Magyar Szó, 2001. június (58. évfolyam, 125-150. szám)
2001-06-08 / 131. szám
6 KÖZÖS ÍRÓASZTALUNK Magyar Szó „Hátra arc” Európától? BALÁZS LÁSZLÓ, ZOMBOR. -Sosem voltam politikus, ennek ellenére mindig szerettem ezt a társadalmi tudományt. Talán ezért is ragadtam néha tollat, s írtam az aktuális politikai eseményekről napilapunkban. Mindig a tényeket igyekeztem megírni. Arra törekedtem, hogy az eseményeket reálisan, igazságosan írjam, még akkor is, ha ez egyeseknek nem tetszett. Most már megszűnt a cenzúra (remélhetőleg), ezért bátrabban is merem leírni gondolataimat, abban a reményben, hogy cikkeimért senki sem fog felelősségre vonni, senki sem fog bántani. (Régi írásaimért több esetben is kaptam névtelen leveleket.) A demokrácia egyik eredménye, hogy szabadon írhatunk. Már fel tudjuk húzni a „demokrácia cipőjét”, igaz, ebbe még jelenleg is sokan belerúgnak. Talán nem sokáig. Mégis még messze vagyunk attól a demokráciától, amire az új rezsim októberben annyira esküdözött. Igaz, az önkényuralmam megbukott, hál’ Istennek, épp elég volt belőle. Megsínylettük. Az úgynevezett „majdnem forradalom” lángja sajnos, nem sokáig tartott. Kostunicának tapsolt ugyan a világ, neve végigsöpört valamennyi kontinensen. Tény, hogy az új rezsim sokat tett, elindultunk Európa felé... de mintha most e téren megrekedtünk volna. Mintha valaki azt parancsolná, hogy „hátra arc” Európától. Sajnos, ez is tény (legalábbis szerintem). Igen, jelen pillanatban egy lépéssel (talán még többel is) elkanyarodunk az Európához vezető úttól. Persze, nem mindenben, mert azért eredmények vannak, ez is tény. Az első csalódásom elég gyorsan bekövetkezett az elmúlt év októberi események után, vagyis abban az időben, amikor még fél Európa azt várta, hogy az exelnök néptárs egy új hollandiai „lakosztályba” vonuljon. E helyett sokunk csodálkozására az új elnök fogadta őt, s mit ad Isten, Kostunica kijelentette, hogy bizony a volt elnököt egyelőre nem adjuk ki Hágának. Hiába is igyekezett „Klárika” Hollandiába vinni. Ez volt az első „Hátra arc” Európától. A Nyugat a történelmi események első heteiben sok mindent ígért. Érkeztek a segélyek, de a továbbiak során csak akkor folytatódik, ha az említett néptársat egy új külföldi modern lakosztályba viszik. Mondjuk, Hágába. Hiába voltak az ultimátumok (pl. március 31.), mi kijelentettük, hogy március 31-e nekünk nem szentírás. S a politikusnak, aki ezt kijelentette, igaza volt. A rab ma is Belgrádban tartózkodik, igaz, betegesen, de ettől eltekinve nincs szándékában külföldre utazni (pedig pénzébe sem kerülne!), s ezen kérését úgy tűnik a legilletékesebb demokráciát hirdető politikusaink akceptálják. Azt hiszem, a demokráciával már jóval előbbre jutottunk volna, a gazdaságunk sem heverne még romokban, ha az új rezsim egy kicsit is módosítaná politikáját, főleg a belügyekben. Úgy tűnik, a demokráciával még várni kell, mert nagyon sok területen a „hel ráérünk még” politikát folytatjuk. Ennek következménye: az árdrágulás (nem kis mértékben!) az áramkorlátozás, a munkanélküliség, a politikusaink ígéreteinek be nem tartása, és sorolhatnám tovább. A legfontosabbat még nem is írtam le, ami minket érdekel, egy kis jóindulattal már meg lehetett volna oldani Vajdaság autonómiáját, a kisebbségek gondjait, a magyar iskolák, a sajtó, a privatizáció problémáit... de mi ráérünk még... Summa summárum: a rezsim eddig felmutatott eredménye ellenére sem mennek úgy a dolgok, ahogyan mi azt szeretnénk! Sok területen úgy néz ki, hogy valóban „Hátra arcot” mutatunk Európának. A polgár még ma sem érzi az októberi események után, hogy életszínvonala emelkedett volna. Igaz, svájci életszínvonalat nem ígértek. Annak ellenére (talán furcsának hangzik) én mégis bízom, hogy jobb lesz a legtökéletesebb társadalmi rendszer. De mint mondják, ennél jobb még nincs. Bízom abban, hogy nem lesz „hátra arc” Európától. De akkor bizony nem