Magyar Szó, 2001. június (58. évfolyam, 125-150. szám)

2001-06-08 / 131. szám

6 KÖZÖS ÍRÓASZTALUNK Magyar Szó „Hátra arc” Európától? BALÁZS LÁSZLÓ, ZOMBOR. -Sosem voltam politikus, ennek elle­nére mindig szerettem ezt a társa­dalmi tudományt. Talán ezért is ra­gadtam néha tollat, s írtam az aktu­ális politikai eseményekről napila­punkban. Mindig a tényeket igye­keztem megírni. Arra törekedtem, hogy az eseményeket reálisan, igaz­ságosan írjam, még akkor is, ha ez egyeseknek nem tetszett. Most már megszűnt a cenzúra (remélhetőleg), ezért bátrabban is merem leírni gondolataimat, abban a reményben, hogy cikkeimért senki sem fog fel­elősségre vonni, senki sem fog bán­tani. (Régi írásaimért több esetben is kaptam névtelen leveleket.) A demokrácia egyik eredménye, hogy szabadon írhatunk. Már fel tudjuk húzni a „demokrácia cipő­jét”, igaz, ebbe még jelenleg is sokan belerúgnak. Talán nem sokáig. Mégis még messze vagyunk attól a demokráciától, amire az új rezsim októberben annyira esküdözött. Igaz, az önkényuralmam megbu­kott, hál’ Istennek, épp elég volt be­lőle. Megsínylettük. Az úgynevezett „majdnem forra­dalom” lángja sajnos, nem sokáig tartott. Kostunicának tapsolt ugyan a világ, neve végigsöpört vala­mennyi kontinensen. Tény, hogy az új rezsim sokat tett, elindultunk Eu­rópa felé... de mintha most e téren megrekedtünk volna. Mintha valaki azt parancsolná, hogy „hátra arc” Európától. Sajnos, ez is tény (lega­lábbis szerintem). Igen, jelen pilla­natban egy lépéssel (talán még töb­bel is) elkanyarodunk az Európához vezető úttól. Persze, nem minden­ben, mert azért eredmények van­nak, ez is tény.­­ Az első csalódásom elég gyorsan bekövetkezett az el­múlt év októberi események után, vagyis abban az időben, amikor még fél Európa azt várta, hogy az exel­­nök néptárs egy új hollandiai „lak­osztályba” vonuljon. E helyett so­kunk csodálkozására az új elnök fo­gadta őt, s mit ad Isten, Kostunica kijelentette, hogy bizony a volt elnö­köt egyelőre nem adjuk ki Hágá­nak. Hiába is igyekezett „Klárika” Hollandiába vinni. Ez volt az első „Hátra arc” Európától. A Nyugat a történelmi esemé­nyek első heteiben sok mindent ígért. Érkeztek a segélyek, de a to­vábbiak során csak akkor folytató­dik, ha az említett néptársat egy új külföldi modern lakosztályba viszik. Mondjuk, Hágába. Hiába voltak az ultimátumok (pl. március 31.), mi kijelentettük, hogy március 31-e ne­künk nem szentírás. S a politikus­nak, aki ezt kijelentette, igaza volt. A rab ma is Belgrádban tartózkodik, igaz, betegesen, de ettől eltekinve nincs szándékában külföldre utazni (pedig pénzébe sem kerülne!), s ezen kérését úgy tűnik a legilletéke­sebb demokráciát hirdető politiku­saink akceptálják. Azt hiszem, a demokráciával már jóval előbbre jutottunk volna, a gaz­daságunk sem heverne még romok­ban, ha az új rezsim egy kicsit is mó­dosítaná politikáját, főleg a bel­­ügyekben. Úgy tűnik, a demokráci­ával még várni kell, mert nagyon sok területen a „hel ráérünk még” politikát folytatjuk. Ennek követ­kezménye: az árdrágulás (nem kis mértékben!) az áramkorlátozás, a munkanélküliség, a politikusaink ígéreteinek be nem tartása, és sorol­hatnám tovább. A legfontosabbat még nem is írtam le, ami minket ér­dekel, egy kis jóindulattal már meg lehetett volna oldani Vajdaság auto­nómiáját, a kisebbségek gondjait, a magyar iskolák, a sajtó, a privatizá­­ció problémáit... de mi ráérünk még... Summa summárum: a rezsim eddig felmutatott eredménye elle­nére sem mennek úgy a dolgok, ahogyan mi azt szeretnénk! Sok te­rületen úgy néz ki, hogy valóban „Hátra arcot” mutatunk Európá­nak. A polgár még ma sem érzi az októberi események után, hogy élet­­színvonala emelkedett volna. Igaz, svájci életszínvonalat nem ígértek. Annak ellenére (talán furcsának hangzik) én mégis bízom, hogy jobb lesz a legtökéletesebb társadalmi rendszer. De mint mondják, ennél jobb még nincs. Bízom abban, hogy nem lesz „hátra arc” Európától. De