Magyar Szó, 1998. március (55. évfolyam, 53-78. szám)
1998-03-14 / 64. szám
XXXVII. évf., 11. szám Szerkeszti LERER Lenke 1998. III. 14. f I'Oe . m árcius 15., az ünnep Alapeszméje: küzdelem a szabadságért, az alkotmányosságért és egyenjogúságért, világos, de ennek ellenére sokan és több rendszer is megpróbálta kisajátítani, átértelmezni és lefokozni az elmúlt 150 év alatt Amikor 1848. március 15-én, regge fél kilenc körül, egy csoport fiatalember a Pilvax kávéházból kilépve megindult a közelben levő ecetem felé, a velük találkozók és az őket látók közt talán senki sem sejtette, hogy milyen nagy tettre szánták el magukat. Céljuk pedig nem más volt, mint hogy érvényt szerezzenek a reformkorban több évtizedig érlelődő, Magyarország polgári átalakulására irányuó eszméknek. Európa-szerte bontogatták szárnyaikat a forradalmak, s ők is elérkezettnek látták az időt. Igen, ők voltak azok, a márciusi irak, élükön Petőfivel, Jókaival, Vasvárival. Miután hivatalosan is leadták tizenkét pontba foglalt követeléseiket, továbbindultak Pestről Budára. Mire délután odaértek, a kezdeti kis csoportot mintegy húszezer ember kísérte. A forradalom, a vértelen forradalom lezajlott. Táncsics Mihálynak, az elnyomottak képviselőjének, budai börtönéből való szabadulásakor volt mit látnia. Ujjongó tömeg köszöntötte. Magyarország polgári átalakulása felgyorsult, a folyamat visszafordulhatatlanná vált. A kezdetben jóindulatot mutató uralkodó, V. Ferdinánd és az udvar hatására a magyar országgyűlés 1848. április 11-én a tizenkét pont többségéből megalkotta a történelembe „áprilisi törvényei?’ néven bevonuló jogszabályokat. Nem sokkal később, a történelem folyamán először fővárossá előlépő Pest közönsége Batthyány Lajos gróf vezetésével az első felelős magyar kormány tagjait köszönthette körében. Az újonnan kinevezett kormány azonban nagyon nehéz helyzetben volt, mert az, áprilisi törvények ellenére sem fénze, sem katonája nem volt. A forradalom meletti első felbuzdulások ellenére az ország egyes vidékein hamarosan lázadásokra került sor, de az európai forradalmak is sorjában vesztek el, az egyre jobban felocsúdó és erőre kapó konzervatív és reakciós erők támadásai következtében. A mind jobban előtérbe kerülő pénzügyminiszternek, Kossuth Lajosnak, nem maradt más hátra, mint hogy napról napra, a külső és belső veszélyre figyelmeztesse a nemzetet, s ezzel egyidejűleg mind jobban sürgesse az önvédelmi harcra való felkészülést, a szabadság és a polgári átalakulás eszméi védelmének érdekében. Az első népképviseleti alapon összeülő országgyűlés 1848 júliusában ráhallgatott, megszavazta a pénzt és a katonákat. Szeptemberben már az első csatákra is sor került. A vértelennek induló forradalomból majd egy évig tartó véres szabadságharc lett, amely a többszörös túlerővel szemben 1849-ben elbukott. Sokszor felvetődött már, és napjainkban is felvetődik március 15., a sokarcú nemzeti ünnep értelme és koronkénti értelmezésének kérdése. Pedig alapeszméje, küzdelem a szabadságért, az, alkotmányosságért és egyenjogúságért, világos, de ennek ellenére sokan és több rendszer is megpróbálta elsikkasztani, kisajátítani, átértelmezni és lefokozni az elmúlt 150 év alatt. Az utókorra hárult az a feladat, hogy az 1848/49 megélői által megteremtett nemzeti ünneplés lehetőségét hogyan és miként fogja kezelni. A neoabszolutizmus évei alatt is mindvégig ott lebegett 1848 szelleme, csak éppen lehetetlenség volt