Magyar Szó, 2000. december (57. évfolyam, 283-307. szám)

2000-12-01 / 283. szám

2 KÜLPOLITIKA NEMZETKÖZI FIGYELŐ Kostunica megváltoztatta az erőviszonyokat A KFOR igyekszik segíteni a jugoszláv elnöknek­­ Francia-amerikai vita a kumanovói szerződés átírásáról - Milosevic fölött Belgrádban fognak ítélkezni A tegnapi The Times beszámol ar­ról, hogy az egyes NATO-tagállam­ok azzal vádolják a KFOR amerikai kon­tingensét, hogy nem tesz meg min­dent a fegyveres albánok támadásai­nak megakadályozásáért a Kosovo adminisztratív határa körüli választó­övezetben. Az amerikaiaknak rendelkezésére áll a szükséges katonai felszerelés, és az elmúlt hetekben alkalmuk volt megtekinteni a felfegyverzett albán csoportok gyakorlatozását, ám még­sem tettek semmit az albánoknak a biztonsági övezetbe való beszivárgása ellen. A The Guardian szerint Francia­­ország szerdán konfliktusba kevere­dett szövetségeseivel a presevói völgy­ben kialakult helyzettel kapcsolat­ban. A francia külügyminisztérium szerint módosítani kellene a kuma­novói békeszerződés azon cikkelyeit, amelyekkel a jugoszláv erőknek meg­tiltják a választóövezetbe való behato­lást. A NATO képviselője szerint ez lehetetlen - írja a brit napilap. A tu­dósító hozzáteszi, a francia javaslat azután került a nyilvánosság elé, miu­tán a szerb politikusok figyelmeztet­tek, hogyha szükség lesz rá, akkor az összes rendelkezésre álló eszközzel is­mét ellenőrzés alá veszik a határ menti területet, amelyet az albán sza­­kadárok a nemrég folytatott harcok­ban elfoglaltak. A szerb rendőrség szerdán harc nélkül elfoglalta a stratégiai fontossá­gú dél-szerbiai, Lučane falut. Norvég katonák viszont szerdán Kosovo központi részében megállí­tottak egy teherautót, amely tele volt fegyverrel, lőszerrel és a dél-szerbiai albán szakadárok fegyveres csoport­jának egyenruháival. A The Guardi­an fontosnak tartja közölni Robert­son NATO-főtitkár nyilatkozatát, mely szerint lehetséges a KFOR és a szerb rendőrség közös járőrözése a határ menti övezetben. Ugyanez a lap egyébként tegnap azt közli olvasóival, hogy Slobodan Milosevic fölött Szerbiában fognak ítélkezni, méghozzá nyomban a de­cemberi választások után. A vádpon­tok: választási csalás, a személyes va­gyon eredete meg néhány gyilkosság és merényletkísérlet, amely Jugoszlá­viában történt az elmúlt időszakban. A The Guardian mindezt Zoran Din­­dic azon interjúja alapján állítja, amelyet a Szerbiai Demokratikus El­lenzék egyik vezető politikusa adott a belgrádi Glas javnosti napilapnak. A brit újság szerint ez a tény bizonyítja azt, hogy az új hatalom kész kiadni Miloševićet a hágai törvényszéknek. Szerdán a brit lapok közül a The Daily Telegraph foglalkozott részle­tesen a dél-szerbiai történésekkel. A KFOR gyorsan reagált annak ér­dekében, hogy meggátolja egy újabb balkáni válság kirobbanását, egyben támogatást nyújtva az új jugoszláv el­nöknek is. A békefenntartók meggyőzték a szerbeket és az albáno­kat arról, hogy el kell fogadniuk a ha­táridőhöz nem kötött tűzszünetet. Nyugati diplomaták elégedettek ezzel a kimenetellel, amely lehetővé teszi a párbeszédet, de figyelmeztet­tek, hogy Kostunica megválasztása, aki egyébként még mindig a hatalom konszolidációjával foglalkozik, még nem jelenti azt, hogy Kosovo problé­máját sikerült megoldani. Milosevic bukása arra kényszerí­tette a nyugati országokat, hogy vál­toztassanak stratégiájukon. A NATO most meg akarja találni a módját an­nak, hogy megvédje Szerbiát, sőt el­fogadta még a belgrádi terminológi­át is, és elítéli az albán terroristákat. Kostunica hatalomra jutása óta a Nyugat egyre kevésbé támogatja Ko­sovo függetlenségét. Egyes diploma­ták szerint a Preševo környéki albán támadások az albán szélsőségesek