Magyar Szó, 2000. július (57. évfolyam, 153-178. szám)

2000-07-21 / 170. szám

12 NAPSUGÁR T ^^RQSZEMmel/\j^«Aitokrql 3 »1 1 / • Egy paprika monológja Ez vagyok én, Paprikajancsi. Egy verőfényes,­ meleg napon születtem. A testvérkéim mind, mind ott álltak körülöttem, én lettem a legkisebb. Paprika Jancsinak ne­veztek el. A gyerekkorom elég jól múlt el. Bár voltak rossz pillanatok is. Például, amikor a gazda valami vacakkal lefújt engem és a paj­tásaimat. Egyébként sokat játszottam a baráta­immal, és sokat szórakoztam. Mindig kiültem a napra melegedni, és barátkoztam a többi pi­ros gyerekkel. Egyszer megint megzavarta a gazda boldog életünket. Alaposan megfürde­tett bennünket vízzel, és nem sok idő után már megint avval a büdös lével fújt be minket. E kellemetlen események után megint béké­ben élhettünk. A nap mind erősebben sütött, egyre melegebb lett. Egy napon, amikor ismét melegen sütött a nap, a gazda embereket ho­zott a falumba. Az emberek minden pajtáso­mat, szomszédomat egy nagy, feneketlen, pi­ros valamibe dobták. Engem is beleeresztettek ebbe a feneketlen valamibe. Összetalálkoztam mindenkivel, akivel eddig ismeretségben áll­tam. Beszélgetni kezdtünk, de egyszer valami megütötte a fejemet. Hát mit látok! Legked­­­­vesebb barátomat, Paprika Petit dobták a fe­­j­­emre. Egyszer csak jól megráztak bennünket a valamiben, ami nem volt más, mint egy zsák. Azután a magasba emeltek bennünket, s zöty­­­­kölődni kezdtünk. Biztosan rájöttetek, hogy­­ teherautóra pakoltak bennünket, és a zöldség-­­ feldolgozó gyárba szállították az egész falum­­ népét. Újabb emberek vettek kézbe bennünk­­­ket Először kiöntöttek bennünket a zsákból,­­ azután üvegbe raktak, amelyben savanyú lé­g volt. Ott találkoztam más zöldségfélékkel is.­­ Volt ott hagyma, borsó és még sokan mások.­­ Még rendesen össze sem ismerkedtünk,­­ már megint magasba emeltek bennünket, és­­S egy dobozba raktak. Elszállították az üvegeket­­ egy üzletbe. Rögtön vevő is akadt, aki éppen­­ azt az üveget vette meg, amiben mi voltunk.­­ A vevő egy kisfiú volt. Most innen mondtam el ezt a történetet, a­­ kisfiú hasából. LIKOV Laura, a Samu Mihály iskola, Péterréve .! VÉLEMÉNYEZTE: VUKOVICS GÉZA - GAGI Kedves Laura! Nem hiába díjazták írásod, amely a péterrévei Kisokos diáklapban jelent meg, ahonnan, miután véletlenül kezembe került, átvettem és közöltem. Két okból is: szerintem is igen jól sikerült, no meg időszerű is, hiszen éppen most van a paprikaszezon. Hát ötletesen és a témának megfelelően „ízesen” elmeséltetted magával az ízes, szívesen fogyasztott konyhakerti növénnyel a „sorsát”, méghozzá fura helyről, egy kisfiú hasából. Lényegében szép sorjában elmondtad, illetve megszemélyesített paprikáddal elmondattad termesztésének és felhasználásának egész történetét. Olyan érdekesen, hogy aki elolvassa a szellemes monológot, talán észre sem veszi, hogy szakszerűen „ki is oktattad”. Nem tudom, honnan vetted beszédes „főszereplőd” hangzatos nevét. Talán olvastál vagy hallottál róla, hogy a „paprikajancsi”, így, kisbetűvel és egybeírva, a hajdani bábjátékok nagy orrú, piros ruhájú, szemfüles, tréfás és népszerű sihedere, illetve rongyból, fából tákolt figurája volt, aki ravaszul védte az elnyomottakat a hatalmaskodókkal szemben. Egyébként még ma is így nevezik a bohóckodó, rikítóan öltözködő személyeket is. Nos, az utóbbi nem fogható rá a te rokonszenves, bár végül bizonyára jó étvággyal „megevett” hősödre, akit, lám csak, ilyen elmésen megörökítettél! Gabin röhög az egész