Magyar Szó, 1998. november (55. évfolyam, 261-284. szám)
1998-11-07 / 266. szám
ki valahogy volt... Hetvenévesen az ötvenévi újságírásról könnyű a festőnek önarcképet készíteni, mert hát azt ábrázolja, amit a tükörben lát. Ám az újságíró annyi ferdeséggel, torzulással találkozik, hogy végül magát is görbe tükörben szemléli. Ezt én sem kerülhettem el, amikor megpróbáltam számot adni öt évtizedes munkásságomról. íme: A Magyar Szó szerkesztősége 1948 őszén toborzott újdondásznak, úgyhogy otthagytam a Belgrádi Egyetemet, ahol kényszerből matematikát studíroztam, mert hát erre a szakra kaptam ösztöndíjat. A hírhedt Tájékoztató Iroda vészes időszakában volt ez, s amikor megjelentem a szerkesztőségben, „kivallattak”, hogy miként tekintek a Szovjetuniónak és csatlósainak elvtelen támadására hazánk ellen. Az a válaszom, hogy Az újságíró megválogatja, hogy miről ír, de az olvasó is, hogy mit olvas el. „Sztálin népirtó vén bitang”, nagyon tetszett, de már jóval kevésbé az a magyarázatom, hogy erről már előbb is tudomást szereztem, éspedig az emigráns orosz írók megjelent könyveit forgatva. De azért némi fenntartással mégiscsak felvettek 1948 november elsején, 12 nappal huszadik születésnapom előtt. Első beosztásom a vidéki tudósítások, jelentések feldolgozása volt, így aztán rengeteg szövetkezeti és művelődési otthont hoztam tető alá, rohammunkásokat népszerűsítettem, beszolgáltatási rekordokat döntöttem meg. Közben, persze feladatként, a Szovjetunió „műszaki újdonságait” ismertettem meg az olvasókkal. Egyebek között a kézi hajtású varrógéppel is, amit magam is megmosolyogtam, hiszen már megboldogult nagymamám korszerűbb Singerrel foltozta fehérneműmet. Rövid ideig külpolitikus is voltam, s első cikkemben „megdöntöttem” a nyugati valutarendszert, s „leálcáztam” a nagyhatalmak mesterkedéseit. Majd a belpolitikára vezényeltek át, ahol fordító, lektor és riporter lettem. Az akkoriban meghonosodott folytatásos cikksorozatok írásába is bekapcsoltak mint a szövetkezeti számvitel „szakértőjét”, mivelhogy a számtanhoz is konyítottam. Megjártam a fordítás taposómalmát is, végtelenül hosszú és unalmas beszámolókat, beszédeket fordítottam idősebb kollégáimmal együtt. Néha egyhuzamban 30-40 oldalnyit kellett gépbe diktálnom. A szövegdarálási szünetekben még vizsgázni is mentem a Tanárképző Főiskolára, s tanáraim csodálkozására néha önkéntelenül egykét politikai idézettel toldottam meg a nyelvtaniirodalmi kérdésekre adott válaszaimat. Ennek a „favágásnak” némi Az újságíró nevének addig van hitele, amíg nem csinál belőle inflációt, hasznát is vettem, mert irodalmi szövegeket, novellákat, tömérdek politikai irományt, de útikönyveket, ifjúsági regényeket is átültettem magyar nyelvre. Talán nem is olyan rosszul, ha már ezért Bazsalikom-díjat is kaptam. Amikor Véber Lajos lett a főszerkesztő - őt okvetlenül megemlítem -, a lap korszerűsödött, olvasmányosabb lett, sőt elment a „kimondhatóság” határáig, megpendítve az úgynevezett „rázós” témákat is. Mint a művelődési rovat munkatársa, majd szerkesztője ekkor kezdtem kibontakozni, szárnyra kapni. Szorgalmasan utazgattam is: a vajdasági, belgrádi, zágrábi, ljubljanai, majd külföldi kulturális