Magyar Szó, 2001. december (58. évfolyam, 276-300. szám)

2001-12-02 / 277. szám

2001. december 2., vasárnapMagyar Szó 5 A ma Vajdaságként emlegetett történel­mi táj az egyik legősibb magyar tele­­pülésterület a Kárpát-medencében. Egyes források arra utalnak, hogy „Verecke híres ága” mellett az Al-Duna mentén is jöt­tek be az Alföldre a magyar honfoglalók, min­denesetre Belgrád és Szeged között számos 10. századi magyar temetőt tártak fel a régé­szek. Talán éppen mivel annyira természetes része volt a középkori Magyar Királyságnak, a történelmi emlékezetben, a magyar mitológi­ában az egykori Délvidék nem foglal el olyan önál­ló helyet, mint Erdély, az erdőkön-hegyeken túli „Tündérkert” vagy a ro­­mannikus várak földje, a Felvidék. Pedig ha fü­lünkben cseng Arany Já­nos figyelmeztetése, „Ne feledd a tért/ Ahol eles­tek ők”, akkor nagyon is indokolt ennek a véráz­tatta földnek a különle­ges tisztelete. A Balkánon előretörő török hadak már a 15. század kezdeté­től be-betörtek ide, rom­boltak, raboltak, rabszí­jon vitték el a népet. Az egykori magyar végvár, Nándorfehérvár, a mai Belgrád védői és a déli harangszóval emlékezetessé tett 1456-os ha­talmas győzelem hősei jórészt erről a vidékről kerültek ki. Száz évvel később esett el Temes­vár, majd újabb százötven éven át szinte szü­net nélkül hadszíntér volt az egész Dél-Alföld. Az eredmény a lakosság kipusztulása, elhur­colása rabszolgának, janicsárnak, jobb eset­ben elmenekülése, így a 18. század elejére, amikor az európai keresztény seregek végre kiűzték a kontyos török hadakat, Európa egyik legtermékenyebb vidékéből elmocsara­­sodott, elnéptelenedett pusztaság lett. Ezekben az időkben indult meg Észak- Amerika benépesítése. A vallásuk miatt üldö­zött puritánok, a földről elűzött parasztok, a szabadabb életre és kalandra vágyók nekivág­tak a viharos óceánnak, de ha nem süllyedt el a hajójuk, s partot érve nem estek áldozatául az éhínségnek, járványoknak, a földjüket védő indiánoknak, akkor is csak nagyon ke­mény küzdelemben tudták termőre fordítani az erdő borította hegyoldalakat és völgyeket, megépíteni az európaihoz mérhető otthono­kat, városokat. A prérin letelepedő pionírok, az aranyláztól elkábult bányászok, vagy a gyá­rak segédmunkásai még a 19. század végén is sokkal rosszabb életkörülmények között él­tek, mint a magyar kisvárosok és falvak lakói. Sokkal vonzóbb, sokkal többet ígérő volt a 18. században a háborúk után újjáépülő, újra benépesülő Magyarország, s ezen belül is a le­gendásan termékeny Dél-Alföld, a Bácska és a Bánát. Szervezett telepítések keretében vagy spontán nekivágva tízezrek hajóztak le a Du­nán Németországból vagy még távolabbról, hogy éljenek a beígért előnyökkel, a szabad földdel, az adómentességgel és a mocsarakat lecsapolva ismét termővé fordítsák a Duna, a Tisza, a Maros, a Temes és a Bega által közre­fogott földeket, jöttek a túlzsúfolt Felföldről­­ is az ekkor még tótnak hívottak, jöttek a Kár­pátok alól a ruszinok, s jöttek magyarok az or­szág minden részéből. Ekkor menekültek nagy számban a Török Birodalom adóterheit nyögő ortodox keresztények, szerbek és ro­mánok is e vidékre. Be is igazolódott, hogy ez az ígéret földje, százötven év sem kellett hoz­zá, hogy a telepesek virágzó kultúrtájjá vará­zsolják a Délvidéket, ahol a módos gazdák és a szép kisvárosok szorgos polgárai egymást el látták minden földi jóval, és bőven jutott a feleslegből az ország és a külföld piacaira is. Az idillt egy időre ugyan megzavarta a bécsi udvartól és bigott vallási vezetőktől felher­gelt szerb katonaság 1848/49-ben, de a kö­vetkező évtizedekben a nemzeti-vallási fe­szültségeket jórészt feloldotta a szerb és a román egyházak autonómiája, az egyéni jo­gokat biztosító törvények, nem utolsósor­ban pedig a növekvő gazdasági jólét. A bu­­nyevác-magyar Gyurkovics lányok idillje, amit olyan hatásosan és oly meleg szívvel írt meg a verseci sváb patikus fia, Hercegh Fe­renc, nem állt távol a valóságtól. 