Magyar Szó, 2002. január (59. évfolyam, 4-25. szám)

2002-01-06 / 4. szám

2002. január 6., vasárnap V­ilágraszóló változásokról nem szőhetnek álmokat a Balkánon élők. Nem tervezhetnek nagy horderejű dolgokat, hiszen a realitáso­kat nélkülöző projektumok valóra váltá­sát egyrészt a lerombolt és módszeresen tönkretett gazdaság akadályozza, más­részt pedig az a tény, hogy néhány fon­tos kérdésben nem esik egybe a balká­niak és a nemzetközi közösség állás­pontja. S ha valaki két malomkő közt őrlődik - a megállapítás nemcsak Mon­tenegróra és Kosovóra vonatkozik, ha­nem Szerbiára is -, jobban teszi, ha an­nak a politikának hajt fe­jet, amelyet a lehetőségek művészeteként szoktak jellemezni. Nem egyszerű dolog beletörődni a vere­ségbe - különösen a több mint egy évtizedig tombo­ló kollektív őrület után -, de a délszláv nemzetek­nek be kell látniuk, hogy a korábbi századok bün­tetlenül maradt gyakorla­tát a mostani korban nem lehet megismételni, mert azt már senki sem tolerál­ja. A szószegést sem, amelyből alighanem több jut a Balkán kis népeire, mint Európa többi nem­zetére együttvéve. Sebaj, a térség végre­­valahára megmozdult, elindult egy úton, ame­lyet európainak semmi­képpen sem lehet nevez­ni, legfeljebb csak a bo­­torkáláshoz alkalmas ös­vénynek. De abban a tér­ségben, ahol több mint tíz éven át csak békére és csak­­a túlélésre gondol­tak az emberek, az euró­pai mércék szerinti vér­szegény változásnak is nagy a jelentősé­ge. Persze nem akkora, amekkorát a legfelelősebbek tulajdonítanak neki, akik szemrebbenés nélkül állítják, hogy megnyílt az út az EU-csatlakozás­hoz, d­e a változás nem is olyan jelen­téktelen, hogy észrevétlen maradt vol­na. Tagadhatatlan, hogy 2000 vége óta a világközösség más szemmel tekint a maradék Jugoszláviára. Az eleinte ta­pasztalt nemzetközi lelkesedés időköz­ben igencsak lelohadt, mert bebizo­nyosodott, hogy a levitézlett hatalmiak erejét, befolyását könnyelműen lebe­csülték, az újakét pedig meggondolat­lanul túlértékelték. A Nyugat annak idején nagy erőfeszítéssel létrehozta a Milosevic-ellenes koalíciót azzal a cél­lal, hogy a rezsimet választások útján söpörje le a hatalomról. Más, a balká­niak számára szokatlan elvárásait nem­igen hangoztatta, mivel ilyesmire nem is volt szükség, hiszen az ellenzéki koa­lícióba tömörült 18 párt éppen azt hir­dette fennhangon, amit a Nyugat - és természetesen a mindinkább zúgolódó hazai közvélemény is - hallani akart. Az édeni állapotok azonban rövid ide­ig tartottak, s ma már annyira kiélezet­tek a viszonyok a Dindic vezette re­formszárny és a Kostunica által meg­testesített konzervatív és nacionalista tábor között, hogy nem lehet tudni: folytatódik-e a reform, avagy megre­ked azon a szinten, amelyet a jugoszláv elnök hívei elégségesnek tartanak. S bár Kostunica kézzel-lábbal tilta­kozik az ellen, hogy őt és táborát a re­formok fékezőjeként kezelik, aligha bújhat ki ez alól a minősítés alól, hi­szen számos lépésével arról győzte meg nemcsak a szerb közvéleményt, hanem a külföldit is, hogy voltakép­pen a réginek, a túlhaladottnak a híve, s ezáltal közelebb áll a megbuktatott szocialistákhoz és a kommunizmust él­tető JEBOrez, valamint a Seselj vezette legsötétebb nacionalistákhoz, mint az ellenzékiből hatalmivá lett SZDE-hez. És mindezek után Kostunica - aki a maradék Jugoszlávia és a nemzetközi közösség viszonyát tartja a múlt év leg­nagyobb kudarcának - csodálkozva ál­lapítja meg: a külföld továbbra is felté­teleket szab Belgrádnak, mintha sem­mi sem változott volna... Részint igaza van, sok minden megváltozott, de jóval jelentősebb