Magyar Szó, 2000. január (57. évfolyam, 1-24. szám)
2000-01-23 / 18. szám
10 ÉLETKÉPEK KORKOSTOLÓ In memóriám Úgy szoktuk mondani, hogy ennél rosszabb már nem szakadhat ránk. Pontosabban, a borúlátó ember kiált fel így, mire a derűlátó leinti. Lehet, de még mennyire, hogy lehet ennél rosszabb, sokkal rosszabb is. Hát, ami azt - mármint az újságírásunkat - illeti, lassan-lassan a pesszimistának lesz igaza. Még mielőtt azonban belebonyolódnánk ebbe a cseppet sem egyszerű kérdés boncolgatásába, nyomban előrebocsátjuk, ezúttal csupán egyetlen műfaj, a nekrológírás válságát hoznánk szóba. Bizonyára érti az olvasó, azokra az írásokra gondolunk, amikor elhunyt kiváló személyiség munkáját, erkölcsi tartását... méltatja egy-egy újság. Sose volt ez könnyű feladat. Mert csakúgy, mint a koporsónál elmondott búcsúbeszéd, az újságban megjelenő nekrológ esetében is illik patikamérleggel mérni. Igaz, úgy tartja a szólás-mondás, hogy halottról jót vagy semmit, mégis az a becsületes dolog, ha a síri világ kapujában semmilyen vonatkozásban sem 16 túl a célon a nekrológ írója, illetve az, aki a sírgödör szélén vesz végbúcsút az elhunyttól. Igen ám, csakhogy társadalmunkban olyan tektonikus mozgások játszódtak le a közelmúltban és hatnak ma is, amelyek úgy összekuszálták egyebek között az értékrendeket is, hogy nekrológíró legyen a talpán, aki... Éppen ezért nem szívesen vállalja ezt a „munkát” mostanában senki. Mert aki szóban vagy írásban köszön el a távozótól, bármennyire igyekszik is szavát/sorait az elhunythoz intézni, mégis azok teszik azt patikamérlegre, akik egy időre még a mezsgyének azon az oldalán állnak, amelynek élet a neve, így aztán olyan szélsőséges megnyilvánulásoknak is tanúi vagyunk, amilyenek csak egy iránytűt vesztett társadalomban fordulhatnak elő, mint amilyenben élünk. Emlékszünk egy siralmas temetésre, amikor évekkel ezelőtt egy nagyvállalat igazgatóhelyettesét helyezték örök nyugalomra. Ismerte az egész város. És tudta róla, hogy igazgatójának beintésére, hogy ne mondjuk, „füttyentésére” minden - ahogy mondani szokás - piszkos munkát készségesen vállalt. Ezen közben, mi tagadás, megannyi ember becsületébe is belegázolt. S amikor hirtelen elhunyt, a másfél ezer lelket számláló vállalatban senki sem akadt, aki a gyászbeszédre vállalkozott volna. Üzemi lapjukban is nekrológ helyett fényképét közölték, kétértelmű aláírással: „Örökké emlékezni fogunk rád”. Özvegye idejében megneszelte a veszélyt, ezért döntött úgy, hogy férje végakarata ellenére egyházi temetést rendez, így legalább növelte a gyászolók „tömegét”, írd és mondd: 9-en állták körül a sírját, beleszámítva a papot, a kántort és a ministránsgyereket is. Az igazgatója, aki egyben rangos politikusnak számított, se jött ki a sírkertbe, hogy ha némán is, de búcsút vegyen tőle. A sorsát persze ő sem kerülhette el, amit a véletlen úgy hozott, hogy néhány hónap múltán követte beosztottját. Egy kis differenciára azonban mégis felfigyeltek a jelenlevők. Ez pedig abban mutatkozott meg, hogy mivel a temetéshez nem hívtak papot, minden ceremónia nélkül - elnézést, de nem kerülhetjük meg a színtiszta igazságot — kaparták el, így aztán a sírásóknak annyi idejük sem maradt, hogy letöröljék homlokukról a verejtéket, mert ahogy a koporsó megérkezett, azon nyomban folytatni kellett a munkát. Egyikük nem is állhatta meg szó nélkül. - És