Magyar Szó, 2001.május (58. évfolyam, 100-124. szám)

2001-05-25 / 119. szám

12 NAPSUGÁR Váratlan vendég Hűvös őszi este volt, amikor nagy öröm érte családunkat. Éppen az édesapám testvéréről be­szélgettünk, aki több éve már Horvátor­szágban él, és sajnos, tíz éve nem láthat­tuk, csak telefonon beszélgethettünk. Egyszer csak valaki megkopogtatta az ablakot. Anyu kiszaladt, hogy kinyissa a kaput. Sokáig volt kinn, ezért én is ki­mentem a teraszra. A lélegzetem is elállt, nem akartam hinni a szememnek. Az én drága nénám állt az ajtóban. Nem tudtunk megszólalni. A nyakába ugrot­tam, és a könnyeim sűrűn potyogtak a vendég vállára. Bementünk a szobába, s én továbbra is csak sírtam a boldogság­tól. - Kicsit megváltoztál, mióta nem lát­talak, pici Mókuskám! így szólított, mikor még pici vol­tam, s azóta is így becéz. Előkerültek a régi fényképek, s a közös élményein­ket is fölelevenítettük. Sokáig fenn voltunk azon az estén, és akkor nem is voltam álmos, csak ültünk, és boldo­gok voltunk, hogy újra találkozhat­tunk. Másnap egy hosszú sétát tettünk a faluban, meglátogattuk a rokono­kat, és virágot vittünk a nagymamáék sírjára. A nénának eszébe jutott a gyermekkora, és azok a boldog napok, amiket itt töltött. Sajnos, a háborús helyzet miatt ha­mar vissza kellett mennie Horvátország­ba, de már alig várjuk, hogy újra talál­kozhassunk, és remélem, hamarosan vi­szont is láthatom a nenámat. Gaál Tímea, 8.k., J. J. Zmaj iskola, Szenttamás VÉLEMÉNYEZTE: VUKOVICS GÉZA - DAGI Kedves Tímea! Hát ez a „háborús helyzet”, amelyet legvégül említesz, szerencsére már jócskán mögöttünk van, s nenád bármikor előbukkanhat. Bizonyára éppúgy megörülsz neki, mint a részletesen leírt váratlan látogatása alkalmával. És ennek a nemes érzelem­nek, vagyis szeretetnek a megnyilvánulását olyan szemléletesen bemutattad, fokról fokra, a meglepetéstől kezdve a könnyhullatáson át a közös emlékek fölelevenítésé­­ig, hogy egyből meggyőzted olvasóidat, engem is: emlékezetes élmény volt ez számodra, melynek „megismétlését” alig városi. Egyébként fogalmazványod gördülékeny, szöveged kifejező, helyesírásod hibát­lan, címed találó, úgyhogy semmi kivetnivalót sem találtam. Ezért várom, hogy ha­sonlóképpen beszámolsz nenád újbóli látogatásáról. Bizakodásod pedig jeles köl­tőnk, Kölcsey Ferenc ide illő szavaival táplálom: „Elválást nem enyhíthet egyéb, mint a viszontlátás reménye!” A hajnal titka A hajnal pirosra festette az eget. A leve­lekről lecsorduló harmatcseppeken meg­csillant az első napsugár. Fenn az égen né­hány bárányfelhő kereste a nyájat. - Gyere, Kócos! - törte meg a hajnali csendet egy kisfiú. Kutyusával terelgette a li­bákat, közben vígan furulyázott. A virágok mind kibo­n­takoztak rügyeikből, és hallgat­ták a muzsikát. A pillangók táncot lejtettek az enyhe szellőben, így barangoltak a tarka mezőn, míg meg nem álltak pihenni egy fa árnyékában, a dombtetőn. Pityu - mert így hívták a fiút - kenyeret és szalonnát maj­szolt. Kócos, jó kutya módjára, csak hallga­tott, és nézte, ahogy gazdikája ebédel. Pityu az utolsó falatait odaadta neki. A lehullott morzsával pedig megajándékozta a hangyá­kat. Míg a libák teli heggyel pihentek, a szomszéd fán még javában folyt a lakoma. Katicáék mohón falták a szaftos levéltetve­­ket. A frakkba öltözött fecskék hajtóvadásza­tot tartottak. Az