Magyar Szó, 2000. január (57. évfolyam, 1-24. szám)
2000-01-30 / 24. szám
12 SORSOK, EMBEREK Magyar Szó Az idős emberekről való gondoskodást, elhelyezésüket a nagyvilágban igen eltérően oldják meg. Van ahol a családokra marad ez a feladat. Másutt a társadalom vállalja a gondviselő szerepet. Olyan emberek is vannak, akik erre a korra olyan anyagi jólétet, háttért teremtettek, hogy a családtól, a társadalomtól függetlenül oldják meg problémájukat, gondozót, személyzetet tartva fenn. A fejlettebb társadalmakban több szempontot figyelembe véve egy jó ideje olyan otthonokat igyekeznek kialakítani, ahol az idős emberek kortársaik körében emberi és társadalmi értéküket megtartva élhetnek, nem csak úgy, hogy napjaikat tengetve várják az elmúlást, hanem szocializálódva az új környezetükben ismét hasznosnak, fontosnak érezhetik magukat. Felénk az idősekről való gondoskodás még valamikor a múlt század végén, illetve a századelőn honosodott meg, és a kiinduló pont a nehéz, szociális helyzetbe került többnyire egyedül maradt elszegényedett idős emberek gondviselésére korlátozódott, arra, hogy ne koldulva, nyomorogva, hanem valamivel emberbb módon töltsék el hátralévő éveiket. Otthonaikat általában szegényházaknak nevezték, ahova tényleg csak az elesettek kerültek. Az emberek többsége egyenesen rettegett attól, hogy élete végén esetleg ide juthat. Lassan változott a társadalmi helyzet is, a felfogás is. Noha nem a legmegfelelőbb ütemben, de változtak a körülmények az idős embereket befogadó központokban is, így a szegényházból nem csak névleg, de gyakorlatilag is gerontológiai központok lettek, amelyekben megfelelő ellátással, gondoskodással igyekeztek megteremteni azt a miliőt, ahol az idős emberek nem kényszeredetten, hanem az új körülmények adottságait messzemenőleg kihasználva szívesen élnek. Becsén több mint nyolc évtizednek kellett elmúlnia ahhoz, hogy az egykori Freund József és neje Böhm Irén által 1905-ben alapított szegényházból folyamatosan öregek, idősek meghitt otthona legyen. Nem alakulhatott teljesen egészében Uyenné, mert továbbra is helyet kell biztosítani a súlyos szociális helyzetben lévők számára is, de azért lassan megteremtették a körülményeket ahhoz, hogy az egyébként rendes szociális helyzetben élő, de a magánytól menekülő idős emberek is otthonra találjanak. EGY ÚJABB JÓTÉKONYSÁG -A magukra maradt idős emberekről való gondoskodással különböző módon próbálkoztunk. Jelentős előrehaladás volt amikor 1983-ban a századelőn létesített és azóta többször is funkciót változtató épületet korszerűsítették - mondja Farkas János igazgató. Még nagyobb volt az előrehaladás, amikor négy évre rá az épület tetőrészét is hasznosíthattuk, és lehetőség nyílt arra, hogy az egészséges, de már koros bennlakóktól elkülönítsük a beteg, gyakran szellemileg is lerobbant társaikat. I.zabályos kétágyas szobácskákat alakítottunk ki, ahol a házaspárok is új otthonra találhatnak. A legjelentősebb lépés azonban akkor történt, amikor 1992-ben Hajdú Rozália és Kucsera István újvidéki nyugdíjas házaspár úgy döntött, hogy Rózsika néni fivérének Józsefnek Péter révén a főutcán lévő házát egy idősek otthona céljából nekünk ajándékozza. Itt azután különböző segítséggel, mintegy 270 négyzetméteren 16 ágyas otthont alakíttattunk ki. Amíg máshol romboltak, mi újabb adományokból tovább fejlesztettük, építettünk. Közvetlenül a meglévő otthon melletti telken