Magyar Szó, 1998. március (55. évfolyam, 53-78. szám)

1998-03-14 / 64. szám

XXXVII. évf., 11. szám Szerkeszti LERER Lenke 1998. III. 14. f I'Oe . m­ árcius 15., az ünnep Alapeszméje: küzdelem a szabadságért, az alkotmányosságért és egyenjogúságért, világos, de ennek ellenére sokan és több rendszer is megpróbálta kisajátítani, átértelmezni és lefokozni az elmúlt 150 év alatt Amikor 1848. március 15-én, regge fél kilenc körül, egy csoport fiatalember a Pilvax kávéházból kilépve megindult a közelben levő ecetem felé, a ve­lük találkozók és az őket látók közt talán senki sem sejtette, hogy milyen nagy tettre szánták el magukat. Céljuk pedig nem más volt, mint hogy érvényt sze­rezzenek a reformkorban több évtizedig érlelődő, Magyarország polgári átalakulására irányuó eszmék­nek. Európa-szerte bontogatták szárnyaikat a forra­dalmak, s ők is elérkezettnek látták az időt. Igen, ők voltak azok, a márciusi irak, élükön Petőfivel, Jókai­val, Vasvárival. Miután hivatalosan is leadták tizenkét pontba foglalt követeléseiket, továbbindultak Pestről Budára. Mire délután odaértek, a kezdeti kis csopor­tot mintegy húszezer ember kísérte. A forradalom, a vértelen forradalom lezajlott. Táncsics Mihálynak, az­ elnyomottak képviselőjének, budai börtönéből való szabadulásakor volt mit látnia. Ujjongó tömeg kö­szöntötte. Magyarország polgári átalakulása felgyor­sult, a folyamat visszafordulhatatlanná vált. A kezdet­ben jóindulatot mutató uralkodó, V. Ferdinánd és az udvar hatására a magyar országgyűlés 1848. április 11-én a tizenkét pont többségéből megalkotta a tör­ténelembe „áprilisi törvényei?’ néven bevonuló jog­szabályokat. Nem sokkal később, a történelem folyamán először fővárossá előlépő Pest közönsége Batt­hyány Lajos gróf vezetésével az első felelős magyar kormány tagjait köszönthette körében. Az újonnan kinevezett kormány azonban nagyon nehéz hely­zetben volt, mert az, áprilisi törvények ellenére sem f­­énze, sem katonája nem volt. A forradalom mel­­etti első felbuzdulások ellenére az ország egyes vi­dékein hamarosan láz­adásokra került sor, de az­ európai forradalmak is sorjában vesztek el, az egy­re jobban felocsúdó és erőre kapó konzervatív és reakciós erők támadásai következtében. A mind jobban előtérbe kerülő pénzügymi­niszternek, Kossuth Lajosnak, nem maradt más hátra, mint hogy napról napra, a külső és belső ve­szélyre figyelmeztesse a nemzetet, s ezzel egyidejű­leg mind jobban sürgesse az önvédelmi harcra va­ló felkészülést, a sz­abadság és a polgári átalakulás eszméi védelmének érdekében. Az első népképvi­seleti alapon összeülő országgyűlés 1848 júliusá­ban ráhallgatott, megsz­avazta a pénzt és a katoná­kat. Szeptemberben már az első csatákra is sor ke­rült. A vértelennek induló forradalomból majd egy évig tartó véres szabadságharc lett, amely a többszörös túlerővel szemben 1849-ben elbukott. Sokszo­r felvetődött már, és napjainkban is felvetődik március 15., a sokarcú nemzeti ünnep értelme és koronkénti értelmezésének kérdése. Pe­dig alapeszméje, küzdelem a szabadságért, az, al­kotmányosságért és egyenjogúságért, világos, de ennek ellenére sokan és több rendszer is megpró­bálta elsikkasztani, ki­sajátítani, átértelmezni és le­fokozni az elmúlt 150 év alatt. Az utókorra hárult az a feladat, hogy az 1848/49 megélői által megteremtett nemzeti ün­neplés lehetőségét hogyan és miként fogja kezelni. A neoabszolutizmus évei alatt is mindvégig ott le­begett 1848 sz­elleme, csak éppen lehetetlenség