Magyar Szó, 1998. március (55. évfolyam, 53-78. szám)

1998-03-01 / 53. szám

1998. március 1.,vasárnap DÉLSZLÁV VÁLSÁG Nem látják a fától az erdőt H­árom elnök - három dilemma. Sem az elnökök helyzete, sem a dilemmák súlya nem egyforma. Alija Izetbegović aránylag könnyen kivághatja a rezet: csak pártjának héjáit kell félreállítania, vagy meg­győznie őket arról, hogy az év végé­ig 25 000 szerb és horvát menekül­tet vissza kell fogadni Szarajevóba. Az ellenzéki pártok egyébként is ré­góta hiányolják a több etnikumú Szarajevót, azt az üde tarkaságot, amely a háború előtti bosnyák fővá­rost ékesítette. Szarajevó persze még sokáig nem lesz az, ami volt, de a szerbek és a horvátok egy részé­nek hazatérésével elindulhat egy fo­lyamat, amely előfeltétele annak, hogy a bosnyákok egy része vissza­térjen a szerb entitásba, illetőleg a horvát többségű körzetekbe. Izetbe­govic dolgát jelentősen megkönnyí­tette Milorad Dodik, a szerb entitás kormányfője, aki eredményes ame­rikai tárgyalásai során bejelentette: kabinetjének idei programja 70 000 bosnyák és horvát nemzetiségű visszatérését irányozza elő. A honta­lanok a Száva mentén, Bijeljinában, Brekóban, Banjalukában és Srebre­­nicában költözhetnek be egykori otthonukba. A boszniai horvátok még nem nyilatkoztak az ügyben, de nyilvánvaló, hogy ők is enged­ményre kényszerülnek (Mostar ese­tében például). A bosnyák elnökre most az a „könnyű feladat” hárul, hogy a főváros példamutatásával el­indítsa a körforgást. A feltételezés vagy inkább a rea­litás meglehetősen bizarr. Szibraje­­vóba visszatérnek azok az egykori lakók is, akik a környező hegyekről több mint ezer napon át bombázták a várost. Visszatérhetnek, s munkát, megélhetést, különféle jogokat kö­vetelhetnek maguknak. Ezt fájlalják leginkább a bosnyák fővárosban. A szerbek viszont amiatt méltatlan­­kodnak, hogy teljesen fölösleges volt a Srebrenicáért hozott áldozat, hiszen oda meg a bosnyákok tele­pülhetnek vissza. A horvátok Mos­tar etnikailag megtisztított részének újbóli „felhígulása” miatt aggódnak. A jajveszékelés persze nem segít. A nemzetköziek beintettek, Izetbego­­vicon a sor, hogy csábítóan moso­lyogjon. F­ranjo Tudman esete egy kissé bonyolultabb. Nem először for­dul el tőle a világ, de alighanem első ízben történt meg vele az, hogy alattvalói nyilvánosan Szaddám Hu­­szeinnel azonosítsák, hogy ellenfelei a HDK végóráiról zúgjanak. Tud­man a természetszerű történeti összefüggések és a bonyolult geo­­stratégiai kombinációk embere, de nincs érzéke a hétköznapi dolgok iránt. A fától nem látja az erdőt. Alattvalóinak többsége elégedetlen a romló szociális helyzettel, a priva­tizáció során történt visszaélésekkel, és végső soron elege van abból a daj­kameséből is, miszerint a kommu­nista mesterkedéssel elveszített Boszniát most ő, a vezér, útépítéssel - tehát közvetett módon - próbálja visszaszerezni. A zágrábi szociális za­vargások egybeestek a HDK negye­dik kongresszusának időpontjával, úgyhogy Tudman nyugodt lelkiis­merettel megállapíthatta: a tünte­tést - a nemzetre nézve kritikus pil­lanatban - a belső és a külső ellenség robbantotta ki. Ennélfogva a HDK- nak még legalább tíz évig hatalmon kell maradnia, hogy megőrizze a horvát önállóságot. Szarajevóban felháborodást vál­tott ki Tudman „történelmi” beszé­de. A bosnyákok úgy vélik, hogy Zágráb és Szarajevó ismét eltávolo­dik egymástól, s ennek oka az, hogy Horvátországnak területi követelé­sei vannak