Magyar Szó, 1998. március (55. évfolyam, 53-78. szám)
1998-03-01 / 53. szám
1998. március 1.,vasárnap DÉLSZLÁV VÁLSÁG Nem látják a fától az erdőt Három elnök - három dilemma. Sem az elnökök helyzete, sem a dilemmák súlya nem egyforma. Alija Izetbegović aránylag könnyen kivághatja a rezet: csak pártjának héjáit kell félreállítania, vagy meggyőznie őket arról, hogy az év végéig 25 000 szerb és horvát menekültet vissza kell fogadni Szarajevóba. Az ellenzéki pártok egyébként is régóta hiányolják a több etnikumú Szarajevót, azt az üde tarkaságot, amely a háború előtti bosnyák fővárost ékesítette. Szarajevó persze még sokáig nem lesz az, ami volt, de a szerbek és a horvátok egy részének hazatérésével elindulhat egy folyamat, amely előfeltétele annak, hogy a bosnyákok egy része visszatérjen a szerb entitásba, illetőleg a horvát többségű körzetekbe. Izetbegovic dolgát jelentősen megkönnyítette Milorad Dodik, a szerb entitás kormányfője, aki eredményes amerikai tárgyalásai során bejelentette: kabinetjének idei programja 70 000 bosnyák és horvát nemzetiségű visszatérését irányozza elő. A hontalanok a Száva mentén, Bijeljinában, Brekóban, Banjalukában és Srebrenicában költözhetnek be egykori otthonukba. A boszniai horvátok még nem nyilatkoztak az ügyben, de nyilvánvaló, hogy ők is engedményre kényszerülnek (Mostar esetében például). A bosnyák elnökre most az a „könnyű feladat” hárul, hogy a főváros példamutatásával elindítsa a körforgást. A feltételezés vagy inkább a realitás meglehetősen bizarr. Szibrajevóba visszatérnek azok az egykori lakók is, akik a környező hegyekről több mint ezer napon át bombázták a várost. Visszatérhetnek, s munkát, megélhetést, különféle jogokat követelhetnek maguknak. Ezt fájlalják leginkább a bosnyák fővárosban. A szerbek viszont amiatt méltatlankodnak, hogy teljesen fölösleges volt a Srebrenicáért hozott áldozat, hiszen oda meg a bosnyákok települhetnek vissza. A horvátok Mostar etnikailag megtisztított részének újbóli „felhígulása” miatt aggódnak. A jajveszékelés persze nem segít. A nemzetköziek beintettek, Izetbegovicon a sor, hogy csábítóan mosolyogjon. Franjo Tudman esete egy kissé bonyolultabb. Nem először fordul el tőle a világ, de alighanem első ízben történt meg vele az, hogy alattvalói nyilvánosan Szaddám Huszeinnel azonosítsák, hogy ellenfelei a HDK végóráiról zúgjanak. Tudman a természetszerű történeti összefüggések és a bonyolult geostratégiai kombinációk embere, de nincs érzéke a hétköznapi dolgok iránt. A fától nem látja az erdőt. Alattvalóinak többsége elégedetlen a romló szociális helyzettel, a privatizáció során történt visszaélésekkel, és végső soron elege van abból a dajkameséből is, miszerint a kommunista mesterkedéssel elveszített Boszniát most ő, a vezér, útépítéssel - tehát közvetett módon - próbálja visszaszerezni. A zágrábi szociális zavargások egybeestek a HDK negyedik kongresszusának időpontjával, úgyhogy Tudman nyugodt lelkiismerettel megállapíthatta: a tüntetést - a nemzetre nézve kritikus pillanatban - a belső és a külső ellenség robbantotta ki. Ennélfogva a HDK- nak még legalább tíz évig hatalmon kell maradnia, hogy megőrizze a horvát önállóságot. Szarajevóban felháborodást váltott ki Tudman „történelmi” beszéde. A bosnyákok úgy vélik, hogy Zágráb és Szarajevó ismét eltávolodik egymástól, s ennek oka az, hogy Horvátországnak területi követelései vannak