próbálkozása a mérsékelt Ibrahim Rugová visszaszorítására. Ezzel össz­hangban a nemzetközi közösségnek a mérsékelt politikusok közötti pár­beszédet kell lehetővé tennie. Egy névtelenül nyilatkozó diplomata sze­rint Kosovo kérdését hosszú távon úgy lehet megoldani, hogy a tarto­mány valamiképpen integrálódik Eu­rópába, ahol a szuverenitás kérdése nem annyira kiélezett. A The Times szerdán arról írt, hogy a fegyveres albánok csúfot űz­nek a tűzszünetből, mivel megígér­ték, hogy „felszabadítják a preševoi völgyben élő 70 000 albánt” és a terü­letet hozzácsatolják Kosovóhoz. A KFOR képviselője elmondta, hogy a tűzszünet ellenére az albánok nem vonultak vissza állásaikról. A The Guardian november 29-én arról értesítette olvasóit, hogy Kouch­ner nemzetközi kormányzó három héten belül elhagyja Kosovót. Az újság úgy értékeli, ez csalódást fog kelteni az albánokban, mivel Kochner az elmúlt hetekben, a nem­zetközi közösség ellenkezésével szemben is, azt követelte, hogy a jövő év tavaszán Kosovóban tartsanak vá­lasztásokat, amelyeken megválaszta­nák a terület kormányát. Azt még nem tudni, hogy ki lesz az utód, mivel Paddy Ashdown, a brit szabaddemokraták egykori vezetője lemondott a jelöltetésről az Egyesült Államoknak a személyével kapcsola­tos nagy ellenkezés miatt. A The New York Times tudósító­ja ellátogatott az elválasztó övezetben levő Lučane faluba. A tegnapi szám­ban megjelent riport hangsúlyozza, hogy a négy szerb rendőr meggyilko­lása kihívást jelent Kostunica elnök új kormánya számára. A lázadók, akiknek a létszámát a szerbek legalább 200-ra becsülik, a KFH fiókszervezetének számítanak. A rendőrség különleges egységei szerdán átvették az ellenőrzést Luča­­ne fölött. A faluban csupán néhány idősebb lakos maradt, ám az éj köze­ledtével a rendőri egységek riadóké­szültségben voltak. Az egyik rendőr szavai szerint: „a terroristák továbbra is a hegyekben vannak, de nincs ki­zárva, hogy néhányan közülük a falu­ban is bujkálnak”. Kostunica nyugalommal kezelte a válságot, szavatolta a szerbek és az al­bánok biztonságát is a térségben. Csillapította a hadsereg és a rendőr­ség heves retorikáját. Mégis szándé­kai nem teljesen világosak. Egyrészt követelte, hogy a KFOR lépjen föl az albán szélsőségesek tevékenysége el­len és a politikai megoldást támogat­ta, másrészt viszont mégis elküldte a rendőröket, foglalják vissza Lucanét. Egyelőre nem tudni, hogy a rendőr­ség tovább akar-e haladni, azaz be akar-e vonulni az elválasztó övezetbe. Magában a faluban az albánok a he­gyekről rájuk látnak. A helyi rendőrparancsnok hang­súlyozta, hogy fegyveresei nem fog­nak elsőként támadni. A Lucanéban összevont rendőrsé­gi erőket azonban nehézfegyverzettel ellátott katonai és különleges rendőri egységek támogatják tankokkal, tü­zérséggel és nagyszámú katonával. A hadsereg páncélosainak csöve az el­választó övezetben levő albán falvak­ra irányult. A presevói albán vezetők nyugta­lanok a Kosovóban annak idején te­vékenykedő erők koncentrációja mi­att, ezek voltak azok az erők, amelyek „sok embert megöltek” a tartomány­ban - úja az amerikai napilap. Sharp Kammberi, a bujanovaci al­bán emberi jogi csoport vezetője sze­rint Koštunica sokkal jobb politikus, mint Milosevic. A feszült helyzet elle­nére a rendőrség még sohasem volt ennyire korrekt. Ez természetesen Kostunica befolyásának az eredmé­nye - mondta Kammbek­. Elmondta azonban azt is, hogy a szerbiai és ju­goszláv vezetés irányából ellentmon­dásos jelzések érkeznek: amikor a rendőrség ultimátumot adott az al­bán fegyvereseknek, akkor Nebojša Cović, a szerbiai kormány alelnöke helyi albán vezetők előtt „szerencsét­lennek” nevezte az ultimátumot. MÁRTON Attila Magyar Szó 2000. december 