Magyar Szó, 1998. november (55. évfolyam, 261-284. szám)

1998-11-07 / 266. szám

k­i valahogy volt... Hetvenévesen az ötvenévi újságírásról könnyű a festőnek önarcképet készíteni, mert hát azt ábrázolja, amit a tükörben lát. Ám az újságíró annyi ferdeséggel, torzulással találkozik, hogy végül magát is görbe tükörben szemléli. Ezt én sem kerülhettem el, amikor megpróbáltam számot adni öt évtizedes munkásságomról. íme: A Magyar Szó szerkesztősége 1948 őszén to­borzott újdondásznak, úgyhogy otthagytam a Belgrádi Egyetemet, ahol kényszerből matemati­kát studíroztam, mert hát erre a szakra kaptam ösztöndíjat. A hírhedt Tájékoztató Iroda vészes időszakában volt ez, s amikor megjelentem a szerkesztőségben, „kivallattak”, hogy miként te­kintek a Szovjetuniónak és csatlósainak elvtelen támadására hazánk ellen. Az a válaszom, hogy Az újságíró megválogatja, hogy miről ír, de az olvasó is, hogy mit olvas el. „Sztálin népirtó vén bitang”, nagyon tetszett, de már jóval kevésbé az a magyarázatom, hogy erről már előbb is tudomást szereztem, éspedig az emigráns orosz írók megjelent könyveit forgatva. De azért némi fenntartással mégiscsak felvettek 1948 november elsején, 12 nappal huszadik szü­letésnapom előtt. Első beosztásom a vidéki tudósítások, jelen­tések feldolgozása volt, így aztán rengeteg szövet­kezeti és művelődési otthont hoztam tető alá, ro­hammunkásokat népszerűsítettem, beszolgáltatá­­si rekordokat döntöttem meg. Közben, persze feladatként, a Szovjetunió „műszaki újdonságait” ismertettem meg az olvasókkal. Egyebek között a kézi hajtású varrógéppel is, amit magam is meg­mosolyogtam, hiszen már megboldogult nagyma­mám korszerűbb Singerrel foltozta fehérnemű­met. Rövid ideig külpolitikus is voltam, s első cik­kemben „megdöntöttem” a nyugati valutarend­szert, s „leálcáztam” a nagyhatalmak mesterkedé­seit. Majd a belpolitikára vezényeltek át, ahol for­dító, lektor és riporter lettem. Az akkoriban meghonosodott folytatásos cikksorozatok írásába is bekapcsoltak mint a szö­vetkezeti számvitel „szakértőjét”, mivelhogy a számtanhoz is konyítottam. Megjártam a fordítás taposómalmát is, végtelenül hosszú és unalmas beszámolókat, beszédeket fordítottam idősebb kollégáimmal együtt. Néha egyhuzamban 30-40 oldalnyit kellett gépbe diktálnom. A szövegdará­­lási szünetekben még vizsgázni is mentem a Ta­nárképző Főiskolára, s tanáraim csodálkozására néha önkéntelenül egy­két politikai idézettel tol­dottam meg a nyelvtani­irodalmi kérdésekre adott válaszaimat. Ennek a „favágásnak” némi Az újságíró nevének addig van hitele, amíg nem csinál belőle inflációt, hasznát is vettem, mert irodalmi szövegeket, no­vellákat, tömérdek politikai irományt, de úti­könyveket, ifjúsági regényeket is átültettem ma­gyar nyelvre. Talán nem is olyan rosszul, ha már ezért Bazsalikom-díjat is kaptam. Amikor Véber Lajos lett a főszerkesztő - őt okvetlenül megemlítem -, a lap korszerűsödött, olvasmányosabb lett, sőt elment a „kimondható­­ság” határáig, megpendítve az úgynevezett „rá­zós” témákat is. Mint a művelődési rovat munka­társa, majd szerkesztője ekkor kezdtem kibonta­kozni, szárnyra kapni. Szorgalmasan utazgattam is: a vajdasági, belgrádi, zágrábi, ljubljanai, majd külföldi kulturális