Magyar Szó, 2001.május (58. évfolyam, 100-124. szám)
2001-05-06 / 103. szám
2001. május 6., vasárnap Jogos elvárások B elgrádnak annyi elvárása van a nemzetközi közösséggel szemben, amennyit 5-6 szomszédja együttvéve sem fogalmazott meg az utóbbi évtizedben. Már csak emiatt is indokolt a kérdés: teljesülnek-e, valóra válhatnake a vérmes remények, különös tekintettel arra a mozzanatra, hogy az utóbbi fél évben teljesen megváltozott Szerbia, Jugoszlávia nemzetközi megítélése. A jó hírnév persze nem lehet egyetlen mérce annak eldöntésére, hogy igazoltak-e a belgrádi követelések, remények, hiszen a Jugoszláviával szomszédos államokat is - miközben azok csak egy-két stratégiai fontosságú, a nemzeti érdekük szempontjából jelentős kérdés rendezésében bizakodnak - a várakozók listájára helyezi a nemzetközi közösség. És ezeknek az országoknak csak elvétve akadt nézeteltérésük a világgal. Jogos-e tehát a belgrádi elvárás, hogy a harmadik Jugoszláviát mindenképpen meg kell menteni a széthullástól, hogy Kosovo ezentúl is (örökről) Szerbia része maradjon, hogy Kis-Jugoszláviát mielőbb föl kell venni az EU-ba, előbb azonban a világnak talpra kell állítania a szétzüllött szerb gazdaságot, le kell írnia, illetve átütemeznie a több mint 12 milliárd dolláros államadósságot, hogy a szívósságáról és a nemzeti méltóságáról messze földön híres szerbség ismét betölthesse azt a szerepet, amelyet mindenkor történelmi küldetésének tartott. De ez még nem minden. Kis-Jugoszlávia új urai - a régiek föltétlenül - abban bíznak, hogy ENSZ-tagság ide, ENSZ-tagság oda, a hágai törvényszék követeléseit időtlen időkig mellőzni lehet, mivelhogy a szóban forgó intézmény részrehajló, és közismert, hogy kik fölött ítélkezik. A kívánságlistán szerepel, a többi között, az az elvárás is, hogy a világ támogassa Szerbia, Jugoszlávia készülőfeiben levő körzetesítési tervét - bár ez csakugyan belügy amely irtózik az autonómia említésétől, így Vajdaság autonómiájától is, abból a téveszthetetlen fölismerésből, hogy a vajdasági autonómia képtelen gondoskodni önmagáról, nem is lenne hosszú életű, mivel Horvátország, Magyarország és Románia ugrásra készen áll... Emiatt újabb nemzetközi bonyodalmak kerekednének, egyszerűbb tehát, ha Belgrád könyököl rá a tartományra, illetve ha le se veszi a kezét róla. S ha egy ország ennyi mindenben keresi, követeli a nemzetközi közösség pártfogását, akkor azt kell mondani, hogy a végóráit éli. A látszat ellenére is abba a súlyos helyzetbe sodródott, amikor elkerülhetetlen annak a meglátásnak a kimondása, hogy a szövetségi állam többé nem élet- és működőképes. Montenegró - Belgrád, valamint a déli köztársaságban reális erőt képviselő úgynevezett jugoszláv blokk és a nemzetközi közösség összehangolt nyomásával maradásra kényszeríthető, de a „közös állam” már nem a harmadik Jugoszlávia lesz, hanem a negyedik. A régi (a harmadik) visszaállításának nincs esélye, minden erre vonatkozó kísérlet újat fog szülni. Az is nagy kérdés persze, hogy meddig maradhat fönn az átszervezéssel létrehozandó „funkcionális föderáció”, amelynek tervezetét Kostunica elnök dolgozta ki, s amely - a közhiedelemmel ellentétben - nem a minimális, hanem a szövetségi állam maximális funkcióit irányozza elő. S ha az erre vonatkozó elképzelés valóra is válik, a széthullás folyamatát nem lehet megállítani. Néhány érv ugyan