Magyar Szó, 2001.május (58. évfolyam, 100-124. szám)

2001-05-06 / 103. szám

2001. május 6., vasárnap ­ Jogos elvárások B­ elgrádnak annyi elvárása van a nemzetközi közösség­gel szemben, amennyit 5-6 szomszédja együttvéve sem fogalmazott meg az utóbbi évtizedben. Már csak emiatt is indokolt a kérdés: teljesülnek-e, valóra válhatnak­­e a vérmes remények, különös tekintettel arra a mozzanat­ra, hogy az utóbbi fél évben teljesen megváltozott Szerbia, Jugoszlávia nemzetközi megítélése. A jó hírnév persze nem lehet egyetlen mérce annak eldöntésére, hogy igazoltak-e a belgrádi követelések, remények, hiszen a J­ugoszláviával szomszédos államokat is - miközben azok csak egy-két stra­tégiai fontosságú, a nemzeti érdekük szempontjából jelen­tős kérdés rendezésében bizakodnak - a várakozók listájára helyezi a nemzetközi közösség. És ezeknek az országoknak csak elvétve akadt nézeteltérésük a világgal. Jogos-e tehát a belgrádi elvárás, hogy a harmadik Jugo­szláviát mindenképpen meg kell menteni a széthullástól, hogy Kosovo ezentúl is (örökről) Szerbia része maradjon, hogy Kis-Jugoszláviát mielőbb föl kell venni az EU-ba, előbb azonban a világnak talpra kell állítania a szétzüllött szerb gazdaságot, le kell írnia, illetve átütemeznie a több mint 12 milliárd dolláros államadósságot, hogy a szívóssá­gáról és a nemzeti méltóságáról messze földön híres szerb­ség ismét betölthesse azt a szerepet, amelyet mindenkor történelmi küldetésének tartott. De ez még nem minden. Kis-Jugoszlávia új urai - a régiek föltétlenül - abban bíznak, hogy ENSZ-tagság ide, ENSZ-tagság oda, a hágai törvény­szék követeléseit időtlen időkig mellőzni lehet, mivelhogy a szóban forgó intézmény részrehajló, és közismert, hogy kik fölött ítélkezik. A kívánságlistán szerepel, a többi között, az az elvárás is, hogy a világ támogassa Szerbia, Jugoszlávia készülőfeiben levő körzetesítési tervét - bár ez csakugyan belügy amely irtózik az autonómia említésétől, így Vaj­daság autonómiájától is, abból a téveszthetetlen fölismerés­ből, hogy a vajdasági autonómia képtelen gondoskodni ön­magáról, nem is lenne hosszú életű, mivel Horvátország, Magyarország és Románia ugrásra készen áll... Emiatt újabb nemzetközi bonyodalmak kerekednének, egyszerűbb tehát, ha Belgrád könyököl rá a tartományra, illetve ha le se veszi a kezét róla. S ha egy ország ennyi mindenben keresi, követeli a nemzetközi közösség pártfogását, akkor azt kell mondani, hogy a végóráit éli. A látszat ellenére is abba a súlyos helyzetbe sodródott, amikor elkerülhetetlen annak a meglátásnak a kimondása, hogy a szövetségi állam többé nem élet- és működőképes. Montenegró - Belgrád, vala­mint a déli köztársaságban reális erőt képviselő úgyneve­zett jugoszláv blokk és a nemzetközi közösség összehan­golt nyomásával­­ maradásra kényszeríthető, de a „közös állam” már nem a harmadik Jugoszlávia lesz, hanem a negyedik. A régi (a harmadik) visszaállításának nincs esé­lye, minden erre vonatkozó kísérlet újat fog szülni. Az is nagy kérdés persze, hogy meddig maradhat fönn az át­szervezéssel létrehozandó „funkcionális föderáció”, amelynek tervezetét Kostunica elnök dolgozta ki, s amely - a közhiedelemmel ellentétben - nem a minimális, ha­nem a szövetségi állam maximális funkcióit irányozza elő. S ha az erre vonatkozó elképzelés valóra is válik, a szét­hullás folyamatát nem lehet megállítani. Néhány érv ugyan a szövetségi