rendezvényekre, Pestre, Bécs­­be, Salzburgba, Prágába, Moszkvába, Szentpéter­várra, Milánóba, Rómába, Velencébe, Párizsba... Kiállítások, hangversenyek, színházi előadások, fesztiválok, múzeumok, képtárak, olcsón beszé­l jó újságíró háromszor annyit tud, mint amennyit megír, a rossz pedig háromszor annyit ír, mint amennyit tud é­rezhető könyvek lettek látókö­röm szélesedésének, ismereteim gazdagodásának „tanítómeste­rei”, írtam is a végtelenségig bökkverset, aforizmát, útijegyze­tet, riportot, kritikát, tárcát. Az utóbbiból később összeállítottam egy kötetnyit. A régi lappéldá­nyokat lapozva magam is megle­pődtem, amikor felfedeztem, hogy egy-egy vasárnapi számban két teljes oldalt is megtöltöttem írásaimmal. Gondot is okozott, hogyan is írjam alá őket, nehogy ismétlődjön a nevem, így a teljes név mellett ott vannak a kezdőbetűim, a diákkö­ri becenevem, a Cagi, meg csak a C betű, a nőiesített Imec Ági, de még nevem fordítottja, a Csivakov Az ég is! Azért is, mert más sajtó­termékeknek is írogat­tam: a 7 Napnak, a Hídnak, a Dnevniknek, a Dolgozóknak, az ifjúsági lapoknak... Közben zenével is foglal­koztam. A belpolitikai szobában sokáig ott állt a harmóniumom. A zajos, füstös ülések után Ba­­chot, Mozartot, Bartókot szólaltattam meg. Hegedültem is, míg Sáfrány Imre barátom rá nem huppant a karosszékben lapuló hangszeremre, amely nyomban kiadta lelkét, mert hát a hegedű­nek ilyen részecskéje is van. Komponáltam is. Előbb „hazafias” indulókat, majd gyer­mekdalokat, melyek az újságokban is megjelen­tek, s az utóbbiakból két füzetnyi válogatás is nyomdafestéket látott. Utána zongorakíséretes dalokat, kamaraműve­ket, sőt hegedűversenyt is szereztem. Ezeket az Újvidéki Rádióban is előadták, majd alkalmilag itt is, ott is. Saj­nos, kottáim majd mind elkallódtak, s csak néhány vázlat őrzi emléküket. Mondhatom, hogy a Magyar Szóban végigjártam a „sza­márlétrát”. Hiszen nem csupán hírfeldolgozó, fordító, lektor, riporter, kritikus, tárcaíró voltam, hanem a Napsugár, a Szi­várvány, a Kilátó és a színes vasárnapi szám első szerkesztője, azaz elindítója is. Hogy végül aztán „közakaratra”, s a kádere­ző fejesek nemtetszésére főszerkesztő is legyek. És megkapjam a „menedzseri nyavalyákat”, a bélhurutot, fekélyt, szívdobo­gást, pikkelysömört is. Negyvenegy évi aktív újságírói műkö­désemnek legalább a felét a szerkesztés kötötte le. Ma is sajná­lom, hogy ezzel az alka­tommal, elképzelésem­mel ellentétes munkára fecséreltem időmet. De azért mégis jóérzéssel tölt el, hogy főszerkeszté­sem idején, persze, töb­bek fáradozásának ered­ményeként, az „anyaúj­ság” keretében egyebek között öt vidéki hetilap gazdagí­totta a helyi jellegű tájékoztatást. Éspedig a Tiszavidék, a Szabadkai Napló, a Topolya és környéke, a Dunatáj és a Bánáti Híradó. Sajnos, ezek később megszűntek. Nem hallgathatom el, hogy az 1972. évi pártle­vél hatására és megintcsak „közakaratra” történt me­nesztésem után a lappéldány lassan, majd egyre gyorsabban csökkenni kezdett. Nem kis mértékben a famózus okmány alkal­mazása során, amely a közéletből kiebrudalta az időközben fel­zárkózott fiatal, tanult kádereket, s visszaállította a levitézlett él­harcosok, belügyesek és más „megbízható és elvhű” régi politiku­sok