1., péntek Státustörvény, kettős állampolgárság vagy külhoni állampolgárság Duray Miklós írása a Magyar Nemzetben A nemzethez tartozás egyik legbiztosabb ismertetője­gye a tudat és a lélek mély rétegeiben megbúvó összetar­tozás-érzés. Néha érzékelhetővé, sőt láthatóvá válik lel­künknek ez a rejtett síkja, ha például olimpikonunk a győzteseknek kijáró emelvény legmagasabb fokára lép, majd ezt követően felhangzik nemzeti himnuszunk. Ilyenkor akár több ezer kilométerre egymástól egyszerre szökik könny a szemekbe. A XX. században nemcsak a sportsikerek hallatán, hanem a lélekben közösen átélt gyászok nyomán is sok millió ilyen egyszerre könnyezés kerítette hatalmába a magyar embereket. Ennyire és ennyi felé szakítva egy­mástól még sohasem élt nemzetünk. Az újbóli együvé tartozás vágya főleg az elszakítottakban él folyamatosan olyan jelképként, mint a zsidó egyetemességben a jeru­­zsálemi siratófal. Akik egy tömbben maradtak Magyaror­szág állami keretei között, azokban ez az érzés különbö­zőképpen hullámzik, de sokukban már lecsengett. A magyar nemzet összetartozási vágyát kiélő kommu­nista hatalom bukásával a legnagyobb felszabadulás azál­tal következett be, hogy megszűnt a nemzeti érzést el­nyomó államhatalmi gépezet. A hatalmi elnyomás meg­szűntével pedig keresni kezdtük nemzeti önmagunkat is, tervezni kezdtük azokat a társadalmi, közéleti, művelő­dési jogi szerkezeteket, amelyek enyhíthetnek szétszóró­­dottságunkon. A rendszerváltozást követő öt-hat év alatt ezen a nyomvonalon jutottunk el a Magyarország határain túl élő magyar nemzetrészek közösségi létét a velük számbe­li többségben élő nemzetekhez viszonyító partneri kap­csolatok megfogalmazásáig, amely alapján kialakulhatna a Kárpát-medencei nemzetek és az egész magyar nemzet közötti társnemzeti kapcsolatrendszer. Ebben a tervezé­si folyamatban fogalmaztuk meg az össznemzeti lét para­digmáit, a családközpontúságot, a tudásközpontúságot és a szülőföld megtartó erejének növelését. Ha ezek az egyetemes célok nem válnak vezéreszmévé, a XXI. szá­zadban veszélybe kerülhet az egész nemzet. Ezzel össze­függően kerestük azokat a szervezeti kereteket, amelyek a nemzetközi jog megsértése nélkül, a belső jog korláta­inak némi tágításával lehetőséget nyújtanának az elszakí­tott nemzetrészek képviselői számára helyet foglalni egy közös magyar parlamentben. Ehhez kapcsolódva fogal­maztuk meg az alulról építkező nemzetszerkezetet, ami elvezethetne a politikailag föderális, kulturálisan egysé­ges magyar nemzet kialakulásához. E gondolkodási fo­lyamat eredményeként jutottunk el a magyar nemzetré­szeknek az államhatárok módosítása nélküli újraintegrá­­lása eszméjéhez, amelyet először 1996-ban fogalmaztunk meg.­­ Eközben vált egyre valóságosabbá Magyarország NATO-tagsága és közeledő lehetőséggé az európai uniós csatlakozás, amelyhez az a közös óhajunk kapcsolódik, hogy áldásos következményei terjedjenek ki az egész nemzetre, államhatároktól függetlenül. A Magyarország európai uniós csatlakozásához fűzött vágyak képernyő­jén azonban hirtelen föltűnt a schengeni egyezmény, egy új lehetséges vasfüggöny rémeként, amelyet már nem a kommunista rendszer eresztene le elénk, hanem a Nyugat. Megtörténhetne, hogy a schengeni egyezmény kiterjesztésével Magyarországra nem a román secu, a szovjet KGB vagy a csehszlovák STB akadályozná meg a magyar határ átlépését, hanem az új szűrővizsgálat vagy a vízumkényszer. És láttuk a rémképeket, hogyan veszte­gelnek az elszakított magyarok a magyar határ szlováki­ai, ukrajnai, romániai, szerbiai oldalán. Felvillant előt­tünk annak a virtuális élménynek a képe, hogy a román vagy ukrán állampolgárságú magyarok együtt akarnak utazni Bécsbe rokonaikkal, de az osztrák