neki érvényt szerezni, s ehelyett a nemzeti mitológia részévé vált. Az abban a korban sorra került megemlékezés és ünneplési kísérletek sokszor felemás eredménnyel végződtek a hatalom ellenállása folytán, azt azonban elérték, hogy a nemzetben gyökeret vert és új erőre kapott a szabadságért folytatott küzdelem. A magyar társadalom tudatosabb rétegei 1860-ban elérkezettnek látták az időt. Az olaszországi és más események hatására a Habsburgok hatalma akkorra már inogni kezdett. A magyar nemzet ezt úgy használta ki, hogy márcus 15-ét ünnepévé választotta. 1860. március 15-én, a forradalom óta először, tömeges felvonulásra került sor, amelynek halálos áldozata is volt. Ez végképpen tudatosította a nemzetben március 15. üzenetét: szabadságot és alkotmányosságot. Az 1867-es kiegyezés által létrejött új államberendezés és hatalom képviselőinek március 15. tartalma sok vonatkozásban továbbra is kényelmetlen volt. Hiszen pl. az a Ferenc József volt az uralkodó, akinek része volt a forradalom és szabadságharc leveretésében. A hatalmon levők nehezen tudták (sok esetben nem is akarták) összeegyeztetni a királynak tett hűségesküjükből eredő kötelezettségeiket a nemzet óhajával. Ezért arra törekedtek, hogy minél jobban mellőzzék március 15. ünnepi jellegét. Ezzel ellentétben a hatalmon levők akarata ellenére, éppen a kiegyezés után hatolt március 15. üzenete mind mélyebbre a köztudatban, párosulva az ellenzékiséggel. A 48-as eszmék éltetése abban a korban ellenzékiséget is jelentett. Március 15. a kiegyezés után a magyar nemzet nem hivatalos ünnepévé lépett elő. Időközben mind több 48-hoz kötődő emlékmű készült el Magyarország-szerte, amelyek szinte maguktól kínálták a megemlékezések és ünnepélyek színhelyét. Az évfordulók rendszerint kiemelt jelentőséget és okot adnak egy adott eseményre vagy személyre való megemlékezésre, így történt meg, hogy március 15-ének mint hivatalos ünnepnek a megünneplése az 50. évforduló előtt merült fel először. A néhai kormányzó, Kossuth Lajos fia, Kossuth Ferenc 1897-ben először tett javaslatot a parlamentben, hogy az 1848-as forradalom napját tegyék meg hivatalosan is állami ünneppé. A hatalomnak ez a javasmlat nem kis kényemetlenséget okozott, de talált módot arra, hogy hogyan sikkassza el. A parlament hatalmi többség valóban ünnepet csinált, de nem március 15-éből, hanem április 15-éből, a 48-as törvények kihirdetésének napjából. Mondhatnánk talán azt is, hogy mindenki jól járt, a király is, meg a nép is. Újabb évfordulónak kellett következni, mégpedig a nyolcvanadiknak , miközben egy vesztes háború következtében az ország is széthullott hogy március 15-e hivatalos állami ünnep legyen. Ez 1927 novemberében történt meg (31.tc.). Habár a Horthyrendszer forradalomellenessége ellenére is ünneppé nyilvánította ezt a napot, sietett átértemezni 1848-at, neki megfelelő tartalmat tulajdonítani neki. Az ünnepnek a szabadságeszméhez kötődő tartalma mindinkább elsikkadt, s ezzel ellentétben az 1848-hoz kötődő megemlékezéseket a rendszer mindinkább az irredentizmus és militarizmus szellemével párosította. A rendszerrel ellentétben az akkori ellenzék megemlékezése, ünnepsége március 15. eredeti üzenetéhez kötődtek (mint pl. megemlékezések a Petőfi-szobornál). Mint ahogyan a dualizmus korában, a Horthy-rendszer idején is a 48- as eszmék ápolása elenzékiséggel párosult. A második világháború utáni időszakban mindinkább totális és erőszakos átértelmezésnek volt kitéve március 15-e, így 1951-ben minisztertanácsi rendelettel megszűnt munkaszüneti napnak lenni, s hivatalosan csak az iskolákban ünneplték. 