1918 végén ez a világ Atlantiszként el­süllyedt, s ami 2000-ig a Vajdasággá lett Délvidéken történt, az egy lidércnyomásos rémregény, amit csak rövid és korlátozott érvényű szünetek enyhítettek időlegesen. Hosszabb-rövidebb ideig minden itt lakó nép átélte a rettegés, a meg­­alázottság, a létében fenyege­tettség időszakát, persze nem egyforma arányban és nagyon különböző végeredménnyel. „A Hét Sváb” dolgos népéből szinte hírmondónak sem ma­radt, de a magyarok és a hor­­vátok száma, s még inkább ará­nya is ijesztően lecsökkent. Az a demográfiai perspektíva pe­dig, amit a tudós Mimics Ká­roly a minap elénk vetített, az eltérő ütemű, de azonos végű, megállíthatatlan fogyás több mint elkeserítő. Nem kell, nem szabad azonban belenyu­godni abba, hogy csak két út áll nyitva a vajdasági magyar­ság és a többi kisebbségi kör Gözö kösség előtt, a kivándorlás vagy a beolvadás. A megmaradás modelljét kínálja számos nyugat-európai példa: a dél-tiroli németek, a finnországi svédek vagy még inkább a katalánok, basz­kok, sok tekintetben a walesiek és a skótok. A kulcs, a bűvös szó pedig az autonómia vagy magyarul a területi és etnikai önkor­mányzat. A szakértők mindig tudták, hogy a világ or­szágainak döntő többsége többnemzetiségű, s azt is, hogy a Magyarországgal szomszédos ál­lamokban vagy hárommillió magyar él. De a nemzetközi közösség nehezen érti meg, a szerb, román, szlovák stb. többségi nemzet pedig nem akarja elfogadni, hogy a Kárpát­medencében immár tizenegy évszázad óta élő és nagyszerű teljesítményeket fölmutató, szét­szabdalva már nyolc országban élő, de nyelvi­leg és kulturálisan ma is egységet alkotó ma­gyar nemzet nem új Boszniák veszélyét jelen­ti, hanem a nemzeti-etnikai feszültségek oldá­sának, sőt megoldásának modelljét kínálja. Tárgyilagos elemző aligha vitathatja, hogy az 1920-as trianoni békediktátum óta a ki­sebbségi helyzetbe került magyar közössége­ket rendkívül sok sérelem és igazságtalanság sújtotta. Ezekkel szemben a magyarok sosem folyamodtak a terrorizmushoz, az erőszak és a törvénytelenség módszereihez. Különösen szembeöllő a békés, alkotmányos eszközökkel vívott jogvédő küzdelem 1990, a rendszervál­tozás óta. A kisebbségben élő magyar közössé­gek politikai pártjai és mozgalmai - csakúgy, mint az egymást váltó magyar kormányok - higgadt politizálással próbálják elérni alapve­tő céljukat, azt, hogy a magyar szó és kultúra a következő századokban is fönnmaradjon mindenütt, ahol 1100 éve magyarok élnek. Vélt és valódi sérelmek megtorlására, jogos és vitatható célok érdekében ma világszerte rob­­­bannak a bombák, véres merényletek rázzák meg a képernyők nézőit, de a magyar igények­ nyomatékosítása érdekében senkiben nem merül föl e borzalmas divatok követése. Rész­­b­ben azért, mert ez a magyar hagyomány, mert­ Rákóczitól­­84-en át 1956-ig nagy nemzeti­ szabadságharcaink is mindig a törvényesség talaján álltak, de azért is, mert egy konfliktus­­­ ból a kisebbségben lévő magyarok mindenütt­­ a rövidebbet húznák, béke pedig nem lenne,-­ elég, ha a példákat nézzük a közeli Macedóni­ától a távolabbi Észak-Írországig. A magyarok türelmessége viszont még inkább elismerést, érdemel, ha figyelembe vesszük, hogy a sajtó­ban és a többi tömegtájékoztató médiumban, sőt megengedhetetlenül gyakran a minden­napi életben is mennyi útszéli hangú táma­dás, fenyegetés, uszítás, fizikai inzultus teszi próbára ezt a türelmet. De mit is követelnek a magyar kisebbségek képviselői nyolc évtizede? Amit számtalan nemzetközi szerződés és ajánlás is tartalmaz: magyar nyelvű