Magyar Szó, 2000. március (57. évfolyam, 50-76. szám)
2000-03-16 / 63. szám
12 EXJUGOSZLÁV VITANAPOK BELGRÁDBAN A jövő Balkánja Senki senkit nem köpött le, nem gyilkolt és nem erőszakolt meg... Lehet, hogy hihetetlennek tűnik, de igaz: az egykori jugoszláv tagköztársaságok képviselői nemrégiben Belgrádban vitáztak egymással, mégpedig olyan provokatív kérdésekről, mint amilyen: a délkelet-európai stabilitási egyezmény, a hágai törvényszék illetékessége, az exjugoszláv államok belépése a NATO-ba... És az is igaz, hogy ez alatt a három nap alatt, ameddig a vita tartott, senki senkit nem köpködött le, nem gyilkolt meg, nem üldözött el, nem fosztott ki és nem erőszakolt meg! Épp ellenkezőleg: a gyakorta éles, de minden esetben szellemes és argumentált vitában eltöltött napokat esti barátkozások, sőt zsúrok követték, úgyhogy a Ljubljanából, Zágrábból, Szarajevóból... idesereglett fiatalok a vitanapok befejeztével nem tértek mindjárt haza, hanem még néhány napot eltöltöttek Belgrádban, talán mert jól érezték magukat... A Nyílt Kommunikáció belgrádi kormányon kívüli szervezet Belgrade O.K. nevű első EXYU turnéjának részvevőiről van szó. Tehát: ljubljanai, zágrábi, szarajevói, banjalukai, szkopjei, podgoricai, niši, újvidéki és belgrádi egyetemistákról, akik Belgrádban azért jöttek össze, hogy megméretkezzenek, ki tudja argumentáltabban, precízebben és hatékonyabban kifejezni álláspontját a megadott témákkal kapcsolatban, melyekhez a délkelet-európai stabilitási egyezmény adott keretet. A vita során, amely a nyugati parlamenti államokban honos értekezési szabályok alapján zajlott - ti. ezekben az országokban a vitaképesség kötelező része a középiskolai és egyetemi oktatási programnak, amelyet a mostani Jugoszlávia kivételével minden exjugoszláv köztársaság már a magáévá tett két csapat bizonyította vagy vonta kétségbe a megadott témát, tekintet nélkül arra, hogy a részvevők magánemberként egyetértenek-e vagy sem az álláspontokkal, amelyek mil két képviseltek. Képességüket minden egyes vita után bírók mérték fel. Nos, a bírók ezúttal Džudžević- Marjan Alčevski belgrádiszkopjei kettőst egy árnyalattal meggyőzőbbnek és kiemelkedőbbnek tartották a többitől, így hát győztesként hirdették ki őket. A második helyen a belgrádi Mila Turajlic és Slobodan Popovic, a harmadikon pedig a ljubljanai Roman Lesek és Kristina Kaučić végzett. A nyílt kommunikáció fogalmának lényege az, hogy a fiatal emberek, tekintet nélkül arra, politikával, diplomáciával, vagy valami harmadikkal kívánnak-e foglalkozni, képessé váljanak a vitapartner legmesszemenőbb tisztelésére, még akkor is, ha nem értenek vele egyet. Valamint arra, hogy álláspontjaikat érvek felsorakoztatásával és retorikus értelemben érett módon tudják alátámasztani - mondta Tamara Dimitrijevic, a „vitaportya” egyik szervezője. Igen, ezek a 18-23 éves lányok és fiatalemberek valóban komolyabban, belátóbban, értelmesebben és érettebben tudták kifejezni gondolataikat azoknál, akik immáron évek óta folyamatosan mérgezik a politikai és kulturális közhangulatot ebben az országban, tehát a politikusainknál, akiket ezek a fiatalok - mellesleg szólva - szóra sem tartottak érdemeseknek. Szerbiának pillanatnyilag nincs egyetlen igazán jó szónoka, világosan fogalmazó és meggyőzően érvelő politikusa sem. Némelyikük ugyan jól érvel, képtelen viszont tiszteletben tartani vitapartnerét. Mások, mégha van is mondanivalójuk, nem tudják azt közel hozni az egyszerű emberhez. Még mások, belőlük van a legtöbb, elolvasni sem képesek azt, amit leírtak nekik. Mi most megtanuljuk, hogyan kell megkülönböztetni- az üres szalmázást és propagandát a valóban tartalmas és megalapozott, reális állásponttól - vélekedett a 21 éves Tamara Dimitrijevic. Ha tényleg az állami érdekeket tartanák szem előtt, állította az egyik meggyőző fellépésű fiatal vitatkozó, Marjanovic meg Bulatovic alázatosan bekopogtatnának a Nyílt Kommunikációhoz, és szépen kiképzést kérnének minisztereik számára arról, hogyan kell a saját országuk álláspontjait képviselniük a világ előtt, hogyan kell beszélgetni, tárgyalni egy másik emberrel... Perica GUNJI. Magyar Szó 2000. március 16., csütörtök Hogyan lettem nacionalista? Igen, minden jel arra utal, hogy az lettem. Az előzmények is ezt bizonyítják. Elmeséltem 3 cigány viccet, 4 zsidóviccet és a négerekről is elsütöttem néhányat. Istenem, milyen elvetemült lettem! Hogy részt vettem a cigány hittanoktatáson, úgy