Magyar Szó, 2002. január (59. évfolyam, 4-25. szám)
2002-01-06 / 4. szám
2002. január 6., vasárnap Világraszóló változásokról nem szőhetnek álmokat a Balkánon élők. Nem tervezhetnek nagy horderejű dolgokat, hiszen a realitásokat nélkülöző projektumok valóra váltását egyrészt a lerombolt és módszeresen tönkretett gazdaság akadályozza, másrészt pedig az a tény, hogy néhány fontos kérdésben nem esik egybe a balkániak és a nemzetközi közösség álláspontja. S ha valaki két malomkő közt őrlődik - a megállapítás nemcsak Montenegróra és Kosovóra vonatkozik, hanem Szerbiára is -, jobban teszi, ha annak a politikának hajt fejet, amelyet a lehetőségek művészeteként szoktak jellemezni. Nem egyszerű dolog beletörődni a vereségbe - különösen a több mint egy évtizedig tomboló kollektív őrület után -, de a délszláv nemzeteknek be kell látniuk, hogy a korábbi századok büntetlenül maradt gyakorlatát a mostani korban nem lehet megismételni, mert azt már senki sem tolerálja. A szószegést sem, amelyből alighanem több jut a Balkán kis népeire, mint Európa többi nemzetére együttvéve. Sebaj, a térség végrevalahára megmozdult, elindult egy úton, amelyet európainak semmiképpen sem lehet nevezni, legfeljebb csak a botorkáláshoz alkalmas ösvénynek. De abban a térségben, ahol több mint tíz éven át csak békére és csaka túlélésre gondoltak az emberek, az európai mércék szerinti vérszegény változásnak is nagy a jelentősége. Persze nem akkora, amekkorát a legfelelősebbek tulajdonítanak neki, akik szemrebbenés nélkül állítják, hogy megnyílt az út az EU-csatlakozáshoz, de a változás nem is olyan jelentéktelen, hogy észrevétlen maradt volna. Tagadhatatlan, hogy 2000 vége óta a világközösség más szemmel tekint a maradék Jugoszláviára. Az eleinte tapasztalt nemzetközi lelkesedés időközben igencsak lelohadt, mert bebizonyosodott, hogy a levitézlett hatalmiak erejét, befolyását könnyelműen lebecsülték, az újakét pedig meggondolatlanul túlértékelték. A Nyugat annak idején nagy erőfeszítéssel létrehozta a Milosevic-ellenes koalíciót azzal a céllal, hogy a rezsimet választások útján söpörje le a hatalomról. Más, a balkániak számára szokatlan elvárásait nemigen hangoztatta, mivel ilyesmire nem is volt szükség, hiszen az ellenzéki koalícióba tömörült 18 párt éppen azt hirdette fennhangon, amit a Nyugat - és természetesen a mindinkább zúgolódó hazai közvélemény is - hallani akart. Az édeni állapotok azonban rövid ideig tartottak, s ma már annyira kiélezettek a viszonyok a Dindic vezette reformszárny és a Kostunica által megtestesített konzervatív és nacionalista tábor között, hogy nem lehet tudni: folytatódik-e a reform, avagy megreked azon a szinten, amelyet a jugoszláv elnök hívei elégségesnek tartanak. S bár Kostunica kézzel-lábbal tiltakozik az ellen, hogy őt és táborát a reformok fékezőjeként kezelik, aligha bújhat ki ez alól a minősítés alól, hiszen számos lépésével arról győzte meg nemcsak a szerb közvéleményt, hanem a külföldit is, hogy voltaképpen a réginek, a túlhaladottnak a híve, s ezáltal közelebb áll a megbuktatott szocialistákhoz és a kommunizmust éltető JEBOrez, valamint a Seselj vezette legsötétebb nacionalistákhoz, mint az ellenzékiből hatalmivá lett SZDE-hez. És mindezek után Kostunica - aki a maradék Jugoszlávia és a nemzetközi közösség viszonyát tartja a múlt év legnagyobb kudarcának - csodálkozva állapítja meg: a külföld továbbra is feltételeket szab Belgrádnak, mintha semmi sem változott volna... Részint igaza van, sok minden megváltozott, de jóval jelentősebb és