Magyar Szó, 2000. január (57. évfolyam, 1-24. szám)

2000-01-30 / 24. szám

12 SORSOK, EMBEREK Magyar Szó A­z idős emberekről való gondosko­dást, elhelyezésüket a nagyvilág­ban igen eltérően oldják m­eg. Van ahol a családokra marad ez a feladat. Másutt a társadalom vállalja a gondvi­selő szerepet. Olyan emberek is van­nak, akik erre a korra olyan anyagi jó­létet, háttért teremtettek, hogy a csa­ládtól, a társadalomtól függetlenül oldják meg problémájukat, gondozót, személyzetet tartva fenn. A fejlettebb társadalmakban több szempontot fi­gyelembe véve egy jó ideje olyan ott­honokat igyekeznek kialakítani, ahol az idős emberek kortársaik körében emberi és társadalmi értéküket meg­tartva élhetnek, nem csak úgy, hogy napjaikat tengetve várják az elmúlást, hanem szocializálódva az új környeze­tükben ismét hasznosnak, fontosnak érezhetik magukat. Felénk az idősekről való gondosko­dás még valamikor a múlt század vé­gén, illetve a századelőn honosodott meg, és a kiinduló pont a nehéz, szo­ciális helyzetbe került többnyire egye­dül maradt elszegényedett idős embe­rek gondviselésére korlátozódott, ar­ra, hogy ne koldulva, nyomorogva, hanem valamivel emberbb módon töltsék el hátralévő éveiket. Otthonai­kat általában szegényházaknak nevez­ték, ahova tényleg csak az elesettek ke­rültek. Az emberek többsége egyene­sen rettegett attól, hogy élete végén esetleg ide juthat. Lassan változott a társadalmi hely­zet is, a felfogás is. Noha nem a leg­megfelelőbb ütemben, de változtak a körülmények az idős embereket be­fogadó központokban is, így a sze­gényházból nem csak névleg, de gya­korlatilag is gerontológiai központok lettek, amelyekben megfelelő ellátás­sal, gondoskodással igyekeztek meg­teremteni azt a miliőt, ahol az idős emberek nem kényszeredetten, ha­nem az új körülmények adottságait messzemenőleg kihasználva szívesen élnek. Becsén több mint nyolc évtizednek kellett elmúlnia ahhoz, hogy az egyko­ri Freund József és neje Böhm Irén által 1905-ben alapított szegényházból folyamatosan öregek, idősek meghitt otthona legyen. Nem alakulhatott tel­jesen egészében Uyenné, mert tovább­ra is helyet kell biztosítani a súlyos szo­ciális helyzetben lévők számára is, de azért lassan megteremtették a körül­ményeket ahhoz, hogy az­ egyébként rendes szociális helyzetben élő, de a magánytól menekülő idős emberek is otthonra találjanak. EGY ÚJABB JÓTÉKONYSÁG -A magukra maradt idős emberek­ről való gondoskodással különböző módon próbálkoztunk. Jelentős előre­haladás volt amikor 1983-ban a század­előn létesített és azóta többször is funk­ciót változtató épületet korszerűsítet­ték - mondja Farkas János igazgató. Még nagyobb volt az előrehaladás, amikor négy évre rá az épület tetőré­­szét is hasznosíthattuk, és lehetőség nyílt arra, hogy az egész­séges, de már koros bennlakóktól elkülönítsük a be­­teg, gyakran szellemileg is lerobbant társaikat. I.zabályos kétágyas szobácská­­kat alakítottunk ki, ahol a házaspárok is új otthonra találhatnak. A legjelen­tősebb lépés azonban akkor történt, amikor 1992-ben Hajdú Rozália és Kucsera István újvidéki nyugdíjas há­zaspár úgy döntött, hogy Rózsika néni fivérének Józsefnek Péter révén a főut­cán lévő házát egy idősek otthona cél­jából nekünk ajándékozza. Itt azután különböző segítséggel, mintegy 270 négyzetméteren 16 ágyas otth­ont ala­­kíttattunk ki. Amíg máshol rombol­tak, mi újabb adományokból tovább fejlesztettük, építettünk. Közvetlenül a meglévő otthon melletti