egyik zsákmányul egy húsos dongót vitt haza. Amióta az Éj Szelleme megmondta, hogy az álombéli Vándor már megszületett, azóta a Hold minden este bizakodva engedi le az Ezüsthidat. Csak a Bölcs Bagoly tudta, hogy ki a vándor, egy szendergő kisfiú váltja meg az Égi Pásztort. Aznap a fiú furcsa álmot látott: le kell majd győznie a Gondot és Bánatot. Amint felriadt, fényességet látott, szemeit dörzsöl­­getve csak lassan rajzolódott ki előtt a híd. Kíváncsisága legyőzte az elmét. Elindult a lá­tomás felé. Mint, mendegélt, beért egy vár­ba. - Halló, van itthon valaki? - kiáltotta a fiú. Nagy sokára előjött egy búskomor öregember, a Bánat. - Mi járatban vagy, te gyerek? - kérdezte a feketébe öltözött aggastyán. - Megyek a hídhoz - válaszolt Pityu. - Nem mész te sehová, amíg engem le nem győzöl! - mondta, de egyszeriben el­hallgatott, ahogy Pityu előkapta furulyáját. A kellemes hangok bebarangolták a vár minden zugát. A Bánat hirtelen gyengülni kezdett, és a fejéhez kapva jajgatott. Az em­berek kesergő kiáltásai és most ez a furulya­szó vívódtak benne. A kisfiú addig furulyá­zott, míg az öreg szédülten zuhant a földre. Akkor Pityu odapattant hozzá, és megcsik­landozta. Ez volt a végső csapás. Abban a szempillantásban a Bánat eltűnt. Nagy csör­­renéssel leesett az emberek szívéről a bú bi­lincse. Hősünk, mint aki jól végezte dolgát, ment tovább. Útközben betévedt egy kis kunyhóba. Egy vénségesen vén emberke la­kott ott, a Gond. Meggörnyedve, a hátán ci­pelt egy nagy, nehéz zsákot, az emberek gondjait. A Gondnak még arra sem maradt ideje, hogy köszönjön, Pityu máris kapta a bicskáját, és kiszúrta a zsákját. Zuhatagként ömlött ki az ezerféle gyötrelem, majd az ép­pen arra járó szél felkapta, és ki tudja, hová vitte. Ezentúl már nem nyomta a gond sen­ki vállát sem. A mi kis hősünk ment tovább, miközben galambok röpködtek feje fölött. Hosszú sétája végén boldogan szaladt fel a Holdhoz, meghozva tarisznyájában a derűt s az örömöt. Ezt a feladatot azóta is folyama­tosan ellátják Pityu unokái. Ez ad a mi jó, öreg Holdunknak kitartást, hogy este sugározza ránk a reményt, az örö­möt és a békét. BARÁTH Attila, 6.f., J. J. Zmaj iskola, (Ady épület), Kanizsa Korcsoportjában az I. díjat kapta a meseírás kategóriájában a 2. AMV-n Kukorékol a kiskakas (linómetszet) Molnár Metes Valentina 4. b, Ivó Lola Ribar iskola, Szabadka MAGYARUL A három testvér Egyszer volt, hol nem volt, volt egy­szer egy szegény ember. Volt neki három fia: Zöldszemű, Kékszemű és Sárgaszemű. Az édesapa elküldte őket szerencsét próbálni. Elő­ször Zöldszemű ment. Ő csak felfelé nézhetett, mert a zöld színtől megva­kult. Amikor félúthoz ért, lepillantott a zöld fűre, és elvesztette szeme világát. Szerencsére vele ment Bodri, a ház hű­séges kutyája. Az eb hazavezette Zöld­szeműt. Ezután Kékszemű indult útnak. Neki csak lefelé volt szabad nézni. Mi­kor félúthoz ért, felnézett az égre. A kék színtől elvesztette látását. Szerencsére vele ment Kandúr, a ház okos macskája. Kékszeműt a cica vezette haza. - Most rajtad a sor, Sárgaszemű fiam! Vigyázz, ne nézz a Napra, mert úgy jársz, mint bátyáid! - mondta az apa. Sárgaszemű szót fogadott apjának, és lehajtott fejjel ment végig az úton. Elju­tott a királyi palotáig. Egy évig szolgált becsületesen, mint a király kocsisa. Mi­kor letelt az egy