akkor bizony nem kell a népet áramkorlátozásokkal „megajándé­kozni”, s végre a hágai problémára is pontot kellene tenni, a privatizá­ciót is meg kellene kezdeni, s ne az­zal dicsekedjünk, hogy lám, Szabad­ka DuSan cár szobrot kapott... a hor­­vát nyelv sem lehet hivatalos nyelv stb. Az ilyen „ajándékokból” nem kérünk. Végezetül leírom, azt hiszem so­kunknak a véleménye is ez: gyor­sabban kellene a dolgokat megolda­ni, mert különben ki tudja meddig maradunk még Európa ranglistájá­nak legalján... ne mondják rólunk azt, hogy „ezek” valóban „hátra ar­cot” akarnak mutatni Európának. Le van rajzolva a családfa is. A püspök Gachal édesapja szintén János, 1855-ben született, felesége, Nemes Júlia. Ennek apja szintén János, 1825-ben született, felesége, Hajdú Júlia. Ennek apja György, 1794-ben született, felesége, Zsoldos Zsuzsanna, így pontos kimutatás van 1720-ig visszamenőleg. De a család eredetét sokkal korábbra te­szik. Szerte a világban sok Gachal és Gachal él, engem sokan fölkeres­tek közülük. Azt is tudom, hogyan került Pancsovára. Poroszlón olvasta, hogy itt a délvidéken lelkészt keresnek egy olyan helyre, ahol szintén azonos nevű lelkész szolgál. Elhatározta, hogy elutazik Torontálvásárhelyre. Ott szolgált egy ideig a rokon esperesnél, mint segédlelkész, majd onnan került Pancsovára lelkésznek. A nyilatkozó mutatott egy nótásfüzetet, amelyben csupa olyan da­lok vannak, amelyeket Vitkay Gyula szerzett, a szövegek egyikét pedig Gachal János írta. Az emlékező szerint a Megfordítom kocsim rúdját című dal szövegét is ő szerezte, vagy legalábbis köze volt hozzá. A nótaszöveg ellenére ő nem fordította meg a kocsi rúdját. A szü­lőföldet ugyan elhagyta, de választott népét, a bánáti református ma­gyarokat nem hagyta el soha. Közöttük jól érezte magát. S meg is halt értük. Az Újvidéken élő unoka két fontos családi dokumentumot őriz. Az egyik a családfa, a másik pedig a család nemesi címerének rajza. Faszínes? K. J., Újvidék. - Mennyibe kerül egy gyermek beiskolázása, és mi min­denre van szüksége a kis elsősnek - erről olvashattunk a minap a YU-Press egyik szemelvényében. Ott fordult elő két furcsa kifejezés: a vízi színes és a faszínes. Nem tudom, hol és hogyan születtek ezek a szavak, valamelyik faluvégen, vagy a játékos diáknyelv alkotta őket? Minden­esetre nem a magyar köznyelv közismert kifejezései. Márpedig úgy tudom, egyetlen na­pilapunknak az (volna) a feladata, hogy köznyelven tájékoztassa az olvasót, kivéve persze a sajátos hangvételű riportokat, jegyzeteket. Az említett két fogalom magyar köznyelvi megfelelői viszont nem a vízi színes vagy a fel­színes (utóbbi amúgy is kissé „pikánsan” hangzik), hanem a vízfesték és a színes ceruza. Latrok között Adalékok Gachal János torontálvásárhelyi református püspök életrajzához (11.) Gachal János torontálvásárhelyi református lelkészt 1942. december 23-án, a Bánáti és Szerbiai Református Keresztyén Egyház lelkészeinek Pancsován tartott összejövetelén püspökké választották. Két év múlva a partizánok kivégezték, tetemét elrejtették Az előbbi magáért beszél, de ezen felül kézzel rá van írva még néhány fontos adat. Az egyik: „A Gachal, másként Eölvedy nemes család poroszlói törzse ’KURÁ­TOR’ ágának leszármazása. A Gachal család Gachal Sándor néhai m. kir. honvéd alezredes által felkutatott adatok szerint - amelyek azonban még magyarázatra szo­rulnak - a szatmármegyei Gachal, mostani írásmód szerint Gacsalyi [a mai írásmód szerint Gacsály, a Szamos és a Túr között fekvő helység] községből nyerte nevét. 1344-1358 évek között említtetnek akkori ok­levelekben Boris és László de Gachal. Ezek a Guthkeled [helyesen: Gutkeled] nemzetségbeli Elleus szatmár vármegyei alispán fiai voltak. 