kell a népet áramkorlátozásokkal „megajándékozni”, s végre a hágai problémára is pontot kellene tenni, a privatizációt is meg kellene kezdeni, s ne azzal dicsekedjünk, hogy lám, Szabadka DuSan cár szobrot kapott... a horvát nyelv sem lehet hivatalos nyelv stb. Az ilyen „ajándékokból” nem kérünk. Végezetül leírom, azt hiszem sokunknak a véleménye is ez: gyorsabban kellene a dolgokat megoldani, mert különben ki tudja meddig maradunk még Európa ranglistájának legalján... ne mondják rólunk azt, hogy „ezek” valóban „hátra arcot” akarnak mutatni Európának. Le van rajzolva a családfa is. A püspök Gachal édesapja szintén János, 1855-ben született, felesége, Nemes Júlia. Ennek apja szintén János, 1825-ben született, felesége, Hajdú Júlia. Ennek apja György, 1794-ben született, felesége, Zsoldos Zsuzsanna, így pontos kimutatás van 1720-ig visszamenőleg. De a család eredetét sokkal korábbra teszik. Szerte a világban sok Gachal és Gachal él, engem sokan fölkerestek közülük. Azt is tudom, hogyan került Pancsovára. Poroszlón olvasta, hogy itt a délvidéken lelkészt keresnek egy olyan helyre, ahol szintén azonos nevű lelkész szolgál. Elhatározta, hogy elutazik Torontálvásárhelyre. Ott szolgált egy ideig a rokon esperesnél, mint segédlelkész, majd onnan került Pancsovára lelkésznek. A nyilatkozó mutatott egy nótásfüzetet, amelyben csupa olyan dalok vannak, amelyeket Vitkay Gyula szerzett, a szövegek egyikét pedig Gachal János írta. Az emlékező szerint a Megfordítom kocsim rúdját című dal szövegét is ő szerezte, vagy legalábbis köze volt hozzá. A nótaszöveg ellenére ő nem fordította meg a kocsi rúdját. A szülőföldet ugyan elhagyta, de választott népét, a bánáti református magyarokat nem hagyta el soha. Közöttük jól érezte magát. S meg is halt értük. Az Újvidéken élő unoka két fontos családi dokumentumot őriz. Az egyik a családfa, a másik pedig a család nemesi címerének rajza. Faszínes? K. J., Újvidék. - Mennyibe kerül egy gyermek beiskolázása, és mi mindenre van szüksége a kis elsősnek - erről olvashattunk a minap a YU-Press egyik szemelvényében. Ott fordult elő két furcsa kifejezés: a vízi színes és a faszínes. Nem tudom, hol és hogyan születtek ezek a szavak, valamelyik faluvégen, vagy a játékos diáknyelv alkotta őket? Mindenesetre nem a magyar köznyelv közismert kifejezései. Márpedig úgy tudom, egyetlen napilapunknak az (volna) a feladata, hogy köznyelven tájékoztassa az olvasót, kivéve persze a sajátos hangvételű riportokat, jegyzeteket. Az említett két fogalom magyar köznyelvi megfelelői viszont nem a vízi színes vagy a felszínes (utóbbi amúgy is kissé „pikánsan” hangzik), hanem a vízfesték és a színes ceruza. Latrok között Adalékok Gachal János torontálvásárhelyi református püspök életrajzához (11.) Gachal János torontálvásárhelyi református lelkészt 1942. december 23-án, a Bánáti és Szerbiai Református Keresztyén Egyház lelkészeinek Pancsován tartott összejövetelén püspökké választották. Két év múlva a partizánok kivégezték, tetemét elrejtették Az előbbi magáért beszél, de ezen felül kézzel rá van írva még néhány fontos adat. Az egyik: „A Gachal, másként Eölvedy nemes család poroszlói törzse ’KURÁTOR’ ágának leszármazása. A Gachal család Gachal Sándor néhai m. kir. honvéd alezredes által felkutatott adatok szerint - amelyek azonban még magyarázatra szorulnak - a szatmármegyei Gachal, mostani írásmód szerint Gacsalyi [a mai írásmód szerint Gacsály, a Szamos és a Túr között fekvő helység] községből nyerte nevét. 1344-1358 évek között említtetnek akkori oklevelekben Boris és László de Gachal. Ezek a Guthkeled [helyesen: Gutkeled] nemzetségbeli Elleus szatmár vármegyei alispán fiai voltak. 