telken a Ku­csera házaspár, továbbá Sztancsik Ve­rona és Lénárt Erzsébet becsei, Milka Zorad szenttamási, Rajsli Jusztina pé­terrévei, Csanka Olga kanadai, Ljilja­­na Haynes Londonban élő polgártár­saink önzetlen segítségével és nem ke­vés társadalmi eszköz bevonásával újabb 216 négyzetméteres otthont lé­tesítettünk, a háromcsillagos szállodai elhelyezéstől jóval kényelmesebb felté­telekkel - tájékoztatott bennünket. Farkas János igazgató, de minderről személyesen is meggyőződhettünk. E­nnek alapján elmondhatjuk, hogy egy cseppet sem tűnik túlzásnak az, amit az igazgatótól az új otthonról hal­lottunk. Ha hamarosan megkapják a műszaki átvételre vonatkozó végzést, akkor majd az első lakók is minderről meggyőződhetnek.­­ Nem tudni, hogy miért, noha a szociális helyzet felénk is egyre össze­tettebb, mind több a magára maradó idősebb ember, mégis van szabad ka­pacitásunk. A 168 hely egytizede üres. A napi ellátás viszont nálunk jóval ol­csóbb, mint a kórházak elfekvő osztá­lyán, vagy akár a szállodákban - közöl­te az igazgató. Azokat az embereket is befogadjuk, akiknek kicsi a nyugdíjuk, de rendelkeznek valamilyen ingatlan­nal, amit az otthonra testálnak. EMLÉKEKRE TÁMASZKODVA ÉLNI A HÁTRALÉVŐ ÉVEKET A péterrévei otthonban pillanatnyi­lag 12 lakó van. Sajátos, bátran mond­hatjuk családi hangulat uralkodik. A gondozottakról Linderes Mária ápoló­nő és Kiss Ildikó gondoskodnak. Meg­felelő kalóriaértékű ételeket a helyszí­nen készítik, és itt minden meg is van az idő eltöltésére, de azok, akik tehetik napközben nagyokat sétálhatnak a fa­luban, a Tisza parton, fontos, hogy az étkezések idejére visszaéljenek, és az esti kapuzárást is illik betartani. A Haj­dú Testvérek nevet viselő otthonban a magyar és a szerb nyelvű napisajtó egyaránt megtalálható, és a társalgó­ban műholdas vevővel ellátott színes televízió van, de több bennlakónak a szobában saját tévéje is van. Ottjártunkkor éppen az egyik bennlakó Károlyi Anna néni másnapi 88. születésnapjára készülődtek. Ami­kor gratuláltunk neki, igencsak meg­lepődött azon, hogy mi ezt is tudjuk. Fotós kollégám tréfásan megjegyezte: a Magyar Szó mindent tud. - Tudom, tudom, nyugtázta Anna néni - nagyon szeretem ezt a lapot, mert mindenről tájékoztat. Mellette még a tévé jelenti számomra a kapcso­latot a világgal. Általában azt tartják, hogy az em­ber élete egy regény. Anna nénié tény­leg az. Még mindig kiváló szellemi fris­sességgel rendelkezik, csak már a lábai mozognak nehezebben, és szívesen mesélt volna életéről, de ahhoz jóval több idő és hely kellene. Egyszer talán majd sort is kerítünk rá. Addig dióhéj­ban annyit, hogy a századelőn valahol a péterrévei tanyavilágban látta meg a napvilágot, egészen fiatalon került Új­vidékre, ahol házasságot kötött Káro­lyi Károly hajóssal, akivel azután a két háború között a Dunán egész Európát bejárta. A második világháborút köve­tően előbb Titelen majd Újvidéken él­tek, és férje 1965-ben bekövetkezett halála után még egyszer próbálkozott a férjhezmenéssel, második férjével is kiválóan éltek, Péterrévére kerültek, majd ismét újra Újvidékre. Majd ami­kor az is elhunyt, mivel nem volt csa­ládjuk, Anna néni úgy döntött szülő­helyére, Péterrévére költözik, de már a minden kényelmet megadó otthon­ba. Kristóf János, a hetvenedik évében van, ő Baranyából került Péterrévére, második házassága révén, és mivel az elromlott, úgy döntött, hogy a nyugdí­jak fejében bevonul az otthonba. Az ő életéből is nagyon