és mindenekelőtt mélyre­hatóbb lenne az átalakulás, ha a ju­goszláv elnök és tábora összeférne a re­formistákkal. Ami pedig a föltételeket illeti, azok valójában nem is minősül­hetnek követelésnek, hiszen az SZDE választási programjában vállalta a kül­földdel szembeni, így a hágai törvény­szék iránti kötelezettségek teljesítését. Más kérdés az, hogy miért nem szüle­tett meg az úgynevezett hágai törvény, s miért hangoztatja Dindic kormányfő, hogy végső soron szerb földön a tör­vényszék statútumának rendelkezéseit is alkalmazni lehet, no meg Szerbia al­kotmányának azt a szakaszát is, amely a szerb nemzeti érdekek védelmezését kormányrendeletre bízza. A sors iróni­ája, hogy a szóban forgó szakasz Milo­sevic kedvéért született meg, s érvénye­sítését a saját bőrén érezte meg az egy­koron érinthetetlen vezér. S ha a „hágai törvény” meghozatala elmarad, a vukovári vérengzésért fele­lősek, valamint Milosevic egykori leg­közelebbi munkatársai és mindazok, akik háborús bűnöket követtek el, a jogszabály nélkül is átadhatók Hágá­nak. Dindic szerint ugyanis Szerbia nem lehet néhány ember túsza. Kostu­nica elnök másként vélekedik, egyér­telmű azonban, hogy nézetének han­goztatásával és főként a Nyugattal és a Hágával szembeni ellenséges magatar­tásával csak árt az ország érdekeinek. A Nyugat elismeri a jugoszláv elnök sze­repét a régi rezsim megdöntésében, de számára a hála nem politikai kate­gória, ennélfogva Belgrád nem számít­hat semmiféle kivételezettségre. A was­hingtoni kongresszus december végén határozatba foglalta azokat a feltétele­ket - köztük a Hágával való együttmű­ködést -, amelyek teljesítése nélkül Belgrád nem számíthat az amerikai se­gélyre, és arra sem, hogy az USA támo­gatni fogja a jugoszláv főváros tervbe vett pénzügyleteit a nemzetközi ban­kokban. Érdekes mód a fenti megszi­gorítások nem vonatkoznak a föderá­ció másik tagjára, Montenegróra. A kongresszusi döntésből, valamint abból a tényből, hogy a Jugoszlávia jö­vőjéről folytatott belgrádi tárgyalás után Dukanovic montenegrói elnök azon nyomban az USA belgrádi nagy­követével találkozott - megbeszélésük­ről semmi sem szivárgott ki -, arra le­het következtetni, hogy Washington a maradék Jugoszlávia kérdésében nem osztja (maradéktalanul) az EU vélemé­nyét. De nem ért egyet vele Dobrica Cosic egykori jugoszláv elnök, „a nem­zet atyja” sem, aki úgy vélekedik, hogy a szerb-montenegrói föderáció képte­lenség, éppen olyan tákolmány, mint Nagyjugoszlávia volt, amelyet úgyszin­tén a nagyhatalmi kizárólagosság te­remtett meg. De nemcsak Cosic látja értelmetlennek a külső nyomásgyakor­lással egybetartott közös államot, ha­nem egyes szerbiai hatalmi körök is. Hogy milyen kimenetele lesz a szerb-montenegrói tárgyalásoknak, egyelőre talány. Egyes jól értesült körök szerint a legfelelősebbek decemberi belgrádi találkozóján - Javier Solana je­lenlétében - a montenegróiak memo­randummal rukkoltak ki, amely a sc­­hengenihez hasonló határforgalmat, szabadon választott, illetve kettős állam­­polgárságot, vámszabad kereskedelmet és közös pénznemet, az eurót irányozza elő. A belgrádi fél minderről hallani sem akart, s a veszekedést - állítólag - Solana szakította félbe. S ha a monte­negrói javaslattal összehasonlítjuk a Kostunica-féle platformot, akkor azt kell mondani, hogy Podgorica csaku­gyan európai mintájú viszonyokat szor­galmaz szemben a hagyományosokhoz görcsösen ragaszkodó Belgráddal. Persze nem kerülheti el a figyelmet az sem, hogy a podgoricai elgondolás bizonyos elemei (demokrácia, gazda­ság és kereskedelem, határok, a fegyve­res erők ésszerűsítése