a Kucsera házaspár, továbbá Sztancsik Verona és Lénárt Erzsébet becsei, Milka Zorad szenttamási, Rajsli Jusztina péterrévei, Csanka Olga kanadai, Ljiljana Haynes Londonban élő polgártársaink önzetlen segítségével és nem kevés társadalmi eszköz bevonásával újabb 216 négyzetméteres otthont létesítettünk, a háromcsillagos szállodai elhelyezéstől jóval kényelmesebb feltételekkel - tájékoztatott bennünket. Farkas János igazgató, de minderről személyesen is meggyőződhettünk. Ennek alapján elmondhatjuk, hogy egy cseppet sem tűnik túlzásnak az, amit az igazgatótól az új otthonról hallottunk. Ha hamarosan megkapják a műszaki átvételre vonatkozó végzést, akkor majd az első lakók is minderről meggyőződhetnek. Nem tudni, hogy miért, noha a szociális helyzet felénk is egyre összetettebb, mind több a magára maradó idősebb ember, mégis van szabad kapacitásunk. A 168 hely egytizede üres. A napi ellátás viszont nálunk jóval olcsóbb, mint a kórházak elfekvő osztályán, vagy akár a szállodákban - közölte az igazgató. Azokat az embereket is befogadjuk, akiknek kicsi a nyugdíjuk, de rendelkeznek valamilyen ingatlannal, amit az otthonra testálnak. EMLÉKEKRE TÁMASZKODVA ÉLNI A HÁTRALÉVŐ ÉVEKET A péterrévei otthonban pillanatnyilag 12 lakó van. Sajátos, bátran mondhatjuk családi hangulat uralkodik. A gondozottakról Linderes Mária ápolónő és Kiss Ildikó gondoskodnak. Megfelelő kalóriaértékű ételeket a helyszínen készítik, és itt minden meg is van az idő eltöltésére, de azok, akik tehetik napközben nagyokat sétálhatnak a faluban, a Tisza parton, fontos, hogy az étkezések idejére visszaéljenek, és az esti kapuzárást is illik betartani. A Hajdú Testvérek nevet viselő otthonban a magyar és a szerb nyelvű napisajtó egyaránt megtalálható, és a társalgóban műholdas vevővel ellátott színes televízió van, de több bennlakónak a szobában saját tévéje is van. Ottjártunkkor éppen az egyik bennlakó Károlyi Anna néni másnapi 88. születésnapjára készülődtek. Amikor gratuláltunk neki, igencsak meglepődött azon, hogy mi ezt is tudjuk. Fotós kollégám tréfásan megjegyezte: a Magyar Szó mindent tud. - Tudom, tudom, nyugtázta Anna néni - nagyon szeretem ezt a lapot, mert mindenről tájékoztat. Mellette még a tévé jelenti számomra a kapcsolatot a világgal. Általában azt tartják, hogy az ember élete egy regény. Anna nénié tényleg az. Még mindig kiváló szellemi frissességgel rendelkezik, csak már a lábai mozognak nehezebben, és szívesen mesélt volna életéről, de ahhoz jóval több idő és hely kellene. Egyszer talán majd sort is kerítünk rá. Addig dióhéjban annyit, hogy a századelőn valahol a péterrévei tanyavilágban látta meg a napvilágot, egészen fiatalon került Újvidékre, ahol házasságot kötött Károlyi Károly hajóssal, akivel azután a két háború között a Dunán egész Európát bejárta. A második világháborút követően előbb Titelen majd Újvidéken éltek, és férje 1965-ben bekövetkezett halála után még egyszer próbálkozott a férjhezmenéssel, második férjével is kiválóan éltek, Péterrévére kerültek, majd ismét újra Újvidékre. Majd amikor az is elhunyt, mivel nem volt családjuk, Anna néni úgy döntött szülőhelyére, Péterrévére költözik, de már a minden kényelmet megadó otthonba. Kristóf János, a hetvenedik évében van, ő Baranyából került Péterrévére, második házassága révén, és mivel az elromlott, úgy döntött, hogy a nyugdíjak fejében bevonul az otthonba. Az ő életéből is nagyon sok