Boszniával szemben. Tudman megszegte a daytoni békeszerződést, semmibe vette Bosznia szuverenitását, területi épségét, függetlenségét. De nemcsak a bosnyákok hördültek fel, hanem a nemzetköziek is, és ez arra késztette a HDK-t, hogy közleményben utasítsa el a bírálatokat, mondván: a kedvezőtlen értékelések az elnök beszédének alapos ismerete nélkül, valamint a problémakör politikai és történelmi lényegének megismerése nélkül hangzottak el... Mindebben csak az a furcsa, hogy - Tudman követőin kívül - mindenki azt hámozta ki a beszédből, amit most Zágráb cáfol. S ha a Boszniával szembeni területi követeléshez hozzácsatoljuk a kelet-szlavóniai helyzetet (a szerbek folyamatos kiköltözését), akkor nyilvánvaló, hogy Tudmannak ismét megalázkodással kell kiengesztelnie a bosnyákokat és a nemzetközi közösséget. A harmadik elnöktől jóval többet vár el a világ. Slobodan Milošević jugoszláv államfőt a daytoni békeszerződés valóra váltásában vállalt eddigi (boszniai) szerepéért jelképesen megjutalmazta az USA, s a nemzetközi közösség is módosított - Dodiknak köszönhetően - a szerbek eddigi megítélésén. Ennek ellenére - persze ez is nézőpont kérdése - Milošević van a legkritikusabb helyzetben. Ha kitart az eddigi önelszigetelődési politika mellett, hazai porondon csak Milo Đukanović montenegrói elnök veszélyeztetheti valamelyest. A szerbiai ellenzék egy része behódolt neki, a másik rész viszont lassan szétforgácsolódik. Ilyen körülmények között szilárdnak érezheti pozícióját. Számára, legalábbis távlatilag, nagyobb veszélyeket rejteget a nyitás, mint a mostani begubózás. Márpedig Belgrád valamiféle nyitást emleget. Ez viszont elképzelhetetlen a kosovói drámai helyzet érdemi megoldása nélkül. Lehet, hogy elkerüli a föderalizálást, ennek árát azonban egyszer meg kell fizetnie. A kérdés ugyanis - elsősorban az albán lakosság lélekszáma, valamint a módosuló nemzetközi megítélés miatt - rendre fölvetődik majd: egy ideig autonómia vagy különleges státus, majd föderális egység formájában. A Pristinában és Belgrádban tárgyaló Robert Gelbard szavaiból azt lehetett leszűrni, hogy az USA elfogadhatónak tartja a párhuzamos albán parlamenti és elnökválasztások megejtését Kosovóban, de elvet mindenféle „álautonómiát”. Csakhogy Belgrád álautonómiát sem kínál föl: célja a mostani helyzet tartósítása. A status quonak pedig végül is az lesz a következménye, hogy egyszer sor kerül a Kosovóról szóló nemzetközi értekezletre (talán többre is), majd a daytonihoz hasonló tárgyalásokra. Egyelőre csak annyi bizonyos, hogy a nemzetközi közösség Szerbia határain belül tudja elképzelni Kosovo autonómiáját, különleges státusát, vagy más, a mostaninál méltányosabb helyzetét. Gelbard, visszatérve az USA-ba, konkrétabban fogalmazott: Washington a kosovói albánok „meghatározott fokú” autonómiájának megadásában látja a kiutat. Ibrahim Rugova, a Kosovói Demokratikus Szövetség elnöke a párt szerdai választási értekezletén félreérthetetlenül utalt arra, hogy a harc Kosovo függetlenségéért, a kosovói intézményrendszer megteremtéséért folyik és a célból, hogy (szűkebb) Szerbia déli részében és Montenegróban az albánoknak önkormányzatuk legyen. Macedóniában pedig azért, hogy az albánok államalkotók legyenek. Rugová sohasem beszélt elszakadásról. Legalábbis nyilvánosan nem. A szerbség azonban - saját jól bevált gyakorlatából kiindulva - úgy tekint a dolgokra, hogy