stb.) egybeesnek a Joschka Fischer német külügyminisz­ter nevéhez fűződő úgynevezett há­romlépcsős rendezési tervvel. Ez, nem nyíltan ugyan, de közvetve utal arra is, hogy a Balkán esetében elkerülhetet­len egy újabb berlini kongresszus, amelyen újból megrajzolnák a határo­kat, s döntenének új államok létreho­zásáról is. Belgrádi elemzők szerint mindez nem más, mint a Nyugatnak az a törekvése, hogy a Balkán (nyugati) protektorátussá váljon. Lehet, hogy ebben van valami, de az is tagadhatat­lan, hogy nemcsak az egykori jugoszláv tagköztársaságok értenek nehezen szót egymással, hanem a közös állam­ban maradt kettő is, és ez természete­sen megkönnyíti a Belgrádban han­goztatott (nyugati) aspirációkat... Ha ugyan­erről van szó. Ha viszont másról (az európai integrációs folyamatról), akkor Belgráddal ismét megtörténhet az, amit Milosevic idejében megízlelt: kívülreked és mindenért mást fog hi­báztatni. A megállapításban nincs semmi túl­zás és pánikkeltési szándék sem. Meg­értéséhez két nyilatkozat egy-egy mon­datát kell idézni. Kostunica: „egy do­log bizonyos, az (idén) sor kerül a vá­lasztásokra”. Dindic: „Szerbiában csak akkor kell választásokat tartani, ha az SZDE-n belül kikristályosodnak olyan politikai programok, amelyek összee­gyeztethetetlenek”. S ha csakugyan megejtik a Kostunicáék által követelt választásokat, azok kimenetele fölbo­ríthatja a mostani politikai erőviszo­nyokat, s bizonyos visszarendeződésre is sor kerülhet. A reformisták ettől tar­tanak, és ezek nyugati félelmek is egyúttal - tisztában lévén azzal, hogy a reform számos népszerűtlen intézke­dést, lemondást, verítéket, sőt könnye­ket követel -, és nem attól, hogy bár­sonyszék nélkül maradnak. A hatalmi koalíción belüli és a ju­goszláv belső viszonyok rende­zésén kívül - Montenegróban január elseje óta az euró a hivatalos fize­tőeszköz, ezzel is jelezve, hogy Podgori­ca az európai utat választotta - hátrama­radt még az egyik legfájóbb kérdés, a „szerb bölcső” sorsának a megoldása. Hans Haekkerup ENSZ-adminisztrátor az év végén távozott tisztségéről, de sem az UNMIK, sem a KFOR nem maradt fejetlen. A belgrádi lármás követelésre az utóbbi vezetője azt üzente vissza, hogy amíg a KFOR a tartományban tar­tózkodik, a jugoszláv fegyveres erőknek nincs helyük Kosovóban. Egyelőre te­hát marad minden a régiben azzal a ki­tétellel, hogy a választások nyomán fö­lállt parlament valószínűleg a jövő hé­ten megválasztja Kosovo elnökét, aki ki­jelöli majd a kormányalakítót. Kosovo valójában protektorátus, emiatt nem kell túl vérmes reményeket fűzni sem a parlament, sem pedig a megalakítandó kormány munkájához. A döntően albán többségű Kosovo függetlenséget követel, de hogy mi­lyen státusa lesz a tartománynak, az ta­lán csak akkor derül ki, ha egyszer csa­kugyan sor kerül a Joschka Fischer ter­vében szereplő új berlini kongresszus­ra vagy más hasonló értekezletre, amelyre egyébként nemcsak a Párizs mellett (Rambouillet) megszületett okmány utal, hanem az ENSZ-határo­­zat is. HORVÁTH András Új év, régi gondok Euróra váltják a márkát Pristinában Macyas Sió R­engeteget összeírtak ezekben a hetekben a szeptember 11- én New York és Washington ellen elkövetett terrortámadás kap­csán. Nemcsak az újságírók, akiknek a világ kismillió lapjában naponta ol­dalakat kellett írniuk erről, hanem a „válogatott szegénylegények” is, a sok ezer író, politológus, szociológus, pszichológus, akiket azért fizetnek, hogy okosakat mondjanak, a sokfajta kutatóintézet munkatársai, akiknek ilyen esetben igazolniuk kell, hogy jo­gosan kapnak annyi pénzt. Divatos el­méleteket