1618. április 11-én II. Mátyás király Bécsben kelt oklevelével Gachal János esztergommegyei alispán és Gachal Jakab valamint a már született és a születendő utódaik részére címert adományozott elismervén régi nemességüket. Hogyan és mikor származott Nyugatra Gacsalról Eölvedre János és Jakab valamelyik őse, eddig kinyomozni nem sikerült. Gachal András ősünk G. Jakabbal 1692. június 8-án Eölvedről megjelentek Konkoly László esztergommegyei alispán és bírótársai előtt, s bizonyságlevelet kértek András részére, aki szabad birtok hátrahagyásával Poroszlóra akart költözni. András ősünket Heves vármegye az 1693. október 27-én tartott közgyűlésén felvette a vármegye nemesei közé. E családfa az u.n. „Kurátor” ág leszármazását mutatja az 1927. végéig.” Az ágas-bogas családfa rajza mellett még egy, keretbe írt szöveg található: „Gachal János 1881 .június 27-én született János fia János unokája részére készült e családfa az 1928. év márciusa végén, ki is ekkoron debelyacsai alesperes volt. E lap őrizte annak emlékét, hogy nemzetségünknek voltak ezidőben nemcsak származásukban, de lélekben is nemes fiai, akik a Gachal Sándor alezredes halála folytán félbenmaradt nagy műnek - családunk leszármazásának és történetének - befejeztét e családfa összeállítója számára lelkes pártolásukkal megkönnyítették. Az első sorában volt ezek között fent megnevezett lelkész testvérünk is.” És még két mondat a családfa rajza mellett: Tartsuk tiszteletben őseink kegyeletes emlékét. Ápoljuk a rokoni szeretetet. Annyival tartozunk mi is neki, hogy valamiképpen számontartsuk. Vagy talán még annyival is, hogy a családi kriptába helyezzük, a templom elé szobrot állítsunk neki. Oda Németh Péter mellé, akivel a falu érdekében össze tudtak fogni. Akinek az életrajzát, mivel maga is a fajgyűlölet áldozatává vált, soha sem lehetett tisztességesen megírni. Hiába buzgólkodott ezen a szép karriert befutott fia, a sonházalapító Németh István, és kebelbarátja, a szintén befolyásos Szerencsés József, a Magyar Szónak a titói korban az egyik legnagyobbnak tartott riportere. Csupán gyenge próbálkozásra futotta erejükből. Nyilván nem önmaguktól mondtak le arról, hogy Németh Péter sorsáról terjedelmes írásban beszámoljanak. Az persze meg sem fordulhatott a fejükben, hogy az üldözött kommunista jótevőjét, a bánáti református püspököt megemlítsék. Tisztában voltak vele, hogy mindkét áldozat vére kimutatható azoknak a kezén, akik 1944 után a hatalmat gyakorolták. S mindkettőjükben volt annyi magyar öntudat, hogy tisztában legyenek vele: Gachal János püspök és Németh Péter községi párttitkár annak lettek az áldozatai, hogy meg akarták tartani a maguk, és Torontálvásárhely népének a magyarságát. A szerző köszönetet mond mindazoknak, akik névtelenül vagy teljes névvel vállalták, hogy legalább ennyit összegyűjtsünk a nagy bánáti egyházi vértanú életrajzából. Akiről majd fél évszázadon át azt sem volt szabad tudnunk, hogy létezett. Arcképe előtt a helybeli hívek némán tisztelegtek, a messziről érkező vendégek kérdéseire pedig, hogy vajon kit ábrázol a kép, rémült titkolózással hallgattak. Csak az egészen bizalmas vendégek merték bevallani, mi történt a pappal. Ekkor elmondták, hogy az nem is egyszerű lelkész volt, hanem mártír püspök, akinek még a nyughelyét sem tudják bizonyosan meghatározni, s napjainkra már alig maradt tanú, aki még meg tudta mutatni. Történetét hallva az elbeszélő és a hallgató megérezte, milyen jellegű volt a mi vallásszabadságunk és a nemzeti egyenjogúságunk a titói korszak idején. Gachal János volt torontálvásárhelyi püspök a református egyház szentje, mondatja velem a római katolikus szemlélet. Az életrajz öszszeállításához a segítség mindannyiunk érdekében érkezett. Külön köszönet esere Szemesy István püspöknek, Móricz Attila helyi lelkésznek és mindenekelőtt Bakator Jánosnak, akik még menet közben, azóta is, hogy a Magyar Szó elkezdte közölni az írást, szolgáltattak hasznos adatokat, hogy az életrajzot pontosítsuk. Ilyen segítség nélkül nem tudnánk feltárni múltunknak ezeket a - mint mondani szokták - fehér, de jellegüknél fogva gyászfekete foltjait. Feltárásuk