Magyar Szó, 2001. október (58. évfolyam, 225-251. szám)

2001-10-02 / 225. szám

2 KÜLPOLITIKA NEMZETKÖZI FIGYELŐ Titkos háború a tálibok megdöntésére Széles körű ellenzéki koalíciót támogatnak az amerikaiak­­ Bizonyítékok Bin Laden ellen Bush elnök engedélyt adott arra a titkos akcióra, melynek célja egyesíteni a tálibok­­kal hadban álló különböző frakciókat. Ezt tegnap jelentette a The New York Times, meg nem nevezett amerikai kormánytiszt­ségviselőkre hivatkozva. Emellett az Egyesült Államok elnöke alá­írta azt a rendeletet is, amelynek értelmé­ben 100 millió dollár értékben juttatnak el segélyt az afgán menekülteknek. A cél a pa­kisztániak elégedetlenségének a csillapítá­sa, miközben naponta ezrek lépik át a ha­tárt Afganisztán irányából. Kormányzati tisztségviselők azt is fonto­lóra veszik, van-e lehetőség repülőkből le­dobott segélycsomagokkal megkísérelni megelőzni az éhínséget, mielőtt még elér­kezik az afganisztáni tél. A katonai szakér­tők habozásának az oka, hogy nem tudják még, hogyan akadályozzák meg, hogy a szál­lítmányok a tálibok kezébe kerüljenek. A tálibok ellen harcoló erők titkos hadművelete ké­pezi a kulcsfontosságú részét a hivatalos Washington afga­nisztáni politikai terveinek. A kormányzatnak ugyanis szán­dékában áll annak a rezsim­nek a megdöntése, amelyet Oszama bin Laden hálózatá­nak védelmezésével vádolt. A segély nemcsak az Af­ganisztán északi részében harcoló lázadók felé irá­nyul. A másik csoport a dé­len levő Pastun törzsek, amelyek körében az USA növelni akarja a tálibellenes hangulatot meg a harci vá­gyat. „Nem kizárólag politi­kai támogatásról beszélünk, célunk növelni a lázadók képességét arra, hogy harcolhas­sanak a tálibok ellen” - nyilatkozta a napi­lapnak egy magas rangú amerikai tisztségvi­selő. A The New York Times forrásai elmond­ták azt is, hogy a segélyezés alatt finanszíro­zást is kell érteni. Nem voltak azonban haj­landóak részletekbe bocsátkozni, az erre szánt pénzmennyiségről sem beszéltek. A pénz nagyon fontos lenne a tálibellenes csoport számára. Fegyvert vásárolhatnának, újabb fegyvereseket toborozhatnának, lefi­zethetnék a tálib parancsnokokat, így bír­hatnák rá őket az átállásra. Természetesen minden más olyan tevékenység is szóbajön, amely legyengítené a tálib rezsimet. Ezek az amerikai célok, ám a hivatalos Washington igyekszik őket titokban tartani - írja a tekintélyes New York-i lap. Az USA ugyanis el szeretné kerülni annak látszatát, hogy Amerika dönti el, egymagában, Afga­nisztán sorsát. Korábban amerikai tisztségviselők jelez­ték, hogy újabb harcok esetén a lázadók tit­kosszolgálati adatokkal szolgálhatnának, és közvetlenül is harcolva hozzájárulhatnának a Bin Laden felkutatására és a tálibok ellen irányuló amerikai erőfeszítéshez. Fontos cél a tálibok sorainak a megbon­tása is. A szeptember 11-i terrortámadások óta, tehát az utóbbi 19 napban az Egyesült Államok kapcsolatban áll olyan személyek­kel, akik „lazán kötődnek a tálibokhoz, és elkülönültek tőlük”, vagy pedig akikről fel­tételezhető, hogy átállásra készülnek, ha a tálibok sorsa megpecsételődni látszik. Egy kormányzati tisztségviselő megfogal­mazása szerint „létezik megfelelő jogi keret” a teljes körű afganisztáni akciókra. Nem volt azonban hajlandó kimondani, hogy Bush aláírta-e az elnöki parancsot,­amely engedé­lyezné a titkos hadműveleteket. Időközben a tálibellenes erők továbbra is