állam fönnmaradása mellett szól, de annál több indok bizonyítja, hogy a jugoszláv eszme elte­metésével a két független állam, Szerbia és Montenegró sikeresen elindulhatna a fejlődés útján. Milo Bukanovic montenegrói elnök a belgrádi B92-es rádiónak adott ter­jedelmes interjújában ki is fejtette, hogy a függetlenségről szóló referendumtól nem álltak el, mivel úgy gondolják, elérkezett az ideje annak, hogy Szerbia és Montenegró független államokként a saját gondjaikat oldják meg, ami nem zárja ki a szerteágazó együttműködés lehetőségét. Meglátása szerint a jugoszláv utódállamok kölcsönös kap­csolata gyümölcsöző, Szerbia is igyekszik példás viszonyt kialakítani velük, egyedül Kis-Jugoszlávia belviszonyai - Szerbia és Montenegró túlzott szerelme miatt - minősít­­hetőek rosszaknak. Bukanovic megértéssel beszélt a nem­zetközi közösségnek a kiválással kapcsolatos bizalmatlan­­ságáról, de miként hangsúlyozta, Montenegró nem lehet ennek a gyanúoknak a túsza, annál kevésbé, mert öt-hat éven belül valamennyi balkáni ország a Podgorica által szorgalmazott elvek szerint (útlevél és vámvizsgálat nél­küli határátkelés, közös pénznem, szabadkereskedelmi övezetek stb.) fogja alakítani a kölcsönös kapcsolatokat. B­elgrád, de főként a Kostunica köré tömörülök, és ter­mészetesen a megbukott hatalmiak, a befolyásos aka­démikusok és a lelkek izgatásához nagyon is értő or­todox egyház a nemzetet féltik, legyen szó Montenegróról, Kosovóról, Boszniáról, Horvátországról, Vajdaságról vagy éppenséggel Macedóniáról. A nemzetet, amely a milosevici diktatúra idejében is jól érezte magát Kosovóban vagy a „fölszabadító” hadjáratokkal létrehozott boszniai és horvát­országi Krajinákban, Szlavóniában, Baranyában. A nemze­tet, amelynek többsége ma is igazságosnak tartja a délszláv háborúkat, részrehajlónak a nemzetközi közösséget és min­denkit, aki megpróbálta megmagyarázni, hogy a nemzet érdekeket békés úton, diplomáciával is meg lehet védeni. A nemzet nevében erőlködő körök manapság voltaképpen teljesen tanácstalanok, hiszen bármit kezdeményeztek is az elmúlt 12-13 évben, minden balul ütött ki. A féltésnek a nemzet itta meg a levét. S az aggodalom most is nagy, mert hamis mítoszon alapul. Kosovóról van szó természetesen, a „bölcső”-ről, a „nemzet lelké”-ről. Nem lehet a színfalak mögé látni, de pillanatnyilag úgy tűnik, hogy a kosovói albánoknak egyen­lő esélyük van a függetlenség kivívására, illetve arra, hogy idővel visszacsatolják őket Szerbiához. Körvonalazódik Ko­sovo ideiglenes alkotmányának szövege. Az okmányban nem kaptak helyet a szerb módosító javaslatok, az albán fél észrevételeit pedig méltányolta az ENSZ-közigazgatás. Eszerint Kosovónak lesz „alkotmánya”, elnöke, parlament­je, igazságszolgáltatása, legfelsőbb­ bírósága... A szerbek sze­rint a fentiek, valamint a vámellenőrző helyek fölállítása arra utalnak, hogy Kosovo a függetlenség felé tart. Ponto­sabban: az UNMIK álláspontja - megszegve az ENSZ 1244. számú határozatát - a kosovói állam megalapozását vetíti előre. Rada Trajkovic, a kosovói Szerb Nemzeti Tanács tag­ja, aki megfigyelőként vesz részt a tartományi ideiglenes közigazgatás munkájában, azt hangsúlyozza, hogy Kosovo „széles körű” autonómiáját semmilyen mechanizmus nem köt Szerbiához vagy Jugoszláviához, ami voltaképpen ellenőrzés nélküli önálló autonómiát jelent Ezt a rambou­­illet-i dokumentum irányozta elő, amelyet