az autonómia, de a kisebbségeket megillető jogok kiszélesítése is, az első lépés a szeparatizmus felé. A „független Kosovo” pedig nem az első, hanem az utolsó előtti lépés. A fölforrósodott légkörben nem könnyű eligazodni. Lehet, hogy Huber Védrine francia és Klaus Kinkel német külügyminiszter március második felében esedékes jugoszláviai látogatása, valamint a bejelentett párhuzamos parlamenti és elnökválasztások után világosabban körvonalazódik a kosovói kérdés megoldásának lehetősége. HORVÁTH András Magyar Szó AZ USA BÉKEINTÉZETE BOSZNIÁRÓL Mégis az egyesítés a cél Párbeszéd, bizalom, szkepticizmus - Egy sokadik tanácskozás margójára (Tudósítónktól) Az Egyesült Államok Békeintézete a héten nemzetközi tanácskozást tartott Párbeszéd Boszniáról - A békéhez vezető regionális utak címmel. Az egész napos konferencián részt vett Robert Gelbard nagykövet, az amerikai elnök balkáni különképviselője, Eliot Engel szövetségi képviselő, nemzetközi szakértők, volt és jelenlegi nagykövetek egész serege. A balkáni köztársaságokból érkező részvevők között volt Sven Alcalaj, Bosznia-Hercegovina washingtoni nagykövete, Vesna Pešić, a Polgári Szövetség elnöke, Veton Surros, a prištinai Kohe i litore c. lap főszerkesztője és Zlatko Lagumdžija, a boszniai Szociáldemokrata Párt vezetője. A megnyitó beszédre Václav Havel cseh köztársasági elnököt kérték fel a részvevők, és már ebből is látszik, hogy a párbeszédnek nem mindennapi jelentőséget tanúsítottak. Havel alig néhány nappal egy műtét után, még lábadozva, bement az elnöki irodába, hogy műholdas videokapcsolat útján megtartsa beszédét és még válaszoljon is a kérdésekre. Washington, 1998. február 27. Az Egyesült Államok Békeintézete az ország külpolitikai establishmentje tekintélyes személyiségeinek igen tevékeny szervezete. Volt nagykövetek, egyetemi tanárok, más szakemberek tartoznak soraiba. Az a küldetése, hogy elemezze a nemzetközi konfliktusokat, s megkísérelje olyan modell és módszer kidolgozását, amellyel meggátolható a fegyveres összecsapás kirobbanása, vagy szavatolható a béke. A Békeintézet a ’90-es évek folyamán számos képviselőjét elküldte a Balkánra, a háború idején és utána több könyvet és tanulmányt közölt, elsősorban a boszniai válságról. Ilyen minőségben szervezte meg a tegnapi tanácskozást, amelyen igen elismert szakértők vettek részt, sőt olyan balkáni csoportok képviselői, amelyeket az intézet építőjellegűnek tart. Az utóbbi mérce olykor - a Balkánon gyakran nem - magába foglalja az építőjellegű ellenzéket. A tanácskozásra az adott okot, hogy hamarosan megkezdődik a vita a kongresszusban Amerika szerepvállalásának folytatásáról az új SFOR keretében, és ennek a pénzellátásáról. Noha Clinton elnök már meghozta döntését, s ehhez megszerezte a NATO beleegyezését, a játszma még nem dőlt el, mert a törvényhozásban bizonyos körök régóta azzal fenyegetőznek, hogy" meggátolják a finanszírozást s ezzel az amerikai csapatok részvételét a balkáni békeküldetésben, ha ennek végét nem kötik szilárd határidőhöz. Az előbbi értelmében fontos minden befolyásos személy szerepvállalása, hogy sajátos nyomást gyakoroljanak a szenátorokra és a képviselőház tagjaira. AZ ÖRÖK DERŰLÁTÓ Gelbard nagykövet beszédét a tanácskozáson nagy érdeklődés előzte meg, mert az amerikai média nem sok szóra méltatta legutóbbi belgrádi szereplését. Tehát a résztvevők egy része számára most nyílt