igyekeznek egy széles körű koalíciót összehozni. Mohamed Zahir Sah egykori királyt akarják központi figurának. A 86 éves király Rómában találkozott az Északi Szövetség meg a déli gerillák parancsno­kaival. A király unokája október 1jére je­lentette be az afgán frakciók közös nyilat­kozatát. A tárgyalásokon részt vesz Abdul Hak egykori mudzsaheddin parancsnok, aki a szovjetek ellen harcolt annak idején, és aki nemrég tért vissza a régióba. Rajta kívül még hat másik parancsnok is jelen van. A király össze szeretné hívni az afgán vezetők tanácsát is. Az Északi Szövetség már évek óta harcol a tálibok ellen. Csak a terület kis részét ellenőrzi. Nemrég megölték a vezérét, az amerikai titkosszolgálatok szerint emögött is Bin Laden áll. A Szövetségben az etnikai tádzsikok és üzbégek dominálnak, ezért sok afgán nem lelkesedik érte. Afganisztánban a pastunok vannak több­ségben. A Bush-kormányzat őket is támo­gatni kívánja. A volt király is ehhez az etni­kumhoz tartozik, de a tálibok vezérei is. Bush Nemzetbiztonsági Tanácsa a múlt héten megalapozta a tálibok megdöntésére irányuló erőfeszítéseket. A terroristákkal való szövetkezéssel vádolta meg őket, vala­mint az afgán lakosság elnyomásával. A Ta­nács szerint a tálibok megnehezítik a huma­nitárius segélyezést. Végül a nyilatkozat ki­mondja, hogy a tálibok nem tekinthetőek az ország legitim hatalomtartóinak. Ennek ellenére a nyilatkozat hangsúlyozza, hogy az USA nem akar döntőbíró lenni abban, hogy ki vezesse a szétszakadt országot. Egy magas rangú tisztségviselő elmond­ta, hogy az amerikai vezetés nem fog favori­zálni egyetlen csoportot sem Afganisztán­ban. „Mindenkit annak alapján ítélünk meg, hogy támogatja-e a célunkat” - tette hozzá. A tálibok az ellenzéknek azt üzenték, hogy a nép nem fogja támogatni Amerika szövetségeseit. A tálibellenes csoportok pedig közölték, hogy elvárásaik szerint az USA ha­marosan megkezdi a hadműveleteket. Felszó­lították az amerikaiakat, addig ne hagyják abba, amíg meg nem szabadítják Afganisz­tánt a táliboktól meg a terrorizmustól. A katonai akció nem az egyedüli mód­szer a tálibok elleni küzdelemre. A segély­­szállítmányokkal az Egyesült Államok bizo­nyítani szeretné, hogy politikája nem az af­gán nép ellen irányul. Emellett Pakisztánt is meg akarja győzni arról, hogy nem viszo­nyul érzéketlenül a menekülthelyzethez. Eleinte az amerikaiak attól tartottak, hogy a tálibok hozzájuthatnának az élelmiszercso­magokhoz, és így nem sikerülne segíteni az éhínségben szenvedő majd 12 millió afgá­non. Az európai szövetségesek meg az arab államok figyelmeztettek arra, hogy az afgán civilek halála bombázás vagy éhínség követ­keztében csökkentené a terrorellenes kam­pány népszerűségét - írta többek között a The New York Times. A londoni The Times tegnap arról érte­sítette olvasóit, hogy az USA hamarosan háborút üzenhetne a táliboknak. Erre az adott alapot, hogy a tálibok beismerték, ők bújtatják Bin Ladent, és nem akarják ki­szolgáltatni. A brit napilap megtudta, hogy az USA fontolóra vette a légi és tengerről jövő csa­pások ötletét. A csapatösszevonás nagymé­retű. Kiderült, hogy a Pentagon nagyobb erőket mozgósított, mint azt eddig nyilvá­nosan beismerték az amerikai védelmi mi­nisztériumban. A The Guardian szerint az amerikai vizs­gálati szakértők meg vannak győződve ar­ról, hogy be tudják bizonyítani Bin Laden felelősségét. Egyik erdirátusi embere