Boszniával szemben. Tudman megszegte a daytoni béke­­szerződést, semmibe vette Bosznia szuverenitását, területi épségét, füg­getlenségét. De nemcsak a bosnyá­kok hördültek fel, hanem a nemzet­köziek is, és ez arra késztette a HDK-t, hogy közleményben utasítsa el a bírálatokat, mondván: a kedve­zőtlen értékelések az elnök beszédé­nek alapos ismerete nélkül, vala­mint a problémakör politikai és tör­ténelmi lényegének megismerése nélkül hangzottak el... Mindebben csak az a furcsa, hogy - Tudman kö­vetőin kívül - mindenki azt hámozta ki a beszédből, amit most Zágráb cá­fol. S ha a Boszniával szembeni te­rületi követeléshez hozzácsatoljuk a kelet-szlavóniai helyzetet (a szerbek folyamatos kiköltözését), akkor nyil­vánvaló, hogy Tudmannak ismét megalázkodással kell kiengesztelnie a bosnyákokat és a nemzetközi kö­zösséget. A harmadik elnöktől jóval többet vár el a világ. Slobodan Miloše­­vić jugoszláv államfőt a daytoni bé­keszerződés valóra váltásában vállalt eddigi (boszniai) szerepéért jelképe­sen megjutalmazta az USA, s a nem­zetközi közösség is módosított - Do­diknak köszönhetően - a szerbek eddigi megítélésén. Ennek ellenére - persze ez is nézőpont kérdése - Milošević van a legkritikusabb hely­zetben. Ha kitart az eddigi önelszi­­getelődési politika mellett, hazai po­rondon csak Milo Đukanović mon­tenegrói elnök veszélyeztetheti vala­melyest. A szerbiai ellenzék egy ré­sze behódolt neki, a másik rész vi­szont lassan szétforgácsolódik. Ilyen körülmények között szilárdnak érezheti pozícióját. Számára, leg­alábbis távlatilag, nagyobb veszélye­ket rejteget a nyitás, mint a mostani begubózás. Márpedig Belgrád valamiféle nyitást emleget. Ez viszont elképzel­hetetlen a kosovói drámai helyzet érdemi megoldása nélkül. Lehet, hogy elkerüli a föderalizálást, ennek árát azonban egyszer meg kell fizet­nie. A kérdés ugyanis - elsősorban az albán lakosság lélekszáma, vala­mint a módosuló nemzetközi meg­ítélés miatt - rendre fölvetődik majd: egy ideig autonómia vagy kü­lönleges státus, majd föderális egy­ség formájában. A Pristinában és Belgrádban tárgyaló Robert Gel­bard szavaiból azt lehetett leszűrni, hogy az USA elfogadhatónak tartja a párhuzamos albán parlamenti és elnökválasztások megejtését Koso­­vóban, de elvet mindenféle „álauto­nómiát”. Csakhogy Belgrád álauto­nómiát sem kínál föl: célja a mostani helyzet tartósítása. A status quonak pedig végül is az­ lesz a következmé­nye, hogy egyszer sor kerül a Koso­­vóról szóló nemzetközi értekezletre (talán többre is), majd a daytonihoz hasonló tárgyalásokra. E­gyelőre csak annyi bizonyos, hogy a nemzetközi közösség Szerbia határain belül tudja elkép­zelni Kosovo autonómiáját, különle­ges státusát, vagy más, a mostaninál méltányosabb helyzetét. Gelbard, visszatérve az USA-ba, konkrétab­ban fogalmazott: Washington a ko­sovói albánok „meghatározott fokú” autonómiájának megadásában látja a kiutat. Ibrahim Rugova, a Kosovói Demokratikus Szövetség elnöke a párt szerdai választási értekezletén félreérthetetlenül utalt arra, hogy a harc Kosovo függetlenségéért, a ko­sovói intézményrendszer megte­remtéséért folyik és a célból, hogy (szűkebb) Szerbia déli részében és Montenegróban az albánoknak ön­­kormányzatuk legyen. Macedóniá­ban pedig azért, hogy az albánok ál­lamalkotók legyenek. Rugová sohasem beszélt elszaka­dásról. Legalábbis nyilvánosan nem. A szerbség azonban - saját jól bevált gyakorlatából kiindulva - úgy tekint a