melegítettek fel, elsősor­ban Samuel Huntingtonnak 1993- ban hipotézisként megfogalmazott, majd 3 évvel később könyvalakban feldolgozott elméletét a 8 civilizáció közti harcról. Ez az elmélet visszaha­tásként keletkezett Francis Fukuyama előzőleg divatos elméletére, amely a hidegháború megszűnése keltette lel­kesedés hatására a „történelem vé­gét” hirdette. Ezzel szemben fogal­mazta meg az új elméletet, hogy az örök békétől távol vagyunk, a világ a vallásokkal és sajátos értékrenddel jelzett civilizációk közti harc előtt áll, mert „A vér és a hit, íme, ez határoz­za meg az embereket, ezért harcol­nak és halnak meg.” A másik oldalon felsorakoztak azok, akik szembesze­gültek azzal, hogy a vallások háború­ját lássák a terrorizmus ellen megin­dult nemzetközi harcban. Mert - ahogy José Samarago Nobel-díjas portugál író fogalmazott : „Az Isten ártatlan, amiért létrehozott egy vilá­got, amelynek lényei az ő nevére és dicsőségére hivatkozva követik el a legszörnyűbb bűntetteket.” És ahogy az iszlám védelmében mondta a Ju­­szuf Al-Iszlám néven muzulmán hitre áttért Cat Stevens brit rockénekes: „Egy hívő lélek addig marad meg val­lásában, amíg törvényszegő módon meg nem öl egy másik személyt.” A ködösítést csak fokozta - arra kötelezve bennünket, hogy a címben feltett kérdés megvá­laszolása érdekében legelőször felszá­moljuk ezt a ködösítést -, hogy a ter­rorizmus ellen megindult világmére­tű harc örve alatt mindenki a maga kis pecsenyéjét sütögette. Elsősorban az állami politika akarta a maga javá­ra hasznosítani az előállt helyzetet. Onnan, hogy a világ valamennyi vi­szályának - elsősorban az izraeli-pa­lesztin és az indiai-pakisztáni viszály­nak - a részvevői abban kezdtek ver­senyezni, hogy melyiküknek sikerül jobban és teljesebben terroristának nyilvánítani a másikat. Addig, hogy minden állami politika régebbi - a vi­lágtól bírált - húzásainak igazolását fedezte fel a terrorizmus elleni harc­ban. Kína az ujgurok és a tibetiek el­leni intézkedések, az oroszok a cse­csenek elleni háború, a macedónok az albánok elleni politika igazolását vélték felfedezni benne. De leg­messzebb ment a szerb politika (amely már korábban is Izetbegovi­­­cot akarta Hágába szállítani a srebre­­nicai mészárosok helyett, Thaqit az egy egész kórházat legyilkoló „vuko­vári hősök” helyett, és elfeledkezett arról, hogy a törökök Karadordét is terroristának tartották, nem is szólva Gavrilo Principről­, amely már majd­nem igazolva látta Milosevicet, hisz Boszniában a mohamedán, Kosovó­ban az albán terrorizmus ellen har­colt. De hasonlóan saját ideológiájuk igazolását fedezték fel a különféle szélsőségesek is. A szélsőbaloldal ne­vében például az egykori Castro-ra­­jongó Susan Sontag amerikai írónő azt írta, hogy „a terrortámadás érthe­tő megtorlás Amerika önző világpoli­tikájáért”. A szélsőjobbon pedig Csur­­ka István (aki a kádári korszak divatos írójaként még csak annyit mondott: „ezek a nyugatnémet szakemberek, ezek a technikába belebetonozott, szakbarbárságig beszűkült tudatú gé­pemberek”) látta igazolva a liberáli­sok és a munkáspártiak elleni táma­dásait, mert „az őáltaluk felépített vi­lágrend, az ő világbankos, sokkterápi­ás, fogyasztásra és pazarlásra, másfe­lől éhezésre és nélkülözésre, végtelen gazdagságra és végtelen szegénységre berendezett világa zavarodott össze most, fulladt bele a káoszba”. A terrorizmusnak semmi köze a valláshoz - ez annak a két iga­zságnak az egyike, amelyet le kell szögeznünk, hogy áttörhessünk a sok elmélet és fejtegetés ködén. Fejt­sék meg a lélekbúvárok, hogy miért vannak emberek, akik