oktatást, magyar nyelvhaszná­latot a közigazgatásban, demokratikus önkor­mányzati jogokat. Ez utóbbi tömören azt je­lenti, hogy minden település vagy nagyobb egység, megye maga választja meg elöljáróit, maga dönt a helyi ügyekben, az onnan szár­mazó adók jelentős részét saját belátása sze­rint használja fel, a kormányzat és a közigaz­gatás helyi képviselői pedig, a rendőröket is beleértve, ismerik és használják a nép nyelvét (ha kell, nyelveit), mert főként annak sorai­ból kerülnek ki. Svájcban a kantonnak neve­zett megyék általában egynyelvűek: vagy né­met, vagy francia, vagy olasz, vagy rétoromán. Az állam egységét - és békéjét - immár évszá­zadok óta a kantonok konföderációja, a szö­vetségi kormányzat biztosíta. A másik megol­dás a szétszórtan, keverten élő közösségekhez tartozó személyeket összefogó nyelvi, kulturá­lis, oktatási vagy éppen vallási igényeiket biz­tosító személyi elvű autonómia - amire az egyes egyházfelekezetek autonómiája jól be­vált példát kínál. Sajnos a világ még nem jutott el addig a fel­ismerésig, hogy a nyelvükhöz és hagyománya­ikhoz ragaszkodó, egy adott országban ki­sebbségben élő nemzeti közösségeket nem elégítik ki az egyéni jogok, amiknek a betartá­sára nincs is intézményes garancia. Ideje a Balkán szomorú példájából megtanulni, hogy ahogy a diszkrimináció alapja is mindig egy csoporthoz (zsidósághoz, más bőrszínűekhez, más vallásúakhoz) tartozás, ennek ellenszere is csak a csoportjogok biztosítása lehet. Az elűzés és a beolvasztás elleni egyetlen garan­cia az alkotmányban és más törvényekben ga­rantált kisebbségi jogok, s ezek legfontosabbi­ka, az önkormányzatiság szabadsága. Ehhez ragaszkodnak a szerbek is Horvátországban és Boszniában, s most már Kosovóban is. Ezt­­nyertét­ el a katalánok és a baszkok Spanyol­­országban a diktatúra bukása után, s ezt nyer­ték vissza az Egyedü­ Királyságban a közd­­mnúltbrei Wales és Skócia lakói. Amerika látszólag afás úton fejlődött. *&J­ g Európában ^ határok vándoroltak az emberek feje fölött. Amerikába az­ emberek Ш 1ак1&|­á(W^ve a fiatárokbon. Új éle­­tek*l magukkal hozott nyelvet eg£ két generáció alatt az angolra cserélték­, Amerika valóban az etnikumokat, beolvasztó kemence lett,­de az egyének szabad választá­sából. Amerikában­ a család, a helyi temp­lom,­a helyi közösség rendkívül erős, helyi ügyekbe, törvényesen született helyi döntés­­ekbe nem szólhat bele sem az adott állam kormányzata, sem az Egyesült Államok szö­vetségi kormányzata. Másrészt pedig számos nem angol nyelvű etnikai-nyelvi közösség vi­rágzik, akár generációk során át. Kínaiak, koreaiak, vietnamiak, kubaiak, mexikóiak minden akadály nélkül használhatják nyel­vüket, nemzeti szimbólumaikat nemcsak otthon, hanem templomaikban vagy az ut­cán, üzleteikben is. Florida déli részét ma Kis-Kubának nevezik, de Texastól Kaliforni­áig a spanyol ténylegesen a második, széles körben használt nyelv. Jeszenszky Hogy a föld beválthassa ígéreteit A Vajdaság: Félresiklott Amerika vagy befejezetlen Svájc? - „Multietnikus” állam sok van, de multietnikus társadalom kevés - Van esély a rég keresett modell megvalósítására Ami azonban elég jól működik az Egye­sült Államokban, a különféle nemzeti és val­lási hátterű bevándoroltak együttélése, sőt egységes nemzetté kovácsolódása, az nem működik a Balkánon, és jórészt a világ más tájain sem. Még Kanadában sem, ahol az an­gol és a francia eredetű népesség szigorúan elválik egymástól, s ez biztosítja a békét és az állam egységének a fennmaradását. „Multi­etnikus” állam sok van, de multietnikus tár­sadalom kevés. Ahol az etnikai béke nagyjá­ból fennáll, mint Indiában, a Dél-afrikai Köztársaságban, Oroszországban és utódál­lamaiban, ott etnikailag meglehetősen ho­mogén tagállamok, autonóm nemzeti