1956 bebizonyította, hogy a Horthy- és a Rákosirendszerek átértékelési és kisajátítási törekvései eredménytlenek voltak. Március 15- ének, a szabadság ünnepének akkorra már túl mélyek voltak a gyökerei, s nyilvánvalóvá vált alulról való építkezése. A társadalmi és más változásokat óhajtók 1848 hagyományaira hivatkoztak 1956 októberében. A gyökeres változások elmaradtak, s a hatalomra került Kádár-rendszer továbbra sem vett tudomást az ünnepről, még ha rövid időre vissza is helyezte az ünnepek sorába március 15-ét. Egy 1957-es minisztertanácsi rendelet folytán újra törölték az ünnepek sorából, s újra csak az iskolákban lehetett róla megelmékezni. (Folytatása a 9. oldalon) 'SQ 13 Su Q S 1 3-aso Márczius 15-dike BRASNYÓ ISTVÁN Micsoda mélységes mély, évszázados lélegzet! Már-már kiáltás tör fel belőle az ember elszoruló torkán! Hogy a posztó feketéje időközben egészen zöldre változott, az öltések pedig megszürkülek mintha a tű fényét csapta volna meg a rozsda, de feszesen tart mégis a világraszóló cérnaszál, ha legalább ennyit sikerült megőrizni daguerrotípiák túlvilági derengése mellett! Valami koponyánk varratához foghatót. Csak a nyüszítés a semmivel sem határos levegőben: a bécsi kertek alján megkezdődik Ázsia - bivaly barag a hon sarában, a szér, mielőtt a szemhatárig érne, elakad, az ökrök belebődülnek a kései havazásba, szegyükön folyik alá sötét sávokban a hólé, míg szarvuk a felhőkbe vitáz, a lovasnak pedig lovastul nyoma veszik; öröktől fogva miazmáktól fuldokló vidék, morbus mindenütt és döghalál, meg hideglelés és gennyező fekély. Nos, ezért a nevezett Ázsiáért, ezekért a tevepúpú hegyekért és náddal benőtt, lidérces lapályokért még egy utolsó riadót, miként egy tartalmas szavalatot, amilyet a szélfúvás zúgat, végtére is mily távoli morajlásként! Mindegyre csak fülelni a szélbe, mert e helytől semmi sem lehet messzebbre, a távol esés itt fogalmazódik messzeséggé. Miközben hosszú asztalukhoz ülnek a múlhatatlanná homályosuló jelen időben megérkezett zarándokok, a szabadság elkóborolt, de máris díszegyenruhát öltött remetéi, és ahogy általuk addig sohasem hallott nyelven kísérelnének meg beszélni, mintha golyó ütné által a szavukat, és kirántott szablyájukkal vértre csapnának. Itt csak a lövegek hangja az erőteljes kifejezés, a roppant dördülés, hogy őstemetőkben megrendüljenek az eltemetettek csontjai, és kiköpjék tőle szájukból a falatnyi földet, miként az egykor magukkal vitt és oxidációtól megrágott obulust. Mennyivel hosszabbak lettek azonban mostanra a nappalok, az oszaka csak üres köpönyeg az elhúzódó alkonyaton, amit sötétedéskor magára ránt erődfalak alján az elképzelt silbák, elütni benne az időt. Az oszakában királyok lába nyomában jár, ám nem érzi a rejtelmes fölmagasztosulást, miként ha lóra ültették vagy aranyba foglalták volna. Végül is a világ mely elfeledett pillanata a kor, ámenen mindenkor élünk, adott tudatunk terjedelmes, puszta vidékein! Ahol egy költemény futólag ráncba tudna szedni egy országot, tüzeket zsibogtatva az égalján, erőltetve mindegyre a fényesség tünékennyé alvadó, tegnapi patináját. Mire sorra felütnénk könyveit, egyszeriben egészen másról szól az írás fehér lapja, miképp ha tévesen mértük volna föl eredetünket, valahol az idő mentében elszámítottuk