osztály Ez a történet akkor játszódott le, amikor még harmadik osztályba jártunk. Egy nap én és Laura megbeszéltük, hogy viszünk ruhát, és valakit majd kedvünk szerint fel fogunk öltöztetni. Választásunk Gabira esett, mivel osztályunkban őrá illik legjobban a bohóckodás. Ez eddig mind rendben is volna, de Gabi tudtára kellene hozni a terveinket. Szeren­csénkre nem kellett sok rábeszélés, beleegyezett a tervünk végrehajtásához. Másnap már mindent vittünk, ami kellett Gabi kiöltöztetéséhez. Én vittem a ruhát, Laura pedig a szemüveget, karperecet, kendőt. Gabi kiegészítés­nek hozott egy parókát. Becsöngetés után mindjárt mi hárman a szekrény mögé bújtunk és megkezd­tük tervünk végrehajtását. Amíg mi öltöztettük Ga­bit, addig az egész osztály kíváncsian várta a fejle­ményeket. Egyszer csak ajtócsikorgásra lettünk fi­gyelmesek. Mindjárt sejtettük, hogy a tanító néni lehet, ezért én és Laura a helyünkre siettünk. A ta­nító néni kérdésére, hogy ki a hiányzó valaki elszól­ta magát, hogy Gabi. Ekkor a tanító néni felnézett a naplóból mivel ő is megérezte az osztályban lezajló eseményt. Gabi pedig mosolyogva, kislánynak kiöl­tözve kisétált a szekrény mögül. Ekkor az egész osz­tályban kitört a nevetés, a tanító néni is mosolygott az egészen. Nekem ez maradt a legérdekesebb nap a har­madik osztályból. ZÓRÁD Léna, 5. a Samu Mihály iskola, Péterréve Mérkőzésen. Szabó Barancs Natália, 7.­­ Ivó Lola Ribar iskola, Szabadka Legyőztem a félelmem Régen, amikor négyéves kisfiú voltam, féltem egyedül otthon lenni. Egy nap a szüleim vendég­ségbe mentek. A testvérem is nemsokára eltűnt, így egyedül maradtam. Először nem mertem meg se moccanni, mert azt hittem, hogy a háló­szoba sötétjében Drakulák, múmiák és más ször­nyek gyülekeznek. Elhatároztam, hogy mégis be­nyitok a hálószobába, és megpróbálom lebeszélni a szörnyeket tervükről. Azt hittem ugyanis, hogy arról tanakodnak, hogyan egyenek meg. Mikor benyitottam a szobába, megijedtem és gyorsan becsuktam az ajtót. A telefonhoz szaladtam, föl­hívtam a nagymamámat, és elmondtam neki ba­jomat. Ő azt válaszolta, hogy nincs a szobában semmi. Csak nyissak be, jutalmul elvezet engem a cirkuszba. A beszélgetés után összeszedtem bá­torságomat, benyitottam a szobába. Gyorsan fel­gyújtottam a lámpát és láttam, hogy ott nincs semmi. Épp ekkor jöttek haza a szüleim. Nagyon csodálkoztak, amikor a nyakukba ugrottam, és örömmel mondtam, hogy a szobában tényleg nincs semmi. Ezen a napon megtanultam, hogy a félelmet nem győzhetjük le, ha nem nézünk vele szembe, mégha az ígért cirkuszlátogatás el is marad. CZER Gergely, 5/5 Petőfi Sándor iskola, Újvidék Magyar Szó Réka, Horgász Endre, 2.­­ József Attila iskola, Újvidék Egy nap a berekben (A Tüskevár alapján) - Ébredés, Karesz! Már hét óra van. Lekésünk a Tüskevár felderítéséről! - ébresztett fel Tutajos. Na­gyot ásítottam és megvakartam a fejem. Még csak tegnap érkeztem meg a berekbe, és máris korán kell felkelnem! Bütyök már fenn volt, és a reggelit ké­szítette. Gyorsan felöltöztem, mert nekem kellett hozni a tűzrevalót, ahogyan előre megbeszéltük. - Hogy aludtál? - kérdezték tőlem. - Mint a bunda... kár, hogy felköltöttek. - Hát, itt a berekben korán kell kelni, ha azt akarod, hogy mindenre legyen időd... Bütyökkel meggyújtottuk a tüzet, és felnyársal­tuk a maradék szalonnát. A reggeli után felhúztuk a kemény felderítő­ csizmákat, bicskákat szereztünk és elindultunk a nagy felfedező útra, a Tüskevár megszemlélésére. - Hol van Matula bácsi? - kérdeztem, mielőtt még