vagy törzsi területek élik a maguk életét, saját szokásaikat megtartva, ezért tudják elfogad­ni az autonómiájukat tisztelő központi kor­mányt, a tágabb politikai és gazdasági állam­­alakulatot. Ahol egy önálló nemzeti tudatú közösség nem rendelkezik a saját intézmé­nyek minimumával, ott mind gyakrabban erőszakkal próbálja azt megteremteni (lásd a tamilok harcát Srí Lankában, az ujgurokét Kína Hszincsiang tartományában, a dél-szu­­dáni keresztényeket, legutóbb pedig az al­bánokat Macedóniában), ahol pedig a tör­ténelem összekeverte az etnikai és vallási közösségeket, mint Észak-Írországban vagy a Közel-Keleten, ott évtizedek óta nem sikerül létrehozni a békét. Az olvasztókemence Kö­zép- és Kelet-Európában sem működik, a be­olvasztás erőltetése könnyen robbanáshoz vezet. Európának ebben a részében mintegy 40-50 millió ember tartozik valamelyik ki­sebbségben lévő nemzeti közösséghez, s nyelvét, hagyományait át akarja örökíteni utódainak. A múlt súlyos sérelmei ellenére a Vajda­ság még ma is az etnikumok békés együtt­élésének és együttműködésének a modellje lehet. Egy olyan modell, amit a nemzetközi közösség régóta keres. Ezen a területen öna­zonosságát őrző közösségként jelentős számban élnek szerbek, magyarok, horvá­­tok, szlovákok, románok, ruszinok, sőt még bolgárok is. A fennmaradásért folytatott küzdelmüket együttérzéssel támogatják az „anyaországok”, vagyis számos ország érde­kelt e terület jövőjében. Még élnek az együtt­élés és együttműködés hagyományai, helyre­állíthatók, illetve létrehozhatók a szükséges jogi keretek, sőt ez a munka már folyik is. Az elmúlt évek és a legutóbbi választások egya­ránt megmutatták, hogy a Vajdaságban élő emberek döntő többsége a demokrácia, a nyugati értékek és a piacgazdaság meggyő­­ződéses híve. Az etnikumközi ellentéteket századok óta külső erők, illetve a frissen ér­kezett betelepülők gerjesztették. Ma úgy tű­nik, hogy e terület lakói szakítani akarnak a közelmúlt minden rossz hagyományával, és vissza akarnak térni az önkormányzatiság it­teni és* más országokban bevált formáihoz. Az­­Egyesült Államok is az önkormányzatok rendszeréből épül­tek ' *,v ■'» . Száz évvel ezelőtt­ az akkori Osztrák-Ma­­­gyar Monarchiában és környékén sok­ szó­­ esett­­arról,, hogy a soknemzetiségű térség­­ nemzetiségi problémáinak a legjobb megol­­­­dása a svájci kaptom­éd­dszer adaptálása len­­ye­ne­, mivel az etnikai azonosság megőrzésére­­ és,a nagyfokú helyi autonómiára épül. En-­­ nek az elvnek egyik­ változata az Európai­­ Unió által vallott­ és­ jórészt megvalósított „szubszidiaritás”, vagyis hogy minden dön­tést a lehető legalacsonyabb szinten, az ál­lampolgárokhoz minél közelebb kell meg­hozni. A két rokon modell alkalmazásával a Vajdaság számos problémája nyugvópontra jutna. Ez is előkészítené az utat az Európai Unióba, ahol a széles körű integráció gyü­mölcseit már százmilliók élvezik. A Vajdaság sokat szenvedett népei megérdemlik, hogy e föld beváltsa mindazokat az ígéreteket, amelyek ide vonzották őseiket. JESZENSZKY Géza A szerző történész, egyetemi tanár, volt külügy­miniszter, jelenleg Magyarország washingtoni nagy­követe „A szakértők mindig tudták, hogy a világ országainak döntő többsé­ge többnemzetiségű, s azt is, hogy a Magyarországgal szomszédos álla­mokban vagy hárommillió magyar él. De a nemzetközi közösség nehe­zen érti meg, a szerb, román, szlovák stb. többségi nemzet pedig nem akarja elfogadni, hogy a Kárpát-medencében immár tizenegy évszázad óta élő és nagyszerű teljesítményeket fölmutató, szétszabdalva már nyolc országban élő, de nyelvileg és kulturálisan ma is egységet alkotó magyar nemzet nem új Boszniák veszélyét jelenti, hanem a nemzeti-et­nikai feszültségek oldásának, sőt megoldásának modelljét kínálja.”

Next