a búcsúbeszéd? Mire az özvegy fejét rázva jelezte, hogy az pedig nem lesz. - Egyetlen szó sem? - csattant fel a fentebb idézett sírásó. Válaszként újabb fejrázás. Lapátolt is dühében a két sírásó olyan lendülettel, mintha medréből kilépett folyót kellene megzabolázniuk megfeszített munka árán. Pedig nem folyam, hanem egy egész társadalom hömpölyög már jó ideje , parttalanul. Magával sodorva jó ízlést, szokásokat, erkölcsi tartást.. Ideértve az olyan végső búcsút is, amikor a rossz lelkiismeret munkál egy-egy ceremónia megrendezésekor. Ilyenkor a túlzás jut főszerephez: gyászülés sok részvevővel; hosszú gyászbeszéd, amely nem egyéb, mint a dicsőítő, már-már istenítő szavak tűzijátéka. Fokozza aztán a felhajtást, ha az elhunytat vidéken helyezik örök nyugalomra. Mert szűkösen élünk ugyan mindannyian, de a temetésre való elutazás költségeit - közpénzből persze - a szervezők állják. A helyszínen aztán ötvöződik az egyházi és a világi temetés, hogy egyfelől nagyobb legyen a felhajtás, másfelől pedig így egyik oldalról sem érheti szó a ház elejét. Vannak persze családok, ahol pontosan tudják, hogy mire szolgál, mit próbál elfedni a pompa. Nem egyebet, mint hogy bekössék a világ szemét és éppen azok kössék be, akik saját kezűleg sodorták éveken át az elhunyt sírba eresztő kötelét. Az ilyen családok, ha részt is vesznek a gyászülésen, a temetés közelébe sem engedik a gyilkosokat. Ők azonban, ha már gyilkosok, miért ne lehetnének pofátlanok is. Ott állnak a temetés színhelyétől 100 méternyire arra várva, hogy eltávozzon a gyászoló család. S akkor következnek ők, meg a virágözön. Uram bocsá’, koszorúznak! És erről a sajtó is beszámol. Hogyisne! Hiszen (az is) az övéké. Mármint a sajtó. Más család vagy az egyedül élő idős édesanya viszont nem lát, nem láthat a dolgok mögé. Az ő számára csak egy vigasz marad, hogy milyen sokan becsülték és szerették egyetlen fiát. S ebben nem is téved, csak éppen nem azok szerették és becsülték, akik temették. Amit azonban - hála Istennek! - sohasem fog megtudni. CSORBA István A szabadkai Lifka mozi számtalan generáció kedvenc szórakozóhelye volt, és most, amikor a fogyatkozó nézők miatt a filmszínházak krízisben vannak, a Lifkát már hónapok óta hozzáértő ügyes mesterek tatarozgatják, szépítgetik, formálgatják, mert 2000. január 28-tól új arculata, hangulata, de szolgáltatása és küldetése is lesz a Lifka-féle háznak, mert diszkóvá varázsolták az egykori mozit A vásár is ezúttal kettőn múlott, a Subotica film lerobbant, elfelejtett csúf hodályát bérbe adta Tuba Istvánnak, ő pedig lelket, tartalmat adott a nagyteremnek. - Szeretem a szépet, a jót, a minőséget, a tisztaságot, a rendet és a fiatalságot - mondja a Lifka fényparkjának szerelése közben a felső-bácskaiak népszerű Pista bácsija. - Azért hoztam tető alá a lányomnak és vejemnek Palicson 1995-ben az Omega diszkó-pizzériát. Hat éven át rekonstruáltam saját kezűleg a század elején épült, államilag védett, de soha karban nem tartott épületet. Megnyitása után az Omega egy új színfolt, egy új közkedvelt hely lett Észak- Bácska és Szabadka hiányos szórakoztató iparában. Később a sors úgy hozta, hogy a mi tervünk győzött azon a pályázaton, amelyet a bácsszőlősi helyi közösség írt ki a falu egyetlen közhelyiségének ésszerű használatára, ami szerintük azt jelentette, hogy a terem kulturált állapotban álljon