mindenekelőtt mélyrehatóbb lenne az átalakulás, ha a jugoszláv elnök és tábora összeférne a reformistákkal. Ami pedig a föltételeket illeti, azok valójában nem is minősülhetnek követelésnek, hiszen az SZDE választási programjában vállalta a külfölddel szembeni, így a hágai törvényszék iránti kötelezettségek teljesítését. Más kérdés az, hogy miért nem született meg az úgynevezett hágai törvény, s miért hangoztatja Dindic kormányfő, hogy végső soron szerb földön a törvényszék statútumának rendelkezéseit is alkalmazni lehet, no meg Szerbia alkotmányának azt a szakaszát is, amely a szerb nemzeti érdekek védelmezését kormányrendeletre bízza. A sors iróniája, hogy a szóban forgó szakasz Milosevic kedvéért született meg, s érvényesítését a saját bőrén érezte meg az egykoron érinthetetlen vezér. S ha a „hágai törvény” meghozatala elmarad, a vukovári vérengzésért felelősek, valamint Milosevic egykori legközelebbi munkatársai és mindazok, akik háborús bűnöket követtek el, a jogszabály nélkül is átadhatók Hágának. Dindic szerint ugyanis Szerbia nem lehet néhány ember túsza. Kostunica elnök másként vélekedik, egyértelmű azonban, hogy nézetének hangoztatásával és főként a Nyugattal és a Hágával szembeni ellenséges magatartásával csak árt az ország érdekeinek. A Nyugat elismeri a jugoszláv elnök szerepét a régi rezsim megdöntésében, de számára a hála nem politikai kategória, ennélfogva Belgrád nem számíthat semmiféle kivételezettségre. A washingtoni kongresszus december végén határozatba foglalta azokat a feltételeket - köztük a Hágával való együttműködést -, amelyek teljesítése nélkül Belgrád nem számíthat az amerikai segélyre, és arra sem, hogy az USA támogatni fogja a jugoszláv főváros tervbe vett pénzügyleteit a nemzetközi bankokban. Érdekes mód a fenti megszigorítások nem vonatkoznak a föderáció másik tagjára, Montenegróra. A kongresszusi döntésből, valamint abból a tényből, hogy a Jugoszlávia jövőjéről folytatott belgrádi tárgyalás után Dukanovic montenegrói elnök azon nyomban az USA belgrádi nagykövetével találkozott - megbeszélésükről semmi sem szivárgott ki -, arra lehet következtetni, hogy Washington a maradék Jugoszlávia kérdésében nem osztja (maradéktalanul) az EU véleményét. De nem ért egyet vele Dobrica Cosic egykori jugoszláv elnök, „a nemzet atyja” sem, aki úgy vélekedik, hogy a szerb-montenegrói föderáció képtelenség, éppen olyan tákolmány, mint Nagyjugoszlávia volt, amelyet úgyszintén a nagyhatalmi kizárólagosság teremtett meg. De nemcsak Cosic látja értelmetlennek a külső nyomásgyakorlással egybetartott közös államot, hanem egyes szerbiai hatalmi körök is. Hogy milyen kimenetele lesz a szerb-montenegrói tárgyalásoknak, egyelőre talány. Egyes jól értesült körök szerint a legfelelősebbek decemberi belgrádi találkozóján - Javier Solana jelenlétében - a montenegróiak memorandummal rukkoltak ki, amely a schengenihez hasonló határforgalmat, szabadon választott, illetve kettős állampolgárságot, vámszabad kereskedelmet és közös pénznemet, az eurót irányozza elő. A belgrádi fél minderről hallani sem akart, s a veszekedést - állítólag - Solana szakította félbe. S ha a montenegrói javaslattal összehasonlítjuk a Kostunica-féle platformot, akkor azt kell mondani, hogy Podgorica csakugyan európai mintájú viszonyokat szorgalmaz szemben a hagyományosokhoz görcsösen ragaszkodó Belgráddal. Persze nem kerülheti el a figyelmet az sem, hogy a podgoricai elgondolás bizonyos elemei (demokrácia, gazdaság és kereskedelem, határok, a fegyveres erők ésszerűsítése