nélkül a jövőnk is homályosabb lenne. (Vége) MATUSKA Márton *** Az Alkuratórium elhallgatja PÁL JOLÁN, TEMERIN. - Arra kérem a szerkesztőséget, közölje válaszomat az Illyés Közalapítvány Vajdasági Alkuratóriumának közleménye c. cikkre, amit Utasi Jenő aláírásával közöltek lapjuk május 27-i számban, a 7. oldalon, és amelyben személyemmel kapcsolatban valótlanságokat állítanak. Válaszom a következő: Az Illyés Közalapítvány Vajdasági Alkuratóriuma - nem először a fennállása során - ismét elhallgatja a lényeget és ezáltal pontatlanul tájékoztatja a közvéleményt. Nem felel meg a valóságnak, hogy a diáksegélyező egyesületek megegyeztek az egységes diáksegélyezési kritériumrendszer kialakításában. Ennek igen egyszerű oka van, mégpedig az, hogy a szórványhelyzetű települések diáksegélyező egyesületeivel ellentétben a tömbben működő három egyesület nem hajlandó a támogatások egyenlő arányú elosztására. A szabadkai találkozón csak a jegyzőkönyvet írta alá valamennyi egyesület, ellenben a megnyirbált támogatási tételeket már nem. Mégpedig azért nem, mert az újvidéki, a zombori, a becskereki és a temerini diáksegélyező egyesületet mértéktelenül megkárosították, összehasonlítva a többieknek javasolt - és később megszavazott — támogatással. A diáksegélyező egyesületek találkozóján a döntés nem konszenzussal történt, hanem a temerini, újvidéki és zombori egyesület leszavazásával, a becskerekieket ugyanis nem hívták meg. Amikor én arról értesítettem Józsa László titkár urat, hogy a becskerekiek munkahelyi elfoglaltság miatt távol maradnak, egyben azt is közöltem, hogy a meghívó sem érkezett el időben hozzájuk! Kérdem én, az Alkuratórium közleménye miért hallgat az egyenlőtlen elosztás tényéről? Az Alkuratórium ülésén erre vonatkozóan Józsa titkár a lényeget az miért nem adott pontos információt, noha az alkuratórium egyik tagja erre rákérdezett? Nem gondolja a titkár úr, hogy ezzel félrevezette a tisztelt Alkuratóriumot? Továbbá: miért nem mutatta meg a jegyzőkönyvet a diáksegélyező egyesületek találkozójáról? Ha ez megtörtént volna, világosan kiderül, hogy az elosztási kritériumokat a négy tiltakozó egyesület sohasem támogatta, hiszen ha ez így lenne, vajon miért tiltakoznánk? Egyszer és mindenkorra, fel kéne hagyni a telefonos meghívások gyakorlatával, hiszen az utolsó percben kapott értesítés nem elég a részvétel megszervezéséhez, mint ez történt a becskerekiek esetében is. Továbbra is az a véleményem, hogy egyesek részéről a diáksegélyező egyesületek összeugrasztása a cél. Máskülönben egyeseknek miért okozna gondot a támogatások egyforma arányban történő elosztása. Akik egy központból (nyilván a szabadkaiból) kívánnák irányítani a diáksegélyezőket, ahelyett, hogy konszenzus alapján, egyforma arányban támogatnák azok munkáját, azok valami másra törekszenek, amit úgy hívnak, hogy monopólium. Ne feledjük el, amíg Vajdaság-szerte pályázhatnak a diákok, minden diáksegélyezőhöz, addig nem tehetünk különbséget tömb és szórvány között. Ha pedig az egyenlőtlenséget akarják fönntartani, akkor inkább a szórványnak kellene előnyt adni, mert ott sokkal nehezebb megtartani az anyanyelvű iskolákat és a kultúrát. Azt is megjegyezném, hogy az előrejelzésekből mindenki azt várta, hogy a 2001-2002. tanévben nagyobb öszszeg kerül elosztásra, hisz az ígéretek valahogy így hangzottak. Sajnos nem így történt, ehelyett a csontot bedobták a diáksegélyezők közé, hadd marakodjunk rajta. Ehelyett végre a tömbben (amely minden évben jobban szórványosodik és ha így folytatják, a mi sorsunkra jut) működő egyesületeknek kellene végre szakítani az önzéssel, és megegyezniük az egységes és arányos elosztásban. Mi eddig azt gondoltuk, az Illyés Közalapítvány Alkuratóriuma ebben partnerünk lesz. Sajnos, tévedtünk. A közös íróasztalunkban közölt levelek nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontját tükrözik. 2001. június 8., péntek