ugyanis pénzügyi kapcsolatban állt a szep­tember 11-i terrortámadásokat elkövető 19 fős csoport vezetőjével. Az USA hírszerző szolgálatai már a ter­rortámadás napján tudták, hogy Bin Laden a szervező, de a bizonyítékok léte fontos a terroristaellenes koalíció megtartásához - állapítja meg a londoni napilap. (Márton) Az Északi Szövetséghez tartozó afganisztáni harcos MAcm Szó 2001. október 2., kedd Ma Afganisztánban, holnap... (Tudósítónktól) A Globus c. zágrábi hetilap egy Ma Afganisztán­ban — holnap Minálunk sztánban! cikkcíme ennél a hevenyészett magyar fordításnál sokkal kifejezőbb eredetiben, úgy, ahogyan több mint két évtizeddel ezelőtt, Afganisztán szovjet megszállásakor a szer­­bek, horvátok, bosnyákok, montenegróiak akkor még közösnek hitt és vallott nyelven, szerbhorvátul vagy horvátszerbül kiötlötte valaki: Danas u Afganis­­tanu — Sutra u vasem stanu! Mára már kettős értel­met is kapott, másokra is vonatkoztatható az akkor még teljesen egyértelmű és csak egy nagyhatalomra vonatkoztathatott gondolat. És van egy egyáltalán nem elvont horvát vonatkozása is, mert, a Globus szerint, Horvátországban nem is lesz annyira megle­pő és botrányos, ha a tálibok a New York-i Világke­reskedelmi Központot romba döntött, gerinctelen, öngyilkos terrorista repülőgéprablókról kezdik el­nevezni a kandahari utcákat. Merthogy Miro Barisic egykori horvát repülőgéprabló is hivatalos horvát néphős, és szobrot állítottak neki. És sorolja a lap, hogy ilyen szempontból nem is lenne túlzás, ha Kandahar egy utcáját Walid al Sheh­­riről neveznék el, aki az American Airlines Boeing 767-esét 60 utassal a WTC északi tornyának vezette; ha az afganisztáni hadsereg különleges egységét Hamza al Ghamdáról, aki az United Airlines 175-ös járatán közlekedett géppel a déli toronynak csapó­dott; ha Oszama bin Laden egy tálib kiképzőtábora valahol Afganisztán és Pakisztán határán Ziad Jar­­rah, a Pennsylvániában lezuhant gép elrablójának a nevét kapná, vagy ha Hamda al Saghana, a harma­dik gép elrablását szervezett csoport házigazdáját ki­nevezik az afganisztáni kivándoroltak Maticája elnö­kének; Said Bahai, aki beszerezte a géprablók ame­rikai beutazási engedélyét, az albán hadsereg tábor­noka lesz; Mohammad Hamesh, a Pentagont lerom­bolt negyedik gép elrablóinak segítőtársa pedig sem több, sem kevesebb, mint védelmi miniszter, és vé­gül ha egy géprabló özvegyének a tálib vezér Mo­hammad Omar testőrségében adnának munkát. A cikkíró emlékeztet, hogy annak idején, a tudmani Horvátországban is, azután, hogy letöltötte fegyház­büntetését az USA-ban, virágcsokorral várták, és Tudman elnök első testőrkülönítményében helyez­ték el Julienne Eden-Bush­ot, a TWA egy New York-Chicago vonalon közlekedett, 1976-ban, a montreali olimpia évében elrabolt Boeingje géprab­lóinak egyikét, és tábornoki ranggal tisztelték meg Ivan Andabakot, aki a hetvenes években az akkori JSZSZK németországi konzulátusainak dolgozóit gyilkolta. Vagy, hogy egyes újságírók, akik ma igazsá­got és könyörtelen büntetést követelnek a vérengző arab terroristákra, tegnap még arról cikkeztek, hogy ártatlan horvát hazafiak sínylődnek az amerikai fa­siszták börtöneiben, mert hogy a 25 évvel ezelőtti amerikai géprabló Zvonko Busic, minden kegyel­met kérelmező horvátországi aláírás ellenére is, életfogytiglani büntetését tölti Lewisburgban. Arra a kérdésre pedig, hogy feláldozható-e a