a királyhalmi lakosok aprajának, nagyjának a rendelkezésére. Ma a pénztelenség diktálja ennek a helyiségnek a kihasználatlanságát, amely diszkó formájában hetente csak kétszer működik, a bácsszőlősiek és a környékbeli fiatalok nagy örömére. AFFÉLE SZABADIDŐ KÖZPONT IS ■ Annak ellenére, hogy Jugoszlávia-szerte még a diszkók sem működnek ebben az általános nincstelenségben gazdaságosan, ön nem nyugodott. Az elmúlt évek folyamán két dologba nem tudtam belenyugodni. Az egyik az, hogy a százezres lakosú Szabadkának nincs egy igazi nagy szórakozóhelye, a másik tény, az mélyen a személyemből akadt. Állandóan mozgó, kreatív mesterembernek tartom magam. Számomra az örömet a munkám eredménye jelenti, az, hogy a fiatalok százai, ezrei érzik magukat jól azokban a termekben, amelyeket én álmodtam meg, amelyek belső és külső berendezését én munkáltam meg, és nem utolsósorban élvezem az általam megszervezett eseményt, a program működőképességét. Bevallom,jó érzés sikeres és népszerű emberek társaságában mozogni, főleg amikor ők is méltányolják az én munkámat, az én eredményeimet és jól érzik magukat az én „birodalmamban”. ■ Mivel a fiskának kitűnő az akusztikája, jó a színpada, esetleg koncerteket is szerveznek majd? - Úgy tervezzük, hogy a Liska nemcsak „sima” diszkó lesz, hanem afféle szabadidő-központ, sok tartalmas, színvonalas, változatos programmal, sokrétű zenével. Ebben az irányban tárgyalásokat folytatunk Bogomir Mijatovictyal, az Újvidéki Televízió zenei szerkesztőjével arról, hogy csütörtökönként nosztalgiaest keretében két tévéműsort készítenek a Liska közönsége előtt: a szerb nyelvű Moja generaciját és a magyar Zenebonát. A tárgyalások már folynak olyan híres sztárokkal, hogy itt nálunk koncertezzenek vagy beszélgetőtársként vendégszerepeljenek, mint a Riblja čorba, a spliti Dino Dvornik, Bajaga, a szarajevói Plavi orkestar, Zorán Sztevanovity, a szkopjei Leb i Sol, a Republic, Sebestyén Márta, az Omega, Bródy János stb. Ezenkívül promóciós mini koncert keretében reméljük, hogy itt megjelenik mindenki, aki valamit jelent a hazai, a balkáni és a közép-európai zenei színtéren. Természetes, a főprogramunk a pénteki és a szombat esti diszkóház lesz, amelyre 50 kilométeres körzetből mindenkit szívesen várunk. Az 50 kilométert azért hangsúlyozom, mert ingyenes Liska-diszkóbuszokat indítunk majd Topolyáról, Zentáról, Kanizsáról... Ami még várható, ami már összejött, az egyfajta multimediális program, amellyel a legkisebbek, az 59 éves korosztály táncos, énekes igényeit elégíti majd ki. A Bambino toplista-műsor házigazdája ismert újvidéki zeneszerző, Jovan Adamov lesz majd, aki szombatonként 16- 19 óráig megénekelteti a legtehetségesebb énekes kedvű szabadkai gyerekeket. Tehát nem tátika, nem kariokke-show, hanem gyermeksláger-fesztivál színhelye lesz minden szombat délután a Lifka. PRIVÁT TELEVÍZIÓZÁS JÖVŐJE MELLETTÜNK VAN” ■ Az utóbbi időben a hazai diszkóklubokban divattá vált, hogy a hangulat tetőfokán a DJ-ek tűrte folkkal szórakoztaták az egybegyűlteket. A Lifka is minden stílusú zene felé nyitott klub lesz majd. A diszkóslágereket, a közízlést nem a diszkó, hanem a média diktálja. A diszkóba járó közönség körében a polarizálódás a 70-es években kezdődött, ekkor oszlott meg az ifjúság dance-re, rockra és alternatívra. A nyolcvanas években az osztódás az egyes zenei stílusokon