stb.) egybeesnek a Joschka Fischer német külügyminiszter nevéhez fűződő úgynevezett háromlépcsős rendezési tervvel. Ez, nem nyíltan ugyan, de közvetve utal arra is, hogy a Balkán esetében elkerülhetetlen egy újabb berlini kongresszus, amelyen újból megrajzolnák a határokat, s döntenének új államok létrehozásáról is. Belgrádi elemzők szerint mindez nem más, mint a Nyugatnak az a törekvése, hogy a Balkán (nyugati) protektorátussá váljon. Lehet, hogy ebben van valami, de az is tagadhatatlan, hogy nemcsak az egykori jugoszláv tagköztársaságok értenek nehezen szót egymással, hanem a közös államban maradt kettő is, és ez természetesen megkönnyíti a Belgrádban hangoztatott (nyugati) aspirációkat... Ha ugyanerről van szó. Ha viszont másról (az európai integrációs folyamatról), akkor Belgráddal ismét megtörténhet az, amit Milosevic idejében megízlelt: kívülreked és mindenért mást fog hibáztatni. A megállapításban nincs semmi túlzás és pánikkeltési szándék sem. Megértéséhez két nyilatkozat egy-egy mondatát kell idézni. Kostunica: „egy dolog bizonyos, az (idén) sor kerül a választásokra”. Dindic: „Szerbiában csak akkor kell választásokat tartani, ha az SZDE-n belül kikristályosodnak olyan politikai programok, amelyek összeegyeztethetetlenek”. S ha csakugyan megejtik a Kostunicáék által követelt választásokat, azok kimenetele fölboríthatja a mostani politikai erőviszonyokat, s bizonyos visszarendeződésre is sor kerülhet. A reformisták ettől tartanak, és ezek nyugati félelmek is egyúttal - tisztában lévén azzal, hogy a reform számos népszerűtlen intézkedést, lemondást, verítéket, sőt könnyeket követel -, és nem attól, hogy bársonyszék nélkül maradnak. A hatalmi koalíción belüli és a jugoszláv belső viszonyok rendezésén kívül - Montenegróban január elseje óta az euró a hivatalos fizetőeszköz, ezzel is jelezve, hogy Podgorica az európai utat választotta - hátramaradt még az egyik legfájóbb kérdés, a „szerb bölcső” sorsának a megoldása. Hans Haekkerup ENSZ-adminisztrátor az év végén távozott tisztségéről, de sem az UNMIK, sem a KFOR nem maradt fejetlen. A belgrádi lármás követelésre az utóbbi vezetője azt üzente vissza, hogy amíg a KFOR a tartományban tartózkodik, a jugoszláv fegyveres erőknek nincs helyük Kosovóban. Egyelőre tehát marad minden a régiben azzal a kitétellel, hogy a választások nyomán fölállt parlament valószínűleg a jövő héten megválasztja Kosovo elnökét, aki kijelöli majd a kormányalakítót. Kosovo valójában protektorátus, emiatt nem kell túl vérmes reményeket fűzni sem a parlament, sem pedig a megalakítandó kormány munkájához. A döntően albán többségű Kosovo függetlenséget követel, de hogy milyen státusa lesz a tartománynak, az talán csak akkor derül ki, ha egyszer csakugyan sor kerül a Joschka Fischer tervében szereplő új berlini kongresszusra vagy más hasonló értekezletre, amelyre egyébként nemcsak a Párizs mellett (Rambouillet) megszületett okmány utal, hanem az ENSZ-határozat is. HORVÁTH András Új év, régi gondok Euróra váltják a márkát Pristinában Macyas Sió Rengeteget összeírtak ezekben a hetekben a szeptember 11- én New York és Washington ellen elkövetett terrortámadás kapcsán. Nemcsak az újságírók, akiknek a világ kismillió lapjában naponta oldalakat kellett írniuk erről, hanem a „válogatott szegénylegények” is, a sok ezer író, politológus, szociológus, pszichológus, akiket azért fizetnek, hogy okosakat mondjanak, a sokfajta kutatóintézet munkatársai, akiknek ilyen esetben igazolniuk kell, hogy jogosan kapnak annyi pénzt. Divatos elméleteket