dolgokra, hogy az autonómia, de a kisebbségeket megillető jogok ki­­szélesítése is, az első lépés a szepara­­tizmus felé. A „független Kosovo” pedig nem az első, hanem az utolsó előtti lépés. A fölforrósodott légkörben nem könnyű eligazodni. Lehet, hogy Huber Védrine francia és Klaus Kinkel német külügyminiszter már­cius második felében esedékes jugo­­szláviai látogatása, valamint a beje­lentett párhuzamos parlamenti és elnökválasztások után világosabban körvonalazódik a kosovói kérdés megoldásának lehetősége. HORVÁTH András Magyar Szó AZ USA BÉKEINTÉZETE BOSZNIÁRÓL Mégis az egyesítés a cél Párbeszéd, bizalom, szkepticizmus - Egy sokadik tanácskozás margójára­ ­ (Tudósítónktól) Az Egyesült Államok Békeintézete a héten nemzetközi tanácskozást tartott Párbeszéd Boszniáról - A békéhez vezető regionális utak cím­mel. Az egész napos konferencián részt vett Robert Gelbard nagykö­vet, az amerikai elnök balkáni különképviselője, Eliot Engel szövetsé­gi képviselő, nemzetközi szakértők, volt és jelenlegi nagykövetek egész serege. A balkáni köztársaságokból érkező részvevők között volt Sven Alcalaj, Bosznia-Hercegovina washingtoni nagykövete, Vesna Pešić, a Polgári Szövetség elnöke, Veton Surros, a prištinai Kohe i litore c. lap főszerkesztője és Zlatko Lagumdžija, a boszniai Szociáldemokrata Párt vezetője. A megnyitó beszédre Václav Havel cseh köztársasági el­nököt kérték fel a részvevők, és már ebből is látszik, hogy a párbeszéd­nek nem mindennapi jelentőséget tanúsítottak. Havel alig néhány nappal egy műtét után, még lábadozva, bement az elnöki irodába, hogy műholdas videokapcsolat útján megtartsa beszédét és még vála­szoljon is a kérdésekre. Washington, 1998. február 27. Az Egyesült Államok Békeintézete az ország külpolitikai establishmentje tekintélyes személyiségeinek igen te­vékeny szervezete. Volt nagykövetek, egyetemi tanárok, más szakemberek tartoznak soraiba. Az a küldetése, hogy elemezze a nemzetközi konflik­tusokat, s megkísérelje olyan modell és módszer kidolgozását, amellyel meg­gátolható a fegyveres összecsapás ki­robbanása, vagy szavatolható a béke. A Békeintézet a ’90-es évek folya­mán számos képviselőjét elküldte a Balkánra, a háború idején és utána több könyvet és tanulmányt közölt, el­sősorban a boszniai válságról. Ilyen minőségben szervezte meg a tegnapi tanácskozást, amelyen igen elismert szakértők vettek részt, sőt olyan balká­ni csoportok képviselői, amelyeket az intézet építőjellegűnek tart. Az utóbbi mérce olykor - a Balkánon gyakran nem - magába foglalja az építőjellegű ellenzéket. A tanácskozásra az adott okot, hogy hamarosan megkezdődik a vita a kongresszusban Amerika szerepválla­lásának folytatásáról az új SFOR ke­retében, és ennek a pénzellátásáról. Noha Clinton elnök már meghozta döntését, s ehhez megszerezte a NA­TO beleegyezését, a játszma még nem dőlt el, mert a törvényhozásban bizo­nyos körök régóta azzal fenyegetőz­nek, hogy" meggátolják a finanszírozást s ezzel az amerikai csapatok részvételét a balkáni békeküldetésben, ha ennek végét nem kötik szilárd határidőhöz. Az előbbi értelmében fontos min­den befolyásos személy szerepvállalá­sa, hogy sajátos nyomást gyakorolja­nak a szenátorokra és a képviselőház tagjaira. AZ ÖRÖK DERŰLÁTÓ Gelbard nagykövet beszédét a ta­nácskozáson nagy érdeklődés előzte meg, mert az amerikai média nem sok szóra méltatta legutóbbi belgrádi sze­replését. Tehát a résztvevők egy része számára most nyílt először