az előző állam­vezetők aláírtak, a BT pedig hitelesítette azt. Ennek kap­csán magától értetődő a kérdés, hogy mit írt alá a Párizs melletti kastélyban a szerb állam küldöttsége, s miért volt a nagy fogadkozás, hogy Szerbia elvetette a dokumentumot? Milosevicék akkor is félrevezették a nemzetet, s ezt nemcsak Trajkovic asszony állítja, de a BT 1244. számú határozata is bizonyítja oly módon, hogy több bekezdésben is hivatko­zik a francia főváros tőszomszédságában megszületett ok­mányra. A szerbiai reagálásokból ítélve Belgrád és a kosovói, szerbek akkor lennének a legboldogabbak, ha a déli tar­tományban a NATO-bombázások előtti állapotokat állíta­ná vissza az UNMIK. A Kosovo autonómiáját szabályo­zandó okmányban ugyanis alig van egy-két olyan tétel, amivel a hivatalos Belgrád és a tartományban élő szerbek egyetértenének. Szerbellenesnek tartják az okmány elne­vezését, a tartomány jogkörébe előirányzott funkciókat, az intézményrendszert és főként a többségi albánok által követelt referendum kiírásának a lehetőségét. Megfeled­keznek arról, hogy a Délvidék hovatartozásának eldönté­sére fölajánlott népszavazást azért vetették el, mert a szer­­bek kisebbségben voltak, egyszerűbb volt tehát az erősza­kos területfoglalás. Szem elől tévesztik, hogy a kilencve­nes években Boszniában és Horvátországban a sok-sok szerb autonóm körzetet, majd a belőlük megalakult báb­államokat is elsősorban erőszakkal hozták létre, az itt-ott megszervezett referendum viszont színjáték volt csupán. Kosovóban választásokat nem nyerhetnek, az esetleges népszavazásnak is eleve ők a vesztesei. Túl kell tehát dö­rögni a lármát, föl kell hívni a nemzetközi közösség figyel­mét a szerbség ellen készülő égbekiáltó igazságtalanságra. És arra is, hogy a nemzetközi válságkezelő csoport állás­pontja szerint Kosovónak föltételes függetlenséget kell kapnia, végleges státusáról pedig nemzetközi értekezletet kell szervezni, s ezen a határmódosítás lehetőségétől sem szabad elzárkózni. A nemzetközi közösség azonban nem szívesen nyúl da­rázsfészekbe. Halasztgatja a Kosovo státusával kap­csolatos állásfoglalást, holott nyilvánvaló, hogy a ko­sovói és általában az albánkérdés rendezése nélkül - a vál­ság átterjedt már Dél-Szerbiára és Macedóniára, ahol a pol­gárháború réme fenyeget - sohasem lesz tartós béke a Bal­kánon. HORVÁTH András ( (léphofi Pál rajza) Magyar Szó KÜLPOLITIKA 3 Kína szuperhatalom A­ z emberiség történelmének leg­nagyobb forradalma eddig leg­tömegesebb formájában játszó­dik le a szemünk előtt: a világ legné­pesebb országaiban (Kína, India, In­donézia, Brazília, Nigéria stb.) egy ha­gyományos - jórészt mezőgazdaságra alapuló - gazdálkodás viszonyai közé betör a modern gazdálkodás. Ez a for­radalom bizonyos fokig számokkal is érzékeltethető. Kína - amely mai té­mánkat képezi annak alapján, hogy az elmúlt hetek eseményei ismét reflek­torfénybe állították - esetében például az a helyzet, hogy 1980-ban az aktív lakosság 84 százaléka dolgozott a me­zőgazdaságban, ma még mindig a la­kosság 70 százaléka él falun, de már csak minden második kínai dolgozik a mezőgazdaságban. 