rendezvényekre, Pestre, Bécsbe, Salzburgba, Prágába, Moszkvába, Szentpétervárra, Milánóba, Rómába, Velencébe, Párizsba... Kiállítások, hangversenyek, színházi előadások, fesztiválok, múzeumok, képtárak, olcsón beszél jó újságíró háromszor annyit tud, mint amennyit megír, a rossz pedig háromszor annyit ír, mint amennyit tud érezhető könyvek lettek látóköröm szélesedésének, ismereteim gazdagodásának „tanítómesterei”, írtam is a végtelenségig bökkverset, aforizmát, útijegyzetet, riportot, kritikát, tárcát. Az utóbbiból később összeállítottam egy kötetnyit. A régi lappéldányokat lapozva magam is meglepődtem, amikor felfedeztem, hogy egy-egy vasárnapi számban két teljes oldalt is megtöltöttem írásaimmal. Gondot is okozott, hogyan is írjam alá őket, nehogy ismétlődjön a nevem, így a teljes név mellett ott vannak a kezdőbetűim, a diákköri becenevem, a Cagi, meg csak a C betű, a nőiesített Imec Ági, de még nevem fordítottja, a Csivakov Az ég is! Azért is, mert más sajtótermékeknek is írogattam: a 7 Napnak, a Hídnak, a Dnevniknek, a Dolgozóknak, az ifjúsági lapoknak... Közben zenével is foglalkoztam. A belpolitikai szobában sokáig ott állt a harmóniumom. A zajos, füstös ülések után Bachot, Mozartot, Bartókot szólaltattam meg. Hegedültem is, míg Sáfrány Imre barátom rá nem huppant a karosszékben lapuló hangszeremre, amely nyomban kiadta lelkét, mert hát a hegedűnek ilyen részecskéje is van. Komponáltam is. Előbb „hazafias” indulókat, majd gyermekdalokat, melyek az újságokban is megjelentek, s az utóbbiakból két füzetnyi válogatás is nyomdafestéket látott. Utána zongorakíséretes dalokat, kamaraműveket, sőt hegedűversenyt is szereztem. Ezeket az Újvidéki Rádióban is előadták, majd alkalmilag itt is, ott is. Sajnos, kottáim majd mind elkallódtak, s csak néhány vázlat őrzi emléküket. Mondhatom, hogy a Magyar Szóban végigjártam a „szamárlétrát”. Hiszen nem csupán hírfeldolgozó, fordító, lektor, riporter, kritikus, tárcaíró voltam, hanem a Napsugár, a Szivárvány, a Kilátó és a színes vasárnapi szám első szerkesztője, azaz elindítója is. Hogy végül aztán „közakaratra”, s a káderező fejesek nemtetszésére főszerkesztő is legyek. És megkapjam a „menedzseri nyavalyákat”, a bélhurutot, fekélyt, szívdobogást, pikkelysömört is. Negyvenegy évi aktív újságírói működésemnek legalább a felét a szerkesztés kötötte le. Ma is sajnálom, hogy ezzel az alkatommal, elképzelésemmel ellentétes munkára fecséreltem időmet. De azért mégis jóérzéssel tölt el, hogy főszerkesztésem idején, persze, többek fáradozásának eredményeként, az „anyaújság” keretében egyebek között öt vidéki hetilap gazdagította a helyi jellegű tájékoztatást. Éspedig a Tiszavidék, a Szabadkai Napló, a Topolya és környéke, a Dunatáj és a Bánáti Híradó. Sajnos, ezek később megszűntek. Nem hallgathatom el, hogy az 1972. évi pártlevél hatására és megintcsak „közakaratra” történt menesztésem után a lappéldány lassan, majd egyre gyorsabban csökkenni kezdett. Nem kis mértékben a famózus okmány alkalmazása során, amely a közéletből kiebrudalta az időközben felzárkózott fiatal, tanult kádereket, s visszaállította a levitézlett élharcosok, belügyesek és más „megbízható és elvhű” régi politikusok