először alkalom arra, hogy részleteket halljanak arról a négy jutalomról, amellyel Washington tüntette ki Miloševićet, ahogyan azt Gelbard mondta, mivel a szerb elnök rendkívül nagy segítséget nyújtott ahhoz, hogy Milorad Dodik kerüljön hatalomra Banjalukában. Clinton elnök megbízottja azonban a daytoni megállapodás teljesítésében nem keltett semmilyen illúziót, hogy e megjutalmazással megnyílt Belgrád előtt az út a nemzetközi intézeti tagságok felé. Gelbard egyértelműen előtérbe helyezte, hogy erre mindaddig nem kerül sor, amíg nem érnek el lényegbevágó előrehaladást Kosovo kérdésében. Az Egyesült Államok kész közvetíteni, s egyelőre támogatja az európai erőfeszítéseket, hogy kezdődjön párbeszéd Belgrád és Priština között. A nagykövet elmesélte, hogy vasárnap tudtára adta Miloševićnek: Nem játszhatja eddigi játékát, döntenie kell: tyúk, vagy tojás? Belgrád nem juthat belépőjegyhez az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezetbe sem, ha nem járul hozzá a párbeszédhez. Egyszerűen más út nem lehetséges — mondta a különmegbízott. Noha Gelbard már helyzeténél fogva nagy derűlátó ha a boszniai előrehaladásról van szó, kevésbé tűnt jónak a hangulata, amikor Kosovóról szólt. Ismertette, hogy sokat beszélgetett az albán egyetemi hallgatók vezetőivel, s megmagyarázta nekik, hogy csak akkor számíthatnak az amerikai fél megértésére és segítségére, ha elutasítják az erőszakot, s ezt nyilvánosan tudtára adják nemzettársaiknak. Bírálóan viszonyult a kosovói mérsékelt albán vezetőséghez is, azzal érvelve, hogy e vezetőség igen tétlen, mintha csak valamilyen amerikai szupermenre várna. Erre hiába várnak, figyelmeztetett Clinton balkáni első embere. Gelbard ismételten figyelmeztette a horvát hatóságot is, hogy néhány vezető ezúttal nevet nem említett - legutóbbi felszólalása Bosznia felosztásáról egyszerűen elfogadhatatlan, s Horvátországnak az európai integrációs folyamatokhoz való csatlakozása szintén attól függ, hogy Zágráb ésszerű magatartást tanúsít-e a Balkánon, nevezi ugyan, mert a háború nem terjedt ki Boszniáról Kosovóra, de lényegében a félelem egyensúlyán alapszik, és egyre labilisabbá válik ez a helyzet. A második lehetőség az, hogy valaki kirobbant egy rövid és mérsékelt vérengzést. Surros megjegyezte: nem lehet véletlen, hogy az elmúlt két hónapban a boszniai szerb hadsereg magas rangú tisztjei látogatják a tartományt. Eszerint a forgatókönyv szerint akármi történhet, mert Miloševićnek nincs pontos elképzelése arról, hogy a végén mit csináljon Kosovóval. Surros a harmadik lehetőséget tartja a legígéretesebbnek: azt, hogy a nemzetközi közösség elkövet egy-két nagyobb hibát ahhoz, hogy végre felfogja: nem számíthat arra, hogy a kosovói kérdés magától eltűnik. Az albánok egyetértenek Havellal abban, hogy csakis Amerika vezetésével képzelhető el szavahihető megoldás. MIÉRT ÉPPEN HAVEL? A Cseh Köztársaság elnökét Amerikában rendkívül nagyra értékelik a kommunista hatósággal való békés szembeszállás elve és a világ válságövezeteiben kifejtett tevékenysége miatt. Több amerikai szakértő emlékszik Havel korai nyilatkozatára a boszniai háborúról, s nem felejtették el, hogy igaza volt, amikor még 1993-ban azt állította, hogy amerikai intervenció nélkül nem vethetnek véget a vérontásnak. A cseh elnök beleegyezett az élő videoértekezletbe mindössze néhány nappal a műtét után. Most, miután hazája nemcsak a