bizonyos agy­rémekért készek vállalni az öngyilkos­ságot. (Csakhogy akkor szembe kell nézniük azzal, hogy a legtöbb öngyil­kos merénylet a nem mohamedán Sri Lankában van, hogy az öngyilkos­ságot mint fegyvert eddig legtömege­sebben a japánok vetették be, sőt ak­kor el kell gondolkodniuk azon, hogy a világtörténelem során miért volt kész annyi ember „meghalni a hazáért”.) A tudósok - történészek, társadalomkutatók meg a többiek - egyszer talán megmagyarázzák, hogy a vallás és Európában a nemzet miért alkalmas annyira a tömegek „megdol­gozására”, hogy elfelejtenek gondol­kodni és esztelenségekre képesek. Onnan, hogy a vallás nevében képe­sek gyilkolni, addig, hogy még az EU- ba való felvétel előtt álló Szlovákiá­ban is választásokat lehet nyerni né­hány hangzatos magyarellenes jelszó­val. (Itt a tudomány még adós annak teljes megmagyarázásával is, hogy a német nép - Goethe és Beethoven népe - hogyan volt képes pusztulásba vinni önmagát, lángra lobbantam a világot a faji tisztaság agyréme miatt.) Itt nekünk elég annyit leszögezni, hogy az elvakult és lelkiismeretlen (sohasem öngyilkos, hanem mindig másokat halálba küldő) politikusok a hibásak, mert a hatalomért és más önző céllal megtévesztik a tömege­ket. A világ csak a New York-i megráz­kódtatás hatására figyelt fel arra, ami­ről eddig nem akart tudomást venni. Arról, hogy a tuszik százezerszámra gyilkolták le a hutukat, Srebrenicánál nem a mohamedánok, hanem a szer­­bek a New York-i áldozatoknál több embert mészároltak le nem egyetlen robbantással és öngyilkossággal, ha­nem egyenként és vagyonokat össze­harácsolva; arról, hogy a mecsetek­ben lövöldöző zsidók és hinduk, abortuszklinikákat robbantó katoli­kusok, protestánsok ugyanannak az elvakultságnak a képviselői. N­em ellensége, hanem termé­ke a globalizált világnak ez a terrorizmus - ezt az igazsá­got már könnyebb elfogadni, mint a fentit, amely nagyon sok embertől követeli meg, hogy szembenézzen önmagával. Elsősorban ez a mai világ az, amelyben ezek a politikusok hasz­not akarnak húzni, és amely lehetővé teszi azt is, hogy befolyásolhassák a tömegeket, meg azt is, hogy abból húzzák a hasznot: A mai világ nélkül Bin Laden valamelyik arab falu helyi bolondja vagy csodabogara lenne, akiről már a másik faluban sem hal­lottak. A globalizált világ az, amely le­hetővé tette, hogy Bin Laden vagyont szerezzen, ezt a vagyont még kama­toztassa is. Ez a világ teszi lehetővé, hogy saját népüket gyilkoló vagy éh­halálra ítélő hadurak kábítószerből, gyémántból, olajból pénzhez jussa­nak tankok és géppisztolyok vásárlá­sához, és ez a világ adja el nekik eze­ket a fegyvereket. Ez a világ teszi édessé számukra ezt a hatalmat, min­degy, hogy a közvetlen anyagi haszon vagy a „dicsőség” és a mások feletti uralkodás öröme formájában. Ez a vi­lág teszi őket ismertté, hisz tévé nél­kül Bin Laden nem lenne az, aki. Sőt ez a világ - az anyagi és szellemi kör­nyezet megteremtésével és a befolyá­solás eszközeinek biztosításával - te­szi lehetővé számukra azt is, hogy megtévesszék a tömegeket, meg azt is, hogy megnyerjék céljaiknak azo­kat, akiket ez a világ juttatott lehetet­len helyzetbe, akiknek ők valami célt adnak. Mindezen felül ez a globali­zált világ az, amely az ilyen akciókat lehetővé teszi: a mozgásszabadságot teremtő demokráciától a repülőgé­pek, mobiltelefonok, az internet kor­szerű eszközeiig. M­indenesetre a válasz a feltett kérdésre: a terrorizmus el­len nem lehet végső győze­lem, de harcolni az elvakultság ellen kell. BÁLINT István AZ ÚJ ESZTENDŐ KÉRDÉSEI (1.) Legyőzhető-e a terrorizmus? KÜLPOLITIKA 3

Next