érdekes történetet lehetne kiragadni. Úgy véli, hogy ebben az otthonban nyugodtan leélheti hátralévő napjait, olyan gondoskodást kap, amire egy súlyos prosztata műtét után szüksége van. A többi otthonlakóval is beszélgettünk, de ők elzárkóztak nevük közlésétől, mint mondták, lehet, hogy közeli hozzátartozóiknak kellemetlen lenne, ha a közvélemény az újságból értesülne arról, hogy ők otthonban vannak. Új otthon, európai színvonal, az előítéletek viszont még mtg maradtak. LAJBER György A szülei aranylakodalmára érkezett át haza szülővárosába, Szabadkára Takács (Nagy) Anikó (48) az észak-kanadai Calgaryból, a téli olimpia városából, ahova ’78-ban vándorolt ki férjével és hároméves kislányával. A karcsú szőke asszony éppen a tűzifk behordásában segédkezik a kálvária környéki családi házban édesanyjának, Nagy (Szkala) Teréziának, a Népkör aranygenerációja megbecsült tagjának, aki maga gondoskodik agyvérzést szenvedett férjéről, Istvánról is. - Ilyesmire nálunk nem nyílik alkalom - törli meg izzadó homlokát Anikó. - Itthon minden egészen más. - Ha Szabadka az itthon, akkor Calgaryt minek nevezi? - Az meg az otthon. Most már sok minden odaköt. A két huszonéves lányunk, a munkánk, meg hát mire jöjjön haza az ember?! - Mi az, ami kedves a szívének itthon? - Az például, hogy az utcánkban mindenki köszön mindenkinek, és meg-megállnak beszélgetni is egymással az emberek. Úgy örültem a múlt héten, amikor tizenöt volt barátnőm összejött egy osztálytársunknál! Folyékonyan, jó kiejtéssel beszéli az anyanyelvét. Otthon is kizárólag magyarul beszélnek egymással, szerbül már elfelejtettek, a lányaik. Dianna, akit háromévesen vittek magukkal Kanadába és Kornélia, aki ott született, még véletlenül sem szólnának a szüleikhez más nyelven, mint magyarul. De ők már sem írni, sem olvasni nem tudnak az édesanyjuk és az édesapjuk nyelvén. Anikó nagyon nehezen tanult meg angolul, s rettenetesen érezte magát kezdetben abban a nagy-nagy idegenségben. - A hetvenes években nem is volt itt olyan rossz világ, miért döntöttek mégis úgy, hogy kivándorolnak? - Hívtak bennünket. A férjem húga, aki már korábban kiment férjestül, egyre csalogatott bennünket, hogy menjünk utánuk, ne érezzék magukat olyan egyedül ott a messzi távolban. Úgy gondoltuk, kimegyünk egy-két hónapra, összeszedünk egy kis pénzt - aztán ott ragadtunk. A férjem, Takács Sándor, a Pannónia nyomdában dolgozott, de a szabadkaiak inkább mint ökölvívót ismerték, a Spartacus kiváló első csapatának volt a tagja, én meg tekercselőként kaptam a fizetésemet a Severben. Sanyit biztos munkahely várta Calgaryban: a sógora mellett dolgozott a faházak építésén (ott többnyire faházakban laknak az emberek), tizenegy évet húzott le így, szépen is keresett, de aztán mégis úgy döntött, elvállalja egy általános iskola gondnoki munkahelyét. Ez egy kicsit kényelmesebb és biztos, állami állás, annak minden előnyével együtt. Magam nem ismerve a nyelvet egy ideig hotelban takarítottam, med szervíroztam, s amikor megüresedett a férjem iskolájában egy takarítónői munkahely, két kézzel kaptam utána. - Elárulja: akkora a fizetése, hogy az 1600 dolláros repülőjegyére valót másfél hónap alatt keresi meg. Mégis tizennyolc éve nem járt itthon. Miért? Igaz ugyan, hogy aránylag szépen keresünk, de ha elköltjük a repülőre, akkor miből élünk? Miből iskoláztattuk volna a lányainkat, vehettünk volna autót, járhattuk volna be azt a