NATO, hanem az Európai Unió jelöltjeinek első csoportjához tartozik, megismételte, hogy a daytoni béke szégyen Európára nézve olyan értelemben, hogy ismételten bizonyította, hogy az európai hatalmak képtelenek önállóan eltökélt akcióra válsághelyzetben. Lehangoló, de ez pontosan így van - mondta Havel -, s amikor az európaiaknak a körmükre ég a dolog, akkor az amerikaiaknak kell segítségükre sietniük. (Léphott Pál karikatúrája) Ki az iraki huzavonának a diplomáciai gőztese: Bagdad, vagy Washington? KOSOVÓI KILÁTÁSOK Rendkívül érdekesnek tűnik a „süketek párbeszéde” Kosovóról. Ezúttal azonban nem is a szerb és az albán fél egymás közti meg nem értéséről beszélünk, hanem a kosovói albánok és mégiscsak legnagyobb támogatójuk, az Egyesült Államok közötti frekvenciakülönbségről. Miközben Gelbard megismételte, hogy a megoldást Jugoszlávia jelenlegi határain belül kell keresni, Veton Surroi - egyébként kiváló elemzésében - továbbra is kizárólag az önrendelkezésben látja az albánok számára is elfogadható jövőt. Surroi felszólalásáról mindenképpen el kell mondani, hogy Washingtonban talán még sohasem hallottunk ilyen koherens áttekintést a kosovói helyzetről albán vezető szájából. Egy tekintélyes részvevő meg is jegyezte a kulisszák mögött, hogy kár, hogy Surroi újságíró és nem politikus. A Kohe i Ditore főszerkesztője szerint három lehetséges forgatókönyv képzelhető el a közeljövőre. Az első a jelenlegi, 8 éve tartó áldatlan helyzetnek a folytatása: a nemzetközi közösség „sikeres konfliktusmegelőzés”-nek KÜLPOLITIKA 3 REÁLIS CÉLOK!? A tanácskozásra alig néhány nappal az után került sor, hogy a boszniai szerb államalakulat új miniszterelnöke Washingtonban tartózkodott. Annak ellenére, hogy a State Department jelentős megtiszteltetésben és támogatásban részesítette, Morad Dodiknak sok kellemetlen kérdésre kellett válaszolnia, és nem éppen mindig találta fel magát a legjobban. Amíg Washingtonban tartózkodott, Dodikot minden lépésénél arról kérdezték, miért választott hármat a legfontosabb miniszteri tisztségekre azok közül, akik állítólag belekeveredtek háborús bűncselekményekbe. A miniszterelnök a múlt héten úgy válaszolt, hogy bizonyítékokat kér, s ha ezzel valaki szolgál, az említett minisztereket tüstént felfüggeszti állásukból. A békeértekezleten részletesebb magyarázattal szolgált Zlatko Lagumbdžija, aki figyelmeztette a résztvevőket, hogy senkit sem ésszerű bírálni nemzeti prizmán keresztül. A Szociáldemokrata Párt vezetője kijelentette: Boszniában minden lépésnél az ésszerű megoldást kell kutatni, és lehetséges az előrehaladás. Reménytelen dolog arra várni, hogy egy társadalom, amely több éven át nacionalista erők kizárólagos felügyelete és propagandája alatt állt, s egyszerre elfeledkezett mindenről, máról holnapra a tegnapi pokolban angyalokat találnak vezetőnek. Dodikot hasonló módon támogatásában részesítette Vesna Pešić is, kérte, hogy az új banjalukai kormánynak adjanak időt és esélyt a bizonyításra. „Dodik már kormányzásának első heteiben foglalkozott a fizetések, a nyugdíjak kérdésével, az iskolarendszerrel, az egészségüggyel, tehát azzal, ami az életet jelenti, a közös elnökségnek pedig két év nem volt elegendő, hogy döntsön az ülési sorrendről és a székek formájáról” - figyelmeztetett Zagumbdžija. Az értekezlet végén elhangzott utóbbi mondat sajátosan összegezte a legfontosabb feladatokat. PURGER Tibor