alkalom ar­ra, hogy részleteket halljanak arról a négy jutalomról, amellyel Wash­ington tüntette ki Miloševićet, ahogyan azt Gelbard mondta, mivel a szerb elnök rendkívül nagy segítséget nyújtott ah­hoz, hogy Milorad Dodik kerüljön ha­talomra Banjalukában. Clinton elnök megbízottja azonban a daytoni megállapodás teljesítésében nem keltett semmilyen illúziót, hogy e megjutalmazással megnyílt Belgrád előtt az út a nemzetközi intézeti tagsá­gok felé. Gelbard egyértelműen elő­térbe helyezte, hogy erre mindaddig nem kerül sor, amíg nem érnek el lé­nyegbevágó előrehaladást Ko­sovo kér­désében. Az Egyesült Államok kész közvetí­teni, s egyelőre támogatja az európai erőfeszítéseket, hogy kezdődjön pár­beszéd Belgrád és Priština között. A nagykövet elmesélte, hogy vasár­nap tudtára adta Miloševićnek: Nem játszhatja eddigi játékát, döntenie kell: tyúk, vagy tojás? Belgrád nem juthat belépőjegyhez az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezetbe sem, ha nem járul hozzá a párbeszédhez. Egyszerűen más út nem lehetséges — mondta a különmegbízott. Noha Gelbard már helyzeténél fog­va nagy derűlátó ha a boszniai előre­haladásról van szó, kevésbé tűnt jónak a hangulata, amikor Kosovóról szólt. Ismertette, hogy sokat beszélgetett az albán egyetemi hallgatók vezetőivel, s megmagyarázta nekik, hogy csak ak­kor számíthatnak az amerikai fél meg­értésére és segítségére, ha elutasítják az erőszakot, s ezt nyilvánosan tudtára adják nemzettársaiknak. Bírálóan vi­szonyult a kosovói mérsékelt albán ve­zetőséghez is, azzal érvelve, hogy e ve­zetőség igen tétlen, mintha csak vala­milyen amerikai szupermenre várna. Erre hiába várnak, figyelmeztetett Clinton balkáni első embere. Gelbard ismételten figyelmeztette a horvát hatóságot is, hogy néhány ve­zető­­ ezúttal nevet nem említett - leg­utóbbi felszólalása Bosznia felosztásá­ról egyszerűen elfogadhatatlan, s H­or­­vátországnak az európai integrációs folyamatokhoz való csatlakozása szin­tén attól függ, hogy Zágráb ésszerű magatartást tanúsít-e a Balkánon, nevezi ugyan, mert a háború nem ter­jedt ki Boszniáról Kosovóra, de lénye­gében a félelem egyensúlyán alapszik, és egyre labilisabbá válik ez a helyzet. A második lehetőség az, hogy vala­ki kirobbant egy rövid és mérsékelt vé­rengzést. Surros megjegyezte: nem le­het véletlen, hogy az elmúlt két hó­napban a boszniai szerb hadsereg ma­gas rangú tisztjei látogatják a tarto­mányt. Eszerint a forgatókönyv szerint akármi történhet, mert Miloševićnek nincs pontos elképzelése arról, hogy a végén mit csináljon Kosovóval. Surros a harmadik lehetőséget tart­ja a legígéretesebbnek: azt, hogy a nemzetközi közösség elkövet egy-két nagyobb hibát ahhoz, hogy végre fel­fogja: nem számíthat arra, hogy a ko­sovói kérdés magától eltűnik. Az albá­nok egyetértenek Havellal abban, hogy csakis Amerika vezetésével kép­zelhető el szavahihető megoldás. MIÉRT ÉPPEN HAVEL? A Cseh Köztársaság elnökét Ameri­kában rendkívül nagyra értékelik a kommunista hatósággal való békés szembeszállás elve és a világ válságöve­zeteiben kifejtett tevékenysége miatt. Több amerikai szakértő emlékszik Ha­vel korai nyilatkozatára a boszniai há­borúról, s nem felejtették el, hogy iga­za volt, amikor még 1993-ban azt állí­totta, hogy amerikai intervenció nél­kül nem vethetnek véget a vérontás­nak. A cseh elnök beleegyezett az élő vi­­deoértekezletbe mindössze néhány nappal a műtét után. Most, miután ha­zája nemcsak a NATO, hanem