volt neki érvényt szerezni, s ehelyett a nemzeti mi­tológia részévé vált. Az abban a korban sorra ke­rült megemlékezés­ és ünneplési kísérletek sokszor felemás eredménnyel végződtek a hatalom ellenál­lása folytán, azt azonban elérték, hogy a nemzet­ben gyökeret vert és új erőre kapott a szabadság­ért folytatott küzdelem. A magyar társadalom tu­datosabb rétegei 1860-ban elérkezettnek látták az időt. Az olaszorsz­ági és más események hatására a Habsburgok hatalma akkorra már inogni kezdett. A magyar nemzet ezt úgy használta ki, hogy márcus 15-ét ünnepévé vá­lasztotta. 1860. március 15-én, a forradalom óta először, töme­ges felvonulásra került sor, amelynek halálos áldozata is volt. Ez végképpen tudatosította a nemzetben március 15. üzenetét: szabadságot és alkotmányosságot. Az 1867-es kiegyezés által létrejött új államberendezés és hatalom képviselőinek március 15. tartalma sok vonatkozásban továbbra is kényelmetlen volt. Hiszen pl. az a Ferenc József volt az uralkodó, akinek része volt a forradalom és szabadságharc leveretésében. A hatalmon levők nehezen tudták (sok esetben nem is akarták) összeegyeztetni a királynak tett hűségesküjük­ből eredő kötelezettségeiket a nemzet óhajával. Ezért arra töre­kedtek, hogy minél jobban mellőz­zék március 15. ünnepi jelle­gét. Ezz­el ellentétben a hatalmon levők akarata ellenére, éppen a kiegyezés után hatolt március 15. üzenete mind mélyebbre a köztudatban, párosulva az ellenzékiséggel. A 48-as eszmék élte­tése abban a korban ellenzékiséget is jelentett. Március 15. a ki­egyezés után a magyar nemzet nem hivatalos ünnepévé lépett elő. Időközben mind több 48-hoz kötődő emlékmű készült el Magyarország-szerte, amelyek szinte maguktól kínálták a meg­emlékezések és ünnepélyek színhelyét. Az évfordulók rendszerint kiemelt jelentőséget és okot ad­nak egy adott eseményre vagy személyre való megemlékezésre, így történt meg, hogy március 15-ének mint hivatalos ünnepnek a megünneplése az 50. évforduló előtt merült fel először. A néhai kormányzó, Kossuth Lajos fia, Kossuth Ferenc 1897-ben először tett javaslatot a parlamentben, hogy az 1848-as forradalom napját tegyék meg hivatalosan is állami ünneppé. A hatalomnak ez a ja­­vasmlat nem kis kényemetlenséget okozott, de talált módot arra, hogy hogyan sikkassza el. A parlament hatalmi többség valóban ünnepet csinált, de nem március 15-éből, hanem április 1­5-éből, a 48-as törvények kihirdetésének napjából. Mondhatnánk talán azt is, hogy mindenki jól járt, a király is, meg a nép is. Újabb évfordulónak kellett következni, mégpedig a nyolcva­­nadiknak , miközben egy vesztes háború következtében az ország is széthullott hogy március 15-e hivatalos állami ünnep legyen. Ez 1927 novemberében történt meg (31.tc.). Habár a Horthy­­rendszer forradalomellenessége ellenére is ünneppé nyilvánította ezt a napot, sietett átértemezni 1848-at, neki megfelelő tartalmat tulajdonítani neki. Az ünnepnek a sz­abadságeszméhez kötődő tar­talma mindinkább elsikkadt, s ezzel ellentétben az 1848-hoz kötő­dő megemlékezéseket a rendszer mindinkább az irredentizmus és militarizmus szellemével párosította. A rendszerrel ellentétben az akkori ellenzék megemlékezése, ünnepsége március 15. eredeti üz­enetéhez kötődtek (mint pl. megemlékezések a Petőfi-szobor­­nál). Mint ahogyan a dualizmus korában, a Horthy-rendszer ide­jén is a 48- as eszmék ápolása elenz­ékiség­­gel párosult. A második világháború utáni időszak­ban mindinkább totális és erősz­akos átértel­mezésnek volt kitéve március 15-e, így 1951-ben minisztertanácsi rendelettel meg­szűnt munkaszüneti napnak lenni, s hivata­losan csak az iskolákban ünneplték. 