sza­badságért Észak-Írországban egy protestáns iskolá­ban akár egyetlen tanuló élete is, a baszkoknál a mo­ziban ült gyerekek, Izraelben és Palesztinában a dzsámik és zsinagógák aggastyánjai, maga próbál vá­laszolni is a Globus cikkírója. Tisztázni kell minde­nekelőtt - írja -, hogy a terroristák és a gyilkosok tényleg minden kitüntetésre méltó szabadságharcos hősök-e. Mert nagymértékben ettől függ, hogy mi­lyen lesz a szabadságunk, amiben majd élünk. Hogy csak gyilkosok és terroristák szabadsága lesz-e az? Olyan szabadság-e, amelyben hátborzongatóan visszhangzik a Halál a cigányokra!, Gyilkold meg a zsidót!, amitől a Dinamo-Maccabi mérkőzésen zúgott Zágrábban a maksimiri stadion. Olyan szabadság resz­­e, amelyben a seria, a mohamedán egyházi és polgári jog szemet szemért, fogat fogért elve uralkodik, ami­vel a napokban a „horvát tálibok” is fenyegetőztek arra az esetre, ha a hatalomnak sikerül végre rács mögé zárnia mindazokat, akik szerb aggastyánok véré­vel áztatták a szent horvát földet. Nyilván nem ilyen szabadságról álmodott mindenki Afganisztánban sem, amikor 1980-ban fellázadt a kommunista báb­kormány és a szovjet tankok ellen, amikor az akkori Jugoszláviában népszerű lett a Ma Afganisztánban — Holnap Minálunksztánban szólás szerbhorvát vagy horvátszerb megfelelője — úja a Globus. SZ. REMETE Péter A­merikában a szörnyű ka­tasztrófa után az állam­­hatalom két irányba for­dult. Az egyik a terrortámadás megszervezőinek, mint mond­ják, egyéneknek, szervezeteknek és államoknak az azonosítása, majd ennek megfelelően a meg­torlás módozatainak kidolgozá­sa, megszervezése. Mivel Ameri­ka lakosságát a szörnyű esemény sokkolta, szinte megbénította, az államhatalomnak gyorsan, hatá­rozottan és kellő alapossággal kell cselekednie, hogy a nemze­tet kiemelje a letargiából. Ez csöppet sem könnyű, sőt szinte lehetetlen. Annál inkább, mert a vezetés ezt elsősorban a CIA-tól és az FBI-tól várja el, vagyis a világ leg­jobbnak, leghatékonyabbnak tartott titkosszolgálatától. Azok­tól a szervezetektől, amelyek az államok legnagyobb katasztrófá­jában a legnagyobb mulasztáso­kat követték el. Hisz ami történt, az minden az orruk előtt tör­tént, külföldön és otthon egya­ránt. S ők semmit sem vettek ész­re. Sőt, mint utólag kiderült, nem vették komolyan az orosz titkosszolgálat jelzéseit sem (amely pedig bizonyítottan a vi­lág legjobbjai közé tartozott, amikor még szovjetnek hívták őket). A tragédia, több ezer ember halála visszafordíthatatlan, a CIA és az FBI katasztrofális mu­lasztása viszont a jelek szerint büntetlen marad. Ők továbbra is játszhatják majd fensőséges sze­repüket, s úgy tehetnek, mintha a tragédiához semmi közük nem lett volna. Mert így kívánja a nagypolitika, a „nemzet érdeke”. Bush elnök most, ebben a tragikus pillanatban nem foglal­kozhat az említett két szolgálat mulasztásaival. Ilyesmi szóba sem kerülhet, mert az csökken­tené a vérig sértett nemzet bosszúvágyát, korlátozhatná a szabad kezet, amit az elnök a ka­tasztrófa után nyomban megka­pott a törvényhozó testülettől. A belső mulasztások taglalása nem ildomos. Most Amerikában min­dent sorsszerűségként kell fel­fogni. Valahogy úgy, hogy a sá­tán hozta a becsületért, demok­ráciáért és igazságért küzdő amerikai nép nyakára. Az elnök most nem tehet mást, mint a támadást olyan fatá­lis elkerülhetetlenségnek mon­dani, amiről senki sem tehet. A nemzet jelenleg