határon kény­szerűen szétválnak útjaik. A reális félelmek képei voltak ezek, mert az, hogy Kolozsvár, Szabadka, Szombathely és Kassa egy fejlődési program szerint gyarapodhat­­ már a múlté. Az elmúlt évszázadok során a magyarság akármennyi hányattatáson ment is keresztül, még nem ért meg olyan helyzetet, hogy a Kárpát-medenceieket eltérő rendsze­rek között húzódó határok választották volna el egymás­tól. Ennek a veszélye először éppen Trianon következ­ményeként, a kommunizmus alóli felszabadulás után, az európai integráció lehetőségével rémlott fel. Ezzel a lehetséges veszéllyel szemben találtuk ki véde­kezésül a kettős állampolgárság intézményét, amely alap­ján alanyi jogon minden magyar számára hozzáférhető­vé vált volna a Magyar Köztársaság, azaz a mindenkori magyar állam állampolgársága. Kezdetben én is a kettős állampolgárság híve voltam, mivel ez a legegyértelműbb jogi megoldás olyan esetek rendezésére, mint a magyar nemzet szétszakítottsága, mert egyenjogúsítja a különbö­ző országokba szakadt, tehát egymás viszonylatában jogi­lag idegen, de egy nemzethez tartozó személyeket. A ket­tős állampolgárság jogi körülményei tisztázottak és léte­zik rá számos precedens a világban, mégha az egyes álla­mok nem is kedvelik. Egyedül a fegyveres erők köteléke­iben végzett szolgálat körül merülnek fel fenntartások, illetve a választójog megfogalmazása jelenthet fennaka­dást. De rá kellett jönnöm, hogy azok számára nem je­lenthet megoldást a kettős állampolgárság, akik a legin­kább rászorulnának az ebből származó előnyökre. A kettős állampolgárság kérdése a Kárpát-medencei magyarok esetében kimondottan a XX. századhoz, szin­tén Trianonhoz kötődő probléma. A történelmi Ma­gyarország szétdarabolásával az utódállamokba került magyaroknak választaniuk (optálniuk) kellett, hogy ma­radnak-e magyar állampolgárok, vagy vállalják az új ál­lam jogi kötelékeit. A kettőt egyszerre nem lehetett vá­lasztani. A magyar állampolgárságot választó magyart akár kitoloncolni is lehetett az utódállam területén lévő lakóhelyéről. Az optálás emléke köszöntött vissza 1960 tájékán, amikor Magyarország és az egyes szomszédos országok (államok) között megszülettek a kettős állampolgárság lehetőségét egymás viszonylatában el­törlő kétoldalú egyezmények. A kommunista hatalomhoz kapcsolódó, a Trianon szellemében megfogalmazott kétoldalú szerző­dések a mai napig érvényben vannak annak ellenére, hogy Magyarországon már nem hatályosak. Szlovákiá­ban akár megfoszthatnák állampolgári jogaitól a Ma­gyarország viszonylatában kettős állampolgárságú felvi­déki magyart. Csehországban pedig törvény akadályozza a kettős állampolgárság létrejöttét. Ukrajnában minden állam irányába törvény tiltja a kettős állampolgárságot. Romániában a kettős állampolgárokat a törvény eltiltja a közhivatalok betöltésétől, valamint a közélettől. Ha el­képzeljük ez utóbbinak a következményét például a moldvai csángókra, Erdély, Partium és Bánát magyarsá­gára nézve, akkor kiderül, hogy a kettős állampolgársá­gú magyarok Romániában kiszorulnának a közéletből. Ha másért nem is, de ezen körülmények és következ­ményeik miatt el kellett állni a kettős állampolgárság szorgalmazásától. De éppen e nyilvánvalóvá vált lehetsé­ges következmények miatt érthetetlen, hogy a Magyarok Világszövetsége néhány romániai magyar tisztségviselő­jének követelőzése miatt síkraszállt a kettős állampolgár­ság bevezetése mellett. A Magyarok Világszövetsége stra­tégiai bizottságának 1996 és 2000 között én voltam az el­nöke, de a fenti tények miatt elutasítottam ennek az igénynek a képviseletét. Nemzetpolgárok lesznek a határon túliak A végéhez közeledik, a Magyarországgal szom­szédos államokban élő magyarok kedvezményei­ről