hatalmát, és megszigorította az írás és szerkesztés feltételeit is. Én reg rászolgáltam egy „rekordtartamú” szigorú pártbüntetésre is, amellyel több mint tíz évig kordában tartottak „technomenedzseri, liberális, nemzetieskedő” magatartásom miatt. Érdekes, többször is eszembe jutott, hogy meg kellene írnom az efféle elítélő jelzők honi történetét. Annál inkább, mert napjainkban is nagyban dívik a címkézés, megbélyegzés a közéletben, hogy ne mondjam, a tájékoztatásban is. (Folytatása a 8. oldalon) _____ VUKOVICS GÉZA HETVENÉVES Egy életen át a Magyar Szóban A szaktársat és a kortársat, mi több, a sorstársat köszöntöm a hetvenéves Vukovics Gézában, a vajdasági magyar újságírás nagy öregjében. Mind a ketten drámaian ellentétes történelmi fordulatoknak voltunk részesei és tanúi, olykor szenvedő alanyai is. Át is éltük meg „át is íveltük” azokat, mégpedig a nagy nyilvánosság előtt, olykor közéleti tényezőként is. Vukovics Géza hetven esztendejéből ötvenet a sajtóban töltött el, ma is jelen van, ami már egymagában, fizikai értelemben is valamiféle teljesítmény, de ha ehhez hozzátesszük, hogy ezt a fél századot „jobbágyi földhözkötöttséggel” egy szerkesztőségben, a Magyar Szóban töltötte, s közben viszonylag tiszta maradt (flekkek nélkül ezt persze senki sem úszhatta meg), és erkölcsi tartását is úgyahogy megőrizte, akkor ezt már művészetnek minősíthetjük. Életművészetnek, artisztikus túlélésnek. Lehetne ezt persze más néven is nevezni, de kerüljük az ünneprontást. Hogyan lehet ötven évet egy szerkesztőségben, egy politikai napilap szerkesztőségében elbírni, boldogulni, s valahogy még talpon is maradni? Fogas kérdés, nehéz ügy, ára van. De néhány példa mintha azt mutatná, hogy ez is egy járható út, ellentmondásokká teli ugyan, de megtehető. Előbb azonban jártasságot kellett szerezni az alkalmazkodás tudományában. Nem volt okvetlenül szükséges, például, szálfaként kiemelkedni, inkábább át kellett alakulni hajlékony fűfélévé. Ezt ugyan tapossák, a nap is perzseli, de néhány csepp után újra meg újra kizöldül. Ki kellett továbbá találni mindenféle segédeszközt is - karót, lécet, cöveket -, hogy épen maradjon a gerinc, ne legyen hajlott, ne görbüljön el, ne roppanjon össze. A simulékonyság tárháza, úgy tűnik, kifogyhatatlan: Vukovics Géza írja egyhelyütt, hogy ő védekezésként gyakran öltött faarcot magára, ezt olykor rá is kényszerítették. Szépen le is írja azokat a szituációkat, amikor így cselekedett: „...fapofával interjúvoltam meg fontos személyeket, akik pléhpofával szajkózták mondókájukat.” Vagy: „... faarccal kellett hallgatnom a nálamnál járatlanabb, műveletlenebb politikai főnökök szemrehányásait, miszerint a lap nem eléggé »elvhű«, hanem inkább liberális, szenzációhajhász, magyarkodó...” Tapasztalatból tudom, hogy egy nem is volt elég, több kellett belőlük különféle alkalmakra, különféle időszakokra és fordulatokra. Egy rutinos faarc-cserélő nem is szenvedett hiányt belőlük, minden zsebből elővarázsolt egyet-egyet. Akár Kosztolányival is elmondhatta: „Fekete álarcot kötöttem / és lenge lábon, észrevétlen / vágtattam a farsangi ködben.” A közélet ugyancsak álarcos, faarcos farsangi ködében. Vukovics Gézának azonban