1956 bebizonyította, hogy a Horthy- és a Rákosi­­rendszerek átértékelési és kisajátítási törek­vései eredménytlenek voltak. Március 15- ének, a szabadság ünnepének akkorra már túl mélyek voltak a gyökerei, s nyilvánvalóvá vált alulról való építkezése. A társadalmi és más változásokat óhajtók 1848 hagyománya­ira hivatkoztak 1956 októberében. A gyöke­res változások elmaradtak, s a hatalomra ke­rült Kádár-rendszer továbbra sem vett tudo­mást az ünnepről, még ha rövid időre vissza is helyezte az ünnepek sorába március 15-ét. Egy 1957-es minisztertanácsi rendelet foly­tán újra törölték az ünnepek sorából, s újra csak az iskolákban lehetett róla megelmé­­kezni. (Folytatása a 9. oldalon) 'SQ 13 Su Q S 1 3-a­so M­árczius 15-dike BRASNYÓ ISTVÁN Micsoda mélységes mély, évszázados lélegzet! Már-már kiáltás tör fel belőle az ember elszoruló torkán! Hogy a posztó feketéje időközben egészen zöldre változott, az öltések pedig megszürkülek mintha a tű fényét csapta volna meg a rozsda, de fe­szesen tart mégis a világraszóló cérnaszál, ha legalább ennyit sikerült megőrizni da­­guerrotípiák túlvilági derengése mellett! Valami koponyánk varratához foghatót. Csak a nyüszítés a semmivel sem határos levegőben: a bécsi kertek alján meg­kezdődik Ázsia - bivaly barag a hon sarában, a sz­ér, mielőtt a szemhatárig érne, elakad, az ökrök belebődülnek a kései havazásba, szegyükön folyik alá sötét sávok­ban a hólé, míg szarvuk a felhőkbe vitáz, a lovasnak pedig lovastul nyoma veszik; öröktől fogva miazmáktól fuldokló vidék, morbus mindenütt és döghalál, meg hideg­lelés és gennyező fekély. Nos, ezért a nevezett Ázsiáért, ezekért a tevepúpú hegyekért és náddal benőtt, li­dérces lapályokért még egy utolsó riadót, miként egy tartalmas szavalatot, amilyet a szélfúvás zúgat, végtére is mily távoli morajlásként! Mindegyre csak fülelni a szélbe, mert e helytől semmi sem lehet messzebbre, a távol esés itt fogalmazódik messzeséggé. Miközben hosszú asztalukhoz ülnek a múlhatatlanná homályosuló jelen időben megérkezett zarándokok, a szabadság elkóborolt, de máris díszegyenruhát öltött re­metéi, és ahogy általuk addig sohasem hallott nyelven kísérelnének meg beszélni, mintha golyó ütné által a szavukat, és kirántott szablyájukkal vértre csapnának. Itt csak a lövegek hangja az erőteljes kifejezés, a roppant dördülés, hogy ős­temetőkben megrendüljenek az eltemetettek csontjai, és kiköpjék tőle szájukból a falatnyi földet, miként az egykor magukkal vitt és oxidációtól megrágott obulust. Mennyivel hosszabbak lettek azonban mostanra a nappalok, az oszaka csak üres köpönyeg az elhúzódó alkonyaton, amit sötétedéskor magára ránt erődfalak al­ján az elképzelt silbák, elütni benne az időt. Az oszakában királyok lába nyomában jár, ám nem érzi a rejtelmes fölmagasztosulást, miként ha lóra ültették vagy arany­­ba foglalták volna. Végül is a világ mely elfeledett pillanata a kor, ámenen min­denkor élünk, adott tudatunk terjedelmes, puszta vidékein! Ahol egy költemény futó­lag ráncba tudna szedni egy országot, tüzeket zsibogtatva az égalján, erőltetve mind­egyre a fényesség tünékennyé alvadó, tegnapi patináját. Mire sorra felütnénk könyveit, egyszeriben egészen másról szól az írás fehér lapja, miképp ha tévesen mértük volna föl eredetünket, valahol az idő mentében el­számítottuk volna