az Eu­rópai Unió jelöltjeinek első csoportjá­hoz tartozik, megismételte, hogy a daytoni béke szégyen Európára nézve olyan értelemben, hogy ismételten bi­zonyította, hogy az európai hatalmak képtelenek önállóan eltökélt akcióra válsághelyzetben. Lehangoló, de ez pontosan így van - mondta Havel -, s amikor az euró­paiaknak a körmükre ég a dolog, ak­kor az amerikaiaknak kell segítségük­re sietniük. (Léphott Pál karikatúrája) Ki az iraki huzavonának a diplomáciai gőztese: Bagdad, vagy Washington? KOSOVÓI KILÁTÁSOK Rendkívül érdekesnek tűnik a „sü­ketek párbeszéde” Kosovóról. Ezúttal azonban nem is a szerb és az albán fél egymás közti meg nem értéséről be­szélünk, hanem a kosovói albánok és mégiscsak legnagyobb támogatójuk, az Egyesült Államok közötti frekvenci­­akülönbségről. Miközben Gelbard megismételte, hogy a megoldást Jugo­szlávia jelenlegi határain belül kell ke­resni, Veton Surroi - egyébként kiváló elemzésében - továbbra is kizárólag az önrendelkezésben látja az albánok szá­mára is elfogadható jövőt. Surroi fel­szólalásáról mindenképpen el kell mondani, hogy Washingtonban talán még sohasem hallottunk ilyen kohe­rens áttekintést a kosovói helyzetről al­bán vezető szájából. Egy tekintélyes részvevő meg is jegyezte a kulisszák mögött, hogy kár, hogy Surroi újság­író és nem politikus. A Kohe i Ditore főszerkesztője sze­rint három lehetséges forgatókönyv képzelhető el a közeljövőre. Az első a jelenlegi, 8 éve tartó áldatlan helyzet­nek a folytatása: a nemzetközi közös­ség „sikeres konfliktusmegelőzés”-nek KÜLPOLITIKA 3 REÁLIS CÉLOK!? A tanácskozásra alig néhány nap­pal az után került sor, hogy a boszniai szerb államalakulat új miniszterelnöke Washingtonban tartózkodott. Annak ellenére, hogy a State Department je­lentős megtiszteltetésben és támoga­tásban részesítette, M­orad Dodiknak sok kellemetlen kérdésre kellett vála­szolnia, és nem éppen mindig találta fel magát a legjobban. Amíg Washingtonban tartózko­dott, Dodikot minden lépésénél arról kérdezték, miért választott hármat a legfontosabb miniszteri tisztségekre azok közül, akik állítólag belekevered­tek háborús bűncselekményekbe. A miniszterelnök a múlt héten úgy vála­szolt, hogy bizonyítékokat kér, s ha ez­zel valaki szolgál, az említett miniszte­reket tüstént felfüggeszti állásukból. A békeértekezleten részletesebb magya­rázattal szolgált Zlatko Lagumbdžija, aki figyelmeztette a résztvevőket, hogy senkit sem ésszerű bírálni nemzeti prizmán keresztül. A Szociáldemokrata Párt vezetője kijelentette: Boszniában minden lé­pésnél az ésszerű megoldást kell kutat­ni, és lehetséges az előrehaladás. Re­ménytelen dolog arra várni, hogy egy társadalom, amely több éven át nacio­nalista erők kizárólagos felügyelete és propagandája alatt állt, s egyszerre el­feledkezett mindenről, máról holnap­ra a tegnapi pokolban angyalokat ta­lálnak vezetőnek. Dodikot hasonló módon támogatá­sában részesítette Vesna Pešić is, kérte, hogy az­ új banjalukai kormánynak ad­janak időt és esélyt a bizonyításra. „Dodik már kormányzásának első he­teiben foglalkozott a fizetések, a nyug­díjak kérdésével, az iskolarendszerrel, az egészségüggyel, tehát azzal, ami az életet jelenti, a közös elnökségnek pe­dig két év nem volt elegendő, hogy döntsön az ülési sorrendről és a székek formájáról” - figyelmeztetett Z­a­­gumbdžija. Az értekezlet végén el­hangzott utóbbi mondat sajátosan összegezte a legfontosabb feladatokat. PURGER Tibor

Next