gyönyörű országot, amelyben élünk, s amelyik 25-ször akkora, mint Jugoszlávia, miből fizetnénk a három éve 145 000 dollárért megvett, ötszobás házunk havi 850 dolláros kölcsönét? Mint mondja, Kanadában 12 év a kötelező iskola, utána a négyéves egyetemi tanulmányok legalább évi 6000 dollárt emésztenek föl. Csak egy tankönyv 150 dollár. Dianna természetesen jobban ragaszkodik Szabadkához, mint Nelli, hiszen ő itt született, többször is járt már itthon, most májusra is jelezte hazajövetelét, már megüzente a nagymamának, hogy készítheti a születésnapi tortát. Egyébként ő eladóként, majd üzletvezetőként dolgozott egy divatszalonban, de nem volt megelégedve a keresetével, és fölmondott. Most repülésirányító egy magánrepülőtéren, másfélezer annyit keres, mint a régi munkahelyén, és nagyon élvezi, amit csinál. Van egy hobbija, imádja a jó gépkocsikat. Nelli mindig is nagyon szeretett tanulni, zsurnalisztikát végzett, tévériporter szeretne lenni, de egyelőre még nem tudott elhelyezkedni. Beiratkozott hát egy további, kétéves szakképesítésre. Sok magyar él Calgaryban, mondja Anikó. Több mint fele részük ötvenhatos magyar. Külön templomuk van, ahol rendszeresen összejönnek. Ott tartják a különféle ünnepségeket, az anyák és az apák napját, a szilveszterezést, az ilyen-olyan bálákat, amelyeket sohasem hagyna ki a család. Dolgozik a templom keretében egy magyartanárnő is, aki írni és olvasni tanítja anyanyelvükön az érdeklődőket. A munkanap náluk általában fél 8- tól fél 5-ig tart, illetve 10 órától 6-ig, s jó dolog, hogy szombaton és vasárnap is minden üzlet nyitva van, s minden reklamált árut akár néhány hét után is szó nélkül kicserélnek, illetve visszaadják a vételárát. - Mi az, ami nem tetszik ott Kanadában? - Hogy mindenki magának él. Az „őslakosok” rettenetesen fönt hordják az orrukat, a szomszédaink is, ha van kedvük, köszönnek, ha nincs, akkor nem, mintha levegő lenne az ember. A betelepültek (olaszok, lengyelek stb.) viszont általában barátságosak, egészen más mentalitású emberek. - Milyen nagy változást lát a 18 évvel ezelőtti és a mostani Szabadkán? - Nagyon meglepett és nagyon tetszik a piac. Azelőtt ilyen nem volt. Mindent meg lehet ott venni, sok ugyanazt, mint Kanadában, és ráadásul sokkal olcsóbban. Most bánom csak igazán, hogy annyi mindent fölpakoltam, cipekedtem, mint egy málhás szamár, amikor itt is minden, jó minőségű áru kapható. Mást se csinálok, mint kint lógok a piacon. És még valami: panaszkodik ugyan mindenki, hogy ilyen szegény meg olyan szegény, közben ha elmegyek bárkihez, azt látom, hogy majd leszakad az asztal a sok finomságtól, ami rajta van... - Eszükbe sem jut visszajönni? -Most már nem. Mint mondtam is: mire jönnénk vissza?! Akkor lennék a legboldogabb, ha oda lehetne varázsolni a közelembe a szomszédokat, a húgomat, Zsuzsát, meg a gyerekkori barátokat, de ugye, ez csak álom marad. Bárhol, bármilyen körülmények között éljen is az ember, hiánytalanul boldog sohasem lehet. FARKAS Zsuzsa Az otthon A becsei gerontológiai központ péterrévei részlegében igyekeznek otthonias légkört teremteni a bennlakóknak MAGYAROK A NAGYVILÁGBAN Az itthon és az otthon vonzásában Károlyi Anna: Szeretem a Magyar Szót Az új otthon ebédlője Kristóf János Baranyából került ide (OTOS András felvételei) A Calgary magyarok templomában a Takács család. Házasságkötésük 25. évfordulóját ünnepelték a szülők 2000. január 30., vasárnap