belül tovább folytatódott. A dance-klubokban megjelent a rap, a house és a techno, a rave... A kilencvenes évek diszkó jelensége magával hozta a nosztalgiát és a globális világzene, a World Music termékét, a folkot, így került a hazai turbo népzene a diszkók menüjébe. Ha, mondjuk, Goran Bregović mint ennek a zenének a reprezentáns képviselője külön műsorral ott lesz az idei San Remó-i dalfesztiválon, akkor nem tudom megérteni, hogy valakiknek milyen kivetnivalója volna az ellen, hogy turbo folk dübörögjön a diszkóban is. Ne legyen titok, hogy ebben az irányban is folytatunk tárgyalásokat. Ivan Vlatkovic, a Pink Satelitte tévé műsorának fő- és felelős szerkesztője érdekelt abban, hogy a Liskában legyen egy meghatározott est, egy időpont, amikor az ő tv-jük által fémjelzett népzenei és dance esztrádművészek lépjenek fel, és koncert, play-back, interjú formájában kommunikáljanak a szabadkaiakkal. Ha ez összejön, akkor az a tervünk, hogy a szabadkai kábeltévében indítsunk egy interaktív szórakoztató Lifka-tévéműsort. A privát televíziózás jövője mellettünk van, mert a médiában csak azok tudnak majd létezni, akiknek van önálló produkciójuk. Nekünk jelen pillanatban van tévéstúdióként is működő objektumunk, és a Lifka koncertprogramjait kivétel nélkül videóra szeretnénk venni. Zenei téren nagyon sok elképzelésünk van, mert hídfő szeretnénk lenni az RTL és az MTV, valamint a Pink, a KoSava és a magyarországi kereskedelmi adók, a TV2 és az RTL Klub között. Remélem, hogy nemsokára eljön az az idő is, hogy a horvát zenészekkel, zenei iparral is fel tudjuk venni a kapcsolatot. Liska, az elvarázsolt mozi Hallod-e, Rozika, te, gyerünk a moziba be, tudok egy olyan mozit..., amelyet diszkóvá alakítottak át - Az ünnepélyes megnyitó Szabadkán 2000. január 28-án, 20 órakor lesz Diszkós dinasztia. Gabi a Relax, Zsuzsa az Omega, Pista bácsi a Lifka tulajdonosa Naponta tizenöt temetés Az újvidéki Egészségvédelmi Intézetnek csak a jövő héten lesznek adatai arról, vannak-e halálos áldozatai az influenzának Miközben egyes adatok szerint Európa más országaiban a náthalázjárvány a munkaképes lakosság felét ágyba döntötte, nálunk legszívesebben még azt is letagadnák, hogy tömeges megbetegedés volt. Pedig Szabadkáról halálos kimenetelű esetről is érkeztek hírek. A tartományi székvárosra vonatkozóan senkinek nincsenek ezzel kapcsolatos információi. Pedig mind több embernek szúr szemet, hogy bizony, itt is vészesen megszaporodtak a temetések. Divna Gasparovic, a lisje temetkezési közvállalat illetékese szerint az Újtemetőben január 24-éig 281 halottat temetnek el. Januárban egyébként minden évben sokan meghalnak, de ez a tavalyi évhez képest akkor is 67, a tavalyelőttihez képest pedig 93 százalékos növekedést jelent. Reggel 9 órától délután 3-ig átlag 15 temetés van náluk, igen gyakran reggel fél 9-től és délután fél 4-től is kénytelenek rendkívüli időpontokat beiktatni. A halottak szinte kivétel nélkül 1920 után születtek, tehát idős személyek. 