képtelen hideg fejjel gondolkodni és ítélkezni, mert ami történt, azt épp ésszel nem könnyű felfogni. Hogyan il­leszthető be például egy normá­lis ember normális életképébe az, hogy állítólag az egyik öngyil­kos pilóta egy nappal az akció előtt éppúgy, mint addig min­dennap, három gyerekét elkísér­te az iskolába. Apai szeretettel megcsókolta őket, úgy búcsúzott el tőlük, aztán másnap több ezer embert megölt. Ha az amerikai nemzet fizi­kumát és agyát nem bénítja meg a szörnyű eset, akkor valaki meg­kérdezhetné, hogyan lehetséges az, hogy a világ jelenleg egyetlen katonai szuperhatalmaként szá­­montartott USA légierejének nem volt elég 18 perc az első New York-i becsapódás után, hogy bármit is megkíséreljen a további katasztrófa elkerülése érdekében. Hisz annak idején a szovjet atomtámadás esetén sem lett volna ennél több ideje cse­lekvésre. Az első New York-i becsapó­dás után már világos lehetett, mi történik. Vajon az amerikai tit­kosszolgálat, a légierő és egyál­talán a fegyveres alakulatok ennyi idő alatt nem reagálhat­tak? Mi történhetett, hogy nem tettek és nem kíséreltek meg semmit? Lehetséges, hogy a vi­lág leghatalmasabb katonai gé­pezete ilyen esetben megbé­nul? S ha lehetséges, akkor tu­lajdonképpen mire szolgál? Mire emészti fel a dollármilli­­árdokat. Mit, mikor és kinek je­lez a világűri megfigyelő szol­gálat, ha mindabból, ami Ame­rika ellen készült, senki sem­mit nem vett észre. Valami va­lóban nagyon bűzlik Dániában­­ a jelek szerint. Nem annak az árát fizette-e most meg az USA, hogy belső biztonságát sérthetetlennek és érinthetetlennek tartotta, s drá­ga világűri programját nem sa­ját, hanem más, az ő érdekszfé­rájának nyilvánított területek megfigyelésének szentelte. Hisz tudott dolog, hogy az amerikai világűri adatközléseknek, vagyis háttértámogatásnak köszönhe­tően győzte le Izrael a nála tíz­­szerte számosabb és elméletileg erősebb arab hadseregeket. Mi­ért nem funkcionált ez a hír­­szolgálat belső használatra az USA-ban most, a tragédia elke­rülése érdekében, ha olyan jól funkcionált akkor, az arab-iz­raeli háborúkban? Nem is csak egy ízben. Most, az általános nemzeti felháborodás és a bosszú, a visszavágás idején valószínűleg nem időszerű, de később valaki megkérdezheti, miért takaré­koskodtak az utasok biztonsá­gának rovására éveken, ha nem évtizedeken át az amerikai légi­­társaságok azzal, hogy nem al­kalmaztak biztonsági embere­ket repülőgépeiken. Ha ezt nem mulasztották volna el pél­dául az adott esetben, akkor miképpen ölhette volna meg késsel a pilótát és vette volna át a gép irányítását az arab terro­rista? Csakhogy a magabiztos, ön­telt Amerikában a még magabiz­tosabb és önteltebb légitársasá­gok megengedhették maguknak azt a luxust, hogy a pilótafülke az ő repülőgépeiken átjáróház volt, az ment be, aki akart. A hi­hetetlenül nagy amerikai tragé­diát elsősorban a pökhendiség, a túlzott magabiztosság és tre­­hányság idézte elő. Illetőleg az tette lehetővé. E­zt Amerika ma nyilvánva­lóan nem vallhatja be. Nem ismerheti el, mek­kora része van abban, hogy ilyen tragédia megtörténhe­tett, mert ha elismerné, a kor­mányzat elveszítené a lakosság bizalmát, s valószínűleg nem számíthatna a világ maradékta­lan szolidaritására, az általá­nos nemzetközi veszély, a ter­rorizmus ellen elindított, egyébként igazságos harcának támogatására. LOVAS István Az ártatlanokat sajnálják, de nem védik

Next