volna magunkat, hogy olybá tűnik: hiba esett a Mindenség haladtában. Álló napon át azonban az egész mégis világos volt, és annyira áttekinthető, mintha Isten szeme nézné. De a nap múltával abbamaradt a hószállingózás, ki-ki becsukta esernyőjét, vagy felcsatolta a kezében lengetett kardhüvelyét, s mintha még várt volna valamit. Futárt, hogy megérkezik, vagy gőzhajót, hogy indul - ám csak a csönd. Ha már sehol. szívéhez kap-e a Kossuth-szobor? A zsebengőnél villanások hegesztőpisztoly vág színes rést az oszakába. Zöldes hályog hull a falura. Burka komor, alatta sokáig lessük, szívéhez kap-e a behavazott Kossuth-szobor. Népünk nagyjai közül minden bizonnyal Petőfinek és Kossuthnak állítottak legtöbb szobrot. Az 1848-as magyar forradalom és szabadságharc legkiemelkedőbb egyéniségének, Kossuth Lajosnak szerte a világon, így itt nálunk, Vajdaságban is van emlékműve: Magyanttabén és Omoravicán. Magyarittabé központjában, a református templom előtt látható az (egyik fordulatban) szíven lőtt Kossuth-szobor. Fotós kollégámmal egy téli estén sokáig lestük, hogy szívéhez kap-e az a behavazott szobor, amelyet 1904-ben avattak föl. Tartományunkban máshol, pl. Ómoravicán is nagy volt a Kossuth-kultusz, éppen ezért nevezték el falujukat Kossuthfalvának, illetve Bácskossuthfalvának. Természetesen szobrot is emeltek, ám sokáig rejtegetniük kellett azt a Kossuth-szobrot, amelyet néhány éve, az apánknak is nevezett forradalmár halálának századik évfordulója alkalmából ismét méltó helyére, a köztérre helyeztek. A világon már mintegy kétszáz ilyen szobor áll, és valószínű, hogy újabbakat is emelnek még. Melyik lesz az utolsó?... Nem tudhatjuk, de az elsőt volt szerencsém látni. Az első Kossuth-szobrot több mint egy évszázada avatták a somogyi Siómaroson, amely ugyan nem a legsikerültebb, de minden kétséget kizáróan az első... Igen gyorsan elkészült. Mihelyt a helybeli pap 1894 márciusában értesült Kossuth haláláról, tüstént gyűjtést kezdeményezett, és láss csodát, néhány óra alatt összegyűlt a pénz, és kb. három hónap elteltével már állt is a Balaton környéki falu központjában az eléggé magas szobor, a világ első Kossuth-szobra. Néhány éve, amikor az ínségtől szorongatva felolvasó- és alamizsnagyűjtő utunkon a Balaton környékére is elvetődtünk, a siómarosi Kossuth Kör elnöke, Pápai Lajos bátyánkemelkedett hangulatban) arról is tájékoztatott bennünket, hogy tekintettel a nagy évfordulóra (Kossuth halálának és a szobor fölavatásának a kerek évfordulójára) nagyszabású ünnepséget rendeznek. Több mint kétezer vendéget hívtak meg a világ minden tájáról. Minketnégyen voltunk ott Vajdaságból) is meghívtak, de a már említett helyzetünk miatt nem tehettünk eleget a nagyon szíves meghívásnak. Csak gondolatban helyezhettük el a nagy napon a világ első Kossuth-szobrának a talapzatán jelképes, piros-fehér-zöld színű virágcsokrunkat. Lajos bátyánk, aki különben Veres Péter „vágású” ember, gazdálkodó (kiváló bortermelő) és költő is, természetesen Kossuthról is írt verset. Befejezésül a Kossuth emlékének című költeményéből idézünk négy sort: „S most, amikor itt ázok a kőbe vésett arcnál. Kihez is szólhatnék, ha nem hozzád, fajtám. Tehozzád, ki adtad a sok-sok regimentet. Kikkel Kossuth apánk új hazát teremtett. ” Szíven lőtt, rejtegetett és megkoszorúzott szobrok, mintha üzennének, mint ahogy egykor Kossuth Lajos is megüzente vagy megszente... hogy elfogyott a regimentje... CS. SIMON István