sok érdekes törté­netet lehetne kiragadni. Úgy véli, hogy ebben az otthonban nyugodtan leélheti hátralévő napjait, olyan gon­doskodást kap, amire egy súlyos prosztata műtét után szüksége van. A többi otthonlakóval is beszélget­tünk, de ők elzárkóztak nevük közlé­sétől, mint mondták, lehet, hogy köze­li hozzátartozóiknak kellemetlen len­ne, ha a közvélemény az újságból ér­tesülne arról, hogy ők otthonban van­nak. Új otthon, európai színvonal, az előítéletek viszont még mtg maradtak. LAJBER György A szülei aranylakodalmára érkezett át­ haz­a szülővárosába, Szabadkára Takács (Nagy) Anikó (48) az észak-ka­nadai Calgaryból, a téli olimpia városá­ból, ahova ’78-ban vándorolt ki férjével és hároméves kislányával. A karcsú sző­ke asszony éppen a tűzifk behordásá­­ban segédkezik a kálvária környéki csa­ládi házban édesanyjának, Nagy (Szka­­la) Teréziának, a Népkör aranygenerá­ciója megbecsült tagjának, aki maga gondoskodik agyvérzést szenvedett fér­jéről, Istvánról is. - Ilyesmire nálunk nem nyílik alka­lom - törli meg izzadó homlokát Ani­kó. - Itthon minden egészen más. - Ha Szabadka az itthon, akkor Calgaryt minek nevezi? - Az meg az otthon. Most már sok minden odaköt. A két huszonéves lá­nyunk, a munkánk, meg hát­­ mire jöjjön haza az ember?! - Mi az, ami kedves a szívének itt­hon? - Az például, hogy az utcánkban mindenki köszön mindenkinek, és meg-megállnak beszélgetni is egymás­sal az emberek. Úgy örültem a múlt héten, amikor tizenöt volt barátnőm összejött egy osztálytársunknál! Folyékonyan, jó kiejtéssel beszéli az anyanyelvét. Otthon is kizárólag ma­gyarul beszélnek egymással, szerbül már elfelejtettek, a lányaik. Dianna, akit háromévesen vittek magukkal Ka­nadába és Kornélia, aki ott született, még véletlenül sem szólnának a szüle­ikhez más nyelven, mint magyarul. De ők már sem írni, sem olvasni nem tud­nak az édesanyjuk és az édesapjuk nyelvén. Anikó nagyon nehezen tanult meg angolul, s rettenetesen érezte magát kezdetben abban a nagy-nagy idegen­­ségben. - A hetvenes években nem is volt itt olyan rossz világ, miért döntöttek mégis úgy, hogy kivándorolnak? - Hívtak bennünket. A férjem hú­ga, aki már korábban kiment férjestül, egyre csalogatott bennünket, hogy menjünk utánuk, ne érezzék magukat olyan egyedül ott a messzi távolban. Úgy gondoltuk, kimegyünk egy-két hónapra, összeszedünk egy kis pénzt - aztán ott ragadtunk. A férjem, Takács Sándor, a Pannónia nyomdában dol­gozott, de a szabadkaiak inkább mint ökölvívót ismerték, a Spartacus kiváló első csapatának volt a tagja, én meg tekercselőként kaptam a fizetésemet a Severben. Sanyit biztos munkahely várta Calgaryban: a sógora mellett dolgozott a faház­ak építésén (ott több­nyire faház­akban laknak az emberek), tizenegy évet húzott le így, szépen is keresett, de aztán mégis úgy döntött, elvállalja egy általános iskola gondnoki munkahelyét. Ez egy kicsit kényelme­sebb és biztos, állami állás, annak min­den előnyével együtt. Magam nem is­merve a nyelvet egy ideig hotelban ta­karítottam, med szervíroztam, s ami­kor megüresedett a férjem iskolájában egy takarítónői munkahely, két kézzel kaptam utána. - Elárulja: akkora a fi­zetése, hogy az 1600 dolláros repülő­jegyére valót másfél hónap alatt keresi meg. Mégis tizennyolc éve nem járt itt­hon. Miért?