a szövetségi állam fönnmaradása mellett szól, de annál több indok bizonyítja, hogy a jugoszláv eszme eltemetésével a két független állam, Szerbia és Montenegró sikeresen elindulhatna a fejlődés útján. Milo Bukanovic montenegrói elnök a belgrádi B92-es rádiónak adott terjedelmes interjújában ki is fejtette, hogy a függetlenségről szóló referendumtól nem álltak el, mivel úgy gondolják, elérkezett az ideje annak, hogy Szerbia és Montenegró független államokként a saját gondjaikat oldják meg, ami nem zárja ki a szerteágazó együttműködés lehetőségét. Meglátása szerint a jugoszláv utódállamok kölcsönös kapcsolata gyümölcsöző, Szerbia is igyekszik példás viszonyt kialakítani velük, egyedül Kis-Jugoszlávia belviszonyai - Szerbia és Montenegró túlzott szerelme miatt - minősíthetőek rosszaknak. Bukanovic megértéssel beszélt a nemzetközi közösségnek a kiválással kapcsolatos bizalmatlanságáról, de miként hangsúlyozta, Montenegró nem lehet ennek a gyanúoknak a túsza, annál kevésbé, mert öt-hat éven belül valamennyi balkáni ország a Podgorica által szorgalmazott elvek szerint (útlevél és vámvizsgálat nélküli határátkelés, közös pénznem, szabadkereskedelmi övezetek stb.) fogja alakítani a kölcsönös kapcsolatokat. Belgrád, de főként a Kostunica köré tömörülök, és természetesen a megbukott hatalmiak, a befolyásos akadémikusok és a lelkek izgatásához nagyon is értő ortodox egyház a nemzetet féltik, legyen szó Montenegróról, Kosovóról, Boszniáról, Horvátországról, Vajdaságról vagy éppenséggel Macedóniáról. A nemzetet, amely a milosevici diktatúra idejében is jól érezte magát Kosovóban vagy a „fölszabadító” hadjáratokkal létrehozott boszniai és horvátországi Krajinákban, Szlavóniában, Baranyában. A nemzetet, amelynek többsége ma is igazságosnak tartja a délszláv háborúkat, részrehajlónak a nemzetközi közösséget és mindenkit, aki megpróbálta megmagyarázni, hogy a nemzet érdekeket békés úton, diplomáciával is meg lehet védeni. A nemzet nevében erőlködő körök manapság voltaképpen teljesen tanácstalanok, hiszen bármit kezdeményeztek is az elmúlt 12-13 évben, minden balul ütött ki. A féltésnek a nemzet itta meg a levét. S az aggodalom most is nagy, mert hamis mítoszon alapul. Kosovóról van szó természetesen, a „bölcső”-ről, a „nemzet lelké”-ről. Nem lehet a színfalak mögé látni, de pillanatnyilag úgy tűnik, hogy a kosovói albánoknak egyenlő esélyük van a függetlenség kivívására, illetve arra, hogy idővel visszacsatolják őket Szerbiához. Körvonalazódik Kosovo ideiglenes alkotmányának szövege. Az okmányban nem kaptak helyet a szerb módosító javaslatok, az albán fél észrevételeit pedig méltányolta az ENSZ-közigazgatás. Eszerint Kosovónak lesz „alkotmánya”, elnöke, parlamentje, igazságszolgáltatása, legfelsőbb bírósága... A szerbek szerint a fentiek, valamint a vámellenőrző helyek fölállítása arra utalnak, hogy Kosovo a függetlenség felé tart. Pontosabban: az UNMIK álláspontja - megszegve az ENSZ 1244. számú határozatát - a kosovói állam megalapozását vetíti előre. Rada Trajkovic, a kosovói Szerb Nemzeti Tanács tagja, aki megfigyelőként vesz részt a tartományi ideiglenes közigazgatás munkájában, azt hangsúlyozza, hogy Kosovo „széles körű” autonómiáját semmilyen mechanizmus nem köt Szerbiához vagy Jugoszláviához, ami voltaképpen ellenőrzés nélküli önálló autonómiát jelent Ezt a rambouillet-i