1618. április 11-én II. Mátyás király Bécsben kelt oklevelével Ga­chal János esztergommegyei alispán és Gachal Jakab valamint a már született és a születendő utódaik részére címert adományozott elismer­vén régi nemességüket. Hogyan és mikor származott Nyugatra Gacsal­­ról Eölvedre János és Jakab valamelyik őse, eddig kinyomozni nem sikerült. Gachal András ősünk G. Jakabbal 1692. június 8-án Eölvedről megjelentek Konkoly László esztergommegyei alispán és bírótársai el­őtt, s bizonyságlevelet kértek András részére, aki szabad birtok hátra­hagyásával Poroszlóra akart költözni. András ősünket Heves vármegye az 1693. október 27-én tartott közgyűlésén felvette a vármegye neme­sei közé. E családfa az u.n. „Kurátor” ág leszármazását mutatja az 1927. végéig.” Az ágas-bogas családfa rajza mellett még egy, keretbe írt szöveg található: „Gachal János 1881 .június 27-én született János fia János unokája részére készült e családfa az 1928. év márciusa végén, ki is ekkoron debelyacsai ales­­peres volt. E lap őrizte annak emlékét, hogy nemzetségünknek voltak ezidő­­ben nemcsak származásukban, de lélekben is nemes fiai, akik a Gachal Sándor alezredes halála folytán félbenmaradt nagy műnek - családunk leszármazásának és történetének - befejeztét e családfa összeállítója számára lelkes pártolásukkal megkönnyítették. Az első sorában volt ezek között fent megnevezett lelkész testvé­rünk is.” És még két mondat a családfa rajza mellett: Tartsuk tiszteletben őseink kegyeletes emlékét. Ápoljuk a rokoni szeretetet. Annyival tartozunk mi is neki, hogy valamiképpen számontartsuk. Vagy talán még annyival is, hogy a családi kriptába helyezzük, a temp­lom elé szobrot állítsunk neki. Oda Németh Péter mellé, akivel a falu érdekében össze tudtak fogni. Akinek az életrajzát, mivel maga is a fajgyűlölet áldozatává vált, soha sem lehetett tisztességesen megírni. Hiába buzgólkodott ezen a szép karriert befutott fia, a sonházalapító Németh István, és kebelbarátja, a szintén befolyásos Szerencsés József, a Magyar Szónak a titói korban az egyik legnagyobbnak tartott ripor­tere. Csupán gyenge próbálkozásra futotta erejükből. Nyilván nem önmaguktól mondtak le arról, hogy Németh Péter sorsáról terjedel­mes írásban beszámoljanak. Az persze meg sem fordulhatott a fejük­ben, hogy az üldözött kommunista jótevőjét, a bánáti református püs­pököt megemlítsék. Tisztában voltak vele, hogy mindkét áldozat vére kimutatható azoknak a kezén, akik 1944 után a hatalmat gyakorolták. S mindkettőjükben volt annyi magyar öntudat, hogy tisztában legye­nek vele: Gachal János püspök és Németh Péter községi párttitkár annak lettek az áldozatai, hogy meg akarták tartani a maguk, és To­­rontálvásárhely népének a magyarságát. A szerző köszönetet mond mindazoknak, akik névtelenül vagy tel­jes névvel vállalták, hogy legalább ennyit összegyűjtsünk a nagy bánáti egyházi vértanú életrajzából. Akiről majd fél évszázadon át azt sem volt szabad tudnunk, hogy létezett. Arcképe előtt a helybeli hívek né­mán tisztelegtek, a messziről érkező vendégek kérdéseire pedig, hogy vajon kit ábrázol a kép, rémült titkolózással hallgattak. Csak az egészen bizalmas vendégek merték bevallani, mi történt a pappal. Ekkor el­mondták, hogy az nem is egyszerű lelkész volt, hanem mártír püspök, akinek még a nyughelyét sem tudják bizonyosan meghatározni, s nap­jainkra már alig maradt tanú, aki még meg tudta mutatni. Történetét hallva az elbeszélő és a hallgató megérezte, milyen jellegű volt a mi vallásszabadságunk és a nemzeti egyenjogúságunk a titói korszak ide­jén. Gachal János volt torontálvásárhelyi püspök a református egyház szentje, mondatja velem a római katolikus szemlélet. Az életrajz ösz­­szeállításához a segítség mindannyiunk érdekében érkezett. Külön kö­szönet esere Szemesy István püspöknek, Móricz Attila helyi lelkésznek és mindenekelőtt Bakator Jánosnak, akik még menet közben, azóta is, hogy a Magyar Szó el­kezdte közölni az írást, szolgáltattak hasznos adatokat, hogy az életrajzot pontosítsuk. Ilyen segítség nélkül nem tudnánk feltárni múltunknak ezeket a - mint mondani szokták - fe­hér, de jellegüknél fogva gyászfekete foltjait. Feltárásuk nélkül a