Magyar Szó, 2002. szeptember (59. évfolyam, 205-229. szám)

2002-09-22 / 223. szám

16 SZABADIDŐ VUKOVICS GÉZA Olvastam, hogy az idén honpolgáraink mintegy hatvan százaléka nem nyaralt, s valószínűleg telelni sem fog. Sebaj, itt az ősz, s legalább őszülni fog. Velem együtt, hisz én is már csak gondolatban fürdök az Adriai-tenger cirógató sós vizé­ben, és járkálok a partján. És milyen élénken emlékszem az utolsó sétámra egy eldugott öbölben. Ugyanis a tengerfe­nék fövényében az áttetsző vízen át egy tévékészüléket vet­tem észre, melynek képernyőjét a leáldozó nap sugarai meg­csillantották. A kihunyt szemű műszaki csoda az előző nap még nem volt ott, ötlött eszembe. A körötte cikázó néhány halon és lassan cammogó kíváncsi rákon kívül mindenkép­pen megpillanthattak az ógörög mitológia csodalényei is, kezdett működni a képzeletem. Legelőbb is a félig hal, félig ember alakú Triton, ki nyomban megfújta kagylótrombitá­ját, hogy íziben értesítse Poszeidónt, a tengerek urát. Az Aigaiban, a tenger mélyén rejlő palotájában élő istenség fel­tehetően azonnal kupaktanácsot tartott, hogy alaposan megvitassa a dolgot. A főleg leszármazottjaiból, rokonaiból álló gyülekezet előtt, mert ő is pereputtyával uralkodik, akárcsak sok szárazföldi hatalomtartó, ünnepélyesen kije­lentette, hogy ha az elhunyt televízió hanyag tulajdonosa csónakba száll, ő maga számol le vele, ha éppen kedve szot­­­tyan rá. Ezt könnyen megcselekedheti, mert ha akarja, há­romágú szigonyával hatalmas vihart támaszt, felkorbácsolja a hullámokat, és egy szavával le is csillapítja. Nem akárki ő, Zeusz főisten testvérbátyja. Nincsen olyan olümposzi trükk, amelyet ne ismerne. Nőcsábász mivoltában is gyakran igény­be veszi varázserejét. Mivel eléggé szószátyár, ezen a rendkí­vül fontos összejövetelen is eldicsekedett egyik kalandjával. Azzal, hogy egyszer beleszeretett Démétérbe, a Föld isten­nőjébe, aki úgy akart elrejtőzni előle, hogy lóvá, természete­sen kancává változott. Erre ő, mármint Poszeidón csődör ké­pét öltötte. Erre Démétér megengesztelődött és engedett ostromának. Enyelgés közben elfelejtettek visszaváltozni, s így gyermekük, Areión szórakozottságuk következtében tál­toscsikónak született. Ezt a titkot egyébként Aphrodité, a szépség istennője fe­csegte ki, ki a habokból született, így aztán ő is parancsol a tengernek. Poszeidón ellenlábasaként azt is elpletykálta ró­la, hogy hebehurgyán uralkodik, legfeljebb csak kukorica­csősz lehetne, hiszen tengeri istenként ért a „tengeri”hez. Miután eleget kérkedett, Poszeidón udvartartásának szörnyei között kiosztotta a feladatokat. A sziréneknek évez­redes szerepüket kell betölteniük, éspedig azt, hogy csábos énekükkel vesztébe csalogassák a szóban forgó tévé gazdá­ját. Szkülla alattomosan sziklazátonyával, Kharübdisz pedig veszélyes örvényeivel igyekszik elintézni a komisz frátert. Megfelelő megbízást kaptak Poszeidón halandó fiai is, így a mindenkibe belekötő Amükosz a komisz illetőt, ha az útjá­ba kerül, szokása szerint birkózásra hívja ki, s kegyetlenül el­bánik vele. A hírhedt Prokrusztész pedig házába csalogatja az ipsét, megvendégeli, szállást is ad neki, s ha rövidebb az