volt még egy „titkos fegyvere” is: a tehetsége, a rátermettsége és a műveltsége. A sok „munkásparaszt” káder közül ő valóban toronymagasan kiemelkedett műveltségével, Szerb Antal-i olvasottságával, ahogy azt a keze alól kikerülő egyik újságíró-palánta megfogalmazta, megtoldva azzal, hogy „úgy tudott ötletet adni, hogy az ember mindig sajátjának hitte őket...” Ő volt a szerkesztőség esze, élő enciklopédiája, különbejáratú zsenije, aki eleinte Verdit dúdolva, hegedűjét cincogtatva (olykor saját szerzeményeit játszva) „uralta” a kisebb, nagyobb szerkesztőségi hodályokat, később pedig nélkülözhetetlen szerkesztőként, örökös szerkesztőbizottsági tagként. Pályájának egyik kulcsszava éppen ez lehetett: a nélkülözhetetlenség, vagy más szóval: a használhatóság. Minden szerkesztőségi munkát tudott csinálni, profi volt. Hosszú évekig a művelődési rovat munkatársa és szerkesztője, az utóbbi minőségében indította el 1961. december 3-án a lap ma is megjelenő mellékletét, a Kilátót. „Soha ennyien nem ül ezen a tájon” - indokolta meg a laptanácsi domnak magyaráztatést Véber Lajos főszerkesztő, s a szellemi élet további demokratizálódásának jegyében jelentette be azt is, hogy a Híd folyóirat új szerkesztőbizottságot kapott, az Ifjúság pedig „átadta irodalmi hasábjait a mindig harcos fiatalok egy csoportjának”, azaz megszületett a Symposion-mozgalom is. Zsurnalisztikai pályafutásának csúcsára 1967. március 15- én ért el, amikor is a lapban egy nyúlfarknyi hír jelent meg. .A Szocialista Szövetség tartományi végrehajtó bizottsága tegnapi ülésén Vukovics Gézát, a lap kultúrrovatának szerkesztőjét nevezte ki a Magyar Szó főszerkesztőjévé. Varga László eddigi főszerkesztő új tisztségre távozik.” Ez a száraz, hivatalos közlemény semmit sem árult el arról a hatalmas fordulatról, amely néhány mozgalmas nap után a szerkesztőségben bekövetkezett. Az történt ugyanis, hogy a redakció testületileg, titkos szavazással és óriási szótöbbséggel leváltotta posztjáról a főszerkesztőt, akinek már kinevezése is a kollektíva ellenállásába ütközött. Az esemény egyedülálló volt a háború utáni jugoszláviai sajtóban, ilyesmit korábban el sem lehetett képzelni, hiszen a kinevezés a párt, illetve a párt ellenőrzése alatt működő testületek kizárólagos hatáskörébe tartozott, az érdekeltek legcsekélyebb beleszólása nélkül. Csakhogy akkor már, az emlékezetes brioni plénum után (1966), erőteljesen megindult az ország „ellenőrzött” demokratizálódása. A szerkesztőség született, lázadásnak minős. Dégiesült, döntés azonban ellenőrzésen kívül kígyót-békát kiáltottak a szerkesztőségre, a nyilvánosság előtt azonban nem sokat lehetett ellene tenni, mert a meghirdetett demokratikus szabályok betartása mellett, az önigazgatás szellemében jött létre. (Folytatása a 8. oldalon) Annak az újságírónak van neve, aki nevén nevezi a dolgokat. „Mindezek után megkérdezhetik: Miért lettem újságíró? Azért, mert tapasztalatlan voltam! És miért maradtam újságíró ? Azért, mert nem okultam a tapasztalatokon!” MAGYAR SZÓ SZOMBATI MAGAZINJA XXXVII. évf., 44. szám Szerkeszti SERER Lenke 1998. XI. 7. . Az újságok csak egy nap múlva válnak állottá, de akadnak olyanok, amelyek már frissen bűzlenek.