esztendő, a felség magá­hoz szólította. - Jó munkádért itt a fizetséged! - szólt a király, és száz aranypénzt adott a legénynek. Sárgaszemű nagy boldogan vitte haza családjának a sok pénzt. Eb­ből a vagyonból orvost hívatott, és meggyógyította testvérei szemét. Ezután már ők is dolgozhattak. Mindhárom fiú megnősült, és sok gyerekük született. Boldogan éltek, míg meg nem haltak. MOLNÁR Dávid, 2.c, Jovan Mikic iskola, Szabadka Meséjével korcsoportjában 1. díjat kapott a 2. ÁMV-n Vajda Áron, 3.­­ József Attila iskola, Újvidék 2001. május 25., péntek Nagyon örülök, hogy ilyen szép számban nevezetetek be az idei AMV-re. Sajnos nem tudtam végigkísérni versengésieket minden kategóriában. Hétfőn megnéztem a díjazott kézműves és képzőművészeti alkotásaitokból összeállított tárlatot. Nagyon ügyesek volta­tok! Ugyanezt mondhatom a mese- és próza­mondókról is, akiket volt szerencsém zsűritag­ként végighallgatni. Komoly tehetségeket fe­deztünk fel köztetek. Csak egy valamit sajnál­tunk, de azt nagyon. Azt, hogy nem tudtunk annyi oklevelet, díjat kiosztani, amennyit szí­vünk szerint megérdemeltetek volna. Tudom, komoly munkát igényelt a felkészülés, s a díj­kiosztás alkalmával az örömkönnyek mellett sokatok szemébe a bánat csalogatta ugyanazt, és csalódottan tértetek haza, mert úgy érzitek, hogy alulmaradtatok egy megmérettetésben. Nagyon szeretném, ha nem ilyen emléketek maradna a versenyről, hisz egy-egy ilyen ta­lálkozó alkalmával nemcsak azok a győztesek, akik díjat kapnak. Nyertesként távozhattunk valamennyien, hiszen sok mindent láttunk, hallottunk, tapasztaltunk és tanultunk ezen a kellemes, barátkozással egybekötött vetélke­dőn. Minden elismerésem a benneteket felké­szítő lelkes pedagógusoké, s csak dicsérni tu­dom kitartó munkátokat. Remélem, jövőre is ilyen lelkesedéssel fogtok felkészülni, és ismét találkozhatunk. A Napsugár következő számaiban a ver­senyre küldött díjazott mesékből és fogalma­zásokból találhattok ízelítőt, de azokból is vá­logatunk majd, amelyek díjazás nélkül ma­radtak ugyan, de éppen í­gy megérdemlik, hogy a szélesebb olvasóközönség elé kerülje­nek. A héten a szabadkai Ivó Lola Ribar is­kolából: Agathcs Andrea, Futó Szabina, Mol­nár Metes Valentina, Raffai Ingrid, Lakatos Nenszi és Benyák Elizabeth jelentkezett. Az újvidéki József Attila iskolából Takács Eve­lin, Szajkó Gabriella, Modri Andrea, Bodó­­csi Karolina, Jankovity Magdalén­a és Maty­­kó Csilla küldött fogalmazást. Az adai Cseh Károly iskolából Török Tilla, Török Ildikó, Bilicki Lénárd, Mester Ákos, Tóth Csongor, Rácz Szabó Hajnalka és Szollár Anna levele érkezett a szerkesztőségbe. Köszönöm a leveleket, és remélem, az év végi hajrában is marad annyi időtök, hogy írjatok pár sort a Napsugárnak. Jó tanulást mindenkinek! Nóra A fénymásoló Végre! Végre! A sokévi fáradozás után sike­rült működésbe hoznom a fénymásoló gépe­met. Én, dr. Klón meg fogom hódítani a világot. Az embereket és az állatokat sokszorosítom, akik majd segítenek nekem egyre több sejtbak­tériumot és vírust szerezni, amivel új találmá­nyom működik. Végül már annyi élőlényt soka­­sítok a Földre, hogy nem férünk el, ezért másik bolygókon is életet teremtek, fölfedezünk új csillagokat, és mindenki az én szolgálatomban fog állni. Hahaha... íme, az én drága laborató­riumom. Itt ül az idomító kamra, ahova