hatalmát, és megszigorította az írás és szerkesztés feltételeit is. Én r­eg rászolgáltam egy „rekordtartamú” szigorú pártbünte­tésre is, amellyel több mint tíz évig kordában tartottak „techno­menedzseri, liberális, nemzetieskedő” magatartásom miatt. Érde­kes, többször is eszembe jutott, hogy meg kellene írnom az efféle elítélő jelzők honi történetét. Annál inkább, mert napjainkban is nagyban dívik a címkézés, megbélyegzés a közéletben, hogy ne mondjam, a tájékozta­tásban is. (Folytatása a 8. oldalon) _____ VUKOVICS GÉZA HETVENÉVES Egy életen át a Magyar Szóban A szaktársat és a kortársat, mi több, a sorstársat köszöntöm a hetvenéves Vukovics Gézában, a vajdasági magyar újságírás nagy öregjében. Mind a ketten drámai­an ellentétes történelmi fordulatoknak voltunk részesei és tanúi, olykor szen­vedő alanyai is. Át is éltük meg „át is íveltük” azokat, mégpedig a nagy nyil­vánosság előtt, olykor közéleti tényező­ként is. Vukovics Géza hetven esztendejé­ből ötvenet a sajtóban töltött el, ma is je­len van, ami már egymagában, fizikai ér­telemben is valamiféle teljesítmény, de ha ehhez hozzátesszük, hogy ezt a fél szá­zadot „jobbágyi földhözkötöttséggel” egy szerkesztőségben, a Magyar Szóban töl­tötte, s közben viszonylag tiszta maradt (flekkek nélkül ezt persze senki sem úsz­­hatta meg), és erkölcsi tartását is úgy­­ahogy megőrizte, akkor ezt már művé­szetnek minősíthetjük. Életművészetnek, artisztikus túlélésnek. Lehetne ezt persze más néven is nevezni, de kerüljük az ün­neprontást. Hogyan lehet ötven évet egy szerkesztőségben, egy politikai napilap szerkesztőségében elbírni, boldogulni, s valahogy még talpon is maradni? Fo­gas kérdés, nehéz ügy, ára van. De né­hány példa mintha azt mutatná, hogy ez is egy járható út, ellentmondásokká teli ugyan, de megtehető. Előbb azonban jártasságot kellett szerezni az alkalmazkodás tudományá­ban. Nem volt okvetlenül szükséges, például, szálfaként kiemelkedni, in­­ká­bább át kellett alakulni hajlékony fűfé­lévé. Ezt ugyan tapossák, a nap is per­zseli, de néhány csepp után újra meg újra kizöldül. Ki kellett továbbá találni mindenféle segédeszközt is - karót, lé­cet, cöveket -, hogy épen maradjon a gerinc, ne legyen hajlott, ne görbüljön el, ne roppanjon össze. A simulékonyság tárháza, úgy tű­nik, kifogyhatatlan: Vukovics Géza írja egyhelyütt, hogy ő védekezésként gyakran öltött faarcot magára, ezt olykor rá is kényszerítették. Szépen le is írja azokat a szituáci­ókat, amikor így cselekedett: „...fapofával interjúvoltam meg fontos személyeket, akik pléhpofával szajkózták mondókájukat.” Vagy: „... faarccal kellett hallgatnom a nálamnál járatlanabb, műveletlenebb politikai főnökök szemrehányásait, miszerint a lap nem eléggé »elvhű«, hanem inkább liberális, szenzációhaj­­hász, magyarkodó...” Tapasztalatból tudom, hogy egy nem is volt elég, több kel­lett belőlük­­ különféle alkalmakra, különféle időszakokra és for­dulatokra. Egy rutinos faarc-cserélő nem is szenvedett hiányt be­lőlük, minden zsebből elővarázsolt egyet-egyet. Akár Kosztolányival is elmondhatta: „Fekete álarcot kötöt­tem / és lenge lábon, észrevétlen / vágtattam a farsangi ködben.” A közélet ugyancsak álarcos, faarcos farsangi ködében. Vukovics Gézának azonban