magunkat, hogy olybá tűnik: hiba esett a Mindenség haladtában. Álló napon át azonban az egész mégis világos volt, és annyira áttekinthető, mintha Isten szeme nézné. De a nap múltával abbamaradt a hószállingózás, ki-ki becsukta esernyőjét, vagy felcsatolta a kezében lengetett kardhüvelyét, s mintha még várt vol­na valamit. Futárt, hogy megérkezik, vagy gőzhajót, hogy indul - ám csak a csönd. Ha már sehol. szívéhez kap-e a Kossuth-szobor? A zsebengőnél villanások hegesztőpisztoly vág színes rést az oszakába. Zöldes hályog hull a falura. Burka komor, alatta sokáig lessük, szívéhez kap-e a behavazott Kossuth-szobor. Népünk nagyjai közül minden bizonnyal Petőfinek és Kossuthnak állítottak legtöbb szobrot. Az 1848-as mag­yar for­radalom és szabadságharc legkiemelkedőbb egyéniségének, Kossuth Lajosnak szerte a világon, így itt nálunk, Vajdaság­ban is van emlékműve: Magyanttabén és Omoravicán. Magyarittabé központjában, a református templom előtt látható az (egyik fordulatban) szíven lőtt Kossuth-szobor. Fo­tós kollégámmal egy téli estén sokáig lestük, hogy szívéhez kap-e az a behavazott szobor, amelyet 1904-ben avattak föl. Tartományunkban máshol, pl. Ómoravicán is nagy volt a Kossuth-kultusz, éppen ezért nevezték el falujukat Kossuth­­falvának, illetve Bácskossuthfalvának. Természetesen szobrot is emeltek, ám sokáig rejtegetniük kellett azt a Kossuth-szob­­rot, amelyet néhány éve, az apánknak is nevezett forradalmár halálának századik évfordulója alkalmából ismét méltó helyé­re, a köztérre helyeztek. A világon már mintegy kétszáz ilyen szobor áll, és való­színű, hogy újabbakat is emelnek még. Melyik lesz az utol­só?... Nem tudhatjuk, de az elsőt volt szerencsém látni. Az el­ső Kossuth-szobrot több mint egy évszázada avatták a somo­gyi Siómaroson, amely ugyan nem a legsikerültebb, de min­den kétséget kizáróan az első... Igen gyorsan elkészült. Mi­helyt a hely­beli pap 1894 márciusában értesült Kossuth halá­láról, tüstént gyűjtést kezdeményezett, és láss csodát, néhány óra alatt összegyűlt a pénz, és kb. három hónap elteltével már állt is a Balaton környéki falu központjában az eléggé magas szobor, a világ első Kossuth-szobra. Néhány éve, amikor az ínségtől szorongatva felolvasó- és alamizsnagyűjtő utunkon a Balaton környékére is elvetőd­tünk, a siómarosi Kossuth Kör elnöke, Pápai Lajos bátyánk­­emelkedett hangulatban) arról is tájékoztatott bennünket, hogy tekintettel a nagy évfordulóra (Kossuth halálának és a szobor fölavatásának a kerek évfordulójára) nagyszabású ün­nepséget rendeznek. Több mint kétezer vendéget hívtak meg a világ minden tájáról. Minket­­négyen voltunk ott Vajdaság­ból) is meghívtak, de a már említett helyzetünk miatt nem te­hettünk eleget a nagyon szíves meghívásnak. Csak gondolat­ban helyezhettük el a nagy napon a világ első Kossuth-szobrá­­nak a talapzatán jelképes, piros-fehér-zöld színű virágcsok­runkat. Lajos bátyánk, aki különben Veres Péter „vágású” em­ber, gazdálkodó (kiváló bortermelő) és költő is, természetesen Kossuthról is írt verset. Befejezésül a Kossuth emlékének cí­mű költeményéből idézünk négy sort: „S most, amikor itt ázok a kőbe vésett arcnál. Kihez is szólhatnék, ha nem hozzád, fajtám. Tehozzád, ki adtad a sok-sok regimentet. Kikkel Kossuth apánk új hazát teremtett. ” Szíven lőtt, rejtegetett és megkoszorúzott szobrok, mint­ha üzennének, mint ahogy egykor Kossuth Lajos is megüzen­te vagy megszente... hogy elfog­yott a regimentje... CS. SIMON István

Next