máris behelyezem a kísérleti patkányomat... Megyek a számítógéphez! Betáplálom ennek az egeren­­tyűnek az agyába a hozzám való hűséget és en­gedelmességet, így ni! Most megnyomom a vö­rös gombot... és már készen is van. Jöhet a fény­másoló gép. Bedobom az egeret a masinába, becsukom a gép tetejét, beállítom a mutatót az ötösre, elfordítom a csavart, és várok. Sikerült! A találmányom alján már potyognak is ki a pat­kányok, mind az öt. Most jön a kutyatenyésztés. Ott hever a raktáromban egy németjuhászku­tya, mindjárt felhozom... Kezdődjék az előbbi folyamat. Ötven kutyát csinálok egyből. Hát nem nagyszerű. Itt van mind. Ne ugassatok, ti nyavalyások! Megőrjítetek. Na, most hozzatok embereket a városból! Sokra van szükségem a mintához, siessetek! Addig én anyagokat szerzek a következő ta­lálmányomhoz, mellyel majd meg tudom na­gyítani az élőlényeket. De először is leírom a fénymásoló masinát működésbe hozó folyadék receptjének tartal­mát: 5 dkg sejt, 3 üveg baktérium, 2 üveg vírus, 4 liter örökítő anyag és fél liter sejtmagnedv. Most biztos nem felejtem el. Ám, ezeket az anyagokat csak a pincében lapuló gépem tud­ja megszerezni. Jaj, annyi dolgom van még! Kezdek kifáradni, de muszáj dolgoznom. Ké­pes vagyok rá! A lángelméjű dr. Klón minden­re képes! Ah, hol vannak ezek a kutyák? Leg­jobb számításaim szerint már öt másodperce és tíz századmásodperce itt kellene, hogy le­gyenek. Na, végre! Hozták az embereket. 51 ostoba élőlény, ez nem semmi! Ó, hogy nem tudnak ezek elhallgatni, összevissza ordítoz­nak: - Legyen átkozott! - Bíróságra fog kerülni! - Hogy képzeli ránk uszítani a kutyáit, és idehurcolni minket? - Ezt nem ússza meg szárazon! Ezek az ostobák! - Hallgassanak és ne fenyegetőzzenek! Nemsokára megváltozik a véleményük. Dr. Klón vagyok, és ezt a nevet örökre meg fogják jegyezni, akár akarják, akár nem. Gyertek, ku­­tyusok, hozzátok őket, egyenként táplálom az agyukba az engedelmességet és a hűséget! Készen vagyunk. Jöhet a sokszorosítás. Min­degyikből csinálok, mondjuk kettőt. Na, ele­gen vagytok, irány a munka! Dolgozok, dolgo­zok, egyre több embert, állatot szállítanak ide, s odakint még egy egész sor áll. Nem bírom egyedül. A következő embert befogom, hogy segítsen. - Hé, te! Ide gyere, és segíts nekem! Ennek a lánynak az agyával valami baj van. Beledob a gépbe kettőt, megáll, és gondolko­zik. - Figyelj! Gyere, inkább cseréljünk helyet! Nem értem. Az élesszemű Klón doktor ilyet még nem ért meg. Ez a lány megnyomja a gombot, és bámulja a tetőt. Jobb lesz, ha elkül­döm innen. Most meg mit csinál? Jaj, azt a gombot ne nyomd meg, azt nem szabad! Ne! Zuhanok lefelé a titkos labirintusomban. Mi­ért kellett a csapóajtón állnom? Ó, jaj! Megü­töttem magam. Úgy néz ki, földet értem. Az útvesztőt még én építettem, de már elfelejtet­tem, melyik út hova vezet. Hol vannak a labi­­rintus-megoldó gépeim? Merre induljak? Mi lesz a gépemmel és a terveimmel? Mindent en­nek az őrült lánynak köszönhetek. A híres dr. Klón ilyen nagy veszélybe került! El sem hi­szem. Most itt járkálhatok életem végéig, hi­szen nincs kiút. Ó, ez az elmaradott ötödik évezred! Mennyivel könnyebb lehetett a XXI. század­ban! Vajon mit tartogat számomra a jövő? CSORBA Rebeka, 6.a, Kókai Imre iskola, Temerin Meséjével korosztályának 1. díját érdemelte ki a 2. ÁMV-n

Next