volt még egy „titkos fegyvere” is: a tehetsége, a rátermettsége és a műveltsége. A sok „munkás­paraszt” káder közül ő­ valóban toronymagasan kiemelkedett műveltségével, Szerb Antal-i olvasottságával, ahogy azt a keze alól kikerülő egyik újságíró-palánta megfogalmazta, megtoldva azzal, hogy „úgy tudott ötletet adni, hogy az ember mindig saját­jának hitte őket...” Ő volt a szerkesztőség esze, élő enciklopédiája, különbejá­­ratú zsenije, aki eleinte Verdit dúdolva, hegedűjét cincogtatva (olykor saját szerzeményeit játszva) „uralta” a kisebb, nagyobb szerkesztőségi hodályokat, később pedig nélkülözhetetlen szer­kesztőként, örökös szerkesztőbizottsági tagként. Pályájának egyik kulcsszava éppen ez lehetett: a nélkülözhetetlenség, vagy más szóval: a használhatóság. Minden szerkesztőségi munkát tudott csinálni, profi volt. Hosszú évekig a művelődési rovat munkatársa és szerkesz­tője, az utóbbi minőségében indította el 1961. december 3-án a lap ma is megjelenő mellékletét, a Kilátót. „Soha ennyien nem ül ezen a tájon” - indokolta meg a laptanácsi dom­­nak magyará­zta­tést Véber Lajos főszerkesztő, s a szellemi élet további demokrati­zálódásának jegyében jelentette be azt is, hogy a Híd folyóirat új szerkesztőbizottságot kapott, az Ifjúság pedig „átadta irodalmi hasábjait a mindig harcos fiatalok egy csoportjának”, azaz meg­született a Symposion-mozgalom is. Zsurnalisztikai pályafutásának csúcsára 1967. március 15- én ért el, amikor is a lapban egy nyúlfarknyi hír jelent meg. .A Szocialista Szövetség tartományi végrehajtó bizottsága tegnapi ülésén Vukovics Gézát, a lap kultúrrovatának szerkesztőjét ne­vezte ki a Magyar Szó főszerkesztőjévé. Varga László eddigi fő­­szerkesztő új tisztségre távozik.” Ez a száraz, hivatalos közlemény semmit sem árult el arról a hatalmas fordulatról, amely néhány mozgalmas nap után a szer­kesztőségben bekövetkezett. Az történt ugyanis, hogy a redakció testületileg, titkos szavazással és óriási szótöbbséggel leváltotta poszt­járól a főszerkesztőt, akinek már kinevezése is a kollektíva ellenállá­sába ütközött. Az esemény egyedülálló volt a háború utáni jugoszlá­viai sajtóban, ilyesmit korábban el sem lehetett képzelni, hiszen a ki­nevezés a párt, illetve a párt ellenőrzése alatt működő testületek ki­zárólagos hatáskörébe tartozott, az érdekeltek legcsekélyebb bele­szólása nélkül. Csakhogy akkor már, az emlékezetes brioni plénum után (1966), erőteljesen megindult az ország „ellenőrzött” demok­ratizálódása. A szerkesztőség született, lázadásnak minős. D­égi­esült, döntés azonban ellenőrzésen kívül kígyót-békát kiáltottak a szerkesztő­ségre, a nyilvánosság előtt azonban nem sokat lehetett ellene tenni, mert a meghirdetett demokrati­kus szabályok betartása mellett, az önigazgatás szellemében jött létre. (Folytatása a 8. oldalon) Annak az újságírónak van neve, aki nevén nevezi a dolgokat. „Mindezek után megkérdezhetik: Miért lettem újságíró? Azért, mert tapasztalatlan voltam! És miért maradtam újságíró ? Azért, mert nem okultam a tapasztalatokon!” MAGYAR SZÓ SZOMBATI MAGAZINJA XXXVII. évf., 44. szám Szerkeszti SERER Lenke 1998. XI. 7. . Az újságok csak egy nap múlva válnak állottá, de akadnak olyanok, amelyek már frissen bűzlenek.

Next