dokumentum irányozta elő, amelyet az előző államvezetők aláírtak, a BT pedig hitelesítette azt. Ennek kapcsán magától értetődő a kérdés, hogy mit írt alá a Párizs melletti kastélyban a szerb állam küldöttsége, s miért volt a nagy fogadkozás, hogy Szerbia elvetette a dokumentumot? Milosevicék akkor is félrevezették a nemzetet, s ezt nemcsak Trajkovic asszony állítja, de a BT 1244. számú határozata is bizonyítja oly módon, hogy több bekezdésben is hivatkozik a francia főváros tőszomszédságában megszületett okmányra. A szerbiai reagálásokból ítélve Belgrád és a kosovói, szerbek akkor lennének a legboldogabbak, ha a déli tartományban a NATO-bombázások előtti állapotokat állítaná vissza az UNMIK. A Kosovo autonómiáját szabályozandó okmányban ugyanis alig van egy-két olyan tétel, amivel a hivatalos Belgrád és a tartományban élő szerbek egyetértenének. Szerbellenesnek tartják az okmány elnevezését, a tartomány jogkörébe előirányzott funkciókat, az intézményrendszert és főként a többségi albánok által követelt referendum kiírásának a lehetőségét. Megfeledkeznek arról, hogy a Délvidék hovatartozásának eldöntésére fölajánlott népszavazást azért vetették el, mert a szerbek kisebbségben voltak, egyszerűbb volt tehát az erőszakos területfoglalás. Szem elől tévesztik, hogy a kilencvenes években Boszniában és Horvátországban a sok-sok szerb autonóm körzetet, majd a belőlük megalakult bábállamokat is elsősorban erőszakkal hozták létre, az itt-ott megszervezett referendum viszont színjáték volt csupán. Kosovóban választásokat nem nyerhetnek, az esetleges népszavazásnak is eleve ők a vesztesei. Túl kell tehát dörögni a lármát, föl kell hívni a nemzetközi közösség figyelmét a szerbség ellen készülő égbekiáltó igazságtalanságra. És arra is, hogy a nemzetközi válságkezelő csoport álláspontja szerint Kosovónak föltételes függetlenséget kell kapnia, végleges státusáról pedig nemzetközi értekezletet kell szervezni, s ezen a határmódosítás lehetőségétől sem szabad elzárkózni. A nemzetközi közösség azonban nem szívesen nyúl darázsfészekbe. Halasztgatja a Kosovo státusával kapcsolatos állásfoglalást, holott nyilvánvaló, hogy a kosovói és általában az albánkérdés rendezése nélkül - a válság átterjedt már Dél-Szerbiára és Macedóniára, ahol a polgárháború réme fenyeget - sohasem lesz tartós béke a Balkánon. HORVÁTH András ( (léphofi Pál rajza) Magyar Szó KÜLPOLITIKA 3 Kína szuperhatalom A z emberiség történelmének legnagyobb forradalma eddig legtömegesebb formájában játszódik le a szemünk előtt: a világ legnépesebb országaiban (Kína, India, Indonézia, Brazília, Nigéria stb.) egy hagyományos - jórészt mezőgazdaságra alapuló - gazdálkodás viszonyai közé betör a modern gazdálkodás. Ez a forradalom bizonyos fokig számokkal is érzékeltethető. Kína - amely mai témánkat képezi annak alapján, hogy az elmúlt hetek eseményei ismét reflektorfénybe állították - esetében például az a helyzet, hogy 1980-ban az aktív lakosság 84 százaléka dolgozott a mezőgazdaságban, ma még mindig a lakosság 70 százaléka él falun, de már csak minden második kínai dolgozik a mezőgazdaságban. 