ágynál, hát kíméletlenül megnyújtja, ha pedig hosszabb, ak­kor levág belőle. Ha a tengerszennyező elkerüli ezeket a csapdákat, hát felkutatja őt Polüphémosz, a kannibál termé­szetű egyszemű óriás, aki azóta fem­ fog át az emberekre, amióta Odüsszeusz ravaszul megvakította. Megtorlásra kap­tak utasítást a Poszeidón népéhez tartozó, sokféle alakot öl­teni tudó Próteusz és Néreusz is, hogy a körözött személyt változtassák hallá, rákká, polippá, hadd váljon a halászok zsákmányává. Képzeletemben ilyen döntés született Poszeidón röp­­gyűlésén. Remélem, az istenek következetesebben betartot­ták határozataikat, mint a földi halandók. Annál inkább, mert ez tiltakozó megmozdulás volt rendetlen emberek el­len, hogy ne szennyezzék a televízióval a tenger hullámait, ha már ezt megteszik az éter hullámaival! A Guetamalában található maja pira­mis lépcsősorán található hieroglifák for­dítása során olyan részletekre derült fény, melyek két maja szuperhatalom harcát fedik fel. Az 1300 éves maja írásjegyek alátá­masztják azt az elméletet, mely szerint a Maja világ két főhatalom harca miatt volt megosztott, nem pedig kisebb harcok té­pázták a dinasztiákat, ahogy eddig a ku­tatók hitték. Igen ritka, hogy olyan újabb épületet találnak, mely a maja történelmen táton­gó hatalmas fehér lyukakat tömi be. A mostani megfogalmazásunkban Dos Pilas volt a maja világ Szomáliája vagy ép­pen Vietnamja, ahol két akkori szuper­hatalom vívta harcát. A lépcsősort még 2001 októberében felfedezték, de csak most sikerült telje­sen lefordítani az ott található írásjele­ket. A lépcsősor 60 eseménydús évet me­sél el Balaj Chan K’avvnil életéből, aki Krisztus előtt 535-ben mindössze 4 éve­sen Dos Pilas irányítója volt. Ekkoriban K’avvu­l idősebb testvére volt az egyik szu­perhatalom királya. Bátyja az észak guatemalai Tikal kirá­lya, Calakmul uralkodójával harcolt, mely helység mintegy 97 kilométerre északra, a mai Mexikó területén feküdt. Dos Pilas 113 kilométerre volt Tikaltól. K’vvaiil huszas éveiben Calakmul erői megszállták és behódoltatták Dos Pilast. K’vvaiil ekkor szövetségeseit Calakmul el­len fordította és hadat viselt bátyja ellen majd egy évtizedig, mikor is Tikal­t sike­rült kifosztani. Bátyját és a nemesség más tagjait Dos Pilasba vitték kivégezni. A lépcső nyugat régiója leírja a ki­végzéseket: „A vért összegyűjtötték, a ha­lottak koponyáját pedig Tikal központi terén gúlába rakták.” Az utolsó hierogli­fa pedig leírja, amint Dos Pilas királya győzelmi táncot lejt. A kutatók úgy vélik a maja civilizáció talán az egységes birodalom kiépítésé­nek küszöbére érkezett, amikor a csaták kitörtek. Ám a szövegből az is kiderül, a harcok nem csak ezért folytak, ugyanis a R­ÉGÉSZET N­AGYVILÁG Visszavonul a jószívű torreádor José Tomast egyszer majdnem meglincselték, mert nem akarta megölni a bikát. Rajongóinak legnagyobb sajnálatára bejelentette visszavo­nulását az arénák világából a 27 éves José Tomas, Spanyolor­szág egyik legnépszerűbb torreádora. Elhatározását nem indo­kolta meg. A pénteki spanyol sajtó azt írta, hogy esetleg túlsá­gosan „intellektuális” ehhez a foglalkozáshoz. Azt a módot, ahogyan Tomas az arénában szembeszállt