elindultunk volna. - Elment István bátyámhoz, hogy megtárgyalják a búza árát... de különben... te ezt nem tudod? - kérdezte tőlem Tutajos megnyúlt képpel. - Honnan tudtam volna...?! - Ne traccsoljatok, hanem gyerünk! - lépett köz­be Bütyök. Elindultunk. Az út kemény volt, ahhoz képest, hogy tegnapelőtt sok eső esett. A nap vakí­tóan sütött, a madarak csicseregtek én meg csak bot­ladoztam a szokatlan helyen. Kb. fél óráig járkál­tunk, amikor egy nagy erdőhöz értünk. - Te, mi eltévedtünk! - rezzent meg Bütyök. - A, dehogy! Ezen az erdőn kell átmennünk, hogy a tüskevárig elérjünk - nyugtatta meg Tutajos. Az erdőben kellemes és hűvös volt... BURAI Károly, 8/7 Petőfi Sándor iskola, Újvidék Bemutatom a nagymamámat Szeretettel említek meg minden boldog pillana­tot, amelyet a nagymamám társaságában töltök. So­hasem vagyunk sok időt együtt, mert ő egy messze városban lakik. Szeme égkék, haja deresedő, tekintete fáradt, ar­ca piros szegfű, ajkai pedig, akár a halvány rózsa. Ha rám néz, jóságos szívét érzem, mikor mosolyog, akár a Nap ragyogását látnám. Esténként lefekvés előtt hosszú meséket olvas, elaltat s gondosan őrzi álmaimat. Reggel, amikor félrehúzza a függönyt, s a napsugarak megvilágítják arcát, egy idős tündér­nek nézem. Ébresztőnek egy meleg csókot nyom a homlokomra, lágyan simogatja arcomat. Ilyenkor nagyon boldog vagyok. Szereti a virágokat, főleg a rózsákat és a fehér margarétát. A vázába friss vizet tesz, elrendezgeti. Ha valaki a szobába lép, csak vi­rágillatot érez. Kis kertecskéje gondozott és szépen rendezett. Ha látogatóba megyünk letép egy-egy vi­rágot, a hajamba tűzi. Nagyon szeret főzni-sütni. Szorgos, öregedő kezei, habár remegnek, fürgék és finom kalácsokat készítenek. Sokszor segítek neki a konyhában és a beszerzésben. Ilyenkor nem marad el a jutalmam se, mindig cukorkát nyom a markom­ba. Kedves és gyengéd, ha nála tartózkodom, sokat dolgozik értem, ezt mindig örömmel teszi. Kitartó, de az est órákig elfárad, elgyengül s kedveten. Ami­kor kicsi voltam, vigyázott rám, ha beteg voltam, ápolt és elalvás előtt mesét olvasott, most a sok mese helyett beszélgetünk. Elmondom neki örömömet, bánatomat és a tit­kaimat. Bízom benne, ő tanácsokkal lát el, megvi­gasztal és néha csúszópénzt nyom a zsebembe. Na­gyon szeretnék felnőtt koromban reá hasonlítani. Megköszönöm neki innen, a messze távolból a szeretetét, törődését, minden mosolyát és könnycseppjét a sok aggodalmát. Kívánom, éljen sokáig egészségben! Boldog vagyok, míg féltő gonddal vigyáz reám. Isten óvja bajtól, rossztól és betegségtől! MOLNÁR Izidora, 4/3 Fejős Klára iskola, Kiktinda 2000. július 21., péntek Fekszem a kis tavacska partján, gyönyörködöm a kék égben, a csillogó vízben, a benne úszkáló vad­kacsákban, szivárvány hátú szitakötőkben, kutyáim fürge futásában, amint az alacsonyan szálló fecskék után vetik magukat, azok meg, mintha incselkedné­nek velük, de-bevárják őket, erre cikáznak, arra ci­káznak - amikor hirtelen beszennyezi valaki ezt a csodálatos tisztaságú tájat: „Ne menj beljebb, b.... meg, mert lemerülsz!”