­­ Igaz ugyan, hogy aránylag szé­pen keresünk, de ha elköltjük a repü­lőre, akkor miből élünk? Miből isko­láztattuk volna a lányainkat, vehet­tünk volna autót, járhattuk volna be azt a gyönyörű országot, amelyben élünk, s amelyik 25-ször akkora, mint Jugoszlávia, miből fizetnénk a három éve 145 000 dollárért megvett, ötszo­bás házunk havi 850 dolláros kölcsö­nét? Mint mondja, Kanadában 12 év a kötelező iskola, utána a négyéves egye­temi tanulmányok legalább évi 6000 dollárt emésztenek föl. Csak egy tan­könyv 150 dollár. Dianna természetesen jobban ra­gaszkodik Szabadkához, mint Nelli, hiszen ő itt született, többször is járt már itthon, most májusra is jelezte ha­zajövetelét, már megüzente a nagyma­mának, hogy készítheti a születésnapi tortát. Egyébként ő eladóként, majd üzletvezetőként dolgozott egy divat­szalonban, de nem volt megelégedve a keresetével, és fölmondott. Most repü­lésirányító egy magánrepülőtéren, másfélezer annyit keres, mint a régi munkahelyén, és nagyon élvezi, amit csinál. Van egy hobbija, imádja a jó gépkocsikat. Nelli mindig is nagyon szeretett tanulni, zsurnalisztikát vég­zett, tévériporter szeretne lenni, de egyelőre még nem tudott elhelyezked­ni. Beiratkozott hát egy további, két­éves sz­akképesítésre. Sok magyar él Calgaryban, mondja Anikó. Több mint fele részük ötvenha­tos magyar. Külön templomuk van, ahol rendszeresen összejönnek. Ott tartják a különféle ünnepségeket, az anyák és az apák napját, a szilvesztere­­zést, az ilyen-olyan bálákat, amelyeket sohasem hagyna ki a család. Dolgozik a templom keretében egy magyarta­nárnő is, aki írni és olvasni tanítja anyanyelvükön az érdeklődőket. A munkanap náluk általában fél 8- tól fél 5-ig tart, illetve 10 órától 6-ig, s jó dolog, hogy szombaton és vasárnap is minden üzlet nyitva van, s minden reklamált árut akár néhány hét után is szó nélkül kicserélnek, illetve visszaad­ják a vételárát. - Mi az, ami nem tetszik ott Kana­dában? - Hogy mindenki magának él. Az „őslakosok” rettenetesen fönt hordják az orrukat, a szomszédaink is, ha van kedvük, köszönnek, ha nincs, akkor nem, mintha levegő lenne az­ ember. A betelepültek (olaszok, lengyelek stb.) viszont általában barátságosak, egé­szen más mentalitású emberek. - Milyen nagy változást lát a 18 év­vel ezelőtti és a mostani Szabadkán? - Nagyon meglepett és nagyon tet­szik a piac. Azelőtt ilyen nem volt. Mindent meg lehet ott venni, sok ugyanazt, mint Kanadában, és ráadá­sul sokkal olcsóbban. Most bánom csak igazán, hogy annyi mindent fölpakol­­tam, cipekedtem, mint egy málhás sza­már, amikor itt is minden, jó minősé­gű áru kapható. Mást se csinálok, mint kint lógok a piacon. És még valami: panaszkodik ugyan mindenki, hogy ilyen szegény meg olyan szegény, köz­ben ha elmegyek bárkihez, azt látom, hogy majd leszakad az asztal a sok fi­nomságtól, ami rajta van... - Eszükbe sem jut visszajönni? -Most már nem. Mint mondtam is: mire jönnénk vissza?! Akkor lennék a legboldogabb, ha oda lehetne vará­zsolni a köz­elembe a szomszédokat, a húgomat, Zsuzsát, meg a gyerekkori barátokat, de ugye, ez csak álom ma­rad. Bárhol, bármilyen körülmények között éljen is az ember, hiánytalanul boldog sohasem lehet. FARKAS Zsuzsa Az otthon A becsei gerontológiai központ péterrévei részlegében igyekeznek otthonias légkört teremteni a bennlakóknak MAGYAROK A NAGYVILÁGBAN Az itthon és az otthon vonzásában Károlyi Anna: Szeretem a Magyar Szót Az új otthon ebédlője Kristóf János Baranyából került ide (OTOS András felvételei) A Calgary magyarok templomában a Takács család. Házasságkötésük 25. évfordulóját ünnepelték a szülők 2000. január 30., vasárnap

Next