a bikával, sokan csodálták, mások viszont nem értették meg, és gyakran mondták róla, hogy "más galaxisról származik". A torreádor tavaly a bikaviadalok történetének egyik legna­gyobb botrányát okozta azzal, hogy­ a legjelentősebb madridi „corrida” során János Károly király szeme láttára vonakodott megölni egy bikát - mivel az szerinte túlságosan szelíd volt. A feldühödött publikum dühétől csak a rendőri védelem óvta meg, amikor ezek után elhagyta a stadiont. Tomas különben a kiesést alaposan pótolta: csak az idei évadban 97 bikát ölt meg és trófeaként 44-nek a füleit megkap­ta. Anyja, aki túlságosan veszélyesnek tartja a torreádor pályát, örömmel fogadta, hogy fia felhagyott vele. (Korridor) MAGYARÁZÓ két szuperhatalom később is állandó harcban állt egymással. Majd később a maja világ regionális hatalmakra bom­lott, és az ebből a helyzetből fakadó ál­landó harcok szétszaggatták a birodal­mat. Ám a civilizáció eme összeomlása Krisztus után 900-ban még ma is vita tár­gya. Sokan úgy vélik, a maja birodalmat nem harcok, hanem egy környezeti ka­taklizma söpörte el a föld színéről. (New Scientist) Sohasem volt jó­­ háború, vagy rossz béke. Benjamin Franklin 2002. szeptember 22., vasárnap RÉGI LAKOMÁK Ortlölünk Őseink étkezéséről a kalandozások korában készült, a Sankt Gal­­len-i kolostorban■ Alt). századi Ekkeh­ard-krónikában Heribald fráter számol be arról, hogy a magyarok vendégül látták őt, evésre és ivásra buzdították: „Néhányan tüzet raktak a sza­bad ég alatt, és hatalmas nyársakon forgatva húst sütöttek. A hírs másik részét bográcsban főzték puhára. Mindehhez hihetetlen mennyiségű bort ittak meg. A lakoma után meghaji­­gálták egymást marhacsontokkal, ezzel kezdetét vette a vigasság. Végül pedig énekeltek, tán­coltak, birkóztak és vívtak vezéreik ihallatására. ” Íme legelső dokumentuma a nyárson sült marhának és a bográcsban készült marhagulyásnak. Az Esztergom-Visegrád-Óbuda hármasa által határolt Pilis hegység a fejedelmi-királyi nemzetség korai magánuradalma, erdőispánsága volt, számos vadászkastéllyal. A csábító pilisi vadbőségnek sem a királyi, sem a papi emberek nem tudtak ellenállni. A vadhúsok kö­zül a szarvas, az őz, a vaddisznó és a nyúl volt népszerű. A vadmadarak közül elsősorban a tőkésrécék, a foglyok és a fajdok estek áldozatul. A tatárjárás egykorú leírásában, majd az 1288. évi esztergomi vámtarifa tételei között egyaránt azt találjuk, hogy a környék ló- és szarvasmarha-tenyésztése is számottevő volt ebben az időszakban. A mészárosoké lett az első magyar iparos osztály. Esztergomi céhük a 13. századra az érseki és a káptalani tekintéllyel szemben is hatalomnak számított. A mészárosoké után a másik jelentős iparos tömörülés a molnároké volt, utánuk a serfőzők, szakácsok, kenyérsülök, méhészek következtek, akik mind a királyi asztal és a városi polgárok szolgálatában tevékenykedtek. Az említett esztergomi piacvám-taksából hatalmas árubőség képe rajzolódik ki előt­tünk ebből az időből. Az igás- és h­áláslovak, szarvasmarháik, disznók, juhok, kecskék az ál­latvásártéren cseréltek gazdát. A város belső piacán posztó, lenvászon, fa- és cserépedények, kovácsoltvas szerszámok