jö­vőnk is homályosabb lenne. (Vége) MATUSKA Márton *** Az Alkuratórium elhallgatja PÁL JOLÁN, TEMERIN. - Arra kérem a szerkesztőséget, közölje vála­szomat az Illyés Közalapítvány Vajda­sági Alkuratóriumának közleménye c. cikkre, amit Utasi Jenő aláírásával kö­zöltek lapjuk május 27-i számban, a 7. oldalon, és amelyben személyemmel kapcsolatban valótlanságokat állíta­nak. Válaszom a következő: Az Illyés Közalapítvány Vajdasági Alkuratóriuma - nem először a fenn­állása során - ismét elhallgatja a lénye­get és ezáltal pontatlanul tájékoztatja a közvéleményt. Nem felel meg a való­ságnak, hogy a diáksegélyező egyesü­letek megegyeztek az egységes diákse­gélyezési kritériumrendszer kialakítá­sában. Ennek igen egyszerű oka van, mégpedig az, hogy a szórványhelyzetű települések diáksegélyező egyesületei­vel ellentétben a tömbben működő há­rom egyesület nem hajlandó a támo­gatások egyenlő arányú elosztására. A szabadkai találkozón csak a jegy­zőkönyvet írta alá valamennyi egyesü­let, ellenben a megnyirbált támogatási tételeket már nem. Mégpedig azért nem, mert az újvidéki, a zombori, a becskereki és a temerini diáksegélyező egyesületet mértéktelenül megkárosí­tották, összehasonlítva a többieknek javasolt - és később megszavazott — tá­mogatással. A diáksegélyező egyesüle­tek találkozóján a döntés nem kon­szenzussal történt, hanem a temerini, újvidéki és zombori egyesület leszava­zásával, a becskerekieket ugyanis nem hívták meg. Amikor én arról értesítet­tem Józsa László titkár urat, hogy a becskerekiek munkahelyi elfoglaltság miatt távol maradnak, egyben azt is közöltem, hogy a meghívó sem érke­zett el időben hozzájuk! Kérdem én, az Alkuratórium köz­leménye miért hallgat az egyenlőtlen elosztás tényéről? Az Alkuratórium ülésén erre vonatkozóan Józsa titkár a lényeget az miért nem adott pontos informáci­ót, noha az alkuratórium egyik tagja erre rákérdezett? Nem gondolja a tit­kár úr, hogy ezzel félrevezette a tisztelt Alkuratóriumot? Továbbá: miért nem mutatta meg a jegyzőkönyvet a diák­segélyező egyesületek találkozójáról? Ha ez megtörtént volna, világosan ki­derül, hogy az elosztási kritériumokat a négy tiltakozó egyesület sohasem tá­mogatta, hiszen ha ez így lenne, vajon miért tiltakoznánk? Egyszer és minden­korra, fel kéne hagyni a telefonos meg­hívások gyakorlatával, hiszen az utolsó percben kapott értesítés nem elég a részvétel megszervezéséhez, mint ez történt a becskerekiek esetében is. Továbbra is az a véleményem, hogy egyesek részéről a diáksegélyező egye­sületek összeugrasztása a cél. Máskü­lönben egyeseknek miért okozna gon­dot a támogatások egyforma arányban történő elosztása. Akik egy központból (nyilván a szabadkaiból) kívánnák irá­nyítani a diáksegélyezőket, ahelyett, hogy konszenzus alapján, egyforma arányban támogatnák azok munkáját, azok valami másra törekszenek, amit úgy hívnak, hogy monopólium. Ne feledjük el, amíg Vajdaság-szer­­te pályázhatnak a diákok, minden diáksegélyezőhöz, addig nem tehe­tünk különbséget tömb és szórvány között. Ha pedig az egyenlőtlenséget akarják fönntartani, akkor inkább a szórványnak kellene előnyt adni, mert ott sokkal nehezebb megtartani az anyanyelvű iskolákat és a kultúrát. Azt is megjegyezném, hogy az elő­rejelzésekből mindenki azt várta, hogy a 2001-2002. tanévben nagyobb ösz­­szeg kerül elosztásra, hisz az ígéretek valahogy így hangzottak. Sajnos nem így történt, ehelyett a csontot bedob­ták a diáksegélyezők közé, hadd mara­kodjunk rajta. Ehelyett végre a tömbben (amely minden évben jobban szórványosodik és ha így folytatják, a mi sorsunkra jut) működő egyesületeknek kellene végre szakítani az önzéssel, és megegyezniük az egységes és arányos elosztásban. Mi eddig azt gondoltuk, az Illyés Közala­pítvány Alkuratóriuma ebben partne­rünk lesz. Sajnos, tévedtünk. A közös íróasztalunkban közölt levelek nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontját tükrözik. 2001. június 8., péntek

Next