1985-ben a mezőgazdaság termelte meg a nemzeti jövedelem 46 százalékát, ma viszont már csak 15 százalékát adja. Annak érzékeltetésére azonban, hogy ez mit jelent az ország és a világ szempontjából, már a képzeletet is segítségül kell hívnunk. Az ország fejenkénti nemzeti jövedelméről eltérnek az adatok aszerint, hogy ki hogyan számolja. A CSA országábrázolása szerint azonban fejenkénti nemzeti jövedelme 3850 dollár, amikor ugyanezen számítás szerint Magyarországé 7800, vagyis kb. a kétszerese. Számokkal érzékeltethető, hogy a nemzeti jövedelemnek ez a megugrása milyen javulást jelent a kínaiak életében: 1988 óta a szegénységi küszöb alatt élők aránya 40 százalékról 18-ra csökkent, a minimálbér 5 év alatt megkétszereződött, az élelmezés javult, a fogyasztás nőtt, olyan meghökkentő adatokkal, mint az, hogy 1970- ben egy városlakóra 4 négyzetméternyi lakás jutott, ma ennek a kétszerese stb. De azt már nehéz elképzelni is, mit jelent az ország gazdasága és a világgazdaság szempontjából, hogy egy tagjelöltekkel együtt számított EU-népességű ország a magyarországi szinten képes fogyasztani. Meglepődünk, ha azt olvassuk, hogy a Kínában működő 120 autógyár tavaly 1,4 millió autót állított elő, de el sem tudjuk képzelni, milyen lehetőséget jelent, hogy ma ezer lakosra csak 6 autó jut, de ez a szám egész az USA-ban ezer lakosra jutó 750 autóig növelhető; vagy még nagyobb meglepetés lehet, hogy Kínában 1990-ben 18 ezer mobiltelefon volt, ma már 42 millió van, mindjárt az USA és Japán után, de 2010-ig utol akarják érni Finnországot, ahol a lakosság 59 százalékának van mobiltelefonja stb. Mint ahogy nehéz azt is elképzelni, hogy 400 milliárd dollár külföldi tőkével Kína - az USA után - a külföldi tőke legnagyobb befogadója, vagy azt, hogy a magyarországinál 60- szor nagyobb nemzeti jövedelemből összpontosíthatnak olyan gigászi vállalkozásokra, mint az, hogy 200 milliárd dollárt költhetnek a villanyáramtermelés növelésére. Az ország világpolitikai szerepe nem tart lépést gazdasági helyzetének ezzel a hatalmas változásával. Az utóbbi két évtizedben átlag évi 9,6 százalékos növekedéssel azt már elérte, hogy a bruttó hazai termékben a hetedik lett a világon; külkereskedelmének huszonkétszeresére növelésével elérte, hogy a világkereskedelemben a 20 évvel ezelőtti 32. helyről mára a 9. helyre emelkedjen. Világpolitikai súlya azonban nem nőtt ebben az arányban. Charmers Johnson ugyan már 1997-ben könyvet írt Kínáról mint szuperhatalomról, amelyben kimutatta, hogy Kína a XXI. században a világ második - ha ugyan nem első - hatalma lesz, a gyakorlatban azonban ettől még nagyon messze van. Hozzájárult ehhez, hogy az ország vezetése - okosan - nem azoknak a fejlődő országoknak a példáját követte, amelyekben a rendszerek a nép éhezése árán a nép ellen fordítható fegyvereket vásárolnak: katonai költségvetése mindössze 5 százaléka az USA- énak és 30 százaléka Japánénak, mindössze 14,5 milliárd dollár az amerikai 270 milliárddal szemben, és ennek is a következménye, hogy az amerikai 7300 atomtöltettel szemben csak 400 atomtöltete van. Hozzájárult az is, hogy túlságosan el volt foglalva saját problémáival, és ezért vagy nem érdeklődött, vagy nem tudott foglalkozni a világproblémákkal. Például sokáig a nemzetközi diplomáciába csak akkor kapcsolódott be, amikor meg kellett akadályozni vagy meg kellett büntetni Tajvan diplomáciai elismerését egyegy ország részéről. A Kínát lekötő problémák között ugyanis első helyen áll az, hogy a maoi forradalom győzelme után a Kuomintang menedékhelyévé lett Tajvant az ország részének tekinti, és ellenséges lépést