80 százalékuk nem részesült kórházi kezelésben. Mondani sem kell, miért nem. Ha tudjuk, hogy a többség errefelé milyen ütemben kapja kézhez a kis nyugdíját, továbbá azt, hogy a valamit is érő gyógyszereket csak magángyógyszertárakban lehet megvenni, mégpedig márkáért, akkor nem túl nehéz következtetnünk, hogy miért nem voltak kórházi kezelésen, az anyagiak hiánya miatt, természetesen. Boriša Vukovic, az újvidéki Egészségvédelmi Intézet igazgatója nyíltan járványról beszél. Az év első két hetében több mint 54 ezer megbetegedést jegyeztek be Vajdaságban, de valószínűleg sokkal több van, hiszen sokan nem fordulnak orvoshoz, hanem egyedül próbálják kikúrálni magukat. A mi tudomásunk szerint Szabadkán 6 halálos kimenetelű náthalázas megbetegedés volt. Ami Újvidéket és környékét illeti, ezzel kapcsolatban csak a jövő héten lesznek pontos adataink. El kell mondanom azt is, hogy a járvány terjedésének sem az ivóvíz minőségéhez, sem ahhoz a kozmikus porhoz nincs semmi köze, amelyről a múlt héten többfelé is elhangzottak találgatások. A náthaláz fertőzés útján terjed, tehát a tüsszentéssel és a beszéddel felszabadult ún. aeroszol csöppecskék útján. Egyetlen tüsszentéssel annyi csöpp kerül a levegőbe, amelyben kb. egymillió vírus található. A betegség terjedésének az évszak is megfelel, ugyanis így télen, a megfázástól tartva, sokkal kevesebbet szellőztetünk. Pedig minél többen vannak egy teremben, annál gyakrabban kellene szellőztetni, éppen az egészség megőrzése érdekében. Egyébként az influenza valószínűleg még terjedni fog, mert nem minden környezetben egyszerre ütötte fel a fejét, tehát többfelé még lappang. PÁSZTOR Sándor Magyar Szó2000. január 23., vasárnap ISMEREM A FIATALOK NYELVÉT ■ Pista bátyám, ön nem mai gyerek. Immár a 60-at is meghaladta. Mint a Lifka főbérlője meg az egész diszkó és a majd körülötte kialakuló programok mozgósítója, hogyan áll az új zenei trendekkel? - Nekem van egy nagyon jó szakmám. Zeneszakértő nem vagyok, meglehet, hogy nem tudom felismerni a techno és a rave között a különbséget, de a belülről fakadó emberi érzékem mindig megmondja hogy mi a jó, hangulatos, lendületes, magával ragadó zene. Legyen az bármilyen stílusú. A Liskában a zenéért a dj-k a felelősek, a programért a szerkesztő. Itt vannak azután még a felszolgálók, rendtartók, ügyelők, takarítók. Az én feladatom az, hogy a Liska létezzen, hogy működjön, a szervezés és a pénzügyek. Ez a diszkó olyan, mint egy vállalkozás, az a fő cél, hogy a közönség elégedett legyen, a bérek legyenek fedezve, a művészek kifizetve. ■ A diszkó már régóta nem jövedelmező vállalkozás, mert a jó szórakoztató helyek olyanok, mint a feneketlen kút Az állandó újítások és koncertek elviszik a keresetet A szabadkai fiataloknak már évek óta, évtizedek óta nincs egy igényes szórakozóhelyük. Valamikor voltak színvonalas diszkóklubok, a Largo, az Akvarius, de ezek még mind a Szocialista Ijúsági Szövetség idején voltak. Azóta nagyot változott a világ, és ezek, mivel nem tudtak újítani, lépést tartani a korral, a kihívással, megszűntek, és nem léteznek már. Szabadka mint kultúrváros, mint középiskolai és felsőoktatási központ megérdemel egy jó helyet. A körülményekhez viszonyítva mi a szolid forgalomra és távlatokra esküszünk, ami azt jelenti, kis pénzért nagy élvezet. Az elmondottakat szem előtt tartva tudom, hogy ebből a vállalkozásból nem fogok meggazdagodni, de megőszülni sem, mert nagyon ismerem a fiatalok nyelvét, és ők is tudják már szabadkai, észak-bácskai viszonylatban, hogy én a jónak sohasem voltam a megrontója. Most is bátran vállalom a koncertek, a programok rendezésének rizikóját, természetesen a televíziókkal és a szponzorokkal karöltve. Aki mer, az nyer. KOVÁCS Károly