és konyhaeszközök, bőrből varrt lábbelik, cifra bundák, subák, dol­mányok, szekerek, hordók, fegyverek, vértek, ruhaneműk várták a vevőket, mellettük viaszt, mézet, gyertyaneműt és méhsört kínálgattak. Tejtermék, sajtféle, zöldség, keleti fűszerszám, só is akadt bőven. A lacikonyhák pecsenye- és libafertály-árusain kívül voltak itj vándor énekmondók, igricek és regösök, akik húros hangszerek és dudák hangjára tréfá­lkozh­at. A Kis-Duna haltartó viváriumaiból piacra hozták portékájukat a környékbeli halászok is. A távoli tengerből a Duna felé vándorló 6-8 mázsás vizának csodájára jártak, de in­kább a sózott viza volt kelendő és a sokféle eleven halféle. Európa többi országához hasonló­an nálunk is valóságos halkultusz alakult ki, bőséges és változatos étrendet eredményezve a sokféle hal elkészítési módjának variálásával. A fajták rangsorában a vita után a tokkal következett, majd a csuka, a harcsa és a ponty folytatta a sort. A sügér, ón és süllő nevét a tihanyi apátság halászainak személyneveként 1211-ben említik legrégibb okleveleink. Rit­kább halfajtáink közül a pisztráng szerepelt legtöbbször. Tömeges halászata - főként a Kár­pátok hegyi patakjaiban - már az Árpádok korában is dívott. Az ügyesebb királyi halászo­kat nagy becsben tartották. Túrócban 1245-ben egy Uzda nevű halász földet kapott IV. Bé­lától, egy másikról Nyárádról pedig azt jegyezték fel, hogy nemcsak a háló vetéséhez értett, hanem a szablyát is meg tudta forgatni: a tatárjáráskor a Valmájába menekülő IV. Béla király kíséretének vitéz tagja volt. A király a Hont megyei Pir faluval jutalmazta hűségéért 1243-ban. A királyi és főúri lakomák akkoriban több napig is eltartottak. Az étkezések me­nete különféle szabályokhoz igazodott: a tarka öltözetű vendégsereg hosszús, összefüggő sorrá összeácsolt, abroszokkal letakart asztalok mellé telepredett le. Az uralkodó jeladására először vizet hordoztak körül a kézmosáshoz. Ezt többször is megismételték az étkezés folyamán. Az­tán az étekhordómester és a poh­árnokmesterfelügyelete mellett az udvarban nevelkedő nem­e­­sifjak felszolgálták az ételeket és az italokat. A király és királyné kiszolgálása az étekhordó és a pohárnok feladata volt. Az asztal közepére helyezett tálból kérni szedték ki a húsdarabo­­kat, amelyeket előzőleg a konyhában feldarabolh­at, majd a tányérokon ki-ki a saját, az övé­ben vagy a csizmaszárában tartott késével tovább aprított, és ismét kézzel vett a szájába. (Vil­lát étkezéshez nem használtak a 15. századig.) Ujjaikat a reájuk húzott fémhüvelyekkel véd­ték a forró ételtől. A zsíros és fűszeres húsokhoz mértéktelen mennyiségű bor fogyott. Ekkor­ még csak a fehérbort ismerték, az uralkodók kedvelt itala a szerémségi, malváziai és budai bor volt. Egy közkori francia utazó a budait kóstolhatta, amit így diaért: „Buda környé­ke rendkívül kies, a talaj pedig mindennemű élelmiszert bőségesen szolgáltat, különösen ki­tűnő a fehérbor, mely tüzességét a számos meleg fürdőtől és az azokban lévő kéntől kapja. ” Az italokat fémből és fából készült poharakból fogyasztották. Az egyes kerámiaféleségek, mint a fajansz, a drága, nehezen beszerezhető áruk közé tartoztak. Az