lát még annak gondolatában is, hogy a sziget önálló állam lehet De emellett határviszálya volt minden szomszédjával. Ezt a viszályt a Szovjetunióval csak Gorbacsov idején, sőt Vietnammal még a diplomáciai kapcsolatot is csak 1991-ben normalizálta, a határviszályt pedig csak 2000 decemberében rendezte. A Dél-kínai-tenger szigeteinek kérdése azonban még mindig vitás, így nem csoda, hogy Kína csak az utóbbi időben adja a világ tudtára, hogy mindinkább szuperhatalomként akar viselkedni. Olyan látványos vállalkozásokkal, mint az, hogy Csiang Cö-min elnök áprilisban latin-amerikai körutat tett, a latin- amerikai országokkal 20 nagy horderejű gazdasági egyezményt kötött, szövetségre lépett a globalizálódás elleni harc egyik bajnokával, Chavez venezuelai elnökkel, a világ tudtára adta, hogy Kubában el akarja foglalni a Szovjetunió helyét azzal, hogy 400 millió dolláros beruházásról kötött egyezményt stb. így bátran állíthatjuk, hogy az USA és Kína viszonyában újabban pattogó szikrák már a két szuperhatalom első súrlódásainak termékei. Mi várható ebben a helyzetben -ez lesz a világpolitika egyik központi kérdése a következő évtizedekben. Az nyilvánvaló, hogy az amerikai politika is kiszámíthatatlanná válik. Mert amikor Washington egyidőben kiélezi viszonyát Oroszországgal 50 diplomata kiutasítása miatt, az arab országokkal Irak bombája miatt, Kínával a kémrepülőgép és Tajvan fegyverkezése miatt stb., magára haragítja szövetségeseit. Európát a légszennyezésről szóló kyotói egyezmény felmondása miatt, Japánt egy amerikai tengeralattjáró és egy japán halászhajó ütközése miatt, Kanadát az északi-sarki kőolajtartalékok kihasználásának engedélyezése miatt stb., akkor ez nemcsak az új elnök merevebb politikája, még csak nem is pusztán az izolacionatizmussal kacérkodó és a fegyverkezésben a gazdaság élénkítésének egyetlen módszerét látó konzervativizmus betörése a politikába, hanem következménye annak a puszta ténynek, hogy az amerikai gazdaság tíz évig tartó lendületének lassulása okvetlenül kikényszeríti a politika bizonyos módosulását De a kínai politika mindig is kiszámíthatatlan volt Arra számítani lehet, hogy Kína megpróbál nagyobb szerepet játszani a világpolitikában. Ázsiát hagyományosan aSaját vadászterületének tartja, most újabban pedig gazdasági érdekei egyrészt befolyásának növelését sürgetik, másrészt ezt a növelést lehetővé is teszik: ma az ország kivitelének 60 százaléka Ázsiába irányul és az 1998. évi megrázkódtatás - ami ezt a kínai kivitelt 9,2 százalékkal visszavetette - megmutatta, mennyire kínai érdek minden itteni megrázkódtatás kirekesztése. Ezeknek a gazdasági érdekeknek a kiterebélyesedése okvetlenül növeli Kína világpolitikai angazsálódását is. Ezt követeli ugyanis egyrészt nemcsak a kiviteltől, hanem a külföldi kőolajtól való függés is (energiaszükséglete évi 26 százalékkal növekszik, és 2020-ban már napi 8 millió hordó kőolajat kell behoznia), másrészt megköveteli a külföldi befektetések védelme is (talán meglepő: Magyarországon már 120 millió dollár kínai tőkét fektettek be.) Még messze van az, hogy Kínát a világ minden problémája érdekelje, de a világ iránti érdeklődés mindenképpen növekszik, amiből addig nem lesz baj, amíg a mindenáron növekedés világtól függő politikája marad. BÁLINT István APEC-elnökök egy csoportja, középen Csiang Cö-min kínai államfő