melegítettek fel, elsősorban Samuel Huntingtonnak 1993- ban hipotézisként megfogalmazott, majd 3 évvel később könyvalakban feldolgozott elméletét a 8 civilizáció közti harcról. Ez az elmélet visszahatásként keletkezett Francis Fukuyama előzőleg divatos elméletére, amely a hidegháború megszűnése keltette lelkesedés hatására a „történelem végét” hirdette. Ezzel szemben fogalmazta meg az új elméletet, hogy az örök békétől távol vagyunk, a világ a vallásokkal és sajátos értékrenddel jelzett civilizációk közti harc előtt áll, mert „A vér és a hit, íme, ez határozza meg az embereket, ezért harcolnak és halnak meg.” A másik oldalon felsorakoztak azok, akik szembeszegültek azzal, hogy a vallások háborúját lássák a terrorizmus ellen megindult nemzetközi harcban. Mert - ahogy José Samarago Nobel-díjas portugál író fogalmazott : „Az Isten ártatlan, amiért létrehozott egy világot, amelynek lényei az ő nevére és dicsőségére hivatkozva követik el a legszörnyűbb bűntetteket.” És ahogy az iszlám védelmében mondta a Juszuf Al-Iszlám néven muzulmán hitre áttért Cat Stevens brit rockénekes: „Egy hívő lélek addig marad meg vallásában, amíg törvényszegő módon meg nem öl egy másik személyt.” A ködösítést csak fokozta - arra kötelezve bennünket, hogy a címben feltett kérdés megválaszolása érdekében legelőször felszámoljuk ezt a ködösítést -, hogy a terrorizmus ellen megindult világméretű harc örve alatt mindenki a maga kis pecsenyéjét sütögette. Elsősorban az állami politika akarta a maga javára hasznosítani az előállt helyzetet. Onnan, hogy a világ valamennyi viszályának - elsősorban az izraeli-palesztin és az indiai-pakisztáni viszálynak - a részvevői abban kezdtek versenyezni, hogy melyiküknek sikerül jobban és teljesebben terroristának nyilvánítani a másikat. Addig, hogy minden állami politika régebbi - a világtól bírált - húzásainak igazolását fedezte fel a terrorizmus elleni harcban. Kína az ujgurok és a tibetiek elleni intézkedések, az oroszok a csecsenek elleni háború, a macedónok az albánok elleni politika igazolását vélték felfedezni benne. De legmesszebb ment a szerb politika (amely már korábban is Izetbegovicot akarta Hágába szállítani a srebrenicai mészárosok helyett, Thaqit az egy egész kórházat legyilkoló „vukovári hősök” helyett, és elfeledkezett arról, hogy a törökök Karadordét is terroristának tartották, nem is szólva Gavrilo Principről, amely már majdnem igazolva látta Milosevicet, hisz Boszniában a mohamedán, Kosovóban az albán terrorizmus ellen harcolt. De hasonlóan saját ideológiájuk igazolását fedezték fel a különféle szélsőségesek is. A szélsőbaloldal nevében például az egykori Castro-rajongó Susan Sontag amerikai írónő azt írta, hogy „a terrortámadás érthető megtorlás Amerika önző világpolitikájáért”. A szélsőjobbon pedig Csurka István (aki a kádári korszak divatos írójaként még csak annyit mondott: „ezek a nyugatnémet szakemberek, ezek a technikába belebetonozott, szakbarbárságig beszűkült tudatú gépemberek”) látta igazolva a liberálisok és a munkáspártiak elleni támadásait, mert „az őáltaluk felépített világrend, az ő világbankos, sokkterápiás, fogyasztásra és pazarlásra, másfelől éhezésre és nélkülözésre, végtelen gazdagságra és végtelen szegénységre berendezett világa zavarodott össze most, fulladt bele a káoszba”. A terrorizmusnak semmi köze a valláshoz - ez annak a két igazságnak az egyike, amelyet le kell szögeznünk, hogy áttörhessünk a sok elmélet és fejtegetés ködén. Fejtsék meg a lélekbúvárok, hogy miért vannak emberek, akik