1985-ben a mező­­gazdaság termelte meg a nemzeti jö­vedelem 46 százalékát, ma viszont már csak 15 százalékát adja. Annak érzé­keltetésére azonban, hogy ez mit jelent az ország és a világ szempontjából, már a képzeletet is segítségül kell hív­nunk. Az ország fejenkénti nemzeti jö­vedelméről eltérnek az adatok asze­rint, hogy ki hogyan számolja. A CSA országábrázolása szerint azonban fe­jenkénti nemzeti jövedelme 3850 dol­lár, amikor ugyanezen számítás szerint Magyarországé 7800, vagyis kb. a két­szerese. Számokkal érzékeltethető, hogy a nemzeti jövedelemnek ez a megugrása milyen javulást jelent a kí­naiak életében: 1988 óta a szegénységi küszöb alatt élők aránya 40 százalékról 18-ra csökkent, a minimálbér 5 év alatt megkétszereződött, az élelmezés ja­vult, a fogyasztás nőtt, olyan meghök­kentő adatokkal, mint az, hogy 1970- ben egy városlakóra 4 négyzetméter­nyi lakás jutott, ma ennek a kétszerese stb. De azt már nehéz elképzelni is, mit jelent az ország gazdasága és a világ­­gazdaság szempontjából, hogy egy tagjelöltekkel együtt számított EU-né­­pességű ország a magyarországi szin­ten képes fogyasztani. Meglepődünk, ha azt olvassuk, hogy a Kínában mű­ködő 120 autógyár tavaly 1,4 millió autót állított elő, de el sem tudjuk kép­zelni, milyen lehetőséget jelent, hogy ma ezer lakosra csak 6 autó jut, de ez a szám egész az USA-ban ezer lakosra jutó 750 autóig növelhető; vagy még nagyobb meglepetés lehet, hogy Kíná­ban 1990-ben 18 ezer mobiltelefon volt, ma már 42 millió van, mindjárt az USA és Japán után, de 2010-ig utol akarják érni Finnországot, ahol a la­kosság 59 százalékának van mobiltele­fonja stb. Mint ahogy nehéz azt is el­képzelni, hogy 400 milliárd dollár kül­földi tőkével Kína - az USA után - a külföldi tőke legnagyobb befogadója, vagy azt, hogy a magyarországinál 60- szor nagyobb nemzeti jövedelemből összpontosíthatnak olyan gigászi vál­lalkozásokra, mint az, hogy 200 milli­árd dollárt költhetnek a villanyáram­­termelés növelésére. A­z ország világpolitikai szerepe nem tart lépést gazdasági helyze­tének ezzel a hatalmas változásá­val. Az utóbbi két évtizedben átlag évi 9,6 százalékos növekedéssel azt már el­érte, hogy a bruttó hazai termékben a hetedik lett a világon; külkereskedel­mének huszonkétszeresére növelésé­vel elérte, hogy a világkereskedelem­ben a 20 évvel ezelőtti 32. helyről mára a 9. helyre emelkedjen. Világpolitikai súlya azonban nem nőtt ebben az arányban. Charmers Johnson ugyan már 1997-ben könyvet írt Kínáról mint szuperhatalomról, amelyben ki­mutatta, hogy Kína a XXI. században a világ második - ha ugyan nem első - hatalma lesz, a gyakorlatban azon­ban ettől még nagyon messze van. Hozzájárult ehhez, hogy az ország ve­zetése - okosan - nem azoknak a fej­lődő országoknak a példáját követte, amelyekben a rendszerek a nép éhe­zése árán a nép ellen fordítható fegy­vereket vásárolnak: katonai költségve­tése mindössze 5 százaléka az USA- énak és 30 százaléka Japánénak, mindössze 14,5 milliárd dollár az ame­rikai 270 milliárddal szemben, és en­nek is a következménye, hogy az ame­rikai 7300 atomtöltettel szemben csak 400 atomtöltete van. Hozzájárult az is, hogy túlságosan el volt foglalva saját problémáival, és ezért vagy nem ér­deklődött, vagy nem tudott foglalkoz­ni a világproblémákkal. Például sokáig a nemzetközi diplomáciába csak akkor kapcsolódott be, amikor meg kellett akadályozni vagy meg kellett büntetni Tajvan diplomáciai elismerését egy­­egy ország részéről. A Kínát lekötő problémák között ugyanis első helyen áll az, hogy a maoi forradalom győzel­me után a Kuomintang menedékhe­lyévé lett Tajvant az ország részének tekinti, és ellenséges lépést lát még