beszélek a romákkal, mint bármely más emberrel (ami nem túl gyakori falunkban), ez csak amolyan kamu. Ha én bármilyen nemzetről elmesélek egy viccet, akkor én azt már egyértelműen utálom. És ez nem csak rám vonatkozik! S milyen okból kifolyólag állapította meg ezt kozmopolita, hipertoleráns, magyar öntudatunk? Engedjétek meg, hogy egy kicsit személyes legyek. Nem túl rég jelent meg az Ifiben egy cikk arról, hogyan törték el az állkapcsom. Megjelenhetett volna írás arról is, hogy a szomszéd falusi többség hogyan randalírozik Kishegyesen és a hatóság mit (nem) tesz az ügyben. A nemzeti önérzetet most mellőzöm, de írhattam volna arról is, hogy hogyan alázzák meg a legalapvetőbb emberi méltóságunkat a saját otthonunkban. De az előbb említett állkapocstörésen kívül minderről említést sem tettem, hiszen csak egy jelentéktelen, kiszolgáltatott kisebbségi vagyok. Ha bármit felrovok, akkor már rögtön háborút és vérontást akarok. De az én mércém is véges, s nem a többségi nemzettel, hanem saját, magyar nemzetemmel szemben. Míg az egyik barátom rendelt volna a vendéglőben, én véletlenül a szavába vágtam a többségi pincérnek a saját rendelésemmel. Az udvarias kiszolgáló erre kihívóan azt mondotta volt, hogy: - Dečko, jesi nervozan! Imaš neki problem? Azt nem részletezem, hogy ha saját földijei körében mondja ezt, akkor mit csináltak volna a kis udvariassal, de mindenesetre én megismételtem a rendelésem, mintha mi sem történt volna. Amikor egy jó adag, kellemes pofánbámulás után a pincér úr eltávozott, akkor kiderült, hogy én utálom őt (ez már a hanghordozásomon is érződött), és a véletlenül közbevágott rendelésem is merő provokáció volt. » Ez az írás nem a nemzeti öntudatról, hanem a legalapvetőbb emberi méltóságról akar szólni. Természetesen szubjektív, mivel ember vagyok s tagja egy nemzetnek. De önkéntelenül is felmerül bennem a kérdés: mi a franc bajunk van nekünk ezzel az enyhén diktatórikus kormánnyal, ha ennyire magunkévá tettük annak a beteges nemzeti politikáját. Minek nekünk ellenség, ha ilyenek vagyunk mi magunk? A részemről elkövetett udvariatlanságot a sajátjaim ítélik el, míg a randalírozásokat, az emberi méltóság sárba tiprását nap mint nap szó nélkül tűrjük. Írjuk ki nyugodtan a házunk falára, hogy Otpor a NATO és várjuk a jól megérdemelt nyugdíjat. Hátha megjön! LAKATOS János A Nagy Televízió védelme Mindenki holmi kis televíziókat védelmez, én azonban kontrát mondok, és felszólítok a Nagy védelmére. Ez a Nagy olyan nagy, mint a mi balsorsunk. Tán még nagyobb is. Mégis jobb egy Nagy televízió, mint egy Nagy-Szerbia. Kevesebbe kerül. Ötletemet támogatta a szövetségi elsötétítési miniszter is. Azért, mert a Nagy veszélyeztetett kívülről is, belülről is. Inkább belülről. Megparancsoltam, hogy a pincébe, de bizony még az emeletekre is őrséget állítsanak. Muszáj, mert a nép nem tudja megvédeni a televíziót. Nincs nekünk elegendő népünk egy ilyen nagy televízióhoz. A parkba aknavetőt, a szemközti erkélyre pedig géppuskafészket, pontosabban: fészkecskét - amolyan szívmelengetőt, csaknem erotikusat - kell helyezni. És amikor megjelenik valamilyen nemkívánatos híresztelés, azonnal rázendíteni egy užiceire. Ra-ta-ta-ta-ta-ta. Igen, egy ropogós užiceire... A Nagy Televízió nagy erőfeszítést követel. Erősnek és okosnak kell lenni, de talán inkább erősnek ahhoz, hogy az ember kiókumláljon egy ilyen programot. Örökös program - kalendárium és álmoskönyv egy kiadásban. Aztán csak forgatod. A publikum meg bambul. Minél öregebb a program, a pub- B 1*1* likum annál bambább. És öregebb, hisz ez csak érthető. Egy kiöregedett publikumnak pedig nem lehet új programot nyújtani. És új híreket sem. Főleg nem üres gyomorra. Hánynának a nézők, ha lenne mit. Nincs az a hír, amelytől ne védene meg a közlemény. A hírek félrevezethetnek, a közlemények soha. Egyszer csaknem pórul jártam a hírek miatt. Aztán megszoktam: „Jó estét kívánok, a köztársaság elnöke fogadta...” Hallván ezt, azonnal a pénztárhoz rohantam, hogy elsőnek érkezzek. Útközben számoltam: semmit sem fogadna a mi elnökünk úgy, hogy nekünk ne küldene. Ő jólelkű, biztos, hogy előbb nekünk ad. Kérdem a pénztárosnőt, megérkezett-e a lóvé. Azt mondja: „Normális maga?” Ha akkor nem téptem le a vállrojtjait, sohasem fogom. Amikor hazamentem, a bemondónő még mindig olvasott: „... az elnök fogadta a kommunista küldöttséget”. Uram bocsá’, hát ez színtiszta spiritizmus! Milenjko VASOVIĆ