szóló törvénytervezet előkészítése - értesült a budapesti Magyar Nemzet. A törvény hatálya azokra a szomszédos államokban élő magyarokra terjedne ki, akiknek nincs sem magyar állampol­gárságuk, sem állandó magyarországi tartózkodá­si engedélyük. A tervek szerint a jogalanyok nem­zetpolgári igazolványt kapnak. A Magyar Nemzet úgy tudja: a törvény meghatározott időre szóló magyarországi munkavállalásra jogosítana fel. A tervek szerint a határon túliak mind vasúton, mind távolsági buszokon a magyar állampolgáro­kat megillető kedvezményre lesznek jogosultak. A törvénytervezet szerint azok a határon túli ma­gyar családok, akik legalább két gyermeküket szülőföldjükön járatják magyar oktatási intéz­ménybe vagy magyar nyelvű osztályba, egy ma­gyarországi közhasznú szervezethez folyamod­hatnak iskoláztatási támogatásért. Ösztöndíjat kaphatnak azok a diákok, akik szülőföldjükön folytatják főiskolai vagy egyetemi tanulmányai­kat. A törvény egyben garantálná azt is, hogy Ma­gyarország köteles fenntartani egy olyan közszol­gálati televíziót, amelyik a határon túli magyarság számára sugároz. A normaszövegről a december közepén tartandó Magyar Állandó Értekezleten döntenek majd a magyarországi pártok képvise­lői és a határon túli magyar legitim szervezetek küldöttei. A magyar reintegráció eszmeiségének fejlődésében történelmi határkövet jelentett az 1996 július elején megrendezett első magyar-magyar csúcsértekezlet. Nemcsak azért, mert a rendszerváltozás óta ez volt az első teljes képviseletű magyar gyűlés, hanem az ott meg­fogalmazott állásfoglalás miatt is. Ebben egyformán he­lyet kapott az elszakított magyarság autonómiaigénye, a szülőföldön maradás feltételeinek megteremtése, Ma­gyarország európai uniós integrációjának és a Magyaror­szággal szomszédos országok európai uniós csatlakozási terveinek a támogatása és a csúcsértekezlet intézménye­sítésének az igénye, azaz a Kárpát-medencei magyar in­tegrálódás intézményének a megteremtése. Ez a rendez­vény reprezentatvitása és az ott megfogalmazott célok miatt történelmi fordulópont volt a Trianon utáni ma­gyarság életében. Erre lehetett rákapcsolni a folytatást jó két évvel később, amikor megszületett a Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) intézménye, majd néhány hónap múlva az integrálódás további eleme, a határokon túl élő magyarok magyarországi jogállásáról meghozandó tör­vény iránti igény kinyilvánítása. Már 1996-ban láthatóvá vált, hogy az akkori magyaror­szági szocialista-liberális kormánykoalíció nem igazán örül a fejleményeknek. Amennyiben a Határon Túli Ma­gyarok Hivatalának akkori elnöke és a hivatal felügyele­tével megbízott államtitkár nem tart ki a csúcsértekezlet sikerre vitele mellett, talán csonka eredménnyel végző­dött volna a találkozó. De később az 1998-as kormányvál­tás után megrendezett csúcstalálkozón, amelyen megala­kítottuk a MÁÉRT-et, majd az azt követő MÁÉRT-csúcs­­találkozón megfogalmaztuk a státustörvénnyel kapcsola­tos elvárásunkat, nyilvánvalóvá vált, hogy mind a szocia­listák, mind a szabad demokraták ellenzik a nyilatkozat­nak főleg a státustörvényre vonatkozó kitételeit. Bonyolult lenne annak elemzése, hogy ezek a pártok miért gördítenek akadályokat a magyar újraintegrálódás törvényekkel is szabályozott útjába. A figyelmet ezért in­kább arra kell fordítani, hogy a státustörvény felvetésével párhuzamosan, a Magyarok Világszövetségének Erdélyi Tanácsában a státustörvény ellenpontozásának a szándé­kával egy más elképzelésen kezdtek dolgozni. Ennek eredménye 2000 tavaszára érlelődött meg a „külhoni magyar állampolgárság jogintézménye létrehozására” készített javaslat nyilvánosságra hozatalával. (Befejező része holnapi lapszámunkban)

Next