an­nak gondolatában is, hogy a sziget önálló állam lehet De emellett határ­viszálya volt minden szomszédjával. Ezt a viszályt a Szovjetunióval csak Gorbacsov idején, sőt Vietnammal még a diplomáciai kapcsolatot is csak 1991-ben normalizálta, a határviszályt pedig csak 2000 decemberében ren­dezte. A Dél-kínai-tenger szigeteinek kérdése azonban még mindig vitás, így nem csoda, hogy Kína csak az utóbbi időben adja a világ tudtára, hogy mindinkább szuperhatalomként akar viselkedni. Olyan látványos vál­lalkozásokkal, mint az, hogy Csiang Cö-min elnök áprilisban latin-ameri­kai körutat tett, a latin- amerikai orszá­gokkal 20 nagy horderejű gazdasági egyezményt kötött, szövetségre lépett a globalizálódás elleni harc egyik baj­nokával, Chavez venezuelai elnökkel, a világ tudtára adta, hogy Kubában el akarja foglalni a Szovjetunió helyét az­zal, hogy 400 millió dolláros beruhá­zásról kötött egyezményt stb. így bát­ran állíthatjuk, hogy az USA és Kína viszonyában újabban pattogó szikrák már a két szuperhatalom első súrlódá­sainak termékei. M­i várható ebben a helyzetben -ez lesz a világpolitika egyik köz­ponti kérdése a következő évti­zedekben. Az nyilvánvaló, hogy az ame­rikai politika is kiszámíthatatlanná válik. Mert amikor Washington egyidőben ki­élezi viszonyát Oroszországgal 50 diplo­mata kiutasítása miatt, az arab országok­kal Irak bombája miatt, Kínával a kém­repülőgép és Tajvan fegyverkezése miatt stb., magára haragítja szövetségeseit. Eu­rópát a légszennyezésről szóló kyotói egyezmény felmondása miatt, Japánt egy amerikai tengeralattjáró és egy japán halászhajó ütközése miatt, Kanadát az északi-sarki kőolajtartalékok kihaszná­lásának engedélyezése miatt stb., ak­kor ez nemcsak az új elnök merevebb politikája, még csak nem is pusztán az izolacionatizmussal kacérkodó és a fegyverkezésben a gazdaság élénkíté­sének egyetlen módszerét látó konzer­vativizmus betörése a politikába, ha­nem következménye annak a puszta ténynek, hogy az amerikai gazdaság tíz évig tartó lendületének lassulása okvetlenül kikényszeríti a politika bi­zonyos módosulását De a kínai politi­ka mindig is kiszámíthatatlan volt Ar­ra számítani lehet, hogy Kína megpró­bál nagyobb szerepet játszani a világ­politikában. Ázsiát hagyományosan a­­Saját vadászterületének tartja, most újabban pedig gazdasági érdekei egy­részt befolyásának növelését sürgetik, másrészt ezt a növelést lehetővé is te­szik: ma az ország kivitelének 60 szá­zaléka Ázsiába irányul és az 1998. évi megrázkódtatás - ami ezt a kínai kivi­telt 9,2 százalékkal visszavetette - meg­mutatta, mennyire kínai érdek min­den itteni megrázkódtatás kirekeszté­se. Ezeknek a gazdasági érdekeknek a kiterebélyesedése okvetlenül növeli Kína világpolitikai angazsálódását is. Ezt követeli ugyanis egyrészt nemcsak a kiviteltől, hanem a külföldi kőolajtól való függés is (energiaszükséglete évi 26 százalékkal növekszik, és 2020-ban már napi 8 millió hordó kőolajat kell behoznia), másrészt megköveteli a kül­földi befektetések védelme is (talán meglepő: Magyarországon már 120 millió dollár kínai tőkét fektettek be.) Még messze van az, hogy Kínát a világ minden problémája érdekelje, de a vi­lág iránti érdeklődés mindenképpen növekszik, amiből addig nem lesz baj, amíg a mindenáron növekedés világ­tól függő politikája marad. BÁLINT István APEC-elnökök egy csoportja, középen Csiang Cö-min kínai államfő

Next