üveg még a fajansznál is arisztokratikusabb anyag volt; a főúri leltárakban is csak elvétve fordul elő. Az egyszerűbb tárgyakat nemigen díszítették, de voltak nemesfémből készült, drága ötvösmunkák is: kan­csók, ivópoharak, serlegek, tálak és tányérok, kések és kanalak az előkelők asztalain, akik az arany- és ezüsttárgyak mellett ón- és bronzedényeket is használtak. Az egyes fogások közeledtét és a díszkelyhek felszolgálását rézfúvósok jelezték. Az étkezés alatt és után folyamatosan szólt a zene: énekesek, fúvós és ütőhangszerek, dudaszó és a ko­bozjáték kísérte a mulatságot. A lakomákon egybegyűlt vendégseregnek az énekmondók, ig­ricek és regösök hősi tettekről meséltek. Az ünnepi alkalmak, lakodalmak kellemes záróak­kordja pedig fényes táncmulatság volt. (Csapó Katalin - Vendéglátás Magazin) 80 dkg kicsontozott, pörköltnek való vaddisznóhús (legjobb a lapocka, a csülök, a lábszár, a hasaalja) 2 közepes vöröshagyma, 8 dkg sertészsír (de 6 evőkanál olajjal is készíthetjük), 3 gerezd fokhagyma, 1 kiskanál só, 1 mokkáskanál majoránna, 2 dl vö­rösbor, 4 szem borókabogyó, 2 zöldpaprika, 1 erős paprika, 1 evőkanál paradicsompü­ré, 8 dkg füstölt szalonna, 1 kiskanál csemege pirospaprika. A pirított dödölléhez: 1,2 kg burgonya, 1 kiskanál só, 20 dkg finomliszt, 2 vörös­hagyma, 8 dkg sertészsír (vagy 8 evőkanál olaj) A húst megmossuk, majd forrásban lévő vízbe rakjuk. Fél perc elteltével leszűrjük, lecsöpögtetve hűlni hagyjuk, azután kb. 2 centis kockákra vágjuk. A hagymát megtisztítjuk, finomra aprítjuk, s a hússal együtt a forró olajon megpi­rítjuk. A zúzott fokhagymával, sóval, majoránnával ízesítjük, azután a fele bort és annyi vizet öntünk rá, amennyi épp ellepi. Amint forr, kis lángra állítjuk, és lefedve kb. 2 óra alatt puhára pároljuk. Közben a borókabogyót 1 deci vízben pár percig főzzük, a pörköltre szüljük, aminek eljövő levét folyamatosan vízzel pótoljuk. Amikor kész, a karikákra szelt paprikákat beledobjuk, a paradicsom­pürével ízesítjük, és még néhány percig tovább főzzük. A szalonnát apró kockák­ra vágjuk, kisütjük, a porcot szűrőlapáttal kiemeljük belőle. Visszamaradó zsírját a pirospaprikával színezzük, és azonnal fél deci vízzel fölöntjük, nehogy megég­jen. A pörkölthöz keverjük a maradék borral együtt, még 2 percig főzzük, és ha kell, utánasózzuk. Amíg a hús puhul, elkészítjük a dödöllét. Ehhez a burgonyát megtisztítjuk, kockákra vágjuk és lábasba tesszük. Annyi vizet öntünk rá, ameny­­nyi éppen ellepi, megsózzuk, majd puhára főzzük. A lisztet egy serpenyőben kö­zepes lángon szorgalmasan keverve 8-10 perc alatt zsemleszínűre pirítjuk. A bur­gonyát főzőlevében fakanállal jól összetolják, azután a lisztet is beleszórjuk. Erő­teljesen kevésve (ezt nem lehet elmismásolni) a tűzön 2-3 percig főzzük. Ezután lehúzzuk, és a keverést még 5 percig folytatjuk. Ha kész, félretesszük. Pihenés­képpen lereszeljük a vöröshagymát (lehet apróra is vágni), és a forró olajon szal­masárgára pirítjuk. Következik a tálalás: a maradék olajba mártott evőkanállal a dödöllét tányérra szaggatjuk, a pirított hagymával megkenegetjük, a szalonna­­pörccel meghintjük. A pörköltet melléhalmozzuk.

Next