért döntöttünk e mellett a darab mellett; vagy: e darab mellett; vagy: Azért döntöttünk így, mert.. Úgy vélem, nem kell már kommentár az olvasónak. Igaz, nem újságíró szólt így, de a színművész is közelebb kerül a tolmá­csolt szöveg igényelte a tanuláshoz, hogyha az írott szóhoz szintén közelebb áll a maga anyanyelve, a spontán. 3. Az EU külügyminiszterei hétfőn Brüsszelben közzéteszik a „felhívást Jugoszlávia népének”, amelyben kifejezik óhajukat, hogy „egy békés, haladó és demokratikus JSZK legyen képes el­foglalni helyét a nemzetközi közösségben”. Közzétesznek felhívást valakihez, üzenetet küldenek valaki­nek.­­ Nyilván ez a két kifejezés, ill. a kettő vonzata keveredett a hír fordítójának tollán. Idézőjelek között idézni azonban a magyarban (ellentétben pl. a szerbbel) csak betűhű pontossággal szokás. Az eredeti idézet, melyet a fordító kiragadott egy szövegtől, bizonyára így szól: „Fel­hívás Jugoszlávia népéhez” (v. „... népeihez”). Tehát­­t tárgyrag nélkül. A mondat másik felének szórendje sem egészen valószínű, hogy ti. milyen JSZK legyen majd képes helyét elfoglalni a nemzet­közi közösségben (mert hiszen egy nem békés, nem demokratikus államnak esélye sincs erre a helyfoglalásra). Nyilván tehát ez lett volna a szerencsés hírtolmácsolás magya­rul: Az EU-külügyminiszterek hétfőn Brüsszelben közzéteszik a,Ju­goszlávia népéhe” címzett (v. szóló) „Felhívás”-t, amelyben kifeje­zik óhajukat, hogy „egy békés, haladó és demokratikus JSZK képes legyen elfoglalni helyét a nemzetközi közösségben”. Vagy: ...kifeje­zik obijukat, hogy majd „egy békkés, haladó és demokratikus JSZK foglalja el helyét a nemzetközi közösségben”. A felhívás azonban sze­repelhetne esetleg idézőjel nélkül és kis kezdőbetűvel is. ÁGOSTON Mihály Szófigyelő

Next