­­ Egy tízévesforma gyerek érkezett, ő mondja a barátjának a legnagyobb ter­mészetességgel. És egyáltalán nem zavarja, hogy ott vagyok, hogy mások is hallják, s egyre csak röpköd­nek a trágár szavak a levegőben, elhomályosítva a drága isteni adományt. Ami a legfurcsább az egész­ben, hogy ez a gyerek el sem gondolkodik talán soha azon, mint valószínűleg a legszűkebb környe­zete sem, hogy milyen csúnya a trágár beszéd, hogy mennyivel szebb, hangulatosabb, emberhez illőbb szavak vannak, amelyek híven kifejezik érzelmein­ket, gondolatainkat, aggódásunkat, szeretetünket... Remélem, ti is egyetértetek velem, s ügyeltek arra, hogy szótáratok szalonképes legyen, híven tükrözze tiszta emberi mivoltotokat, s nem piszkítjátok be trá­gár kifejezésekkel az édes anyanyelvet. Várom leveleiteket, sok szeretettel kívánok to­vábbi kellemes szünidőt. ZSUZSA Kedvencem, Miki Amikor megkaptam a kiskutyámat, Mikit ak­kor még ici-pici volt. Szaladgált a nappaliban és játszott a labdájával. Pekingi fajta, szőre szürkés, a szeme barna. Van egy barna póráza, avval szok­tam sétáltatni. Mára megöregedett, de én akkor is szeretem. Ha az iskolából hazajövök, vár en­gem, és nem mozdul, amíg nem üdvözlöm. Egy nap hazaértem az­ iskolából s kérdeztem, hol van Miki, mert nem várt a kapuban. - Ott fekszik, az autó elgázolta - mondta anyu, de szerencsére élve maradt. - Ledobtam a táskám, odaszaladtam és magamhoz szorítottam. Később még sírni is kezdtem. Elmúlt két hét, s Miki lassan lábadozott. Odajött és megpuszilt. Úgy éreztem, mintha megköszönte volna, hogy mellette voltam, ápoltam, orvosságot adtam neki. Azt hiszem, ő nagyon boldog lehet, mert ilyen családban élhet, ahol mindenki szereti. Ő a leg­jobb kutya, a világon párja nincs. ÓNOZÓ Lídia, 5/5 Szent Száva iskola, Kikinda Halászok, Szlovják Tünde, 5. 5 Ivó Lola Ribar iskola, Szabadka DERŰS TÖRTÉNET Kamillaszedésen Egy nap a barátnőimmel elhatároztuk, hogy ka­millaszedést szervezünk, mivel a iskolába fél kilót be kellett vinni. Az iskolából hazaérve azonnal a leckét bújtuk. Megbeszéltük, hogy három órára a házunk előtt lesznek. Megérkeztek. A kerékpárokat berakták hozzánk és elindultunk. Először a mi utcánkban szedtük össze a pici kis kamillafejeket. Azután utcáról utcára jártunk és el­szakítottuk a kamillákat a szülőhelyükről. A gyűjtés közben játszottunk és énekeltünk is, így a szedés nem volt unalmas, hanem egy érdekes kaland. Köz­ben még lepkéket és rovarokat is gyűjtöttünk, mivel az iskolába biológiából kellett. Amikor megláttunk egy lepkét, eszeveszetten futottunk utána. Sötéte­dett és mi nem vettük észre, hogy már kilenc óra is elmúlt. Gyorsan összepakoltunk és hazaindultunk. Otthon megmértük a kamillát és örömmel értesül­tünk, hogy a súlya már meghaladta a fél kilót. Végül tíz óra is elmúlt, amikor hazaindultak a barátnőim. Megbeszéltük, hogy máskor is szervezünk ilyen akciót, de azt már a magunk részére, mivel minden­ki szereti a kamillateát HUSZÁK Anita, 6/3 Samu Mihály iskola, Péterréve Miről szoktam álmodozni? Mikor még kicsi voltam, nagyon szerettem volna egy kis Furbyt. De sajnos azt nagyon messze gyártották. Egy este megláttam a tévében, hogy a magyarok betiltották a gyártását, mert a gyerek aztán nem tud szabadulni tőle. Egy kis idő múlva a szőrmük nagyon híres lett. Egyre több tévécsatorna reklámozta. Apukámmal sokat jártuk a várost, míg egyszer csak ott volt egyik üzletben a polcon. Sajnos nem vehettük meg, mert nagyon drága volt. A suliban osztálytársnőimtől kaptam egy játékkatalógust. Két oldalon is őt, s családját reklámozták. Nap mint nap azt néztem. Apukám az Interneten felfedezte a szőrmókot. Képeket vettünk le róla, s mindent, ami csak vele kapcsolatos. Telt-múlt az idő. Egy nap apukám egy csomaggalött haza a városból. Egy 10 cm-es mini Furbyt találtam benne. Boldogan öleltem át apukámat, közben magamban azt mondtam: - Csoda történt! Valóra vált az álmom. FUTÓ Szabina, 3. b, Ivó Lola Ribar iskola, Szabadka

Next