bizonyos agyrémekért készek vállalni az öngyilkosságot. (Csakhogy akkor szembe kell nézniük azzal, hogy a legtöbb öngyilkos merénylet a nem mohamedán Sri Lankában van, hogy az öngyilkosságot mint fegyvert eddig legtömegesebben a japánok vetették be, sőt akkor el kell gondolkodniuk azon, hogy a világtörténelem során miért volt kész annyi ember „meghalni a hazáért”.) A tudósok - történészek, társadalomkutatók meg a többiek - egyszer talán megmagyarázzák, hogy a vallás és Európában a nemzet miért alkalmas annyira a tömegek „megdolgozására”, hogy elfelejtenek gondolkodni és esztelenségekre képesek. Onnan, hogy a vallás nevében képesek gyilkolni, addig, hogy még az EU- ba való felvétel előtt álló Szlovákiában is választásokat lehet nyerni néhány hangzatos magyarellenes jelszóval. (Itt a tudomány még adós annak teljes megmagyarázásával is, hogy a német nép - Goethe és Beethoven népe - hogyan volt képes pusztulásba vinni önmagát, lángra lobbantam a világot a faji tisztaság agyréme miatt.) Itt nekünk elég annyit leszögezni, hogy az elvakult és lelkiismeretlen (sohasem öngyilkos, hanem mindig másokat halálba küldő) politikusok a hibásak, mert a hatalomért és más önző céllal megtévesztik a tömegeket. A világ csak a New York-i megrázkódtatás hatására figyelt fel arra, amiről eddig nem akart tudomást venni. Arról, hogy a tuszik százezerszámra gyilkolták le a hutukat, Srebrenicánál nem a mohamedánok, hanem a szerbek a New York-i áldozatoknál több embert mészároltak le nem egyetlen robbantással és öngyilkossággal, hanem egyenként és vagyonokat összeharácsolva; arról, hogy a mecsetekben lövöldöző zsidók és hinduk, abortuszklinikákat robbantó katolikusok, protestánsok ugyanannak az elvakultságnak a képviselői. Nem ellensége, hanem terméke a globalizált világnak ez a terrorizmus - ezt az igazságot már könnyebb elfogadni, mint a fentit, amely nagyon sok embertől követeli meg, hogy szembenézzen önmagával. Elsősorban ez a mai világ az, amelyben ezek a politikusok hasznot akarnak húzni, és amely lehetővé teszi azt is, hogy befolyásolhassák a tömegeket, meg azt is, hogy abból húzzák a hasznot: A mai világ nélkül Bin Laden valamelyik arab falu helyi bolondja vagy csodabogara lenne, akiről már a másik faluban sem hallottak. A globalizált világ az, amely lehetővé tette, hogy Bin Laden vagyont szerezzen, ezt a vagyont még kamatoztassa is. Ez a világ teszi lehetővé, hogy saját népüket gyilkoló vagy éhhalálra ítélő hadurak kábítószerből, gyémántból, olajból pénzhez jussanak tankok és géppisztolyok vásárlásához, és ez a világ adja el nekik ezeket a fegyvereket. Ez a világ teszi édessé számukra ezt a hatalmat, mindegy, hogy a közvetlen anyagi haszon vagy a „dicsőség” és a mások feletti uralkodás öröme formájában. Ez a világ teszi őket ismertté, hisz tévé nélkül Bin Laden nem lenne az, aki. Sőt ez a világ - az anyagi és szellemi környezet megteremtésével és a befolyásolás eszközeinek biztosításával - teszi lehetővé számukra azt is, hogy megtévesszék a tömegeket, meg azt is, hogy megnyerjék céljaiknak azokat, akiket ez a világ juttatott lehetetlen helyzetbe, akiknek ők valami célt adnak. Mindezen felül ez a globalizált világ az, amely az ilyen akciókat lehetővé teszi: a mozgásszabadságot teremtő demokráciától a repülőgépek, mobiltelefonok, az internet korszerű eszközeiig. Mindenesetre a válasz a feltett kérdésre: a terrorizmus ellen nem lehet végső győzelem, de harcolni az elvakultság ellen kell. BÁLINT István AZ ÚJ ESZTENDŐ KÉRDÉSEI (1.) Legyőzhető-e a terrorizmus? KÜLPOLITIKA 3